Tolna Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
tíüvíii Lärlncs NYUGATI KATARON Ír A kelő nap a határon rejtőzött. Április 4-e volt, hajnali négy óra. A repülőgép szárnyain finom lilás tajtékként csapták át a híg hajnali párák. Ha napsugár szállott a horizontról, a fel- ágaskodó fellegek mögül a párák gyorsan lebbenő bíborörvényekké váltak és a szárnyfelületen milliónyi szivárványszínű lobbanással gyűlt ki a milliónyi harmatcsepp. Az ejtőernyősök arcán egyforma feszült kifejezés látszott. Szabó, a csapatparancsnok, aki legközelebb ült a nagy szállítógép ajtajához, kíváncsi, kutató tekintettel vizsgálgatta a többieket. Az ejtőernyős gyors kiképzésre behívott válogatott magyar, szlovák, román, bolgár partizánok már jól ismerték egymást. Kipróbált harcosok voltak, és az ellenséges front mögötti különleges feladatok végrehajtására alakított kicsi csapat gondosan kiválogatott tagjai nemcsak harcostársak, de jó barátok is lettek. Szabó egykor kőműves volt, akkor még nem hívták Szabónak. Aztán sok minden történt és a nagykezű, izmos, erős kőműves válogatott ejtőernyős partizánok parancsnoka lett. Régóta, évek óta várta ezt a napot. Évek óta, ha a térképet nézte ott az erdőkben, a hegyek között, arra gondolt, amikor majd egyszer a messzi nyugati határon is megdördülnek a partizán fegyverek, felmorajlik a szovjet tankok motorja. Most,- en az áprilisi reggelen, a nagy szállítógép a nyugati határ felé tartott, hogy az ejtőernyősök kicsi csapata zárja el a menekülő fasiszták elől az egyetlen még megmaradt menekülési utat magyar földről Ausztriába. Szabó szerette volna még%yszer pontosan megnézni a térképet, de érezte, hogy a mellette ülő ejtőernyősök során hirtelen izgalom rezzent. Oldalt pillantott. Elöl, messze három kicsi pont bukkant fel. Úgy látszott, mint. ha mozdulatlanul függtek volna a magasban és csak a felhők mozdulnának mögöttük. — Gyerekek, mindjárt kapunk egy kis ólombabot früs- tökre... — mondja túlzott fölénnyel valaki. — Nyakunkon a fasiszta vadászok ... Szabó bevárta a kísérő tiszt jelzését, aztán egyszerre felemelte nagy, erős, kőműves kezét. A cél közel. Ugrás! A hidat elfoglalni. Tartani... A vörös- hadsereg bekerítő szárnya két órán belül odaér ... Vigyázz .. . Hirtelen hétrét hajlott. Az ablaküvegeken kicsi lyukak sora húzódott. Egy román partizán hátára csatolt ejtőernyőből hosszú, furcsán kígyózó szalag szakadt ki. .. A nagy szállítógép belseje megtelt furcsa, zengő, recsegő, pattanó hangzavarral. Az ülésekből hosszúkás, fe. hér szilánkok ágaskodtak fel. Szabó, aki hasravágódott, felpillantott és látta, hogyan suhan a fasiszta gépek árnyéka aji lehúzódó emberek arcán. Hirtelen füstcsík fekete vonala j ívelt a nap felé. A bal utolsó ~ horogkeresztes gép bukfencezve cikázott le. Felette elsikló vöröscsillagos vadász könnyű, aligji észrevehető árnyéka, mintha' egy pillanatra átrezzent volna rajta, ahogy elmerült az alatta hömpölygő fellegek között megnyúló sírjában. A diadalérzet hirtelen izzó fuvallatként söpörte el a szorongást, a kétséget... Szabó úgy érezte, mintha a napkorong előtt elívelő füstcsík nem oszladozna, de egyre sűrűbb lenne. Hirtelen égő gumi szaga csapott az arcába. A nagy szállítógép úgy billegett jobbra, balra mint vad viharban há 111 Időnk morzsolja perceit és az . ., ,, . .... , , óráink múlnak nyodo vitorlás. Az ulesek ve-11 - -,h gén, ahol valami felszerelés * ‘ ’ halmozódott, egyszerre apró, kékes lángok bukkantak fel egy (• zöld láda hosszú szilánkokká <1 felhasogatott teteje alól... Szabó vaskos, erős alakj a »aaansnananena» felemelkedett a gép ajtaja elől. Az ólomvihar újra végigkorbácsolta a hatalmas szállítógép törzsét. Az ablaküvegek most pendülve, zengve, villogó gyémántporrá zúzódtak össze. A golyók újra és újra fölfreccsen- tek. A nagy szállítógép nagyot billent. Az ajtó feltárult. A mélység egyszerre nyílt meg alatta. A vonalak, képek, a fent, a lent, a jobbra, a balra fogalmak bukfencet vetettek. Szabó szeretett volna várni és csukot ejtőernyővel zuhanva, kikerülni a német vadászok a szállítógép körül el-elsuhanó csoportjából, de a hirtelen feltörő idegesség mégis átrezzent a vállán: felette, mint elnyúló fehér pára, gomolygott, aztán egyszerre szélesen kibomlott az ejtőernyő. A szíjak megfeszültek. Nagy, csontos testét megrázta a kibomlás megtorpanása. Balról két horogkere.sztes vadászgép tűnt fel. Motorjaik fülsiketítő zúgása tömören, érdesen súrolta az idegeket. »Megesznek, mint csirkék a bogárat. ..« — tűnt fel Szabó agyában a gondolat... Jobbról egyszerre vágódott ki a felhők közül egy vöröscsillagos vadász Géppuskái láthatatlan ólomfergetege egy pillanat alatt fellegbe tolta a támadókat, akik úgy röppentek feljebb, mintha hirtelen fal emelkedett volna elébiík ... Egyszerre mély, különös, tiszta csend lett. Itt-ott egészen alacsonyan lebegtek az ejtőernyők kibomló, nagy fehér virágai. Egészen lent egy kicsiny folyó két egyforma meredek pari. ja között híd ívelt. Minden üres. csendes, zöld volt. Csak amint egyre lejjebb ereszkedett az ejtőernyő, menekült fel előlük néhány apró. madár. Pacsirtaszó zendült. Szabó érezte, hogy a magasság csodálatos szabadsága, a szárnyas ember vakmerő öröme, minden veszélyen szorongáson túl' diadalmasan fellendül benne. A föld egyre közeledett. A zöld halmok egyszerre észrevehetőbben váltak ki. A nap újra élesen, vakítóan sütött az arcába. Egy pillanatra lehunyta szemét. Hirtelen egész testén átrezzenő ütés érte. Szét. tárta kezét, néhányat lépett, ide-oda tántorgott, aztán valami ismeretlen erő oldalt rántotta. .. A földön hevert, de a magasság, a repülés, a vakmerő szabadság érzése, mint nehéz bor, részegítően köd lőtt agyában Felegyenesedett. Gyorsan ismételte a kiképzésen betanult mozdulatokat. Szabályszerűen összerakta az ejtőernyőt. Harci készenlétbe helyezte magát. Aztán meghajolva, futott a híd felé. Jobbról, balról ismerősök alakjai merültek fel. FELSZHBRDULVI l! Időnk tördeli óráit és a napjaink múlnak — ifjú, ölbeli álmaink vagy nem vagy megvalósulnak. S addig miénk e nap, miénk ez egészen ahogy a sajgó sebek, behegedt vanratok; e napnak huszonnégy birodalma 1 miénk ! s az ökölbe szorult akaratok. I1 S minden birodalom hatvan kísértése, tiszta lelkesülése és lángolása, a tűnő árnyak és fényfoltok s miénk a jövendőnek gazdag pazarlása álmaink csak most de megvalósulnak. Németh Gábor A partizánok gyorsan helyezkedtek el a térképen előre meghatározott állásokba, a ha- tárúton át ívelő régi kőhíd körül. »Ez hát a határ ...« — gondolta Szabó. Úgy érezte, a régi kopott kőhíd a régvárt győzelem jelképe. A hídon túl, a magyar oldalon, a domb felett egy. szerre elhallgatott a pacsirta. Fakó porfelleg röppent a domb mögött elkanyarodó útról. Aztán egyszerre, szinte hangtalanul, széles, egyenetlen vonalban csoportokra sza'- dozó, bot. ladozó, futó alakok tűntek fel. A domb enyhén a folyó felé hajló old-la megtelt menekülőkkel Szabó látta, hogy egy ejtőernyős ráhaiol automatafegyvere tusára és megfogta kezét. — Vári. Nem kell egyszerre felfedni állásunkat. Itt úgysincs gátló. Majd ha összegyűlnek a hídnál. A szürke emberhullám lezúdult a dombról. A csoportok megtorpantak a part szélén. Kiáltások röppentek, aztán egyszerre mindenki a híd felé sodródott. A menekülők széthúzódott, egyenetlen sora tömeggé zsúfolódott... Egy hosszú, sovány tiszt oldalt húzódva, szeles mozdulatokkal hadonászva próbált rendet csinálni az ösz- szezsúfolódva a hídra tolongó sokaságban. Balról két hatalmas fa között, a fedett tüzelőállásból egyszerre fölkattogtak az ott rei- tőzö bolgár ejtőernyősök golyószórói. A hídon már átömlötí sokaság úgy torpant meg, mint. ha láthatatlan küszöbnek ütközött volna. Zavaros lárma hullámzott, aztán a híd eleién egyszerre valóban ott emelkedett a holtak fakó küszöbe ... — Rajta... — Szabó géppisztolyából fölrecsegett az első sorozat. A híd körül, mintha minden bokorból ólomzápor viharzott volna. A menekülők kiáltozó csoportokban sodródtak szét a domboldalon vagy magukhoztérve a meglepetés,, tői, hasaltak a földre, hogy fedezéket keressenek a partizánok golyózáporában. Egyszerre újra csend lett. Minden mozdulatlanná vált. A folyó túlsó partjáról egyetlen lövés sem dörrent. A földön fekvők mozdulatlanul hasaltak a földön. A partizánok egyszerre érezték, hogy ebben a különös csodálatos némaságban úgy rejtőzik a béke első csillannia, mint a láthatár alatt rejtőző nap első sugara a virradat fellegén. —Nem lőnek ... — szállott a csendben az ejtőernyősök csoportjában a csodálkozó suttogás. A mozdulat'anság, a csend, a tavasz most olyan volt, mint a szélesmedrű folyó, melynek sima tükrén csak tűnő villanás a kihunyó élet, vagy a géppisztoly csövéből kiröppenő fehéres füst. A messzeségben először halkan, aztán mindig erősödve zúgtak a motorok. A domb tetején egyszerre tűnt fel három hatalmas vöröscsillagos tank. Szabó látta, mint emelkedik fel, kezét magasba emelve a domb oldalán egy hosszú, nyurga tiszt, de ujja nem mozdult a géppisztoly ravaszán ... Egyre többen emelkedtek fel és né. ma csoportokba verődve indultak a tankok felé Szabó látta, mint tűnik fel a két hatalmas fa között egy ejtőernyős alak- ja. Kezében vörös zászlót emelt. Felemelte a másik kezét és jelezve a tankoknak Integetett. — Hurrá!! ! — szállott az ejtőernyősök géppuskafészkeik felé. Egyszerre mindnyájan felugráltak. A középső tankból zömök. alacsony katona szállott ki. Ajkához emelte kezét és kiáltott valamit... Szabó érezte, különös zengő érzés tölti be lelkét. »Ez a határ ... Nincs... nincsen már fegyveres fasiszta had Magyar- országon ...» Érezte a történelmi pillanat fenségét és ünnepélyesen levette ejtőernyős sisakját. * jegy** Tizenöt esztendeje szabad ha- biztosítsa jóindulatáról és nem zánk. Másfél évtizeddel ezelőtt takarodott ki drága földünkről az utolsó harcoló náci katona, a nemzetgyilkos magyar fasiszta banditákkal egyetemben. Tizenöt évvel ezelőtt kaptuk a szovjet nép hadbaszállt fiaitól a szabadságot, a boldog fel- emelkedést jelentő szocialista élet lehetőségét. Szabad lett népünk. Megszabadultunk a német gyarmat megszégyenítő és gazdasági életünket tönkretevő, kiszipolyozó állapotától és megteremtődött a lehetősége, hogy rövidesen megszabaduljunk a tőke igájából is. Tizenöt év telt el. És milyen tizenöt év? Még egy ember életében is rövid idő, a történelemben meg csupán múló pillanat. S mennyi, milyen lelkesítő eredmények elérésére volt elég nemzedékünknek. Ünnepelünk megint, ' mint minden évben, ezen a felejthetetlen napon, amely új lapot nyitott meg népünk történelmében. Az ünnep egyben számvetés is. Felmérjük merre haladtunk mekkorát léptünk előre, hogyan sáfárkodtunk szabadié gunkkal, méltók voltunk-e rá? A felmérést megtesszük minden évben, s újból és újból jogos büszkeséggel számolunk be a mind újabb létesítményekre1, amelyek szocialista alkotóműn- kánk egy-egy állomását jelzik, hirdetve egy nép felszabadult alkotóerejét. Ezekről a létesítményekről, ezekről az eredményekről jogos büszkeséggel számolhattunk be mindannyiszor. De a legbüszkébbek talán arra lehetünk, hogyan változott meg népünk kultúrája, népünk gondolkodásmódja á másfél évtized alatt, hogyan lett szolgából gazda, urak cselédjéből egy ország mérhetetlen vagyonának, kincsének tulajdonosa, saját sorsának nem' kiszólgáltatoftjá többé, hanem teljesjogú intézője. Nincs ember ma már .hazánkban, akinek bárki előtt kétrét kellene görnyednie, el is felejtettül: pnár, hogy volt néha alázat, hogy volt különbség ember és ember között csak azért, mert az egyik selyemágyban, a másik valamely puszta vályogviskójának szögeltében látta meg a napvilágot. Nem cseléd már többé a paraszt, hanem gazda ott, ahol tizenöt évvel ezelőtt még az intéző és ispán pofozott vént és fiatalt. A munkás nem a tőkés kizsákmányoltja, a munkanélküliség keserű sós-paprikás kenyerének várományosa, hanem tulajdonos, s amikor reggel átlépi a gyár kapuját a tulajdonos lépett be vele. A tanító, amikor kinevezik az iskolához nem köteles már kezet csókolni, a plébánosnak, hogy kell lesnie, hogy melyik kulák- házhoz tudna benősülni. A hivatalnok már el is felejtette, hogy valaha „alázatos tisztele- tem”-mel köszöntötte főnökét. Az öntudat kiegyenesítette derekát, s ezután már csak a népet szolgálja — és ezzel önmagát. Eltűnt és tűnőben van a lelki sötétség, a babona, a butaság. Mert sohasem a jóra való restség szabott gátat a paraszti és munkástehetségek tanulásának, hanem a lehetőségek hiánya, az a „numerus clausus”, amit soha nem foglaltak törvénybe, de éltek vele. Munkásból mérnök, parasztgyerekből orvos, a nép fiából akár miniszter — van-e ennél természetesebb dolog? Ma már senkinek sem tűnik fel, senki se csodálkozik rajta. De mondták volna ezt tizenöt évvel elelőtt aká.'.inek. A szellem napvilága ténylegesen beragyog ma már minden ház ablakán, s mint tükörből csillog vissza gyermekeink szeméből a műveltség, a tudás. Soha annyi könyvet nem olvastak Magyarországon, mint manapság. Soha annyi könyvet nem adtak ki és mégis kevés. Nincs falu mozi nélkül-és nemhogy olyan embert nem találni, aki még sohasem ült vonaton, hanem olyat is aligha, aki még nem volt színházban. Nem úri passzió a rádió, sőt a televízió sem, s ugyan ki csodálkozik azon hogy olyan falusi ember el só útja, akinek az apja jószerint még írni-olvasni sem tudott, a múzeumba vezet, amikor leszáll a város pályaudvarán a vonatról. Akinek eddig nem volt alkalma, mert „elég, ha a parasztnak és munkásnak annyi esze van. hogy az eresz alá álljon, ha esik az eső”, most deres fejjel iskolapadban ül, s a másodfokú egyenlet rejtelmeivel ismerkedik. Eljutottunk idáig, s azzal, hogy a kisparaszti gazdálkodási forma agóniája végső szakaszába érkezett, kitárult a falu népe előtt a további felemelkedés kapuja. Ha semmi mást nem tettünk volna, mint azt, hogy kiegyenesítettük az alázat görnyesztett. hátgerinceket, hogy tudást adtunk a tudatlannak s szélesre tártuk a műveltség kapuját az eladdig kirekesztettek előtt, kell-e jobb bizonyság igazunk mellett? Büszkén vallhatjuk az értünk halt felszabadítók emléke előtt és öntudatosan vallhatjuk a világ minden embere előtt: Jól sáfárkodtunk! Letenyei György Elégia T. L emlékére, akit 1944 telén meggyilkoltak A Újon varjak szállnak át, szél rázza a fák ág-bogát, a tintás égre rőt köd ül, zúdul a szél a hegy mögül, csontig hat az Iszonyú fagy, a fák kitárják águkat, a havas táj most végtelen, s az útmenti fa védtelen, mint egy ember. Csak áll maga, szegény fa, sovány, árva fa, mint egy ember», ú, tudom én. kilencszáznegyvennégy telén ott mellettem sovány keze Így kapdosott a semmibe, teste meggörbedt s fénytelen szemében hunyt az értelem. Ú, valahol csak lenne még szegénynek végső menedék, hogy hazaérne valaha s ne lepné be a tél hava. várná kenyér és puha ágy. de karja, e két holt faág lengett a szélben. Mint a wt vágott belénk a szenvedés, s rongyos ruhája szövete a vérétől lett fekete. (Zsidó volt, bajtárs. Egy testvér velem, Ne feledjétek ti sem. Úgy legyen.) Csányi László
