Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-07 / 186. szám
Kölcsey emlékezete Nincs tizennyolc éves, amikor megírja első levelét Kazinczy- hoz. Nem versekkel jelentkezik, mint kortársai, akik kötelezőnek érezték, hogy tisztelegjenek a széphalmi mester előtt, hanem ahhoz a vitához szól hozzá, amely Kazinczy és a nyelvtudós Kresznerics Ferenc között folyt arról, hogy melyik a legrégebbi magyar térkép. Szemérmes, visszahúzódó — ilyen lesz élete végéig —, csak második levelében meri bevallani tulajdonképpeni célját, hogy verseket is ír. Végre elhangzik a kezdő költők örök kérdése: „Méltó volt-e eddig, méltó lesz-e ezután ezen tárgy körül fáradoznom?” Kazinczy válasza aggályoskodó bírálat, bár nem marad el a szokásos dicséret sem, Kölcseyt mégis le-- sújtja a kritika. (Folytatás az 5. oldalról.) megálltam, „...népünket az a súlyos veszély fenyegette, hogy az ellenforradalmi erők felülkerekednek, visszaadják a gyárakat a tőkéseknek, a földet a nagybirtokosoknak, megdöntik hazánkban a nép hatalmát...” „Ünnepélyesen kijelentem, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány intézkedéseit magamra nézve feltétel nélkül kötelezőnek elismerem és a katonai eskühöz híven, a katonai parancsoknak öntudatosan alávetem magam...” „...népi hatalmunknak a rend, nyugalom, a békés építő munka helyreállítása érdekében olyan hadseregre van szüksége, amely a rendet az egész országban fenn tudja tartani és szilárd, megingathatatlan támasza kormányunknak, népi demokratikus rendszerünknek ..„A fentieket magamra nézve kötelezőnek tartom, amit aláírásommal igazolok.” Miközben olvastam, egyre növekvő moraj kerekedett. Vélemények, megjegyzések kaptak szárnyra: „Minek ez a nyilatkozat, hiszen annak idején mindannyian letettük az esküt?!” — „Én nem írom alá, nem rendőr vagyok, hanem katona.” — „Mi az, hogy feltétel nélkül? Csak akkor ismerem el a kormány intézkedéseit, ha azok a nép érdekeit szolgálják! De honnan tudjam ezt?” — Te mit szólsz hozzá? — fordultam Dereshez. A főhadnagy vállat vont: — Mit szóljak? ... Mindegy! — És te? — kérdeztem Kótai- tól. — Hát... Aláírtam ... — mutatta új ismerősöm a sajátját. A teremben egyre erősödött a hangzavar. A tábornok szótlanul ült a pódiumon és várt. Töprengtem. Mi szükség lehet arra, hogy nyilatkozatot íratnak alá a tisztekkel? Vajon szomszédai jószágaikat hajtották termésére, s a legenda szerint koporsóját is sárral dobálták meg. De a kortársi irodalom sem értette meg, mert Kölcsey már sokkal messzebb látott, s a hibák kigyomlálásával akart hatni, előre jutni. Recenziói szinte az egész országot ellene zúdították, idegenkedve és értetlenül fogadták a Csokonai-tanul- mányt, a Berzsenyi-kritikával pedig örökre maga ellen haragította a niklai óriást, akinek csak akadémiai emlékbeszédében tudott békejobbot nyújtani. De volt egy pillanat, amikor már a jövő hódolt előtte. Mikor az ellenzéki irányzat Szat- már megyében megbukott, s ez csak formaság, vagy megvan az alapos oka? Titkon a körülöttem ülőkre pillantottam. Egy fiatal hadnagy összehajtogatta a nyomtatványt és a zsebébe csúsztatta: „Megbeszélem az asszonnyal” — mondta szomszédjának. Koros, őszülő orvosőrnagy gondosan áthúzta a nyilatkozaton szereplő „feltétel nélkül” kifejezést, s helyette ezt írta be: „ ... a forradalmi munkás-paraszt kormány intézkedéseit — amennyiben azok a nép érdekeit szolgálják — magamra nézve kötelezőnek elismerem ...” A mellette ülő hadtá- pos alezredes és fiatal tüzérfőhadnagy ugyanezt tette. — Szóval neked mindegy? — néztem Deresre. — Valamit csinálni kell, öregem! — Hogy érted ezt? — ügy, hogy ... — legyintett. — Mit tudom én!... Majd meglátjuk! — Áthúzta a „feltétel nélkül” kifejezést, majd aláírta a nyilatkozatot. — Ez azért túlzás — dünnyögte, de nem értettem, mire mondja. „Deres maga sem tudja, tulajdonképpen mit tegyen” — gondoltam. — Csak írd alá, én ugyan soha a büdös életben! — hallatszott mögöttem a megjegyzés. Hátranéztem. Egy fiatal híradó százados dühösen tépte darabokra a nyilatkozatot. Deres vérbő, duzzadt szája- szélét harapdálta. Talán nem is hallotta a kifakadást. Újra elölről olvasta a nyilatkozatot. Kezdtem érteni, miért van szüksége a kormánynak arra, hogy a hadsereg tisztjei színt valljanak. A nyilatkozat aláírása volt az első vízválasztó, a tisztikar tisztulásának első mozzanata az ellenforradalom után. Elővettem töltőtollamat, s gyors, határozott mozdulattal aláírtam a nevemet. Bertalan István Kölcseynek meg kellett válnia követségétől, Pozsonyban az országgyűlési ifjúság fáklyásmenettel búcsúzott tőle, Kossuth Országgyűlési Tudósításai pedig gyászkeretben jelentek meg. „Mert tudd meg, e szóban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész összvessége” — írta szellemi végrendeletében, a Parai- nesisben, s egész életét ez az áldozatos, tevékeny hazaszeretet töltötte ki. Nem a lobbanékony fajtából való volt, nem ünnepelni, hanem építeni akart. Százhetven éve született, s halála óta is jóval több múlt el, mint egy évszázad. De életműve ma is romlatlanul, örök frisseségben él és hat. Cs. L. vázlatok Külön kell szólni a tábor kulturális életéről Mert ilyen is volt. Az egy hét alatt három ízben rendeztünk kultúrműsort. egyszer szellemi totó versenyt, külön egy szellemi öttusát és szavalóversenyt. Számokban csak ennyi. De mennyi lelkesedés és összefogás kellett ahhoz, hogy lehetőleg minden simán menjen, erőnkhöz mérten a legjobbat adjuk! Úgyszólván a saját szórakoztatásunkra csináltuk — mindössze hatvanan voltunk s majd mindegyikőnk részt vett valamiben. Megérkezésünket követő második napon mindegyikünk kapott négy verset (Ady, József Attila, Radnóti, Gábor Andor) melyek közül egy megtanulásra kötelező volt, vagy legalábbis illett megtanulni. No, nem kell azt hinni, hogy mindenki meg is tanulta. Voltak akik határozott ellenszenvet tanúsítottak a versek iránt. Egy fiú (a dombóvári járásból) kijelentette, hogy a verstanulást tartja a ‘>-leg pocsékabb dolognak«. Erre megkérdeztem tőle, hogy az irodalom melyik területe iránt érdeklődik, vagyis mit szeret olvasni. Azt válaszolta, hogy a harcos szovjet regényeket kedveli. Csak úgy, kapásból soroltam fel néhány kiemelkedő szovjet regény címét: Az acélt megedzik, Vasáradat, Nappalok és éjszakák, Ifjú Gárda, Csendes Don, Emberi sors. Kiderült, hogy egyiket sem olvasta. Viszont szólni kell azokról is, akik megtanulták a verset s akik tovább indultak a döntőbe. A szavalatok nagy része ugyan elég kéz- | detleges volt, néhány azonban méltán megérdemelte a tapsot. Az egyik szekszárdi KISZ vezető József Attila »Kései sirató« című versének szavalata felejthetetlen élmény marad számunkra. És mindezeken kívül még alakult énekkar is, sőt tánccsoport is, melyek szintén sikerrel szerepeltek. a kultúrműsorokban. Örökké felejthetetlen marad számomra, amikor egyik délelőtt az áradó napsütésben, a ritkás fák alatt »gyakorolt« a tánccsoport, szólt a harmonika s messzire hangzott a nóta: Nem vagyok én sem a fügefának az ága, Én vagyok az, kinek nincsen babája. MENNYI MINDEN történt még, amit el lehetne mondani! Tettek, amelyek a szocialista ifjúság szép összefogását juttatták kifejezésre, így például mikor a faddi »Lenin« tsz tizennyolc holdján hordtuk össze a kereszteket az aratógép után. Vagy amikor az egyik éjszakai vihar feldöntötte a konyha sátrat s az éjszakai ügyeletes riasztására a legmélyebb álomból ugrottunk talpra, hogy perceken belül helyreállítsuk a sátrat s köteleit megerősítsük. A sok szép élmény emlékezetessé tette számunkra ezt az egy hetet... Mindnyájan szerettünk volna még néhány hétig maradni, hogy még mélyebbé, még igazabbá váljon közöttünk a kialakult barátság... Amikor autóra szálltunk s elköszöntünk egymástól, köszönésünkben benne volt az is: Jövőre újra eljövünk! H. D, Barátságuk azért egyelőre felhőtlen: Kölcsey mindenben odaadó tanítványnak bizonyul. Még a nagy nyelvújítási harcban is Kazinczy fegyvertársa: ő írja Szemere Pállal közösen a híres Feleletet a Mondolatra, útjaik azonban lassan elválnak. Kazinczy midőn szabadul 387 napi fogságából, visszahúzódik Széphalomra, s bezárkózik klasszikus álmaiba. Kölcsey a közélet embere, bár a német romantikán nevelkedett, s verseiben állandóan ott kísért a romantikus elvágyódás, számára magyarnak lenni az egyetlen lehetséges életforma. Szinte jelképes, hogy soha nem lépte át az ország határait, s valami csodálatos elhivatottság élt benne, hogy szebbé, nemesebbé tegye a magyarság életét. A kortársak értetlenül álltak ennyi életkedv, ilyen alázatos hazaszeretet, ennyi buzgó tettrekészség előtt. Messze megelőzte korát, már nem is a reformkor, hanem a szabadságharc embere volt. A kortársak nem értették meg: Dombori Ifjúsági tábor a holt-Duna partján. Sátrak a nagy lombú, békésen sustorgó fák alatt. Reggel hatkor kürtszóra ébred a tábor — hatvan fiú és lány — s utána mindjárt reggeli tornára vonul a középen lévő kis tisztásra, ahol magas rúdon lobog a zászló s a rúd tövében színes kövekből kirakva a KISZ címere. A MEGYE legkülönbözőbb helységeiből jöttünk össze. Az ismerkedés már az első napon megkezdődött s pár nap múlva már mindenki barátja volt mindenkinek s az egy hét elteltével mint igaz barátok váltunk el. A szabad időben a csillogó vízben lubickoltunk, csónakáztunk. Mások futballoztak, röplabdáztak. Este tábortűz lobogott, szikrák szálltak föl a szendergő nyáresti égre, énekeltünk és harmonikaszó mellett táncoltunk, vagy pedig a kultúrcsoport előadására figyeltünk. Válaszúton A szérűk mellől Dűlőút porzik. Benn a szérűn cséplő búg, traktor zakatol. Messziről látni, hull a kéve, magasra száll s megáll a por. Asztag és kazal közt pirosló foltok: asszony s leány fejek. Férfitest érett barnasága. Verejték, perzselő meleg. Kemény munka, próbáltam én is, húsz éves se voltam, sokat. Nyeltem a port, izzadt a bőröm, cipeltem nehéz zsákokat. Emeltem borzas petrencéket. Ernyedő izom, szédület — s zuhantam le a szalma-mélybe. Tovább. Nem volt könyörület. A gazda borral kínált néhol, gyümölccsel a zöldlombos ág, repült a kéve, szállt a nóta, kalapon és sapkán virág. Poros fák alatt lányt öleltem s pihent szép keblén a fejem. Emlékszem bronzos, dús hajára. Nem járt azóta se velem. Tizenöt éve. Most csak nézem, szekéren, izzó ég alatt, míg apám lusta ökröt nógat, a szép asztag miként apad, — ahogy az aratókat ne mrég vonatablakból, egyed ül. S asztag és gép az öles szárak zöld tengerében elm érül... Regöly, 1960. július. HEGEDŰS LÁSZLÚ_ Lepke szálldos Lepke szálldos a szobámban, arany csíkozású az est, nyugalom lépked; a sörkertből föltáncol a zene, álom karikázza a kertek neszeit. Egymásra lapulnak a levelek, könnyed villogás tépdesi a tájat. Nyár-éj ez; cirregés zizeg s gondolataim a lét erein folynak át s színek robognak éveim tüzes országútjain. Fiatalság, nyár; a könnyed bölcsesség ezüst ízei szájamban s a nők, a szerelem ezernyi tarkasága izgat, az egyetlen kedves, aki mégis megbocsát s örök csókjaival várna tán most is... Egy dalra gondolok s a világnak szeretném megmondani, hogy szeretek élni, s úgyahogy ismerem törvényeit is ... Mit mondhatnék még ? Hogy tán boldog is vagyok! Előttem kioltott csikkek hevernek, csönd van s lepke szálldos a szobámban. HATVANI DANIEL VIHAR Nézd, a felhők tornyokat emelnek, A Nap köztük arany-szemmel néz le, A fák lombja fázósan megremeg, S félve les a hadba indult égre. Nagy tölcsért formál az út porából A szél s nyugtalanul tovanyargal, Tisztásokon hujjogva táncol, Pogány harcos, megtért diadallal. Églháború — csepp zuhog cseppre, Tüzes csíkokat hasít a villám A felhők hátából sisteregve. Aztán csend. Suhan a béke szárnya S színes pántlikát köt a szivárvány A szelíd, kocós felhők hajába. U T Gurul, fut-fut tovább, zakatol a vonat — pirosra festi és kormolja arcomat. Kígyóként vonaglik kergetve mozdonyát, fasorral hegedül futtában alkonytájt. Kanyar és állomásnál huppan, sír a kerék, amint közre kapják a súlyos vas-kefék. Nyitott ajtón fütyöl, fut s kormol a szél s a sürgönyhuzal a levegőt metszi szét. A Nap már elfüstölt, kormos az alkonyat s a szemed tükrében tusolja arcomat. TAMÄS MENYHÉRT O N Szalad, fordul a táj, tornyok, hegyek, bokrok félrecsúsznak. Zenél a szél, táncol a föld — táncol-táncol, rok-rok. A háttér kéklöen olvad a hegybe s a végtelen láthatárt festi, babonázza, füzi-füzi egybe. Ibolyás tavaszok buggyannak a parton, míg robog a vonat, szökell a lány, súg a szél, suhog a karton. A gőzös jobbra és balra futni hagy fát és homokot s az ablakokon át felém szaladni készülődik a gyümölcsvirág a lombokon. NÉMETH GÁBOR
