Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-29 / 152. szám

4

TOLVA MEGVET VEPÜJSÄG

1960. június 20:

Békétlen egymás mellett élés

A világpolitika egyik legnagyo bb kérdése manapság a békés egymás mellett élés. Optimista vagyok, hiszek benne, hogy Hruscsov erőfeszítése előbb-utóbb ere dményre vezet, magyarán megjön egynémely nyugati politikus jobbik esze, ha a tisztességérzet 'nem. is támad fel bennük, de meg szólal a józan ész, s akkor végérvényesen »kitör a béke.«

Úgy látszik, a kis dolgok követik a nagyokat, s ha nem is a legfontosabb kérdés, a mi kis dolgainkban, de jelentős a békés egymás mellett élés, amit közkeletűen szocialista együttélésnek szoktunk

nevezni.

Hogy ezen a téren is, egyném ely embereket figyelembe véve. még a jobbik ész megjövetelét megelőző korszakot éljük, arra szabadjon néhány példát monda ni.

A sors, vagy méginkább a városi tanács kegyéből a Hunyadi utcában lakom egy új, modern bérházban. Ennek előnye, a sok egyéb mellett, hogy vasárnap csendes. (Hétköznap. hála az AKÖV tőszomszédságának korántsem.) De vasárnap csendes. Vagyis hogy volt, mert a most elmúlt vasárnap aztán rácáfolt minden megelőzőre. Kezdődött a szombat éjszakával, amikor is éjjel féltizenkettőkor, zuhálva nagykalapáccsal különböző vasakat, olyan pokoli lármát csapott két elszánt férfi, hogy ember legyen a talpán, akit a csattogás nem ébresztett fel. Hajnalban kirobogtak az autók, fülhasogató berregés és éktelen káromkodások közepett.

S most jöhetett a nyugalom délelőttje és délutánja, amikor autó se közel, se távol, csak a csönd. Hát autó az nincs, ellenben van hangszóró, amit rá lehet kapcsolni a rádióra és olyan hangerőre, hogy a hideg futkos valamennyi köj-nyékbeli lakos hátán. Futkosott. Mivelhogy a rádió szólt, a hangszóró meg bömbölt egész nap. Némi enyhülést az hozott, hogy a villany- szerelők, javítandó a vezetéket, időnként kikapcsolták az áramot. A laktanyában úgy látszik megirigyelték az AKÖV 'sikereit, mert ott is bekapcsolták a rádiót. Aztán hol egyik helyen a Kossuth szólt és a Petőfi igyekezett túlharsogni, hol a másik helyen bömböltették a Kossuthot kontra Petőfi.

Az este eljött és hozott is némi nyugalmat, de mikorra már sikerült volna elszenderednünk, féltucat katonának sikerült olyan bömböléssel beleordítani az. éjszakába, hogy »Ancsa, Ancsa, Ancsa, vigyázz!...«, amire megint nem lehetett mást tenni, mint legszebb álmunkból felébredve, kiülni az erkélyre és bámulni a csillagos eget.

Kicsi, de annál zajosabb városunk zaján legalább az ilyen vasárnaponként bömbölő rádiók

elhallgattatásával és a nótaszó pianisszió alkalmazásával nem lehetne valamelyest enyhíteni?

*

Hétfőn reggel megdöbbenéssel tapasztalták a város jóérzésű lakói, hogy többek között az OTP előtt, a vendéglátó vállalat irodája előtt, az MTH iskola előtt, vandál módon szétdúlták a társadalmi munkában létesített kertet, összeszaggatták a kerítést, a sétakertben pedig kettétörtek egy szép kis tiszafa-csemetét.

Nem tudom, huligánoknak nevezhetők és nevezendők-e azok, akik mindezt elkövették — gondolom, igen —. de annyit tudok, hogy az éjszakai felügyelet megszigorítására szükség lenne.

Ha már a kedves mamájuk annakidején, elfelejtette azt a bizonyos huszonötöt odaverni, ahol köztudomásúan nem székel az agy, legyünk szigorúak, s persze nem veréssel, de egyéb büntetéssel, vegyük el a kedvüket a kertrombolóknak, a fékteleneknek, i duhajoknak.

Lenne mindjárt egy építő szándékú javaslatom. Egyébként nem eredeti, a Szovjetunióban alkalmazzák is.

Ha rajtam múlna, ezekkel a rombolókkal szemben a következő nevélő büntetést alkalmaznám: Mindenekelőtt másnap

rendbehozatnám velük a szétdúlt kertet, vagyis kijavíttatnám az okozott kárt. Aztán — mivelhogy az eddigiek még nem számítanak büntetésnek — a kár nagyságának megfelelően, egy, vágy több napig, mondjuk a -vá rosrtisztasági munkálatoknál alkalmaznám őket, közérthetőbben az utcaseprásben foglalkoztatnám a renitenseket. (Esetleg árokásás, csatomatisztítás is figyelembe jöhet.)

Javaslatom bevezetését egyébként helyesnek és szükségesnek tartanám.

Mint már mondtam, javíthatatlan optimista vagyok. Amint a nagy kérdésekben létrejön a bé kés egymás mellett élés, úgy a kis dolgokban is. Csakhát meg kell várni, míg egyeseknek megjön a jobbik eszük. Ha szükséges hát »serkentsük« is őket.

LETENYEI GYÖRGY

Eső után köpönyeg

Kocsis Ferenc május 20-án helyezkedett el Pesten pincér, ként, az Ezerjó Étteremben. Már körülbelül két hete dolgozott, amikor a vállalat munkaügyi előadója utasította, hogy lakóhelyéről hozzon egy tanácsi igazolást. Kocsis nyomban Nagydoi'ogra utazott és a tanácselnökhöz fordult a szóban. lévő igazolásért. A tanácselnök elutasította azzal, hogy csak akkor hajlandó igazolást adni, ha az illető munkahelye kéri. Kocsisnak nem volt mit tennie, mint hogy dolga végezetlenül visszautazott Budapestre. Ott újból azt mondták neki, hogy hozzon egy igazolást, mert különben kénytelenek lesznek más dolgozóról gondoskodni. Irány újból Nagydorogra. Ott megint ugyanaz a válasz: »Majd ha kérik, akkor adunk«. És Kocsis Ferencnek június 15-ig

kiadták a munkakönyvét csak azért, mert nem tudta beszerezni a kért igazolást.

Miért volt e nyakasság a nagydorogi tanács részéről? E sorok írója Nagydorogon járt és ott megtudta, hogy a tanács elnöke nem jól értelmezte az igazolás kiadásával kapcsolatos rendelkezést. A tanácselnök akkor járt volna el helyesen, ha nem várja meg, míg felettes szervei utasítják az igazolás kiadására, hanem még a dolgozó elutasítása előtt tájékozódik illetékes helyen a rendelkezés helyes értelmezéséről. Ha ez így történik, akkor Kocsis Ferenc nem lett volna kénytelen megválni pesti munkahelyétől, ezen túlmenően pedig nem érezné azt, hogy vele igazságtalanul jártak el.

— S —

Barti Károlyné „Kiváló tanár“

Barti Károlyné tanárnőt a kormány „Kiváló tanár’’ kitüntetésben részesítette.

Megismerkedni akkor sikerült vele, miután már átvette a magas kitüntetést az Országházban s visszatért Paksra a II. számú általános iskolába, ahol évek óta oktatja, neveli az ifjúságot. A magas kitüntetésben részesülőket, mielőtt ismerné az ember, rendszerint idős. ószülő bácsiknak, vagy néniknek, képzeli, mert elég gyakran hall róluk hasonló szövegű méltatást: „Félévszázados szorgalmas munkájáért ..." Nos, hát Barti Károlyné még elég messze van az őszüléstő), egyszerűen azért, mert fiatal. Nincs mögötte félévszázados pedagógus múlt, egykori tanítványai ném váltak nagypapákká és nagymamákká. A mögötte levő pedagógus tevékenység „csak” egy évtizednyi.

Idézőjelbe kell tenni a „csak”- bt, mert ez az évtized nem egyszerűen tíz évet, hanem tíz évi megfeszített munkát jelent, s ha a pedagógusokról általában mondhatjuk, hogy jó munkát végeznek akkor ezt róla sokszorosan elmond hatjuk. Fiatal korát meghazudtoló lelkiismerettel, szorgalommal és erőfeszítéssel dolgozott. Munkája — ha csoportosítjuk — három irányú.

Először is állandóan nagy gondot fordít saját tudósának továbbfejlesztésére. Abból indul ki, hogy minden nap, minden évben nagyobb tudás kell ahhoz, hogy másokat taníthasson. Elvégezte levelező úton a pedagógiai főiskolát. De ezen túlmenően is minden lehető módon fejlesztette szaktudását.

A magasfokú szakképzettsége adta az alapot ahhoz, hogy az iskolai oktató-nevelő munkáját példásan tudja elvégezni (munkájának második iránya). Az 1959— 60-as iskolai tanévben a VIII. le- ányosztály főnöke volt. Feletteseinek véleménye szerint kiemelkedő nevelőmunkát végzett. Osztályának tanulmányi átlaga magasan fölötte van a többi osztályénak. Mulasztási átlaga is sokkal jobb az átlagosnál. Ezt az iskola- épületen belüli tevékenysége mellett többek között azzal sikerült elérnie, hogy rendszeresen végezte a családlátogatásokat. Évközben minden tanulójának családjához ellátogatott két-három ízben.

Tanítványainak magyar nyelvi ismerete kiváló, s ez Barti Károlyné szaktudásának és lelkiismeretességének köszönhető. Szaktárgyi tudását nemcsak az osztályán belül hasznosította, hanem ezt igyekszik közkinccsé tenni. So kát segít a vele egy tantestületben dolgozó szakos és nem szakos fiatalabb kollégáinak. Az iskola nyel vi oktatásának egységessé tétele érdekében elkészítette a magyar irodalom és nyelvtan tanmenetet minden osztály számára az egész évre. Évek óta vezeti a paksi járás magyar tanárainak szakmai munkaközösségét. Ez munkájának a harmadik iránya.

Tovább is sorolhatnánk Barti Károlyné eredményeit, de ez is elég ahhoz, hogy elmondhassuk róla: méltó a magas kitüntetésre. •

B. F.

Qáfjttt úLdüSO. CL l&tiiztjehjidÄ tut mllitÚH

Márta meséli, felháborodva és igatottan, még most is az események hatása alatt.

— Szombaton reggel Pécsre utazott. Bonyhád után, azt hiszem Hidas az első állomás, nos itt felszáll egy pap. Leül, megveszi a jegyét, kérdezősködik, aztán beszélni kezd. Közlékeny ember lehet, mert elmesélte, hogy Pécsre igyekszik, ahol 20 éves érettségi találkozója lesz. Volt aki. olvasott közben, olyan is volt, aki a pap szavait figyelte. Mikor az érettségi találkozóról egyebet már nem tudott mondani, elkezdett mesélni, hogy neki milyen szép méhese van. Fecsegő fráter, gondoltam magamban és olvasni akartam, de hangja, ez az éles, majdnem agresszív hang szinte kényszerített,

tnO-Qöit MUt

— Anyagiasság, lelkiismeretlenség

„Szerencseszerződés”? Az első hallásra azt hittem, hogy egy különleges céllal létrehozott újabb gazdagodási lehetőségről van szó. Lehet egy valaki, aki kötelezi mg- gát, hogy nekem rövidesen szerencsém lesz? És ezt valamiféle ellenszolgáltatás fejében teszi? Dehogy! Nem erről van szó! A szó szerinti értelmezés ebben az esetben hasznavehetetlen.

Utánajártam és megtudtam, hogy tulajdonképpen eltartási szerződésről van szó. De nem ám akármilyen eltartási szerződést neveznek „szeren cseszerződés”- nek. A szerencseszerződésben az eltartó azzal a hátsó szándékkal vállalja a tartási kötelezettséget, hogy az eltartandók hamarosan — amint az ilyenek kifejezik magukat — „beadják a kulcsot”. Nem egy esetben kötnek tartási szerződést ilyen ki nem mondott céllal. Most azt nézzük meg, hogy

MILYEN AZ ILYEN „ELTARTOTTAK” ÉLETE?

A dombóvári járásbíróság szokásos heti panasznapján hallottam egy ilyen eltartásról. Egy idős, gyermektelen házaspár több

évvel ezelőtt eltartási szerződést kötött egy velük távoli rokonságban lévő házaspárral. A fiatalok vállalták az öregek gondozását és betegségük esetén az ápolásukat. Az öregek ennek fejében beleegyeztek, hogy a házuk a fiatalok tulajdonába menjen át. — Az első években nem is volt különösebb baj. Most azonban már kibírhatatlan az életünk — mondják mindketten szipogva. Állandóan azt hajtogatják, hogy ráfizettek erre az „üzletre”. Biztosan úgy látják már, hogy a tartási költségek meghaladják a házunk értékét. Ez mind azért van, mert üzletnek tekintik az idősek eltartását. Hát tehetünk mi róla, hogy ilyen sokáig élünk? — mondja a törékeny, öreg nénike.

Az ilyennek aztán hosszú pereskedés lesz a vége. Felbontják a szerződést és az öregek kimondhatatlanul csalódnak a fiatalokban.

ÉS MINDEZ MIÉRT VAN ÍGY?

Igaza van az öreg nénikének! Elsősorban azért, mert üzletnek tekintik az eltartást. így van ez akkor is, amikor a szülő és a gyermek között van a viszály. Az ilyen fiatalok valóban csak pénz- szerzési lehetőségnek tekintik a becsületbeli kötelességet. Amikor megkötik az eltartási szerződést, akkor csak az előnyöket látják és nem készülnek fel a huzamosabb kötelességtelj esítésre. Meggondolatlanul azt hiszik, hogy az öregek gondozása, ellátása nem jár mindennapi teendőkkel, törődéssel. Elfelejtik, hogy az öregekről gondoskodni lélek nélkül nem lehet. Az ételt nem elég csak úgy odatenni az asztalra, hanem ahhoz kedvességre, szeretetre is szükség van. Szükség van figyelemre, sőt elnézésre is, ha nem akarjuk, hogy az öregeknek még a falat lenyelése előtt keserű legyen a szájuk íze.

A tartási szerződést nem szabad a „vagy szerencsém lesz, vagy nem” álláspontból kiindulva megkötni. Nem szerencsejátékról van szó, hanem kölcsönös kötelezettségeken alapuló megegyezésről.

Nagyon meglepődtem, amikor egy hozzáértő embernek a bírósághoz beadott kérelmében a következőket olvastam: „A tartásra szoruló emberek ellátása és gondozása jogilag ugyan szerencseszerződés, de...” A továbbiakban azt mondja, hogy ennek ellenére azért nem lehet meggazdagodási alkalom az ilyen szerződés. Azt hiszem, itt van a „szerencseszerződés” felfogásnak a gyökere. Úgy fogják fel, mintha jogilag valóban szerencseszerződésről lenne szó. Az ez év május 1-én hatályba lépett Polgári Törvénykönyv idevonatkozó helyén nem láttam külön fejezet a „szerencseszerző- désekről”. Meggyőződésem, hogy a jogalkotók nem is szánnak az eltartási szerződéseknek valamifélé „szerencse” jelleget. Valójában nincs is. Az eltartásra vállalkozók nem a lutrin játszanak, hiszen mindkét fél jogai és kötelességei rögzítve vannak. Legfeljebb azt tekinthetik egyesek szerencsének, ha a másik fél, a jogosult hamar meghal. Ezt szerencsének tekinteni pedig olyan dolog, ami rányomja bélyegét az illetőre. Még az a szerencse, hogy kevés az ilyen „szerencse” szemléletű ember.

(Steinbacb)

hogy figyeljek a szavaira. Amikor befejezte saját méhesének dicséretét, elmondta, hogy a falujának termelőszövetkezete is méhészkedik. Igen ám, harsant fel a hangja, de a tsz méhese pusztul, valami betegség támadta meg a méheket, most aztán oda az egész, nem lesz méz. Lopott jószágon nincs isten áldása, vonta le a tanulságot a főtiszte- lendö úr, amiből nyilván következik, hogy ő az égi hatalmasságok kezében van, lám, még a méhesére is külön gondot fordítanak a mennyei hatalmak. Lopott jószág? — kérdeztem magamban, hol él ez a középkori szemlélettel átitatott pap, mit képzel a világról, és vajon miféle babonasággal butítja falujának híveit? Vártam, hogy valaki rendreutasítsa, hisz ez már több, mint egy ostoba ember vélekedése, ez a korlátolt pap az autóbusz utasai között lázit a termelőszövetkezet ellen, amiről pedig törvény is intézkedik. Az utasok azonban mélán hallgatták a papot, aki ezután az ifjúság neveléséről kezdett előadást.

— Itt van ez a sok fiatal, — háborgott — istentől elrugaszkodott, pogány valamennyi. Erkölcstelenek, — mennydörögte. — Még az istenhívök között is akadnak eltévedt bárányok, hát az ilyen pogányok akkor mire viszik, mi lesz belőlük?

Márta idegesen, kapkodva beszéli el mindezt. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a vége.

Márta finom lélek, irtózik a durva szavaktól, de most mégis ezt mondja:

— Szerettem volna az arcába vágni, hogy nem szégyelli magát? Ettől az államtól kap fizetést, a kutya nem bántja, gondtalan jó élete van, akkor mit lázit, miért próbál zavart kelteni?

— Mindez rendben van, Márta, — felelem megtörtén, — de miért nekem mondja el mindezt?

— Nem akartam én lenni az egyetlen, aki rászól erre az emberre. Gondoltam, maga majd megírja, figyelmeztetésül és tanulságul.

Ezt megtettem. De honnan kerítsem elő azt a papot, aki június 25-én reggel Hidason felszállt a pécsi autóbuszra? (esi