Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-14 / 11. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAC 1960. január 14. Három a magyaré Igaz történet arról, hogyan írta alá Dobos András a belépési nyilatkozatot A mestervizsgára kötelezett kőműves és ács kisiparosok figyelmébe A könnyűipari miniszter december 30-án kiadott rendeletével módot és lehetőséget ad azoknak a kőműves és ács kisiparosoknak, akik iparjogosítványukat 1950. január 1. után kapták, mestervizsgára vannak kötelezve és a mestervizsgát az eredetileg előírt 1959. december 31-ig nem tudták letenni, hogy ezen törvényben előírt kötelezettségüknek 1960. április 30-ig eleget tehessenek. A rendelet kimondja, hogy attól a kőműves és ács kisiparostól, aki mestervizsgára van kötelezve és a mestervizsgát ezen újabb határidőig nem teszi le, .az iparigazolványt meg kell vonni. Azt is kimondja a rendelet, hogy attól a kisiparostól, aki 1960 április 30-ig a mestervizsga letételét megkísérli, de az nem sikerült és a mestervizsgát legkésőbb 1961. december 31-ig leteszi, az iparjogosítványt nem lehet megvonni. Felhívja tehát a KIOSZ Tolna megyei titkársága azokat a kőműves és ács kisiparosokat, akik iparjogosítványukat 1956. január 1 után kapták és mestervizsgára vannak kötelezve, éljenek kormányzatunk jóindulatú kedvezményével és mielőbb jelentkezzenek a mestervizsga letételére. A jelentkezést a KIOSZ Baranya megyei titkárságára — Pécs — kell beküldeni, és mellékelni kell a segédlevelet és a munkakönyvét. Aki a mestervizsga ügyben bármiféle felvilágosítást kíván kapni, forduljon akár levélben, akár személyesen a KIOSZ megyei titkárságához — Szekszárd. Több mint öiven vason szénkészlete van a szekszárdi kórháznak A Tolna megyei Tanács Balassa János Kórházának gazdasági vezetői idejében gondoskodtak arról, hogy megfelelő szénkészletet tároljanak tél idejére. így most a hóesések és hófúvások miatt megnehezedett közlekedési viszonyok sem okoznak nehézséget a kórház fűtésében és a kazánok működésében. Dr, Varga József- gazdasági igazgatótól nyert információnk szerint, több mint 50 vagon szenet tárolnak a kórház területén. Ez a szénkészlet átlagosan kéthavi szükséglet kielégítésére elegendő. Nagymányoki szénből közel 29 vagon egy és félhavi, brikettből 129 mázsa, egyhavi pécsi dióból 1748 mázsa háromhavi és kokszból 235 mázsa háromhavi szükséglet kielégítését fedezi Mire oktatják Nyugai-ítémctsrszágbaii az Az „Obrana Lidu'\ a csehszlovák hadsereg lapja január 6-án cikket közöl a Német Szövetségi Köztársaságban működő Schön- gaui katonaiskoláról. Ebben az intézetben ejtőernyősöket képeznek ki felforgató tevékenységre, orgyilkosságra, gyújtogatásra, aknavetésre az úgynevezett „ellenség” területén. A cikk rámutat, hogy ezeket a különleges kiképzésű katonákat a német militaristák egy esetleges polgárháborúban óhajtják felhasználni, avagy éppenséggel arra, hogy egész Európában háborút robbantsanak ki. Az „Obrana Lidu” szerint a schöngaui katona- iskolában azokat a reakciós és bűnöző e’emeket képezik ki, a Ifi k a szocialista tábor országainak igazságszolgáltatása elől menekültek Nyugatra. Juhász elvtárs, a termelőszövetkezet előkészítő bizottság elnöke azzal bocsátotta útjukra a népnevelőket, hogy Dobos Andrást már nem kell agitálni. , Forduljanak csak be hozzá, segítsenek neki kitölteni a belépési nyilatkozatot, s Dobos rögvest aláírja. Órája sincs, hogy ide üzent a tanácsházára: küldjenek hozzá minél előbb valakit egy belépési nyilatkozattal. Azt is üzente még: az asszonnyal is, meg a sógorával is meghányták-vetették már a dolgot, be is jönne ide személyesen, de hát várandós a Cédrus tehén, nem meri otthagyni. A népnevelők meg így is, úgy is járnak arra, hát vigyék el hozzá a belépési nyilatkozatot. Az öreg utcában egy régi vertfalú, rozzant nádtetejű házban lakik a Dobos András. Házával egy fedél alatt van az istálló is, meg a hosszú pajta. Százévesnél is több talán ez az épület. A porta után ítélve nem hinné az ismeretlen, hogy a falu jómódú középparasztjai közé sorolják Dobos Andrást. Tizenhat hold a földje kataszteriben mérve és évenként beszed vagy 50 000 forintot az állatokból. Lovai is olyanok — két szép nónius almásderes — láttukra az ember csak azon csodálkozik, hogy nem döntik össze ezt a vacak istállót jókedvükben. A faluban azt mondják: amolyan élhetetlen ember ez a Dobos. Emberfia nem tudhatja hová teszi a pénzét. Egyesek szerint dúsgazdag, jópár köteg százast rejt a ládafia mélye. Dobos Andrást azonban nem látta még senki egy pohár fröccsre betérni a kocsmába, de azt már látták, hogy köténye zsebébe szorított darab kenyérrel indult a határba és az országúti szilva, eper, vagy meggyfa gyümölcsét ette a kenyere mellé ebédkor. Kegyetlen, önkínzó élet az övé, asszonya is koravénné roskadt, és a fia, Bandi meg szó szerint futva menekült el apja házából, nem bírván ezt a zsugori életet. Ilyen ember hírében áll hát' Dobos András! A népnevelőket napokig hallgatta, nem szólt ő egy szót sem, csak sunnyogott, bólogatott vagy csodálkozva meregette a szemeit. Csak akkor eredt meg a nyelve, amikor a belépési nyilatkozat aláírására terelődött a beszéd. — Ne siessük el ezt atyámfiai, majd csak kialakulnak a dolgok... S most váratlanul beüzen a tanácsházára, kéri a népnevelőket, alá akarja írni a belépési nyilatkozatot. A tanácsbeliek csodálkoztak egy kicsit, de hittek az üzenetnek. Nem könnyelműskö- dik András a szóval, ezt nem lehet róla mondani. A népnevelők, Varga Ádám és Bocs Péter befordultak a nyikorgó kapun, öreg, szőrét hullajó kutya vakkantott rájuk. Dobos az udvar végében, a szál makazalnál szöszmötölt, szalmát szedett egy vesszőkosárba. Észrevette a jövevényeket, de nem is nagyon figyelt rájuk, guggolva rakta a szalmát tovább, mintha mi sem történt volna. A népnevelők megálltak az istálló előtt és vártak Köszönni is csak akkor köszöntek, amikor Dobos András felegyenesedett és megindult feléjük a kosárral. Kiszámíthatatlan arccal fogadta őket. Bevitte a szalmát az istállóba, a bika alá öntötte, a kosarat az ajtóhoz tette le, s kezet nyújtott a vendégeknek. — Üzent hát, s itt vagyunk. Elhoztuk a belépési nyilatkozatot. — Akkor jó, köszönöm a iá- I radságot, kerüljenek csak beljebb... A pitvarból mestergerenriás, kisablakos, rossz levegőjű, földes szobába léptek. Az ajtó mellett rakott tűzhely, a fő fal mellett két ágy hosszmánt. Kényelmetlen székek, egy rozzantlábú asztal, padtíal, s az ablak alatt ste- lázsi. A falon két füstös szent- kép, nehéz lenne megállapítani kit ábrázd. — Üljenek csak le atyámfiai. hozok egy kis bort, ünnepelj ül: meg ezt a komoly lépést becsülettel. S elvette a kancsót az asztalról, a vizet a szoba földjére locsolta és kiment a szobából. Bocs nya alig tfz évvel későbben Sir Oswald Mosley-hoz, az angol fasiszta vezérhez ment feleségül, a másik lánya pedig — Unity Mit- íerd — évekig futott Hitler Adolf után. Akkoriban azonban, 1924 körül, úgyszólván elképzelhetetlen volt, hogy egy német bejusson az úgynevezett Higii So- ciétyba, Ribbentrop későbbi barátaihoz, a Londonerrykhez és Chamberlainekhez. Kellemes és biztos támaszom volt az első naptól fogva a német követség a Carlton House Terrace-on. Sthamer, a követ és felesége régi barátai voltak Frau IVächternek. Hamburgból származtak, és a Klopstockstrasse sárkán, közvetlenül a Lombardsbrücke mellett épült nagy házuk mintegy a bejáratát képezte az exkluzív Fontenay-negyednek, ahol én is laktam. Gróf Albrecht Bernstorff követségi tanácsos Schleswig-Holsteinból származott, s egy ezredbaj társamnak édestestvéré volt. Tőle kaptam azt a nagyon okos tanácsot, hogy ne nagyon igyekezzem belevetni magam London világvárosi forgatagába, hanem menjek Oxfordba, ahol sokkal hamarabb megtalálom a kapcsolatot a velem egykorú angol&kal. S minthogy lsét kölni egyetemi hallgatón kívül, akik a kissé félreeső angol szak- szervezeti college-ban tartózkodtak, jelenleg más német ott nem volt, tudomásul vettem Bern- storffnak azt a hátsó gondolatát, hogy bizonyos értelemben propagandistának akar felhasználni Németország érdekében. Az első szép tavaszi napok egyikén felpakolt az autójára, és maga vitt el Oxfordba. Bernstorff révén megismerkedtem egy Atal franciával, Michel Leoy-Beaulieu-vel, aki a Balliolcollege-ban tanult. Ma, 1955-ben, francia követ valahol Dél-Ameri- kában. Michel , egészen fellelkesült, hogy alkalma volt élete első németjével megismerkedni, és azonnal szárnyai alá vett. így aztán nem esett nehezemre belc- szokni új környezetembe. Az angolokkal a dolog egyelőre nehezebben ment. Nemcsak kontár angol tudásom miatt tudtam magamat velük kevésbé megértetni, hanem azért is, mert ők még jórészt telve voltak a legvadabb előítéletekkel mindennel szemben, ami német. Eleinte úgy néztek rám, mint valami állat- kertből kiszabadult vadállatra, mely most emberi külsővel álcázza magát. Kíváncsian érdeklődött nálam nem is egy, nincs-e a hajam alatt valahol elrejtve egy hegyes sisak a fejemhez nőve, és igaz-e, hogy kedvenc ételem a sült gyermekcomb. Lassanként azonban elmúlt ez a szenzációéhség, és kedves baráti kör alakult lei körülöttem. Hamarosan csaknem minden jobb college-ban otthon voltam, s minthogy Írét kölni honfitársamon kívül anyanyelvemen mással beszélni nem tudtam, az angolban is nagyon szépen haladtam. Nem volt életemnek még egy olyan szakasza, melyben az állapotokat olyan paradicsomiaknak láttam volna, mint ebben az oxfordi időben. Ami csúnya volt a világon, az mind látókörünkön kívül esett. Anyagi gondokról senki sem beszélt, mert itt anyagi gondok nem léteztek. Oxford akkor még nem volt az az ipari város, mint ma; Lord Nuffield óriási »Austin« autóüzeme még nem épült fel. Minden college-nak megvolt a maga története, és megvoltak a maga ősrégi hagyományai. Anglia és az egész hatalmas világbirodalom felső tízezerjéhez tartozó családok évszázadolt óta ezen az exkluzív helyen taníttatták fiaikat: a művelődésnek ezekbe a szent hajlékaiba közönséges halandó be nem juthatott. Az első világháború ulán némileg megváltozott a helyzet, olyanokat is felvettek, akiknek azelőtt erre nemigen lehetett reményük. Általában azonban, legalábbis az olyan eltökélő college-okban, mint a Christ Church, Magdalen, Balliol, még mindig csak az arisztokrata ivadékok voltak azok, akik az álmatag kolostorudvarokon, a gótikus tornyok között, a csipkés várfalakon, a homályos keresztfolyosókon és a magas fallal körülvett, ősrégi fák beárnyékolta parkokban élték a maguk életét. Mindenkinek megvolt a maga kényelmesen berendezett apparte- ment-ja, és minden etage-nak külön szolga állt rendelkezésre, aki diszkrét fekete livrében járt-kelt, s levette a fiatal urak válláról a mindennapi élet ezernyi apró- cseprő gondját. Sokuknak még saját autójuk is volt Ezek a fiatalok általában olyan kényelemben éltek, hogy nekem, aki pedig szintén nem a legszegényesebb körülmények közül kerültem ide, szemem-szám elállt. Egyedül csak — mint mindenütt Angliában — a konyha volt minden kritikán aluli. Pazarul, jó ízlésre valló gonddal terítettek, az asztal csak úgy roskadozott a nehéz ezüstneműtől, ragyogó kristály- vázákban virágok illatoztak, romantikus kandeláberekben gyertyák világítottak — a tányérokon azonban a leggyakrabban cs-k egy darab száraz hal, cseppet sem ínycsiklandozó húsétel vagy meghatározhatatlan ízű puding szégyenkezett. Péter meg elővett a télikabátja belső zsebéből egy összehajtogatott belépési nyilatkozatot és .si- míígatni kezdte a gyűrődésedet az asztal kopott lapján. Mire Dobos András visszatért a borral — nyilván otthon van a pincéje — egész szépen kisimította a papirost. A kancsó bor a terítetten asztalra került, melléje három borszínezte pohár is. így van ez rendjén: pohárból igyon a vendég. — No, most pszt fenékig ám atyámfiai, maguk világosi tot iái; fel, meg kell hát most ünnepelniük velem ezt az aláírást. Tehál az én egészségemre, meg a szerencsémre! Megtörtént az ürítés, s tollat fogott Varga Ádám kitölteni a belépési nyilatkozatot. Neve kerül a díszes oldalara, másikra meg a földek, szőlő, gyümölcsös területe és a bevitelre felajánlott állatok. — Egy pár ló — nyögte ki András, mélyről, a lelke legmó lyéről kibuggyant hangon és el ment hirtelen a kedve. —■ Atyámfiai, mi tagadás sajnálom a lovat, mindkét csinos derest. — No, no — osztoztak gondjában megértéssel a népnevelők, hisz ők is keresztülmentek már ezen, nehéz volt nekik is, de nem bánták meg, sőt, hát szóval nem lennének itt most, ha megbánták volna. Tehát odakerült a lepra a két csinos ló is, s Dobos András újabb második pohár emelésére buzdít x atyja fiait, a népnevelőket. Meg is húzták azok másodszor is illőn, hisz a magyar ember barátságból iszik. Most már csak arról van szó, tiogy alá kell írni a psipirost, hisz ki van töltve. Meg is mutatják, hogy hová kell a ;nevet írni. Nézi Dobos András, elnézi a papírt; a kipontozott- vonalat, s kápráziic a szeme, elveszik a papír rubrikája. — Hej, atyámfiai, de nehéz dolog ez! — Mi van András bátyja? — Semmi, eh nincs semmi. — No, hát akkor rajta. — Hát én is azt mondom, rajta s leteszi a tollat, bort tölt a pohárba, igyuk ki még ezt is, a harmadikat, három a magyaré. A harmadik pohár ürítése után üldögéltek csendben. Bocs Péter cigarettára gyújtott, szinte Vésztőén sercent meg a gyufa. Várnak türelmesen. Idő múltán aztán Dobos András szólal. — Eh, azt mondom én atyámfiai nem írom én most mégsem alá ezt a belépési nyilatkozatot. Jó lenne ha az asszony is itt állna mellettem. így nélküle nehezebb ez, hallják... — Hát nem beszélték még meg? — Megbeszélni megbeszéltük, de ez a bolondos asszony is, pont most ment el az ángyéhoz. Jó óra múlva jön csak haza. Azt mondom, addig beszélgessünk, ivo- gassunk. A népnevelők felállnak — Tudja mit András bátram, ebéd után maid visszajövünk. — ügy is jó! Jöjjenek! El ne felejtsék ám! A népnevelők elmentek és megtartva ígéretüket ebéd után visz- szajöt.tek. Otthon volt már Do- iaosné asszony is. — Hát eljöttünk isme*... — Jól van, üljenek csak le, most már igazán nem bolondítom magukat... El is érkeztek ismét odáig, hogy Dobos András megragadta a tollat. Már-már arra került a sor, hogy megkezdje az írást, még az ujja hegyét is megnyálazta, amikor felkiáltott az asszony. — Jézus, Mária, szent'József! Péntek van! Hallod-é András, alá he írd ezen a szerencsétlen napon, örökre szer-, nesátlenek leszünk! Megtorpant Dobos András, néniül ve néz a fehér lapra, s még ri-mültebben az asszonyra, meg .a népnevelőkre megijedve rfobjä fI a tollat. — Mondasz ”a!amit te Maris! S ohblca maga elöl a belépési nyilatkozatot. A népnevelők mosolyogtak, — Tudja-e András bátyám, hányán írtak aiá ma a községben? — Nem én. bízónv nem tudom, — Pontosan kétazűzkilencen! — ICétszázkilenceen? Én azt élném hiszem! — Nem hiszi? Fogadjunk! — Nem fogadok atyámfiai, de hát mivel is tudják ezt bizonyítani? — Azzal, hogy eljön velünk atanácsházára és megnézi a mai keltezésű belépési nyilatkozatokat. / így is történt. Ott, a nagy szobában. a hosszú asztalon halmokban sorakoztak napok szerint elosztva az aláírt belépési nyilatkozatok. András belelapozott az aznapi csomagba, szúrópróbaszerűen megvizsgálta a dátumokat, s több mint negyedóráig tartott, amíg gondosan megszámolta őket. Aztán újabb félóráig, amíg vizsgálta a neveket. Mikor pedig a rakás közepére ért, megpillantott egy nevet, a sógoráét, aki ugyancsak ma írta alá. Elmosolyodott. Elrendezte a megbolygatott lapokat, tollat kért és gyors, határozott mozdulatokkal aláírta saját belépési nyilatkozatát. — No, hát harmadszorra wak nekiszánta magát! — viccelődtek nevetve a népnevelők. András feléjük sunyított, ravaszkásan összehúzta a szemét, s csak ennyit mondott: — Három a magyaré! Többet már nem is mondhatott, mert éppen érte szaladt lélekszakadva a szomszéd gyerek, hogy siessen már haza, mert ellik a Cédrus. (Folytatjuk.) Gyenis János
