Tolna Megyei Népújság, 1959. november (4. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-15 / 269. szám
r r V 4 T i í IRODALOM * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS Vasárnapi jegyzet A tamási járás egyik községében hallottam. Szavahihető, tekintélyes- emberek mesélték, úgyhogy valódiságához nem férhet semmi kétség. Eredetileg nem akartam megírni, de a felháborodás nem hagyja bennem elhalni, kikívánkozik, mert bár egyedi probléma, tipikusnak a legrosszabb akarat mellett se lehetne nevezni, de dud- va, gaz, amit akkor is irtani kell könyörtelenül, ha csak egyetlen szál akarja is elszívni a hasznos növények elől a táplálékot. A községben egy asszony amiatt panaszkodik, miért nem hívták be a fiát katonának? Amikor többen bevonultak, miért kellett az övének itthon maradnia? Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a fiú nyo- . .morék, vagy valamilyen testi fogyatékossága van. Nem. Hogy miért nem hívták be, nem tudni. Gondolom, a honvédség csak jól járt azzal, hogy ez az ember nem húzza magára hadseregünk megbecsült és tisztelt egyenruháját. Mert ez az ember... Húsz éves, vagy legfeljebb eggyel több. S még nem volt húsz éves sem, amikor először megütötte anyját. Azt mesélik nem régen például egy lakodalomban, a násznép szemeláttá- ra verte meg tulajdon szülőanyját. Apját sem tiszteli jobban, megverte már azt is. Garázda, Összeférhetetlen fráter, régesrég kivívta már a község közutálatát, ezzel is, meg azzal is, hogy az ellenforradalom alatt szembehelyezkedett a népi hatalommal, amiért el is nyerte jól megérdemelt büntetését. Kutattam az okát, hogyan tör ténhet meg, hogy egy gyermek kezet emeljen apjára, anyjára. Nem egyetlen példa, de igen igen ritka és éppen ezért megdöbbentő. Ha valakinek az anyját sértegetik és ezért gyilkolni képes — megértem; ha valaki az anyja, vagy apja becsületéért saját életét is hajlandó kockáztatni — minden együttérzésem az övé, de hogy valaki, akár csak gondolatban is kezet emeljen arra, aki neki életet adott, később kenyeret; embert nevelt belőle — számomra érthetetlen. Persze könnyű most azt mondani, maguknak köszönhetik K. Andor szülei. Hiszen a családi életük zilált, mindennaposak otthon a civakodások, nincs becsülete a háznál senkinek, csak úgy röpködnek az ocsmány szavak, meggondolatlan gyanúsítások, az apa az anya, az anya az apa ellen lo- valja gyermekeit. Nem tisztelik a törvényt és át is hágják, ha módjuk akad rá. Való igazság, ilyen környezetben a gyermek sem nevelődhet tisztességes felnőtté- A nagyfiú már garázda fickóvá lett, de félő, hogy a kisebb fiú, aki az ötödik osztály elvégzése után hátat fordított az iskolának, hasonlóvá válik. Mondom, könnyű most azt mondani, ne csodálkozzanak a szülők a történteken, és mindezt egy kissé — vagy talán nagyon is — magúknak is köszönhetik. De hogyan lehetne mindennek elejét venni, hogyan lehetne még csak a lehetőségét is elkerülni, hogy ilyesmik előforduljanak. Tudom, tudom, nem könnyű dolog. Mert az apagyilkosságot és az anyagyilkosságot bünteti a törvény, a súlyos és könnyű testi sértést is. De nem tudok róla, hogy az arculcsapásokat, amelyek még nyomot sem hagy nak, büntetné. Ez amolyan »családi ügy«. Annak tekinti a törvény és, nagyon sajnosán, annak tekinti a közvélemény is. Aztán nem tudom nem lehetne-e szigorítani azokat a törvényes rendelkezéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy a garázda gyermekeket javító intézetekbe, javító-nevelő munkára lehet utalni. S hogy ez bekövetkezzék legyen elég a község ügyeit teljes felelősséggel intéző tanács, vagy a falu közvéleményének — amely állítom, hogy az ilyen esetekben csalhatatlan — elítélő határozat megnyilvánulása A megvert és megalázott szülő nem fog feljelentést tenni, márcsak a szégyen miatt sem, de igenis tegyen és tehessen feljelentést a közösség, amely az ilyen garázda elemeket kiveti magából. Az újságíró mit tehet? Megírja az esetet, a neveket elhallgatja, mert sajnálja a megalázott szülőket, de segítségül hívja a közvéleményt: alakítsunk ki olyan légkört, olyan széllé* met, amely egyáltalán lehetetlenné teszi, hogy a gyermek szülőjét bántalmazni merje, de ha mégis megtörténik, akkör alkalmazzák vele szemben a törvény teljes szigorát. Letenyei György ifMkttoUdi wtkáto A napokban hagyta el a Zrínyi nyomdát Szabó Lajosnak, a Magyar Tanácsköztársaság egyik szekszárdi veteránjának visszaemlékezése. Szabó Lajos, mint szemtanú, és mint az események aktív résztvevője ad számot ebben a visszaemlékezésben arról, hogyan zajlott le a hatalomért vívott harc Szekszárdon, milyen fontosabb események jellemezték 1919 tavaszán és nyarán a megye- székhelyet. Különösen az ifjúság szerepével foglalkozik a szerző. Megismerkedünk a munkásfiatalok szervezkedésével, a középiskolások mozgalmával, majd pedig a KIMSZ megalakulásával. Érdekes részletek olvashatók arról is, miként sikerült megvalósítani, hogy a vallásoktatás megszűnjék az iskolákban. Külön fejezetet szentel a szerző május elseje megünneplésének. Érdekes részleteket tudunk meg e visszaemlékezés alapján a megyeszékhely forradalmi hangulatáról, f a munkások és parasztok tettre- készségéről. A szerző több hiteles adatra támaszkodva mutatja be, hogyan szervezkedtek a munkáshatalom ideje alatt az ellenforradalom erői, különösen a palánkpusztai szervezkedésről ír meggyőzően, majd perfig a júniusi ellenforradalom kirobbantásáról és annak leveréséről ad képet. Lerántja a leplet azokról a kétkulacsosokról, volt csendőrökről, áruló szociáldemokratákról, akik minden tevékenységükkel a munkáshatalom megdöntéséért munkálkodtak. Emléket állít a szerző a szekszárdi mártíroknak, akik életüket adták a munkáshatalomért, közöttük a megyei intéző bizottság elnökének, Soós Sándornak, Bence Ferencnek, a Cséby testvéreknek, a Berták házaspárnak, Ocskó Lászlónak és a többieknek. A könyv több eredeti felvételt es a szerző vázlatait is tartalmazza. A mssza emlékezést a Magyar Honvédelmi Sports~öv:tség Tolna megyei Elnöksége adta ki. *1 VIRÁGOM. VIRÁGOM.. Melyik a legszebb magyar szerelmes vers? De egyáltalán lehet-e a kérdésre csak egy elvont esztétika alapján válaszolni, mert vajon a szerelemben csak az „örök emberit” szabad és lehet látni? A csendes délelőtti beszélgetés észrevétlenül világirodalmi kérdés — feleletté tágul s ez az esztétikai barkochba egyben vizsga is: erre a szóra, szerelem, mi visszhangzik bennünk? En ezt a népdalt mondom el. mely úgy gondolom, a világirodalom egyik gyöngyszeme: Balog István megy a rétre, vele megy a felesége. Lennék én a felesége, én mennék vele a rétre. A magyar líra szemérmes. Népi verseink nem akarják lehozni a csillagokat, nem ígérnek fűt- fát a leánynak, s a megcsalt leány, mint ebben a csodálatos négy sorban is, nem fenyegetőzik azzal, hogy megőrül, vagy lúgkövet iszik. Ez a négy sor csupa tény, a valóság nagyon leegyszerűsített közlése, de szinte kozmikus fájdalom zeng banne: hol van az a hatalom, amely jóvá tehetné a jóvátehetetlent, hogy a cserbenhagyott lány mehessen a rétre szerelmesével? S milyen szerény is ugyanakkor, nem kíván mesebeli kincseket, a boldogságot is ez az elérhetetlen óhaj jelenti számára: én mennék vele a rétre De a szerelem, már itt is — és milyen finoman és sejtelmesen — valójában társadalmi probléma: a második sor kemény, szinte peckes pirrigiusai a gazdag lány kegyetlen dölyfít érzékeltetik, amire olyan lágyan és panaszosan felelnek a negyedik sor trocheusai, mintha az ereszkedő verslábak is az old-, hatatlan fájdalmat akarnák kifejezni: én mennék vele a rétre... Dél felé jár az idő; a szekszárdi gimnázium irodalmi színpadának legutóbbi estjéről beszélgetünk s egymás után soroljuk a példákat: igen. a szerelmi líra is egy kor kifejezője, a szerelmes vers sem időtlenül lobog, hanem saját társadalmi viszonyai közé ágya*va fejez ki egy-egy érzést, mely belső intenzitására nézve talán örökérvényű, de megjelenési formájában mindig más és más. Varrd meg azt a zászlót feleségem, — írja Petőfi, aki a szabadság és szerelem énekesének vallotta magát, ugyanaz a Petőfi, aki a Szeretlek kedvesemmel a, világirodalom egyik legszebb, iegörökebb és le emberibb versét írta meg. De ez a szerelem egy és elválaszthatatlan a szabadságtól, szinte együtt nő a forradalommal, s éppen ezért egy magasabb cél Zizegő nádas Zizegő nádas sóhaja Az alkony-szőtté vízben, Szerelmünk széllel szili tova, S tompul a táj mezítlen. De még a víz, a víz ragyog, Sajogni kezd az emlék, Vérezni látom a. napot S a nád is megzörren még. Óh susogás, te villanó Emlékre néma válasz, Örökké ragyog már a tó S örökké zúg a nádas. szolgálatában áll, pátoszában és nemes erotikájában semmi öncélúságot nem leljet felfedezni. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet. így csak olyan költő tud dalolni, akit „korának érzemé- nye hevít”, s aki hisz az emberi haladásban, aki.tudja, hogy van valami, ami több a szerelemnél is. Az idézet-sor egy József Attila verssel folytatódik: Ügy kellesz nekem, Flóra, [mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak... Ez a vers 1937-ben íródott, de ki ne ismerne rá a Horthy-kor- szak embertelen állapotaira? A költő igazát éppen az bizonyítja, hogy nagyon is emberi hasonlatokkal él: az 1937-es évek magyar falujának valóban elérhetetlen kívánsága volt a villanyfény, kőház, iskolák, kutak ... A romantika a csillagokhoz menekült, Novalis mondbeglänzte Zaubernacht-ja . egész Európát elbűvölte! de mindez kegyes hazugság volt csupán: nem a holdfény forrasztotta egybe a szerelmeseket, hanem az emberi élet utáni sóvárgás. — No persze, ne essünk a másik végletbe, — figyelmeztet vi- tatársám — van egy valóban időtlen szerelem is. Anakreon, Propertius, vagy akár Theodor Storm gyönyörű verse, az Abends, ez a négysoros remekelés, a szerelmi líra csúcspontjait jelenti, de ezek a ritka és kivételes pillanatok a szerelem költészetében. Mert a szerelem is emberhez kötött, s minden ember egy adott korban él. S a kor nemcsak háttér, hanem szerves része az életnek, s a magasabb rendű életforma szükségszerűen magasabbrendű szerelmet termel ki. A kommunista társadalom emberének szerelme is magasabbrendű, mondjuk így, emberibb... A beszélgetés messze kanyarodott; a szekszárdi gimnazisták irodalmi színpadának legutóbbi műsorából indultunk ki. — No de azért ismerjük el, hogy szép volt ez az est s méltán adták neki ezt a címet: Virágom, virágom... — A szavak néha egybeolvadnak a fogalmakkal. Szerelmet vallani lehetne-e szebben magyarul, mint így: virágom, virágom?. .; Csányi László A szekszárdi irodalmi színpad évadnyitó előadása Az útkeresés bátorsága mindig tiszteletreméltó, ha mögötte az esvre többre, egyre előbbrejutni akarás szép szándéka a fedezet. A szekszárdi gimnázium KISZ-szervezete irodalmi színpadának most megtartott évadnyitó előadása, ebből a szempontból is feltétlen elismerést érdeméi — még akkor is, ha az előadásnak nemcsak sok erálye, de egy-két fogyatékossága is ebből a szándékból fakadt. Manapság már egyre többen és egyre alaposabban foglalkoznak azzal, hogy az irodalmi színpad műfaji jellegét és művészi helyét meghatározzák —, hogy kialakítsák azt a profilt, amely ezt a művészeti ágat sajátosan jellemzi. Nem egyszer felvetődött már az a kifogás, hogy az irodalmi színpadok utat tévesztettek: hovatovább versmondók gyülekezetévé deformálódnak, és szemükben a színpad legfeljebb ha dobogót jelent, s azt sem mindig a szónak legjobb értelmében. Ezt a veszélyt ismerte fel ide-' jekorán az irodalmi szípad két lelkes vezetője és megőrizve saját hagyományaikból a fejlődésben is helytállót, új elemeket építettek az előadásba. Ha színpad, legven színpad, — de ne felejtse el közben, hogy nem azonos a dramaturgiája, más a szcenikája, sőt más még az akusztikája is, mint a dráma színpadának, le legsommásab- banr még a célja is. Más igen. De mi éz a más? A »Virgom, virágom...« jelenti' az első -lépést e felé a más felé. Mint kísérlet, feltétlenül csak elismerést érdemel, a megvalósítása dicséretét, a szereplői pedig megszolgálták a telt ház tapsait. Igazán nem köny- nyű dologra vállalkoztak. A szerelem az ember egyik legősibb és legemberibb ügye. Talán a legelső betűk •— azok a kőbe, fába vésettek — is szerelemből születtek, de a legelső versek bizonyosan abból. . Az első rímbe szedett vallomás óta évezredek tanultak új sze- re’meí és ve’« új verseket, — beláthatatlan tömegben, számon sem tartható mennyiségben és nem mindig egyforma művészi szinten. Nos, ebből az irdatlan- ságból úgy válogatni, hogy a keresztmetszet hű is legyen, szép is legyen, tipikus is legyen és ráadásul ne csak szórakoztasson, hanem tanítson is, nem könnyű feladat. Shakes- pearctől Majakovszkijig, Petrarcától Szabó Lőrincig évszá- szadok fogtak kezet ebben az előadásban és Burns parasztja éppúgy megszólalt a szerelem primitív közvetlenségében, mint Puskin Taíjanajának örök- asszonyi hangja. Talán túl széles is volt a skála ahhoz, hogy egyetlen, harmonikus akkordba lehetett volna olvasztani minden színét; kevesebb talán több lett volna. A vers és a zene édestestvérek, ezen az előadáson nyilvánvalóvá vált azok előtt is, akik eddig ezt még nem érezték át. Husek Rezső művészi zongorajátéka és a Liszt Ferenc Zeneiskola, valamint a gimnázium kórusának szereplése (az előbbit Bodonyi Ferenc, az utóbbit ifj. Gerss József vezényelte) nemcsak szerves része, hanem zenei kifejezője is volt mindannak, amit a színpad többi hangjai versekben tolmácsoltak. Feltétlenül meg kell emlékeznünk külön is Burns: Falusi randevújának kísérletező jellegű előadásáról. Egy ablakkeret — egy jelzés — teremtett mi- bőt a vershez, s az ablak két oldalán, kint és bent, s lány és a legény »játszották« ketten az egy verset. Kitűnően. Egészen másként volt azonban élményt nyújtó egy másféle kísérlet: rokontartalmú versek összekapcsolása. A Burns vers a szcenizálás mellett is vers maradt, de »Tatjana levele« már drámává sűrűsödött, éppúgy, mint Ady Fini- ü a Gsraldy: Fináléjával kapcsoltan. Összegezve az évadnyitó előadás benyomásait, azt kell mondanunk, hogy a gimnázium irodalmi színpada c’erekas és valóban művés-i munkát végzett. JÁNOSSY ZOLTÁN Hatvani Dániel 1 1 I I
