Tolna Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

IRODALOM /htÁW44^ei NÉPMŰVELÉS KOVÁI LŐRINCí A bambergi országúton A bajor Alpok lejtőin már H olvadt a hó. A hevenyészett lövészárok a város szélén húzódott, ahol már frissen virágzó almafák között az ősrégi Bamberg felé veze­tett az út. A bajor tavasz tel­jes pompájában borult a város­ra, a dombokra, a szántóföl­dekre.. Minden megtelt a lágy napfényben... A virágzó gyü­mölcskerten át kígyózó lövész- árok földhányása is meleg volt. A munkások, a katonák szinte kényelmesen helyezkedtek el a puha, lágy rögön. Az út felé szegeződő puskák csöveinek sora felett néha tarka lepkék röppentek. A vörös Münchent védő fegy­veres munkásgárdák parancs­noka itt, ezen a szakaszon egy öreg téglagyári munkás volt. Ott dolgozott a lövészárok mö­gött emelkedő téglagyárban és amikor a bajor tanácskormány kiosztotta a fegyvereket, az önkéntes jelentkezők közül, mint régi szakszervezeti bizal­mit és hét frontot végigjárt ka­tonát, őt választották meg parancsnoknak. A fegyveresek már másfél napja hevertek így a város szé­lén, a gyümölcsfák között, a mögöttük emelkedő téglagyárak előtt. A gyárból tegnap is, ma is ebédet, sört és a legújabb röpcédulákat küldték ki a vá­rost védő fegyveres munkás­osztagoknak. A parancsnok feltette szem­üvegét, kiegyenesedett és han­gosan olvasta a röpcédulát: »A magyar munkások most a proletárdiktatúra kikiáltásának hat hete után ünnepük ma az első szabad május elsejét! Mi, München proletárjai, akik fegy. verrel a kezünkben védjük városunkat az ellenforradalmi tiszti különítmények ellen, merítsünk erőt az ő ünnepük­ből! Mi, itt a lövészárokban ünnepeljük a május elsejét!... 1919 május elsején a bajor tanácskormány nevében: Levine a népbiztosok tanácsának el­nöke!« Az emberek arca megválto­zott. A parancsnok ráncos öreg munkásarcán fiatalos lel­kesedés látszott. Szokatlanul heves mozdulattal meglobog­tatta a röpcédulát. — Munkások! Katonák! — ki­áltotta, — most jött a hír, hogy Ausztriában is küszöbön áll a tanácsköztársaság kikiáltása! A bajor, az osztrák, a magyar tanácsköztársaság együttes erő­vel, az orosz proletárok segít­ségével diadalmasan szállhat szembe az ellenforradalmi tiszti bandákkal... A lövészárokban zsúfolódó fegyveresek csoportjából éljen­zés zúgott fel. A téglagyár szürke, hatalmas épületéből jöttek a munkások, az asszo­nyok, a lányok. A meszesedésben a halvány­zöld mezőkön könnyű gyalog­sági ágyúk döreje morajlott föl. A tiszta tavaszi levegőben szin­te dallamosan szállott a gránát süvítése... Közeledett..; — Feküdj!! — harsant az öreg munkásparancsnok hang­ja A gránát a gyár téglave­tője tövében vágódott le. Föld­oszlop emelkedett. A nagy tá­gas gyárablak üvege zengve csillogva röppent szerteszé.ijrl A parancsnok egyenesen állott. Látta-, amint a mesésen karcsú, mesésen magas téglaniros gyár­kémény tetején, szinte a tava­szi fellegelc között lebegő vörös zászlót egy pillanatra eltakarja előle a fölcsapó föld, a füst, a levegő különös rezgése. A halványzöld mezőkön sza­bályos közökben egymástól ro­hamozó katonák tűntek fel. Pontos időközökben a földre vetették magukat. Ilyenkor a rajvonal egyszerre eltűnt, be­leolvadva a kékesszürke rög­be, aztán ismét, lenyűgöző pon­tossággal mindnyájan egyszerre pattantak fel és előrehajolva rontottak előre, hogy újra el­tűnjenek, mintha a földbe süllyedtek volna. Na, gyerekek, intett előre a parancsnok, nézzétek meg azt a rajvonalat, ott szemben... Csak semmi kapkodás... mindenki válassza ki a tiszturak közül a legrokonszenvesebbet. Egészen kiegyenesedett és harsogó őrmester hangon ve­zényelte: — Leninről elnevezett első müncheni munkásszázad! Cél! Irányzók százötven _ méter! Megadott egyes célpontra... Tűűűz! A lövészárok puha földha- nyásán fölropogott az egyenet­len sortűz. Másik... harmadik... a gyümölcsfák nagy fehér virá­gairól felröopentek a zümmögő méhek. Különös csend támadt. A rajvonal elmerült' a párás kékeszöld messzeségben, de messze jobbról a kicsiny pa­tak mély medre, a bokrok felől hirtelen' feloattogott egy gép­puska... másik... harmadik.,, a golyók fergetege nyomán fej- füstölgött a lövészárok földha- nyása... — Nehéz a tisztekkel har­colni... — csóválta a fejét , a parancsnok — lám, így csapják be a prolikat... figyelmet elte­relő támadás volt... A messzeségben halk motor­zúgás morajlott. Balról az út szürke szalagján el-elfedve a fák sűrű sorától száguldó pán­célos autók tűntek fel. Úgy ka­nyarodtak, mintha feltartóztat­hatatlanul törnének München irányába. Páncéltornyaik meg­fordultak. Szürke, alig látható pára lebbent... A lövészárok felé ólomfelleg zizegett. A munkások puskatüze foko­zatosan némult el. Itt-ott a föld­hányásra borulva, holtak he­vertek. A parancsnok hangta­lanul dőlt le a lövészárok föld­hányására. A géppuskagolyói: ferdén, jobbról értek mellét és hosszúkás csíkokat hasítottak ruhájából, izmaiból... Nem kiáltott fájdalmában, csak ahogy a nagy téglaégető kezé­vel görcsösen markolt bele a puha, fekete rögbe, a föld ki­buggyant ujjai közül... A tiszti rajvonal most érte el a lövészárok szélét. A parancsnok úgy érezte, minden zaj, a kiáltások, a fegy­verropogás elvész valami pu­ha, névtelen áradatban, amely elmosta gondolatait. Mikor magához tért, már al- konyodott. Ott hevert úgy ahogy a halálos sorozat fellök­te, a lövészárok alacsony, fe­kete töltésén. Csontos öre'g munkásarcára a hét front vé­sett mély, furcsa ráncokat. — Érezte, hogy az élet lassan las­san tűnik el a négy géppuska- golyó ütötte sebéből és mene- '.'ülve, a vereség bénító keserű tudata elöl keresett emléket, gondolatot, mely megvilágítja lelkét a lassan áradó halál ho­mályában is. »... De Budapes­ten győztünk...« A gondolat olyan volt, mint csillogó szi­várvány a vihar után. Arcán el-elsuhant a virágzó gyümölcs­fák ágainak lágy árnyéka Ott fent, a fehér virágok özöne fe­lett a gyárkémény titáni zászló- rúdján, a végtelen tiszta ma­gasban élőn, bíborral lángolva lebegett a tegnapelőtt kitűzött vörös zászló. A fájdalom elmosódott. Úgy érezte, mintha a lövészárok pu­ha röge felolvasztaná testét s csupán a gondolat lebeg, mint tavaszi pára a mező felett...« »Május elseje van. Sok május elsejét ért meg hosszú életében s most, mikor fegyverrel a kézben, hullajtottá vérét, ezek a májusok mint tűzszárnyú sólymok szállottak élete felett... »Május elseje...« Tudta, hogy vörös Budapest, Pétervár, Moszkva utcáin most ebben az órában tömegek hömpölyögne^, zeng az internacionálé százez­rek ajkán és olthatatlanul lo­bog a világforradalom tüze... »Budapest... magyarok... prole­tárdiktatúra...« Ez a város fo­galom, lágyan, harmonikusan illeszkedett össze, lépcsővé vált, amely a magasba vezetett, az eddig elérhetetlen csúcsok fe­lé... Valahonnan füst sodródott. Tavaszi szél lebbent. A hal­dokló arcán átsuhant a virágzó gyümölcsfa finom, lágy árnyé­ka és mint puha becéző kéz csukta le a madárdalos, kék ta­vaszi égbe szegeződő nyitott szemét... Ott néhány lépéssel távolabb, a gyár szürke falá­nál heverő kivégzettek felett fehérszárnyú lepkék lebbentek és úgy szállottak a falra frecs- csent, nedvesen csillogó vér­foltokra, mint hősök sírján ki­virult bíborszínű győzelmi ko­szorú soha el nem fonnyadó vi­rágaira. Qhinepl jegyzet Tizenhetedszer ünnepli a mai napon népünk szabadon a május ünnepét. Tizenhatodszor a szabadságot termő népi de­mokráciában, de ehhez hozzá­számít a dicsőséges múlt em­léke, amely éltet és lelkesít, ta­nít, buzdít és hittel tölt el, azé a májusé, amely 1919-ben volt először szabad; pirosló a vér­től, amit a forradalom kato­nái hullajtottak a tavasz ró­zsájára és pirosló a hittől, amit a szabadság oltott a viharosan dobogó szívekbe. »A május sza­bad!« — kiáltotta messze a de­mokratikus forradalom vihar­madara, Ady Endre, s ami ak­kor még jövendölés, a jövőbe vetett hit bizonyossága volt, ma tizenöt év óta és tizenheted­szer a valóság, a mindennapi élet bizonyossága; ünneppé nőtt hétköznapok és felmagasz­tosult igazi, s teljes értelmet nyert ünnepek mindennapi valósága. Magasan lobog a felvonulók kezében a vörös zászló, messze és fennen hirdetve, hogy né­pünk a felemelkedés, a szocia­lizmus útjára lépett. És a fel­vonulókat nem vigyázza rendőr­kordon, nem fenyegeti rendőr- kardlap mert nem rabszolga a munkás és a paraszt, hanem szabad • ember, aki szabadon bontakoztathatja ki alkotóké­pességét. Május elseje egyik nemzeti ünnepünk lett — nem­zeti ünneppé a nemzetköziség magasztos ünnepe, fényes bizo­nyítékaként annak, hogy együtt menetelünk a szocializmus or­szágaival és minden haladó néppel mi már a szabadság út­ján, de ezzel egyengetve azok számára is az utat, akik számá­ra a szabadság még csak vágy, még csak küzdelem s a jövő ígérete. A munkásosztály ünnepe el­sősorban, de az egész népé, amely felsorakozik a leghala­dóbb, az egyetlen következetes osztály, a munkásság mögé és annak eszméjét segíti diadalra vinni, hogy aztán az eszme nyo­mán megvalósult gyakorlat ál­dásait egyaránt élvezze min­den dolgozó, minden alkotó ember. A munkásosztályé, amely nemzetközi, s így nem­zetközi az ünnep is, együtt ün­nepük magyarok és oroszok, svédek és németek, négerek és ázsiaiak, minden haladó ember, ki a szabadság viszonyai kö­zött, ki pedig olyan világban, ahol május elseje is fegyver, az elnyomás, a kizsákmányolás el­leni küzdelemben. Együtt me­netelünk, kart karba öltve, nyelvünk százféle, de eszménk, akaratunk, célunk egy, bőrünk színe lehet akármilyen, egy testvér vagyunk, mert egy a múltunk, s legfeljebb jelenünk különbözik, jövőnk is ugyanaz — az egyre jobban közelítő dia­dalmas kommunizmus. Egyetlen nép sem lehet 'Sza­bad, amely más népeket, el­nyom — hirdette Marx. Ez azt is jelenti, hogy csak az a nép lehet igazán szabad, amely test­vériségben él minden más nép­pel, annak igaz ügyét a magáé­nak tekinti, a segítés szelleme hatja át, az együttműködésé, együtt menetel minden néppel és nemzetiséggel akkor is, ha az elnyomás, a szolgaság, a ki­zsákmányolás ellen kell harc- bavonulni és altkor is, amikor a szocialista jövő építése a lel­kesítő feladat. A világon mindenütt megün- neplik május elsejét. A szabad világban hatalmas demonstrá­ció ez az ünnep, hittétel és se­regszemle, erőnk felmérése és az új diadalának fennen hirde­tése. De ünnepük ott is, ahol a tőke terrorja száműzi az utcák­ról a tüntető munkástömege­ket, itt erőgyűjtés az eljövendő harcokra. A május szabad! Hatalmas tömegek, munkások, parasztok, értelmiségiek vonulnak egymás mellett, kart karba öltve, fia­talok és öregek, a régi harcok veteránjai és a jövő ígérete. Fejük fölött a langyos májusi szél csattogtatja a vörös és nemzetiszínű zászlókat. Szó­nokok az emelvényről és egy­szerű emberek csendes beszél­getések során hirdetik a mun­kástestvériség eszméjét, álmod­ják a kommunista jövőt s ter­vezik a holnapi hétköznap, a szocializmus tennivalóját. A május szabad! Ez a mi In­tünk, reménj ünk már valóság­gá vált, mint ahogyan valóság ­gá válik minden nép szabad­sága. És akkor teljes virágjá­ban pompázik majd a május gyönyörű fája. Letevyci György A munka örömét hirdető tolnai kiállításon Úgy sodort be a tömeg vasár­nap délelőtt a tolnai Földvári gimnázium kiállítási termébe. Nézni, látni, örülni, emlékezni jöttem és ezek mellett bizony tanultam is. Bevallom, én is gyakran elha­markodottan mondok ítéletet diákjaink felett, túlzásokkal tűz­delt viselkedésük miatt. Ezút­tal azonban »állj«-t parancsoltak műveik. Mint az érzelmek embe­re csak ennek szemüvegén át tudtam nézni munkájukat. A mű­szaki ember talán a kritikus sze­mével tudna hibákat felsorolni — én nem. Én csak néztem a kis szerszámkészleteket, a pontozó­kat, lyukasztókat, a kis kalapá­csokat és szinte hallottam ked­vesen csengő kipi-kopi hangju­kat. Láttam a kalapácsok nagy­jait, öreg, kérges forradalmár kézben és látom fiaink kezdően, kik a munka örömteli muzsiká­ját, az alkotás izgalmas gondolat­jeleit kopogják ki vele. A cipőfelsőrészek szabásminüi- ját, a jól szabott blúzt és szok­nyát, a rádiósok és faragók mun­káit elismerő mosollyal nézeget­te mindenki. Eszembejutott, h' gy milyen gyak.rpn ostorozzuk firtel- jainkat, hogy nem adják át helyü­ket, rohannak, nem köszönnek, »Liebe Anni!« szól a címzés Bár­hogy nem így, hanem úgy, hogy lir.ből s hogy ezt mennyire sziv- szia és csau... Az ostorozás per- bői írták azt a gyönyörű oüufes- sze helyes is, mert a szebbért, tett virágcsokor bizonyítja. Jól jobbért küzdünk. De éppen ezért esett emlékeznem... Valamikor én nem árt megállni egy-egy gon- is levelezgettem egy finnországi dolatra néha-néha. Ezúttal pél- kislánnyal. Képeket küldtünk, dául ennél a kis távirányítású terveket szőttünk. Én ábrándokat hajónál, mely századunk egyik is... Sajnos a mi levólpapírjaink- remekművének, a Szovjetunió ál- ra vércseppek hulltak. Kezünk­tal készített Lenin atomjégtörő- hajónak kicsinyített mása. Én csak az átlagember szemé­vel néztem. Illetve helyesebben elkezdtem nézegetni, szemlélget- ni. Aztán mindenről és minden­kiről elfeledkezve bámuln', majd minden átmenet nélkül csodálni és végül tisztelni. Igen — mert remekmű ez kérem! S egybt-n szimbólum is — a fiatalság ki­meríthetetlen erejének hajtása, az Alkotás, a Munka tiszteleté­nek, megbecsülésének és ezere- tetének záloga az ébredő Május hajnalán. S a munkaórákra gondoltam, a szabadidőből, pihenőbői kiszn1 i lőtt küzdelmes, izgalmas, lázas al­kotó órákra. Érdemes volt! Elis­merés ez alkotókra1'! Az egyik hízi-v, külföldi le­velek gyűjteménye állított meg. bői a háború réme esztendőkre kitépte a tollat. Leveleim, emlé­keim, címeim elvesztek... Én megmaradtam, kedves Runt Har- tikkainen, ezer tó szép szőke leá­nya, — remélem Te is ott fenn északon... Kezemben kisfiam pu­fók tenyerével, előttem a berlini kislány levele és emlékezem. Tu­dod úgy érzem, mi nagyon sokat veszítettünk, mint akkor írtad, te édesapádat is. Az emlékezés tisztító könnyé­vel és az ezer tó országának tisz­ta emlékével egy vén diák — óreg diák — úgy osont ki szép kiállítástok termiből. Otthon le­ült, megírta e sorokat es búcsú­zásul kedves magyar Annik és berlini Hildák szívből kívánja Nektek, hogy a ti levélpapírtól: mindig tükörsima és hófehér ma­radjon! Sz. K

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom