Tolna Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-10 / 162. szám
H osszu a rnye k... A szürkület gyorsan szökött be a határba... Átrepült a dombok felett, lefutott a kis ösvényen. Majd bekukkantott a faluba is. Nem volt maradása, ismét ki a határba. Játékosan körülcsavarta leplével a mezei fák derekait és a búzaasztagok tövét. Aztán átlibbent a fáradt emberek izzadtság- szagú testére, s meglegyintette szellő kepével piszkos arcukat.,. — Úgy látszik, baj van a vontatóval — szólta el magát Boldizsár Sándor. — Ugyan, nyugodjék már kend, Napló Gyerekek A városi művelődési ház udvarán gyermekek játszanak az óvónénik felügyelete mellett. „Beültettem kis kertemet a tavasszal” — hangzik a tisztán csengő gyermekdal. Úgy hiszem, nincs is szebb zene a gyermekhangnál. Mi tagadás — bár sürget az idő, perceink vannak csak a vonat indulásáig — meg kell állnunk, ha csak egy pillanatra is. Egész kisgyűlés- re való sokadalom gyűlt hirtelen egybe. Egy férfi megnézi az óráját. Megnyugtatóan bólingat. Tehát még néhány perc rendelkezésünkre áll. Idős férfi furakodik közénk. Áhítattal hallgatja a kristálytiszta dalt, majd eltávozik. Talán egy perc sem telik el, jön is vissza. Tíz-tizenkét csomag cukrot hozott magával. Egyenként nyújtogatja be a kerítésen ... A dalt vad lárm . váltja fel. Most válik el, jó bírák lennének-e az óvónénik, ugyanis igazságot kell tenniük. Úgy tetszik, az igazságosztásban is jártasak, mert elül a cseppet sem „zenei”, lárma. Mindenki elégedett. Aztán elindulunk a vonatra. Pár percig kellemesen éreztük magunkat. A szerelem örök Pétert, az asztalost sokan ismerik a faluban. Becsülik is, mert jóravaló, dolgos ember. Ö az utolsó Mester. Mester, nem kontár. Többször is hangoztatta: „Mester vagyok én, nem kontár, nekem nem fog a kolhozban senki dirigálni. Maszek maradok én mindig.” Az is maradt hosszú ideig. Két éve, hogy erről a maszek, nem maszek ügyről beszélgettem vele. hiszen a pétisót hozza ki a vasútról, az kell most a kukoricára. — Jól van, jól. nem is azért mondtam, Dani fiam. Az a fontos, hogy befejeztük a cséplést. Igazán nagyon szépen eresztett. Micsoda magok, gyere csak ide, szinte égeti az ember tenyerét, olyan szép. Hanem te, nézd csak az ifjú Gábor Anti de búnak eresztette a fejét. Úgy ül ott az asztag tövében, mint aki a világ legszerencsétlenebb embere volna. — Most az egyszer ráhibázott kend. De nem emlékszik, tavaly csépléskor is megszállta a búskomorság. Meg tavaly előtt is. És nem emlékszik még most se semmire kelmed, vagy talán nem is hallotta az esetet? ... A szürkület elfáradt- Leült, ^ s sietősen szétfolyt a határban, mint az a sűrű massza, amely fél attól, hogy terjedését valami megakadályozhatja ... S valóbán, a fák egybeolvadt sötét koronája mögül a látóhatár fölé bukott a hold. Az árnyékok félelmetesen megnőttek. Nagyon nagyra, hosszúra nőttek ... Még 1923-ban történt. Komisz nyár jelentette be magát huszonháromban. Hetekig egy csepp eső sem esett. A kalászok nyomorultul összehúzódtak, mint a rongyos cigánygyerekek télen az utcasarkon. Igaz, hosszú, nagy szálkája volt. Mikor aratták, fontoskodva bebújt a? emberek lyukás, talpalatlan cipőjébe, találkozót ülve a nyomorral és a nincs- telenséggel. Az emberek azért vágták a rendet, arattak a máséban. Izzadtságukat belerakták a keresztekbe. Naponta kétszer járt erre az uraság gazdatisztje. Bozontos bricskaporos szemöldökét összehúzva ordított. S úgy igaz, már jócskán estefelé járt már a nap égi útján, de az emberek gyomrában csak a tegnapról maradt tej és egy kis árpakenyér kotyogott. Talán egy hét múlva, csépléskor — reménykedtek az emberek —, hátha ereszt valamit. És az az idő is elkövetkezett. Épp jókor. Talán még a templom egerének is több élelme volt, mint a falu lakosságának. A komoly nagy munkát, a cséplést már végső erővel dolgozták végig. Karikás szemmel, álmosan, korgó gyomorral, szédülő fejjel. Emelték az alig valamit tartalmazó kalászkévéket, cipelték a töre- ket és emelgették a sovány zsákokat. A cséplőgép szinte sírt. Úgy zakatolt, zötyögött, kalimpált, mint az üres üvegbe esett dugó. Egyik késő délután esett meg a tragédia. A gép tetejéről az etetőnek segítő lány velőtrázó sikoltása hasított bele a poros levegőbe. A gépész káromkodva ugrott a masinához. A gép egyet-kettőt kattogott és megállt. Az emberek összeroncsolt arccal emelték ki az etetőlyukból Gábor Antalt... Étien, álmosan, karikás szemekkel, korgó gyomorral dolgozott, gürcölt már negyedik napja. Elaludt s így érte utói a megérdemeletlen vég... Az emberek kapkodtak, jajve- székeltek. Nem tudták, mitévők legyenek. Orvos csak a negyedik faluban volt. A keszeg Gábor Antalból meg ömlött a vér, mint nyáron a lyukas ereszből az eső, mindenütt, ahol csak egy kis rést talál. ' Odaültették az egyik elcsépelt kazal mellé. Fejét nekitámasztot- ták a friss szalmának. A piros élet átfolyt az ingen, le a poros, eres karon és munkától kérges tenyéren ... A nap egyik percről a másikra bújt el a szemhatár mögött. Nem akart látni semmit Az örök nyomorgó hatgyermekes Gábor Anti emberfeletti erővel felállt... Rőt, keszeg nagy árnyéka ott düledezett az emberek közt... Aztán eldőlt, mint a szegénységet hozó lapos búzászsák ... * Most is aratnak, már csépelnek is néhány nap múltán. Valahol messze a horgoson túl a tsz vontatójának pufogása veri fel a nyugodalmas csendet,,. Holnap már pétísózzák a gyengébb kukoricát az emberek. (balás) VERS Igen, ezzel még tartozom, hogy elmondjam most e hűvös borongás, sötét éjszakán, mikor a csillagok gyúlnak és a suhanc a lányra vár; — Péter, belépett már minden iparos a tsz-be, vagy ktsz-be. Te mit gondolsz? — Nem gondolok semmit — volt a barátságosnak éppen nem nevezhető válasz. — Mit fogsz csinálni egyedül? — Hát én leszek az utolsó mohikán. A beszélgetésnek ezzel vége is szakadt. Ö megmaradt Mesternek. Büszke is volt rá ... Két év telt el azóta. Péter már azóta szövetkezeti tag. A múltkoriban a következő beszélgetés folyt köztünk: — Milyen ember, Péter, az új anyagbeszerzőtök? — Érti a dolgát. Évekkel ezelőtt mondtam már, szakmabelit kell csak besze.zőként alkalmazni. — Évekkel ezelőtt? Hiszen akkor még te maszek voltál. — Igazán? Tényleg az, de azóta úgy érzem, mintha évtizedek óta dolgoznék itt. De ez egyébként sem változtat a lényegen. — Milyen lényegen? — kérdem értetlenül. — Hát igen, hogy előbb-utóbb így kellett lennie. A fejlődés így hozza magával. — A szerelem egyébként is örök, csak a szereplők váltakoznak. Hosszasan töprengtem eme kinyilatkoztatáson. Őszintén szólva, restelltem megkérdezni mire értette. Ma sem értem. De minek a töprengés? így lett, így lett. így hozta magával a fejlődés. Neki jobb így? Nekem is. Legyen övé a dicsőség, meg az örök szerelem. Bállá Tibor s hogy megérkezett egymásba csapnak forrón és ölelön csillag- s holdfényes éjjelen — míg ágyában hánykolódik, álmodik egy leány-sereg; igen. Most kell, hogy elmondjam, mikor mohón, éhesen marják, mint a fagy a téli estét, vakon a részeg sötétben egymásnak esve, egymás testét; mikor a megvágyott percek cafatjai hullnak széjjel megkóstolt puha váltakon, t mint a megenyhült holdsugár omlik a büszke ágakon; mikor kegyetlen tréfaként éjfélre a hajnal hasad s a feltépett ajtó előtt riadtan pattannak széjjel egymástól taszítva el ők; mikor a félreértés és könnyelmű, nem-gondolt szavak, mint a nyár forró zápora hullajtja könnyei árját s rá összesúg a hárs sora; mikor a könny hiába hull s részvéttel csak a hárs marad, most kell, hogy elmondjam szépen: hogy könnyek máskor is hulltak rég — egy nagyon régi éjen, egy hajnalba nyílott, csókos, elszakadt, bizarr éjszakán. Igen, hol hársak levelei hullnak, lelkem mélyét hagytam el s értem ide, mint likas fazék, mit sárgult utcaköveken nagy csörömpöléssel görget a szél. NEMETH GÁBOR JH6.Y2 ül FÜZEIT SZNOBOK Még nem haltak ki, időnként felbukkannak, mint ritka őslények. Itt van például ez a két öregasszony, a siófoki cukrászdában. Sértődötten, előkelőségük tudatában rágicsálják a kétszer- sültet. Az egvik azonban megrázza a fejét, s szinte diadallal emeli magasba a félig lerágott két- szersültet. — Ezek még kétszersültet sem ♦udnak csinálni! Igazi kétszersült csak Párizsban kapható! Zavartan pislogok, nem tudom, kinek szól ez a megvető »ezek«, vajon csak a magyar pékipart illeti, vagy esetleg rám is vonatkozik, aki szintén »ezekhez« tartozom? Aztán az sem egészen világos, hogy kétszersültet miért kizárólag Párizsban tudnak sütni? Az a gyanúm, hogy Zombán, vagy Abádszalókon ugyanúgy sütik, mint Párizsban, STILUS Nyelvünk romlik, eresztékei lazulnak, a jelzők éppen jelentésüket kezdik elveszíteni. A nyelv, Arany nyelve, ez a pompázatos hangszer, napról napra veszít erejéből, gazdagságából, kifejező- készségéből. A rikító példák olvasmányaink örömét is megzavarják. Az ünnepelt, Kossuth-dí- jas író könyvének hősnőjét így jellemzi: »Édesapja már ötéves korában meghalt.» Másutt arról olvasok, hogy »alaposan nekilendült a havazás« és ez is elkedvetlenít. Magyar írónak lenni rangot jelent. s aki ad valamit erre a rangra, s egy fikarcnyit is becsüli remélt olvasóit, hogyan merészel ilyesmit leírni? Nem lenne szabad mindent a papír végtelen türelmére bízni. KÖTELESSÉGTELJESITÉS Akire valami kötelességet rónak, megbecsülést is jelent. Számítanak a munkájára, ami lehet fontos, vagy kevésbé fontos, de mindenképp valami cél megvalósulását segíti elő. Ez az ember, akivel Pécsett találkoztam, a városi kertészet alkalmazottja, s az a dolga, hogy reggel nyolctól tízig megöntözze a park növényeit. A munka nem nehéz, a vízveze- tékcsaphoz erősített hosszú gumicsővel inkább szórakozásnak tűnik, pancsoló játéknak. Emberünk becsületes, munkahelyéről soha nem késett, nyolctól tízig mindennap locsol, buzgón és lelkiismeretesen. Lelkiismeretessége azonban már-már kétségbe- ejt. Amikor találkoztam vele, éppen zuhogott az eső. Megtehette volna, hogy beáll az eresz alá, vagy bemegy a szomszédos italboltba, hogy megigyék egy fröcg- csöt, amíg eláll az eső. ő azonban tudja, hogy mi a kötelesség. A zuhogó esőben ott állt a park közepén és öntözött. COLLOQUE SENTIMENTALE Jancsi szereti Juliskát, Juliska pedig Jancsit, aki egy nap ezt mondta: — Gyere el hozzám. Senki nem vesz bennünket észre. — Tekintete lágy volt és megindító. Az ember azt hitte volna, hogy a következő percben a sziklák is énekelni kezdenek. S még ezt is mondta: — Csak egy órára. Milyen boldog is lennék! Juliska megfontoltan hallgatott. Csak hosszú szünet után válaszolt: — Különös vagy. Egy órai boldogságot kérsz tőlem, amikor én egész életedre akartalak boldoggá tenni. Egy óra? — és fanyaron mosolygott. — Egy óra úgy elröppen, hogy észre sem vesszük. — Az élet is elröppen — mondta Jancsi és lemondóan legyintett. DANTÉT OLVASVA A kérdés menthetetlenül előtolakszik: mi történnék, ha napjainkban támadna egy költő, aki megírná a XX, század isteni színjátékét? Képzeljük el a modern poétát, akit ugyanolyan becsvágy hevít, mint hatszáz év előtti pályatársát s alászáll a poklokra, megjárja a purgatórium hegyét, társalog a boldog magasságok angyalaival, s pompás tercinákba ötvözött üzeneteket hoz a túlvilágról. Dante ma is áhítatot kelt, de napjainkban lenne-e hitele a költőnek, aki megírná, hogy a Pokol köreiben milyen köveket görget Hitler, mit csinál Horthy s Ferenc Józsefnek van-e még pofaszakálla? A túlvilágot persze nemcsak történelmi személyiségek lakják; szóba kellene elegyednie a sarki szatóccsal is, aki gyerekkorában becsapta a medvecukorral, vagy a kocsmárossal, aki vizezte a bortSemmi kétség, a titáni mű, a XX- század rímekbe foglalt enciklopédiája, nevetségbe fulladna, jóllehet szerzője egybeolvasztana tudást és ihletet, de hittel és alázattal rótt sorait senki nem venné komolyan. Dante úgy hat ránk, mint egy csodálatos hegyorom: puszta léte is fenséges. Valószínűtlen bőségében az sem zavar, hogy a gyehenna bugyrai között eltévedünk, s a kárhozottak kínjához sincs közünk. Csak örök és végleges költészete nyűgöz le, a vers ünnepi áhítata, amely több, mint a középkor kabalisztikája, vagy a skolasztika lapos bölcselkedése. Dante sem a vallás, hanem a költészet erejével hitt abban, amit leírt s amit a gyalogos próza képtelen lett volna kifejezni. Lejáratta magát a vers, elveszítette volna jelentőségét? Semmiképp. A szerelmesek, akiknek esetleg egy levelezőlap megfogalmazása is gondot okoz, aggály és gátlás nélkül menekülnek a költészethez, mert úgy érzik, csak a kötött beszéd fegyelme méltó arra. hogy túláradó érzelmeiket kifejezze. A vers ma is azt az ünnepi-rituális jelentőséget ébreszti fel mindenkiben, amely talán valamikor létrehozta. Inkább az igazi költő hiányzik, aki roppant egységbe tudná foglalni világunkat, szétválasztva a jót és a rosz- szat, szolgálva az igazságot. Csányi László Vörösük már Vörösük már a fák között az-alkony s a békák buggyanó zenéje száll haját bontja az éj a tompa halmon s hanyatt feküdt a rét füvén a nyár. Van-e szebb, mintha este dől a tájrc s a csönd hajója úszik hangtalan s a csillagok az éjszakára várva az égre ültek már mindannyian. Padokra ül a gondtalan sötétség, magány pusmog a rengő fák alatt, vízra hajolva megnézi a képét s szédülve tóba hull a pillanat. Az erdő fölött nagy fejét lehajtva toporzékol a mormogó vihar mint tigris vár a nyíló pillanatra, hogv ránk zúduljon villámaival. Majd éjszaka a cseppek dobszavára fölébredek és gonddal hallgatom, hogy hajladozva zendül kint a nyárfa, míg fény villan az ázott ablakon. GÁL SÁNDOR
