Tolna Megyei Népújság, 1960. március (5. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-06 / 56. szám
IRODAION 9fomé44el NÉPMŰVELÉS * Gondok és remények * Megjegyzések Buni Géza vitacikkéhez A?, igény megvan: soha any- nyian és annyifélét nem olvastak Magyarországon, mint napjainkban. S ugyanakkor megindult egy egészséges folyamat is, mert a vidék igyekszik kialakítani saját irodalmát, amely bár az egész magyar irodalom egységébe illeszkedik, mégis külön színt, gazdag változatosságot jelent. A vidéki napilapok javarésze már korábban felismerte ezt s hetenként egyszer kisebb, nagyobb teret ad az irodalomnak, lehetőleg a helyi, de legtöbbször nem helyi jelentőségű íróknak. Szaporodnak a vidéki irodalmi megmozdulások, folyóiratok indulnak, sőt könyvek is jelennek meg, amelyek nemcsak az írókat szolgálják, hanem a vitathatatlanul meglévő irodalmi igényt akarják . kielégíteni. A minősé|gel persze van még baj; a dilettantizmus úgy látszik kiirthatat- lan. de ha meg akarjuk vonni a vidék irodalmi életének mérlegét, kétségtelenül javulás, minőségi emelkedés tapasztalható. Szekszárd Babits városa s ez nemcsak gazdag hagyományt, iroddftni levegőt jelent, hanem az itt élő írókat kötelezi is. Ha az itteni irodalmi élet fellendítéséről beszélünk, amit érthető okokból sürget Buni Géza, úgy gondolom ebből kell kiindulni: olyan irodalmi életet kell teremteni, amellyel nem vall szégyent Szekszárd. Sajnos a Babits Társaság — kár lenne kön- törfalazni — azt a feladatát, amelyet megalakulásakor célul tűzött ki, nem, vagy csak kis mértékben tudta teljesíteni. A társaság ma is él, azonban létezése nagyon kevés hatással jár. Az okok kiderítése messze vezetne, nem is tartozik ide. Az azonban kétségtelen, hogy a Babits Társaság eredményes műa cél, hogy okosán, jó ügyhöz méltóan használtassanak fel az ilyen összegek. De nemcsak a megyei, vagy a városi tanács, hanem egyes vállalatok is tudnának találni módot és lehetőséget arra, hogy folyóirat, vagy más kiadványok megjelenését elősegítsék. Az irodalom javára biztosan lehetne takarékoskodni s kellő formát is lehetne találni az írók foglalkoztatására, ha mást nem, hát irodalmi estek, felolvasó délutánok rendezésével. Ugyanilyen fontos a minőség kérdése is. Hitvány, dilettáns fércmunkákra nem lehet, de nem is szabad áldozni. A minőségi szelekció épp ezért elengedhetetlen, akár folyóiratról, akár más kiadványról van szó. Azt, hogy Szekszárdnak jelenleg szüksége van-e egyáltalán egy folyóiratra s el tudná-e tartani, meg ke\l vitatni. A megye közigazgatási határain belül, súlyos minőségi engedmények nélkül semmi esetre sem. Sokkal tetszetősebb és egyszerűbben megoldható az a gondolat, amit Buni Géza vet fel. Feltétlenül hézagpótló lenne a Dunántúl költőinek egy kötetbe gyűjtése, — persze csak a jó költőké — s erre épp Babits városa lenne a legméltóbb. A dunántúli költők nyilván örömmel segítenék a terv kivitelezését s a városi és a megyei tanács érdemes szolgálatot tenne irodalmunknak is. De vannak ugyanilyen sürgető és könnyebben kivitelezhető feladatok is. Csak egyet: a szekszárdi irodalmi színpadnak nyilván módja lenne arra, hogy akár egy mai írók estjének keretében, akár más formában hangot adjon, — a szó igazi értelmében hangot adjon — az itteni, vagy más dunántúli városokban élő költőknek, íróknak. Szép, szép, hogy az irodalmi színpad a kipróbált klasszikusokat igyekszik népszerűsíteni, de nem feltétlenül szükséges egy költőnek meghalnia, ahhoz, hogy teret kapjon. A tervezett dunántúli antológiának jó élőhangúi szolgálhatna egy ilyen est. De hasonlót meg tehetnének nagyobb vállalataink is, egy- egy hivatal dolgozói, ha mást nem, hát annyit, hogy beszélgetésre, baráti összejövetelre hívnak meg egy-egy írót, anélkül persze, hogy szegényes ön- képzőköri jelleget adnának ezek nek. Ugyanezt még egyszerűbben meg lehetne valósítani az iskolák irodalmi szakköreiben, a könyvtárakban, vagy egy-egy termelőszövetkezetben. állami gazdaságban. A feladatok adva vannak s a kivitelezésük nem is olyan nehéz. Csak valahol el kell kezdeni s minden bizonnyal több jóakarat, az igaz ügyhöz méltó buzgalom szükséges hozzá. CSANYI LÁSZLÓ * Szerkesztőségünk örül annak, hogy Buni Géza cikke érdeklődést keltett a szekszárdi és Tolna megyei irodalmi körökben és vitát váltott ki. A vitacikkeket, amennyiben azokat a segítő szándék vezeti, lapunk irodalmi rovatában közöljük, függetlenül attól, hogy a szerkesztőség egyetért-e vele, vagy sem. A vita végén, az összefoglalóban közölni fogjuk a szerkesztőség álláspontját. (VcLiámafií Nem akar ez az írás hozzászólás lenni Buni Géza, a Tolna megyei és szekszárdi irodalomról írt gondolatkeltő, s véleményem szerint okosan megalapozott cikkéhez. Alkalmasint sor kerül még arra is, hogy elmondjam véleményemet arról is, amit Buni Géza és arról is, amit Csányi László írt. Nem hozzászólás, de egy kicsit úgy érzem mégis az. Mert ugyebár a vita során arról is szó esik, nálunk is és másutt is, hogy az irodalom kerüljön közelebb az élethez, az emberekhez, azokhoz a mindennapokhoz, amelyek manapság egyáltalán nem mindennapi eseményekkel örvendeztetnek meg bennünket. Amikor történelem születik, történelmi tettek évtizedekre, de talán évszázadokra határozzák meg fejlődésünk, továbbhaladá- surik irányát. S De miért is kezdtem ezekkel a nagy szavakkal, amikor egy csekélységről akarok írni. Ha író lennék a ma történelmi szereplői közül egy kis táblát választanék ki első írásom főszereplőjéül. Egy kis táblát, amely kettő híján száz Tolna megyei község szélén már megtaláha- tó. Felirata: Termelőszövetkezeti község. Mennyi munka, mennyi áldozatos agitáció, meggyőző népnevelés; mennyi álmatlan éjszaka, küszködés; mennyi ingadozás, jövőtől való félelem és mennyi magasan szárnyaló, egekbe röpítő bizakodás, remény húzódik meg mö götte. Mennyi mindenről tud beszélni egy ilyen tábla. Jövőbe vetett szilárd hit, bizalom, erő és határozottság. S ez a tábla már a szocializmus előszele. S mennyi mindenről tudnak beszélni azok az emberek, akiknek a községük szélére kikerült a felirat, s azok, akik segítettek a falvak lakosságának rátalálni erre az útra, akik eloszlatták a kétkedést, akik reményt öntötték a borúlátókba, akik felokosították a tudatlanokat. Akik talán nem is túlságosan szívesen látott idegenként, jöttek, hogy egy-két hét után legjobb barátokként váljanak el az immáron szövetkezeti taggá előlépett parasztoktól. És akiket visszavárnak a jövőben is, tanácsot kérni tőlük, vagy éppen csak barátkozni, beszélgetni, poharazgatni. Akik annak idején a párt szavával mentek és akiknek a munkáján keresztül a párt népszerűsége, tekintélye nőtt. Igen a tábla. Hányszor elmondjuk: mennyire rövid egy emberöltő, mennyire kevés, is történik azalatt, míg egy em- uer elmorzsolja életének, a természet által elég szűkmarkúan mért napjait. S íme, milyen hosszú egy emberöltő. Alig néhány hét, néhány hónap, de legfeljebb néhány év alatt feje- tetejéről talpára áll a világ. A történelem hatalmas fordulata pereg le szemünk előtt, egy avult világ helyébe lép izmosán, diadalmasan az új. Az új, amely először talán túlságosan is fiatalos, talán túlságosan is zajosan, túlságosan is törtetve kér, követel teret, de amely a szemünk láttára válik bölccsé, megfontolttá, anélkül, hogy fiatalosságából, lendületéből, életigényléséből jottányit is veszítene. S ennek az új életnek, ennek az új történelemnek is egy kissé kirakatba tett hirdetője a tábla, amit sohasem tudok meghatottság nélkül nézni. Az első községek, amelyek egyöntetűen a szövetkezeti gazdálkodást választották, még azzal az érzéssel tették a táblát: Lássátok! Tanuljatok tőlünk! Kövessetek bennünket! Aztán már természetessé vált, hogy egymás után olyan falvakat érint az országút, ahol szintén ugyanaz a tábla hirdeti a nagyüzemi gazdálkodás diadalát. , S most végül, a visszalévök sietnek pótolni a mulasztást, utolérni az elsőket, a példamutatókat. Először felhívást jelentett: Jöjjetek velünk. Ma már nem lehívás többé, hiszen mindössze tíz azoknak a községeknek a száma, ahol még nem lépett a paraszti lakosság túlnyomó többsége az új útra. Ma már nem az a feltűnő, nem az a különös, az átlagtól elütő, ahol látni, hanem éppen az, ahol még nem találni az én szeretett, dédelgetett táblámat. Ma már sokkal kevesebbet mond, mint az első időkben. De azért nem avult el, és hiszem: nem is fog elavulni, mert aki nagyon altar fiatal maradni és alti mindig a fiatallal, a győzelmes újjal tart, az örökké ifjú marad. Ha író lennék biztosan erről írnék először. S emögött menynyi ezernyi más érdekes, izgalmas téma rejlik, csak győzze valaki papírra vetni. A téma ott hever, szerte minden faluban. S a Tolna megyei írók bizonyosan nem lesznek restek lehajolni a témákért. Letenyei György ködéséhez mindeddig hiányoztak az elengedhetetlen feltété lek, a Társaság sem a szükséges anyagi támogatást nem kapta meg, sem a kívánatos erkölcsi megbecsülést. Ne áltassuk magunkat, nem vagyunk bőviben alkotóknak. Annak idején, amikor a társaság kiadta a Sárközt, ezért volt szükség arra, hogy csak irodalmi szempontokat érvényesítve ne szorítkozzék a megye köz- igazgatási határaira. A Sárköz, amelynek egyetlen évfolyama jelent meg, így is csak akadozva, a kezdeti nehézségeknek nem egyszer túlburjánzásával próbálta Szekszárdot irodalmi centrummá változtatni, vagy legalább is megadni a városnak azt az irodalmi rangot, amit a múlt hagyománya alapján megérdemel. A sikertelenség oka — és ezt nyíltan meg kell mondani — a hivatalos szervek teljes közönye volt, vagy legalább is ez volt az elsődleges ok. Erről az óta sokat és sok helyen beszéltünk, több szép ígéret is elhangzott, de kérdés, hogy mire számíthatunk? A megyei tanács az elmúlt évben például nem használt fel egy elég tekintélyes összeget, amivel az irodalmat segíthette volna. Ez n pénz elveszett, jóllehet ilyen téren semmiféle szempont nem írja elő a takarékosságot, sőt az KI A flfTISt Az idősebbik halász szólalt meg először: — Hát, ez bizony a vízbe ölte magát. — Ez ugyancsak —*, bólintott rá a fiatal. — Női személy. Leány. Vagy talán asszony. — Az. De nem hinném, hogy asszony. — Lehet. De miért ne lehetne asszony1? — Igaz. Miért ne lehetne? — Még fiatal lehetett. — Meg formás is lenne. Csak nagyon fel van már puffadva. Az öreg levette kalapját, keresztet vetett, s a miátyánkot kezdte mormolni a. fogai között. A fiatal is leemelte kalapját, s sután ácsorgott. Nem tudta mit illik ilyenkor csinálni. Soha nem látott még vízbefúltat. — ..., mert tiéd az ország, a dicsőség és a hatalom,— fejezte be az imádságét az öreg. , A fiatal nem állhatta meg. hogy félhangosan megjegyezze: — Ezé nem itt a nyugalom. — Do ki lehetett? — Bizony, ki lehetett a szerencsétlen? — Ki lehetett? — ICi lehetett? — Miért tette? * — Te, Annuskám, mit szólnál ehhez a Béda gyerekhez. Sokat járkál utánad mostanában. A lány, gyerek még jóformán, tán tizenöt éves sincs, riadtan kapta fel a fejét. — Ugyan anyám. Maga hijja ide, nem is én. — No, jó, jó. Azért lehetnél hozzá kedvesebb is. Tudhatod, neki szántunk. Gazdaasszony leszel mellette. Harminckét holdat örököl majd, meg a szőlőt. Ehhez jön a te tizenöt holdad. Azért mondom, légy hozzá kedves. Délután megjött a legény. Állandóan a lány körül kedveskedett. A maga otromba módján igyekezett a szépet tenni. A lány a harminckét holdra gondolt és mind kevesebb ellenszenvet érzett iránta. Az asszony látta, hogy lánya egyre több hajlandóságot mutat, felállt, magára terítette a nagykendőt és így szólt, a fiatalokhoz; — Csak szórakozzatok Maid jövök. Csak ide megyek a szomszédba. — S mikor becsukta maga mögött az ajtót, még visszakiáltott: — Hogy senki ne zavarjon benneteket, bezárom. — És csak azt hallották, mikor csikordult a zár. Csend lett. A imtalok. riadtan néztek egymásra. Először szólni ss »erleit» Fojtogatni kezdett a csend. A hőség egyre kibírhatatlanabbá vált, pedig kint csípősen fújt az őszi szél. Csak egyszer törte meg a némaságot a lány sikolya. Később csak az egyre halkuló sírást lehetett hallani. Még sírdogált a lány. amikor betoppant az anyja, a szomszéd- asszony kíséretében. Bizonyítéknak ott volt a lány ruhája, amely arasznyi hosszan elszakadt s fél melle még most is fghéren villogott belőle. Két hét múlva megtartották az esküvőt. Kilenc hónapra megszületett a gyerek. Fiú. Haja aranyszőke, mint az anyjáé, szeme is fekete. Csak kissé előreálló fogai emlékeztetnek az apjára. Az asszony nehezen hordta ki a gyereket. Éjjel-nappal dolgozott. Ha az ura nem hajtotta, rögtön ott termett az anyós. Egy perc nyugta sem volt. Látta, hogy miért kellett a nagy vagyonba. Eggyel kevesebb cseléd kell így. Sorsa semmivel sem volt jobb a napszámosokénál. Ha panaszkodott az anyóstól mindjárt megkapta: »»Tudod, édes lelkem, akinek kevés a vagyona, annak bizony sok a munkája. Nem olyan könnyű ém nagygo-oánónnk lenni. Majd, ha a íic.d készül házasodni, gondod legyen rá, hogy olyan lányt hozzon a házhoz, akinek nem tizenöt holdja van, hanem legalább megegyszer annyi«. A fiatalasszonynak ezután hang ját se lehetett hallani. Szótlanul tűrt. S az egésznapi szenvedésért kárpótolták az esték, amikor férje megölelte. Igaz, ezekből az ölelésekből hiányzott a kedvesség, szerelemtelenül, mint az állat mikor nem bír a vággyal, úgy tette magáévá a férfi. De az asszony boldog volt ezért is és hálás. Amikor megszületett a gyerek, s az asszony még alig kelt ki a gyerekágyból; az"öregasszony; átrendezte a házat. A fiatalasszonynak a zelső szobában jelölte ki a helyét. Maga a konyhában rendezkedett be, fiának a hátsó szobában állított fel agyat. Az átrendezést így indokolta: — Még csak az hiányozna, hogy még egy gyerek legyen. Ezek szaporodnának, mint a. patkányok. De nekem gondom lesz rá, hogy ne menjen szét a vagyon. Az anyós minden lépésüket figyelte. Egv percre se maradhattak egyedül. S egy este, mikor az öregasszony litániái ájtntoskodá- sából hazatért, zárva találta az első szoba ajtaját. A nagy sürgetésre. zavartan jöttek elő a fiatalok. S három hónap múlva kiderült, hogy a menyecske terhes. Az öregasszony minden áron el akarja eopclni Earsóknéhoz, de a íia- fala-szon.-- megmakacsolta magát és az istennek se ment.
