Tolna Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-31 / 180. szám
IRODÁLOM 'hmé&hel NÉPMŰVELÉS * Az elherdált bizalom ^OauirniiftL leqqzei — Belátod-e, hogy hibáztál, Kó- kai elvtárs? A kérdezett nem néz a kérdezőre. A földre, helyesebben a padlóra süti a szemét, összekulcsolt keze idegesen reszket. Jó percnyi csend után megrántja a vállát s úgy válaszol: — Nem! A titkár zavartan néz a többiekre, a vezetőség tagjaira. Látszik rajta, pillanatra tanácstalan, s nem érti az egészet. Szeretné megérteni, de nem tudja. Szeretné hinni, hogy nem konokság ez Kókai részéről, de mi másnak tulajdonítsa? Aztán azt mondja: — Akkor majd a taggyűlés tesz fel a dologgal kapcsolatban kérdéseket. — Odafordul négy társához: — Az elvtársaknak van kérdésük? — Nincs, — válaszol egy idősebb férfi. — A többit majd a taggyűlésen. Kókai hazafelé ballag. Most sem néz fel, pedig nincs tócsa, amit kerülgetni kellene, s nem'is gödrös a járda. Most valaki a vállára üt. — Ne siess annyira, János. Egyféle visz az utunk. Horváth az, az egyik vezetőségi tag. A beszélgetés nehezen indul. A levegő fojtott, pedig sehol egy felhő, kristálytisztán süt a Hold. — Utat tévesztettél, János. Csak magad sem mered bevallani. — Én-e? Én tévesztettem utat? Én, aki ott voltam, amikor földet kellett osztani? Aki az elsők között léptem negyvenötben a pártba? Én, aki tíz éve vagyok elnök a faluban? — Először is ne kiabálj. Most nem az irodában vagy, bár az is azt mutatja, rossz útra léptél, hogy ott kiabálni szoktál. Parancsolgatsz az embereknek. — Engem szeret a falu népe. — Nono. Persze, hogy szeret. Csak azt is meg kellene nézni, ki miért szeret. Mert hogy én, hogy mi szeretünk, az rendben van, tudjuk is miért. De gondoltál-e' már rá, hogy miért szeret a Galambos, a malmos? — Nem a Galambos a fontos, hanem a parasztok, akiknek földet osztottam negyvenötben, akik tanácselnökké választottak. — Majd azokat is megkérdezzük. A sarkon elválnak. Kókai egyedül baktat hazafelé. Jó kilométernyire még az út, van ideje gondolkozni. S jönnek az emlékek. A földbevert első karók, a mosolyba ivódott örömkönnyek az emberek arcán. A választási harcok. A győzelmek, a szépülő falu, a sok új ház, a rendezett utcák. De jönnek más emlékek is. »Azt mondják, opportunista voltam. Megalkuvó. Lettek volna ők az én helyemben. Én álljak oda a falu népe elé, hogy lépjenek be a termelőszövetkezetbe? Tegyem kockára a jóhíremet, vesszen oda a népszerűségem? Engem becsülnek, tisztelnek, szeretnek. Megtörtént az átszervezés énnélkülem is. Semmi szükségem sem volt arra, hogy haragosokat szerezzek magamnak. És ezt nem értik meg. S nem értik azt sem, mit jelentett nekem az átszervezés? A földosztáskor én is kaptam hat holdat. Szememre vetették a sok bérletet. Hát csoda, ha gyarapítani akartam a fizetésemhez? Nemcsak én tartottam meg a háztájiban egy holdnál többet. A többitől miért nem kérik számon? Énrám tudják mondani, hogy mutassak példát. Nekem példát kell mutatnom. Mindig csak a példamutatás. Elegem van már a példamutatásból. És ha igazuk is van, miért esnek most rám? Biztosan útjában vagyok valakinek«. Éjjel nem tudott aludni, csak hánykolódott az ágyban. Újra és újra átgondolta élettörténetét. A dac helyét kezdte felváltani a beismerés. De mikor már csak az volt hátra, hogy legalább önmaga előtt beismerje hibáit, akkor összeszorított öklével a levegőbe vágott: »Nem!« A taggyűlés parázs hangulatban folyt. — És beszélj a háztájiról is, Kókai elvtárs! — Az elnök hiába próbált sorrendet tartani a felszólalásokban, az emberekből jelentkezés és szabályszerű felszólalás nélkül tört elő a felelősség- revonás. Mint ez is. Kókai magyarázkodni próbál. — Nemcsak nekem van több háztájim. Meg lehet nézni, még kinek... — Most nem azokról van szó, hanem rólad. Magadról beszélj. — Az már nem is az enyém, hiszen odaadtam a vejemnek. — De te használod, a termése a tiéd. A p>árt színe előtt az igazat mondjad, Kókai elvtárs! Kókai mélyre hajtja a fejét. És már a következő kérdésre kell válaszolnia. — Miért nem jöttél velünk agitálni az átszervezéskor? — Én is voltam. — Egyszer. Kókai nem tud mit mondani. — Valid meg őszintén, akartad az átszervezést? Nem válaszol, csak nézi a padlót mélyrehajtott fejjel. Szeme előtt fekete karikákká gomolyog a padló. Sírni szeretne. De nem tud. Ha tudna is, nem mer. — A bizalmunkra tovább nem méltó, megvonjuk Kókai Jánostól a bizalmunkat. »Nem méltó. Nem méltó« — ez zúg a fejében, amikor elhagyja a termet. A kocsmában bort rendel. Egy litert. Egymás után hajtja fel a kétdecis poharat. Pedig nem iszákos, még soha nem volt részeg. Már csak az üveg aljában kotyog valamelyes. Az asztalra könyököl és bámul a semmibe. Nyílik a szomszéd terem ajtaja. Galambos kapaszkodik az ajtófélfába. Részegen bámul a söntésbe. Aztán meglátja Kókait. — Szervusz, János. — Majd vissza a szobába, ahonnan kurjo- gatás hallik. — Gyerekek, itt van az én édes egykomám, Kókai. Kókai felemeli a fejét. Merően nézi Galambost és az utána tóduló többieket. Itt van Kovács, aki valamikor jegyző volt a szomszéd faluban. Negyvenöt után ült is, mert egyszer csendőrökkel verette az aratómunkásokat. Mögötte Pásztori nyújtogatja a nyakát. Most szövetkezeti tag, azelőtt negyvenhét hold földje volt. Kókai nézi őket. Galambos, mintha sejtené, hogy valami baj van, elhallgat és húzódik elfele. De most Kovács kiabál. — Jánoskám! Keblemre cimbora! Te vagy a mi emberünk! Aztán ordítozás, a kocsmáros felesége sikolt, csörömpölés, majd csend. Másnap. Kókaiék lakásán. Azt kérdezi Horváth: — Szóval már verekedsz is, Kókai elvtárs? — Idefigyeljen, István bátyám! Maga nem vágta volna hozzájuk az üveget, ha édes egykomájuk- nak nevezik. Meg az ő emberüknek? Erre feleljen! Horváth clneveti magát: — A fene tudja. Lehet. Talán. Aztán elkomolyodik. — Előbb kellett volna Kókai I elvtárs. — Aztán megint moso- ! lyog. — Persze nem verekedés- , sei. Elmenőben még megjegyzi: — Amit elront az ember, azt í helyre kell hozni. Most elölről kezded. A bizalmat elherdáltad. De még vissza lehet szerezni. Mi melletted leszünk, János... Kókai elvtárs. Hogy ki milyen világnézetet vall magáénak, sem előnye, sem hátránya nem származhat belőle. Természetesen feltételezve, hogy az állam törvényeit, a fennálló rendelkezéseket tiszteletben tartja, hasznos államp>olgára a hazának s a maga módján, a maga eszközeivel hozzájárul az ország gyarapításához. Ezt a már annyiszor, különböző tisztségben lévő vezetők által kihangsúlyozott megállapítást azért szántam bevezetőnek az elmon- dandókhoz, hogy senki ne értse félre a továbbiakat, azzal az — enyhén szólva — furcsa esettel kapcsolatban szükségesnek tartott megjegyzéseimet, amit a napokban hallottam egyik nagyközségünkben, s amelynek igazságáról azóta meggyőződtem. Az elsőáldozó gyerekek az idén is felsorakoztak a templomban, szüleik kíséretében. Ezen senki nem lepődött meg, a vallásosak bizonnyal örültek is neki, akiknek materialista a világnézetük, legfeljebb felesleges ceremóniának könyvelték el. De senkit semminemű bántódás, hátrány nem ért emiatt és a jövőben sem érhet. A szóbanforgó községben, azonban mégis na»v meglepetést keltett az idei elsőáldozás. A. gyerekek közt ugyanis ott volt a szertartáson B. J. gyereke is. Ez a községben mindenkinek feltűnt, s — nyugodtan állíthatom — mindenki felháborodott miatta. B. J. párttag, sőt pártvezetőségi tag volt. Bizalmi állást tölt be. Ezenkívül annak a marxista szemináriumnak ő volt a vezetője, amelyen kollégái vettek részt. S ez okozta a felháborodást. Az. mindenki előtt világos, hogy a mi pártunk világnézete materialista. A párt felvilágosító munkát folytat, igyekszik a nevelés eszközeivel meggvőzni a vallásos embereket hitük helytelenségéről és tarthatatlanságáról. S ebben a munkában — csakúgy, mint valamennyi tennivaló legsikeresebb elvégzésében — éppen a vezetőségi tagok járnak az élen. De hihet-e valaki ezután B. J. szavainak őszinteségében? A szemináriumokon a mi pártunk, tudományosan megalapozott, a történelem és az élet által annyiszor igazolt, megdönthetetlen világnézetét, elméletét sajátítják el, teszik magukévá a hallgatók. Sok ember nevelődött különbbé. jobbá, nagyobb feladatok megoldására alkalmassá a dialektikus materializmus elsajátítása révén. De mit szólnak azok a hallgatók, akiknek B. J. tartott előadásokat arról, hogy a vallás tanításai tudománytalanok és éppen ezért elfogadhatatlanok? Azt mondjuk, amellett, hogy az emberek átneveléséről egy pillanatra sem mondunk le, a vallás magánügy. A párton belül természetesen nem magánügy, hiszen csak az lehet a párt politikájának, célkitűzéseinek lelki- ismeretes, következetes harcosa, aki a párt elméletét, ideológiáját vallja és magáévá teszi. De most nem erről akarok szólni, hanem egy másik kérdésről. Ez a kérdés, B. J. esetében, de más esetekben is, amennyiben előfordul — meggyőződésem, hogy csak nagyon szórványosan —, az emberi tisztesség kérdése, Mert miért háborodott fel a falu népe, miért háborodtak fel B. J. kollégái? Ha valaki őszintén, becsületesen bevallja, hogy ő ped:g vallásos, hisz az Istenben, semmi bán- tódása nem esik, még csak egy rossz szót sem mondanak rá. Ettől még lehet nagyon rendes, nagyon értékes, becsületes tagja szocializmust építő társadalmunk nak. Ha valaki, noha maga nem vallásos, de nem tud megszabadulni a szokásoktól, konvencióktól, ha ragaszkodik a különböző szertartásokon való részvételhez* vagy családját még nem tudta átformálni, vallja meg őszintén* becsülettel, s vívja meg a harcot magában, amihez megdönthetetlen elméletünk segítséget nyújt. De vajon nem képmutatás-e a*, ha valaki, maga másokat materialista világnézetre oktat, az* számon is kéri másoktól, ugyan* akor maga, vagy családja vallásos szertartásokon részt vesz. S ha történetesen pedagógus az illető; vajon hisznek-e tan fásának a jövőben a gyerekek, vajon hisz-e neki a falu népe, hiszen a pedagógus nemcsak a gyerekek, hanem a falu egész lakosságának nevelője kell, hogy legyen és hogyan fogják megbecsülni kollégái, akiket — objektíve — félrevezetett7 Letenyei György T@rmészef@s régészeti múzeum Üzbekisztánban, a ferganai völgyben 50 000 éves őskori települést találtak. Nyikolaj Leonov professzor elmondotta, hogy a leletek óriási tudományos értékűek és a lelőhelyet »természetes régészeti múzeumnak« nevezte. A megmaradt tárgyi emlékekből »leolvashatjuk a csiszolatlan és csiszolt kőkorszak, a bronzkor- szak és a korai vaskorszak történetét«. A településtől északi és keleti irányban számos sziklarajzot találtak. Az egyik rajzon az őskori művész óriási bunkóval felfegyverzett embert örökített meg, amint a hatalmas vadállatra ront, hogy elvegye tőle a zsákmányát. A régészek sok munkaeszközt találtak. A munkaeszközök tanulmányozása során bebizonyosodott, hogy az emberek a ferganai völgyben nemcsak vadászattal, hanem primitív földműveléssel is foglalkoztak. Leonov professzor véleménye szerint a »természetes régészeti múzeum« további vizsgálata új fényt vet az emberiség történetére. Egy szíriai paraszi Vénusz-szobroi talált Queitra környékén egy szíriai paraszt háza közvetlen közelében Vénusz-szobrot ásott ki. A szobor bazaltkőből készült és természetes nagyságú, T as ff 1 r un o d e s Munka után volt. Hazainenet íeheveredtem a parton, a színeket egyszínű homállyal takarta be az alkony. Hullámszikráit szertc-szórva, lábamnál a Duna csillogott, az ég arcára ezüst szeplőként kiültek a hideg csillagok. Csak éreztem: a rozs kalászba csökken, sárga töve hűs kaszára vár, s felötlött, hogy néhány óra múlva júliusba fordul már a nyár. S elgondoltam; először dönti rendre a dús kalászt Nekünk a penge, s számolgattam, hány hold lehet a mezsgye, csupán a mezsgye, ami először terem, s kevésnek sejlett mind a két kezem tíz ujja is. Aztán számolni kezdtem, hogy országosan hány mázsa rozs évente ez és ezer év alatt mennyi az, ami elmaradt. S átváltottam a gondolatban a rozst százféle másra, házra, utakra, ruhára... • Egy kicsit a holnap titkaiba lestem, láttam hogyan alakul a táj szürke betont láttam a döngölt föld helyett s átszínesedtek a virágok az alkony egyszínű fátylán Hazamenet, PARÁSZTAI GYÖRGY íianaí íLároly
