Tolna Megyei Népújság, 1959. december (4. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-30 / 305. szám
! 4 TOLNA MFOYFT NfiPÜJSAO „X 1059. december J0. Jlb utak eltMÍlfs&k Aasszony napok óta szót- ^ lanul kerülgeti férjét s teljesíti annak minden parancsát. Vagy nem akar szólni* vagy nem mer, petífg parancs van bőven. S ha nem elég a férj morclulása: «Etesd meg a disznókat! — Hozd ide a vékát! — Eredj vízért! — Menj fát vágni!...« segít hozzá az öregasszony, az anyós is. De pár nap óla a hallgatáshoz vclami konok dac is párosult. Először csak lassabban mozdult, ha az ura valamit parancsolt, most már a szeme is sötétebb lett; ha férje háttal áll feléje, vagy nincs a közelben, csak úgy sugárzik belőle a gyűlölet. — Te! Hol vagy már, az istenedet? — ordít ki az ember az udvarra. — Mozogj, mozogj már — toldja meg, amikor meg látja az istállóból kilépő asz- szonyt. — Beszélhetnél talán emberségesebben is. — Micsoda? Mit akarsz te az emberséggel?! — Hozzám ne nyúlj, mert nem lesz jó vége. — Az asz- szony megáll és sötét szemekkel tnered az urára. Kissé ösz- szehúzza magát, fél az ütéstől, aztán egy hirtelen mozdulattal felrántja a fejét. — Meg ne üss, ha istent ismersz. Meg különben is... Az ember meglepetten áll. A düh meglepetéssel vegyül benne és nem tudja mit csináljon. Ilyen még nem fordult elő a tizenegy esztendő alatt. Szinte úgy hördül ki belőle a szó: — Ez meg miféle újabb szokás. — Üjabb. Ilyen. — Mi ütött beléd. De nagy szád lett. — Az ütött belém, — emelte fel az asszony a hangját, — hogy elég volt. Elég! Érted? — Mi volt elég? Te koszos. Mellettem lettél Valaki. Én emeltelek ki a piszokból. A rongyos apád egy tisztességes ruhát sem tudott neked venni, — szinte fuldoklóit a dühtől. De csodálatosképpen nem mert kezet emelni az asszonyra, annyira meglepte annak viselkedése. Csak hangját emelte még magasabbra. Az ordítozás; ra előjött az öregasszony is. Először csak hallgatott, de aztán nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon: — Nem hallgatsz, te szégyentelen. Az uraddal mersz szembeszállni. Ki vagy te, mi vagy te? Soha nem lehettél volna gazdáné, ha a Jani el nem hoz a nyomorúságból. — Maga ebbe ne avatkozzon bele, — vágott vissza a fiatal- asszony. — Maga az én életem gyilkosa, tönkretevője. — Méghogy én, méghogy én? Gyilkos? Úristen tekints le az égből és rogyaszd össze szemed sugarával a szégyentelent, aki káromolni meri szent nevedet. A z ordítozásra a szomszédok is a kapu elé cső- dültek. Ritkán adódik ilyen alkalom, amikor ingyen gyönyörködhetnek cirkuszban. A veszekedök észrevették, hogy az érdeklődés középpontjába kerültek, abbahagyták az erdíto- zást és elhúzódtak. Az asszony fogta a két vödröt és megindult a kútra vízért, az ember meg be az istállóba. Csak az öregasszony hangja kúrált még sokáig: — A szégyentelen... a szégyentelen. Koszos, senki... A következő napok aránylag csendesen teltek. Az asszony éppolyan hallgatag volt, mint már napok óta. E gy hét múlva kitört a vihar. Az asszony a tehenet fejte, az öregasszony a gyereket öltöztette. Valamilyen holmiját nem találta s menyéért kiáltott. A fiatalasszony először meg se hallotta a kiáltást, aztán meg nem akarta meghallani. Az öregasszonyt elöntötte a méreg, kirohant menye után az istállóba. Ekkor kezdődött a szóváltás s akkor robbant ki teljes erővel a veszekedés, amikor hazaérkezett a férj. — Elég volt a vitából, — szólt .közbe. — Maga ne neszez- zen, te meg fogd be a szád, míg jó dolgod van. — Nem fogom be. Nem én, többet soha sem. Hallgattam már miattatok éppen eleget, de vége a hallgatásnak. — Akkor pedig ki innen, ki ebből a házból. Mehetsz visz- sza a rongyos apádhoz. Az asszony felkapta a fejét. Aztán megfordult, hogy magúra terítse kendőjét s indult az ajtó felé. — Hová mégy? — Nem az apámhoz megyek. Ee se teszem oda a lábamat többé. Ö, meg az anyám volt aki hozzád kényszerített. A .vagyonod miatt, az ötven hold miatt. Azért zártak össze veled a szobába, hogy utána kikiabái- hassák a falu előtt, hogy minden megtörtént, nem maradhat vissza más, csak az esküvő. — Egy pillanatra elakadt az asz- szony szava. A düh belefojtotta a szót, aztán egy fokkal emeltebb hangon folytatta. — Nem kell a maguk kenyere, de nem kell a maguk robotja sem. Megélek a magam munkájából. Szövetkezet lesz ez a falu is. Csak attól félek, hogy magú!: is belépnek majd és ugyanabban a szövetkezetben dolgoznak, mint én. — Miféle szövetkezetről beszélsz? Neked is elvették az eszedet? — Nem vették el, meghozták! — Azt leshetik, hogy mi belépjünk. Te, te elkótyavetyélnéd a fiad örökségét. Ha rád lenne bízva, a fiad koldusbotra juthatna. — Ez az. Már megint az örökség. De mikor lehetne az a fiamé. Hiszen még a maga fiáé sem, — fordult az öregasszony felé. — Még az egész a maga nevén van. Hiszen egy holdat sem adott még át. — Nem is. Amíg én élek, addig enyém a vagyon. — No hát legyen csak a magáé. Boldogítsa, ha magának boldogságot okoz. De nekem ebből elegem volt. Ami meg a gyereket illeti, azt hagyják M a játékból. Legalább ennek az egynek legyen majd tisztességes élete, ha több gyerekem már nem lehetett. Azt is magának köszönhetem. Nehogy több felé oszoljon majd a vagyon. Ezért tettek nyomorékká fiatalságomra. Értsék meg már végre, hogy elég volt ebből az életből. — Az utolsó szavakat már elmenőben kiáltotta visz- sza. Aztán kiviharzott a kapun. ki ember, meg az öreg- ^ asszony meredten bámultak utána. A férfi szólalt meg először. Az asszony után kiáltott: — Julis, te! Hová mész? Ne szaladj... — Mit beszélsz? — az öregasszony megrántotta a fárli karját. — Hadd menjen. A koszos, senki... Az ember úgy fordult meg, mint akit megütöttek. — Hallgasson már! Ne kúráljon itt nekem. A kutyaúristenit ennek a világnak. — Ezzel bement a konyhába s úgy vágta be maga után az ajtót; hogy a falról lehullott egy tenyérnyi vakolat. A gyerek kihasználta ezt a pillanatot, hátára kap! a kabátkáját és szaladt az anyja után. PARÁSZTAI GYÖRGY Szerencsétlen útitársam Már Székesfehérvártól együtt utazunk, de csak Várpalotánál váltunk szót; addig gyanakvóan nézeget, vagy elfordítja a szemét. Harminc év körüli férfi, kackiás bajuszt hord, mint évtizedekkel ezelőtt a moziszínészek. Várpalotán percekig áll a vonat, s a bánya teherfelvonóját szemléljük, amint sebesen felszalad az aknában, kiönti rakományát, majd visszazuhan a mélybe. Utitársam ekkor szólal meg először. — Elmés masina — mondia elismerően, s kíváncsian figyel, hogy mit válaszolok. Bólintok, valóban nagyon ügyes masina. Egy ideig gondolkozik, aztán bánatosan megjegyzi: — Olyan, mint az élet. Egyszer fent, egyszer lent. Filozófiára hajlamos útitársom most elhallgat, cigarettára gyújt, s úgy fújja ki a füstöt, hogy sóhajtásnak is beillik. — Mert szerencsétlen ember vagyok én! — folytatja a füstgo- molyagban, s újra szünetet tart. — Hogy úgy mondjam, próbára tett a sors. Különös próbára tett. Mert rendszerint úgy van az, hogy egyszer fent, aztán meg lent. Nos, velem valami más történt. Én most úgy maradtam hoppon, hogy fent is lehetnék. No, de ki lát a jövőbe? Szavai rejtélyesek, s szónoki kérdésére sem tudok felelni. — Kérem — és bizalmasan hozzám hajlik — én elváltam a feleségemtől. Még nem voltunk a bíróság előtt, de már külön élűn!', ezen nem lehet változtatni. — No, ilyesmi mással is megtörtént már. — Most jön kérem a sors keze. Nagy veszekedés otthon, idegeskedés, mit tehettem mást, elköltöztem. Igaza van, volt már ilyesmire példa, de ami most jön. Uram! — és újabb cigarettára gyújt, látszik rajta, hogy nagyon ideges. — Szétmentünk, elmúlik egy hét, két hét. Felhív egyszer telefonon, hogy fogadott ügyvédet, beadták a válópert. Helyes, mondtam, rendben van, így kell annak lenni. Elmúlik megint egy hét, aztán még egy. És ekkor, mintha a ménkű csapott volna be. Kéozelje, az asz- szonynak négy találata volt a lottón! Több mint százezer forintot kapott, most fizették ki neki, néhány napja. Elhallgat, gondolatban a tengernyi pénzt számolja, amiből neki nem jutott egy vas sem. — Egy éven át együtt játszottunk, akkor soha r.em nyertünk semmit. Csak arra várt, hogy elmenjek, mindjárt becsapott a szerencse. Pedig, higgye el, uram, ha ez a pénz még akkor jön, amikor együtt vagyunk, nem válunk el. Elhiszi nekem? Vállat vonok, a története most már nem is érdekel, egyébként sem hiszem cl, hogy akkor együtt maradtak volna. Szomorúan nézek rá: ime kórunk hoppon maradt szerencselovagja. Csak eny- nyit mondok: — Javasolja a.z Akadémiának, hogy változtassák meg a régi közmondást, valahogy így: a nő csak pénzzel boldogít. Rám néz, olyan, mint egy határ szerencsétlenség. — Mond valamit — válaszolja megtörtén. — Mindenesetre a válni akaró férjeknek ne a árt, ha türelmese!^ Néha csak néhány héten múlik a boldogság. Cs. L. A% „igazi“ dalsserhessíiés A jeles táncdalénekes felkereste barátját, a még jelesebb tánc- dal-komponistát. — öregem, írtam egy monumentális szöveget. Hogy jó-e? Nem hiszem, hogy a XX. században még valaki ilyet remekelt... A komponista megnézte a szöveget. — Hm. Nem mondom, jó, finom, szolid. Benne találta ugyanis mindazon szavakat, amelyele nélkül a XX. században nein lehet elképzelni jóravaló táncdalszöve- get. íme, mutatónak: csók, dál- lam. szív, álom, titok, szerenád, forró tűz, melytől ég a száj, ragyogó szem, mely fényesebb a napsugárnál, száz városi éjszaka, csillagok lágy dala, szférák zenéje, a: ajkak daca, csókban felcsendülő dallam, dallamban felcsendülő csók, míg végül felcsendülhet száz édes csókban összeforr az ajkunk. Igen, ez világsiker. Végre egy igazi szöveg! A komponista felugrott, megcsókolta barátja homlokát, majd az erős meghatottságtól a kezét is és sűrű örömkönnyhullatások közben elváltai:. ( A nagy zenész egyedül maradt. Lsült zongorája mellé és emlékezetének felfrissítése céljából játszott egy órát. Eljátszotta többek között a Deres már a kádárt, Pachmanlnov: cis-moll prelüdjét, majd sorrendben a Boci-boci tarkát, Sind'.n: Tavaszi zsongását, Mozart: Török indulóját, a Pillangókisasszony nagy áriáját és legvégül a Nem loptam én életemben című közismert műnépdalt. Hiába, nem tudott sem innen sem onnan összeszedni néhány taktusra valót. — Nem megy, nem megy — mondotta némi re- zignációvel és ceruzája végét rágcsálta... A szomszéd eközben bekapcsolta a rádióját. A rádió bömbölt, recsegett. Valahová izentek, mégpedig dallal. A harsogó rádióhang zavarta a mestert, aki kénytelen volt végighallgatni, hogy a nagymamának kilencvenedik születésnapjára a Csak egy kislányt küldik, Csajá- garöcsögére Kiss Lajos asztalos- mesternek a Walkiir egy részletét, Szendrei Lajos egyetemi tanárnak hálás növendékei pedig a rCsini babát. j A mester mérgében toporzé- ’ tolt, szidta az alvilágiakat a [étyx-folyóval és Charonnal j együtt, az égieket, Jupitert, ' teilst, Herdt és másoltat is bele- | zámítva... De a rádió csak nem I mit kegyelmes hozzá... Pécsre ’ midik Juciimnak: ... és felcsén- | ült Cavcradossi dala, melyet an- I :sk idején a börtönben zengett ’ l... A rádió is elhallgatott... , A komponista homlokára csa- i -ott. Leült ismét, 10 éve ha-ngo- 1 ztlzn zongorája mellé. Némi mó '■psítással (a 11. ütem végén) le- rta azt, amit hallott. A harmadik '.lemben ugyanazt egy kvarttal eljebb. Majd némi módosítással közepét... és hogy Puccini se pa- laszkodhassék, a végét teljesen z ö szellemében. ❖ A szövegíró pompásnak találta művet, a kiadó egyenesen kor- zckalkotónalc, a rád ó fclejthe- etlinnek... Azóta a dal vllágsi- :crt aratott... Szegény Puccini -?)U tiltakozhat, ugyanis halott. NAPJAINK ANEKDOTÁI Tudjuk mi hogyan kell Bonyhád, mint ismeretes termelőszövetkezeti község. Lakóinak nagy része ez év tavaszán lett szövetkezeti tag. A tavasz- szal belépett bonyhádi gazdák közül sokan járnak a környező községekbe agitálni. Blénesi Kálmán elvtárs, a bonyhádiak párttitkára megbeszélést tartott a népnevelő munkára induló szövetkezeti parasztokkal. Az egyik paraszt- ember megjegyezte: — Tudjuk mi, hogy hogyan kell agitálni, nem kell minket «kioktatni« Blénesi elvtárs! — Honnan tudják? A bácsi elnevette magát. — Hát először is, tavasszal amikor hozzánk jártak az agitátorok megtanultuk tőlük az összes rendeleteket és a termelőszövetkezet mindenfajta előnyét. Aztán miután egy évet elköltöttünk a szövetkezetben rájöttünk arra, hogy a népnevelők minden szava igaz volt és végül azt is jól tudjuk, hogy milyen ellenérveket hoznak fel a parasztemberek a szövetkezeti agitációval szemben. Ugyanazt mondják, mint amit mi mondtunk a népnevelőknek tavasszal, amikor még nem láttunk tisztán. Újfajta problémák Seres János elvtárshoz, az al- sóleperdi párttitkárhoz sokféle problémával fordulnak az emberek. Egyszer rosszul intézett bérügyekben tesz igazságot, máskor felborult családi békét állít helyre: Akad bőven «egyéb« munkája a mindennapi megszokott pártmunka mellett. Problémák százaival kell megbirkóznia. A múltkoriban egy rendkívül szokatlan és érdekes dologban telt igazságot. Ugyanis két tehenész vitatkozott az egyik délelőttön a tehénistálló előtt. Kálóczi Ferenc és Kocka János vitatkoztak. — Amikor a vitázó!: meglátták a terepjáró «Gaz« kocsit, amelyen a párttitkár látogatni szók ta az üzemegységeket, integetni kezdtek. A kocsi megállt. Seres elvtárs a két tehenészhez sietett. — Mi baj van emberek? — Nincs nagy baj, csak éppen nem tudunk megegyezni — így az idős Kálóczi Feri bácsi. — Miben nem tudnak megegyezni? — Hát a holdrakétán! — válaszolt Kocka János a világ leg természetesebb hangján. — Maga biztosan jobban tudja, hogy hogyan lövik föl. Döntse el a vitánkat. A párttitkár nem tehetett mást »szembenézett az újfajta problémával«, vagyis félórám át magyarázgatott a rakétákról. Hiába egy párttitkárnak manapság sok mindenhez érteni kell. Böjti kiábrándulás Az egyik Kocsolával szom szédos községben a katoliku papot a hívei »kosztoljál:«. 1? a gyakorlatban úgy néz k hogy a pap hétről hétre másil családnál étkezik. A nagypénteki böjt ideié, egy öregasszonyhoz került : tisztelendő. A néni buzgó kate likus lévén zsírtalan sóspogé csávái és tejeslévessel tartott' nap mint nap vendégét. A tisztelendő a negyedik ne pon nem bírta tovább és kiír. kadt. — Mondja csak,, nem tudnr nekem különb ételt adni?! Az öregasszony azóta nen jár templomba és úton-útíélo: hajtogatja: »Azt hittem, bog legalább a papok betartják : böjtöt, de csalatkoznom l e’ lett, többet egyet se 1:' o vendégül«. (Haypál) í (b) Tengelic
