Tolna Megyei Népújság, 1959. november (4. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-13 / 267. szám

1959. november 13.

TOLNA MEGYEI NÉPtJSÁG

3

fl törzsgárda kialakításának néhány problémája a Simontornyai Bőrgyárban

Erről i* beszélni kell

„Okom van rá“

(Válasz egy névtelen levélre)

Bizalma megtisztelő. Minden írói. újságírói munka értékének egyetlen mérője, hogy az olvasó hogyan fogadja, s miután ön néhány megjegyzésemmel kapcsolatos észrevételét közölte, érthető kíváncsisággal olvastam sorait. Mindabban, amit leír, nincs okom kételkedni. De rögtön a levél elején van egy megjegyzés, ami mélyen elgondolkoztatott. „Nem írok neyet — kezdi levelét —, mert okom van rá.”

Sok-sok panaszt sorol fel, egy munkásélet hétköznapi bajait, kellemetlenségeit közli, de mindezt névtelenül, „egy dolgozó asz- szony” aláírás ismeretlenségébe burkolózva, mert „oka van rá”. De az isten szerelmére, milyen oka lehet arra, hogy elhallgassa a nevét, mi az a kényszerítő félelem, amiért el kell titkolnia kilétét s névtelenül és ismeretlenül beszél olyan panaszokról, amiket valóban sürgősen orvosolni kellene? Hányszor és hányszor elmondták már az elmúlt tizenöt esztendőben, hogy munkásállamban élünk, ahol minden hatalom a dolgozó népé s ne higgye, hogy ez csak az ünnepnapok frázisa, Akármerre megy, mindenütt a dől gozó nép kezenyomát látja. Azt, hogy tizenöt év után egyre jobban élünk, s egyre több okunk van a még szebb jövőben reménykedni, azoknak az egyszerű dolgozóknak a szorgalmát és a jövőbe vetett hitét dicséri, akik közé ön is tartozik. Egy olyan országban, ahol valóban a dolgozók gyakorolják a hatalmat, miért

kell önnek eltitkolnia nevét, miért kell titokban elmondania igazságát? Kivel szemben bizalmatlan, kitől fél s milyen oka lehet, amely parancsolóan kényszeríti, hogy ne merjen kiállni igazsága mellett?

Mindaz, amit felsorol, nem elszigetelt jelenség, de ahhoz, hogy orvosolni lehessen, társadalmi összefogás szükséges. Az ön és sok dolgozó társa kiállása kell, nyílt és őszinte kiállás, s biztos, hogy nem lesz erdménytelen. De higgye el, névtelen levelekkel semmit sem lehet megoldani.

Miről is panaszkodik? Sok panasza közül csak egyet említek. „Drága az életem, mert családanya vagyok” — írja megható őszinteséggel s elmondja, hogy kórházi ápolása alatt azért kellett borravalóként elosztogatnia a konyhaszekrényre olyan keservesen összegyűjtött pénzét. Ehhez nem tudok hozzászólni, éppen ezért levelét eljuttatom a kórház igazgatójához, mert ebben a kérdésben ő az illetékes.

Miután levelében feljogosított, hogy mindezt megírhatom, megtettem. Csak egyet szeretnék még hozzátenni. Higgye el, kedves dolgozó asszony, nincs okunk a bizalmatlanságra s a világ már régen sokkal előbbre lenne, ha nyíltak és őszinték lennénk egymáshoz. S ha legközelebb megtisztelne bizalmával, ne hallgassa el a nevét. Úgy gondolom, nekem sincs okom arra, hogy névtelenül fejezzem be válaszomat. íme, aláírom a nevemet:

Csányi László

SZÁZNYOLCVAN ESZTENDEJE

lesz nemsokára annak, hogy egy sióparti, kis rozoga raktárhelyiségben, kezdetleges eszközökkel néhány tímár megkezdte Simon- tornyán a bőrgyártást. Azóta a megye legnagyobb ipari üzemévé fejlődött a Simontornyai Bőrgyár. A közel két évszázad alatt a gyár szinte a maga képére gyúrta át a községet, nincs olyan ember itt, akinek valamilyen kapcsolata ne lenne a bőrgyárral, olyan család, amelynek valakije ne itt keresné a kenyerét. Ezért talán felesleges is lenne kutatni azt — ami a fiatalabb üzemeknél, ipari vállalatoknál eléggé indokolt, — sikerült-e már kialakítani a simontornyai gyárban a törzsgárdát. Hiszen nem egy „bőrgyári dinasztia” van már itt — no nem a Friedékre, a gyár egykori gazdáira gondolunk, akiket messze söpört innen a történelem — de több bőrgyári munkásnak még a dédapja is itt dolgozott.

Az idősebb tímárok — csaknem valamennyien — még gyerekkorukban kerültek a gyárba, így hát nem könnyű összeszámolni még azokat sem, akik harminc- harmincöt éve dolgoznak a Simon tornyai Bőrgyárban. Itt születtek, itt nőttek fel, ide köti őket családjuk, házuk, egyiküket-másiku- kat egy kis föld, szőlő, ahol megterem a konyhára- és boroskan- csóbavaló. A tímárok nem vándo- rolgatnak, hiszen Simontornyán, még a közelben sincs más gyár, aminek kedvéért érdemes lenne itthagyni a megszokottat. Ezért — ami a munkásokat, művezetőket, főművezetőket illeti — olvan

Hagyományok nyomában

— KOCSOLA —

— A fiatalság szereti most is a táncot, a vidámságot — folytatja — most még talán jobban is mehetnének, jobban is telne rá, mint akkor, a mi időnkben, Bizony egy-egy ilyen öltözet, az alsószoknyákkal, nem valami olcsó mulatság volt. Most bizonyára könnyebb lehet, hisz egy egész közösség tudná segíteni — mivel termelőszövetkezeti község lett Kocsola is.

Elmenőben, búcsúzás után azon gondolkodom, máért ne állhatna a régi hagyományok e felelevenítésének—természetesen egy kul- túrcsoport alakításának — élére a KISZ-fiatalok lelkes serege, és itt vihetnék tovább az idősek örökségét, vitathatatlan, hogy az egész falu segítené őket.

(Sz—E)

törzsgárdája kovácsolódott össze évtizedek alatt, de főként a fel- szabadulás utáni években a gyárnak, amilyennel talán egyetlen üzem sem dicsekedhet a megyében.

— Azonban — mint Bregovics József elvtárstól, a gyár személyzeti vezetőjétől megtudtam

— mégsincs minden rendben. Még mindig nem sikerült kialakítani, megszilárdítani a törzsgárdát a gyár vezetőbeosztású szakembereinél. Talán nincs "is még egy üzem a megyében, ahol annyi mérnök „fordult” volna meg, mint itt. Jöttek — sikerült valahogy idehívni őket — majd egykét év múlva elmentek. Találtak jobb helyet maguknak. Ezért a simontornyai gyár helyzete — ma" gasabbképzettségű szakemberellátását tekintve — nem valami jó. Persze, ennek több oka van. A korábbi években egy-két régi szakember féltékenykedett a fiatalokra, nem segítette megfelelően szakmai fejlődésüket. Ez ma már a múlté, sikerült leküzdeni a szakmai féltékenységet. Egy másik ok — ami azonban még ma is érvényesül és amire találóan jegyezte meg egy beszélgetés során az egyik (nem a simontornyai) gyárigazgató —, hogy az egyetemeken bizonyára külön tantárgyként oktatják a vidéki munka, élet lebecsülését, ami körülbelül így fogalmazható meg: „Pest, az mégis csak Pest”.

Ugyanakkor a simontornyai várban nem tudják anyagilag sem felvenni a versenyt a sokkal jobb helyzetben levő budapesti üzemekkel, nem tudnak magasabb

— sok esetben még akkora — fizetést sem biztosítani az idekerülő fiatal szakembereknek.

AZ UTÓBBI IDŐBEN

négy fiatal mérnök lépett ki a Simontornyai Bőrgyárból. Dolgoztak itt egy-két évet, majd kiléptek. Egyikük férjhez ment, férjének, aki állatorvos, nem tudtak itt biztosítani munkát. A másik Budapesten talált jobb beosztást. Nem vágyakozott mindegyikük a fővárosba, de itt sem találta meg számítását. A meszesüzemben találkoztam az egyik fiatal mérnökkel, Lengyel Zoltánnal. Nagyon szereti a szakmát. Mint mondja, már középiskolás korában „eljegyezte” magát a bőriparral, hiszen apja is az iparban dolgozik. A műszaki egyetemen — vegyész- mérnöknek tanult — diplomatervként a cserzőanvagok diffúziójának problémáiról készítette a disszertációt. Megszerette az itteni munkát, ahol minden lehetősége megvan a továbbképzésre, a szakma alaposabb elsajátítáRégi-régi tánc, dal és viselet szempotjábál a mi megyénk gazdag. Jónéhány helyen, a Sárközben, a bonyhádi járás néhány községében, a paksi járásban és másutt is, ezeket a régi hagyományokat nem engedik elveszni. Újra felelevenítik, hogy gyönyörködtesse, szórakoztassa a mai nemzedéket is.

Éppen ezért volt furcsa számomra, hogy legutóbb Kocsolán járva semmi ilyen mozgolódásnak hírét-hamvát sem találtam. Illetve valamit azért csak láttam, hallottam. Láttam néhány díszes, mondhatnám művészi kivitelű pillét, flitteres, selymes fejéket, amelyet 10—15 évvel ezelőtt széltében-hosszában használtak elsősorban az új asszonyok, de az idősebbek is, a meseszép selyem, bársony szoknyához, a díszes pruszUkokhoz.

S beszéltem e szép pillék gyártójával Berger Józsefnéval is. — Ma már ritkán, de még mindig akad munka számomra — mondja — messziről eljönnek hozzám azok, akik bő szoknyában, régi viseletben akarnak esküdni. — Bezzeg valamikor a környék 14— 15 falujából keresték fel a pillékért.

Beszéde után megelevenedik a múlt: milyen szép is lehetett, ha

Hamis Murillo hamis menyegzője

Több mint egy évszázadon át őrizték a vatikáni múzeumban a »Szent Katalin misztikus menyegzője« című képet, amelyet Mu- rillónak tulajdonítottak. Egyszer azután a kép hirtelen eltűnt a múzeumból: kiderült, hegy hamisítvány. A restaurátor a kép alatt a vásznon XVII. századbeli ismeretlen festőtől származó másik képet fedezett fel. A szakértők véleménye szerint az a kép, amelyet Murillo ecsetjének tulajdonítottak, csak a XVIII. században, tehát száz évvel a festő halála után készülhetett. Az ügyes hamisítvány szerzőjének kilétét még nem sikerült megállapítani.

összeállt néhány ilyen gyönyörű pillés, piros bársony szoknyás, fehér blúzos, díszes pruszlikos, fehér hímzett kötényes leány. Kivittek egy hosszú deszkát a kapu elé, rárakták a kerekre összegöngyölt, tilolt kendert, s lehúzva topánkáikat elkezdték vidám te- refere, dal közepette taposni, puhítani, hogy könnyebb legyen majd a fonás.

De nem is az volt a legfontosabb, hiszen hívogatónak szánták. És jöttek a csizmás, feketenad- rágos, bőujjú inges legények segíteni, s így telt el a szombat este, dal, tánc, jókedv, mulatság közben. Így született meg a híres Kendemyomás elnevezésű tánc, amellyel közel húsz esztendeje még a fővárosba is eljutott a helyi együttes.

Azóta pedig úgy látszik alszik minden. A régi szoknyákat sokszor eldarabolják kendőnek, vagy eladják, a régi táncokat, énekeket meg idővel elfelejti mindenki.

— Nem kár mindezért? — kérdezem. — De bizony igen — hangzik a válasz kissé szomorkásán. Majd hozzáteszi, de már élénkebben. — Akadna még ruha hozzá elég a faluban, s a fiatalok feleleveníthetnék. Persze mi is segítenénk...

Angol vasútállomások kétségbeejtő egészségügyi berendezéseiről

A londoni Times, amely tudvalevőleg ritkán foglalkozik

»alantas« jellegű kérdésekkel,

hosszú cikket szentelt a londoni vasútállomásokon lévő női mosdóhelyiségek kétségbeejtő állapotának. Részletesen beszámol arról, hogy ezek a »középkori felszereléssel« ellátott helyiségek minden higiéniát és minimális kényelmet is nélkülöznek, undorítóén piszkosak és rendetlenek.

A brit vasutak szóvivője elismerte ugyan, hogy tűrhetetlen állapotok uralkodnak ezen a téren, de kijelentette, hogy a jövő évben kezdődő modernizálási munkálatok során egyelőre fontosabb problémákkal kénytelenek foglalkozni.

A. Tolsztoj:

A E I

(18)

A hajó fehér és vörös kövekből épült, magas, tömör, piramisalakú, komor épület előtt szállt le. A ház széles lépcsőjén, a négyzetes, fölfelé szűkülő oszlopok között, amelyek az épületnek csak egy harmadáig nyúltak föl, egy csoport Mars-lakó állt. Fekete köpenyt és kerek sapkát viseltek valamennyien. Amint Lösz később megtudta, ez volt a Legfelső Mérnöki Tanács, a Mars valamennyi országának legmagasabb kormányzati szerve.

A Mars-lakó intett Losznak, hogy várjon. A katonák lefutottak a létraállványon, körülvették a hajót, visszaszorították az oda- csödülő tömeget. Guszev elragadtatva nézte a sokszínű ruhától tarka, hullámzó teret, a fejek fölött ágaskodó szárnyakat, a szürke és fehér-vörös épülettömböket s a tetők fölé emelkedő, áttetsző tornyokat.

HA I

— Ez igen, ez aztán város — ismételgette többször is egymás után és dobbantott.

A lépcsőn félrehúzódtak a feketeköpenyes Mars-lakók. Most egy feketeköpenyes, magas, mogorvaképű, keskeny feketesza- kállú, hajlongó Mars-lakó jelent meg. Kerek sapkáján halgerinc- szerű, arany taraj libegett.

Sétabotjára támaszkodva jött. elébük a lépcső közepéig és beesett, fekete szemével hosszan elnézte a Föld küldötteit. Lösz is ránézett, figyelmesen, fürkészőn.

— Ni, az ördög, hogy ránk mered! — súgta Guszev. A tömeghez fordult és már minden elfogódás nélkül kiáltotta: — Adjon isten, Mars-lakó elvtársak, a Szovjetköztársaság üdvözletét hozzuk... A jószomszédi viszony megerősítése végett...

A tömeg meglepetten lélegzett fel, felzúgclt, felmorajlott és megindult. A mogorva Mars-lakó Szására. De nemrég megnősült és feleségét, ki rövidesen végez tanulmányaival, védőnő lesz, nem tudja hova hozni. „Lakása” ugyan is egy szűk lyuk az égjük villa szuterénjében. — A fizetésemmel is, ami 2100 forint, meg vagyok elégedve — mondja —. Inkább két évig ne emeljék, de legalább egy rendesebb lakást kaphatnék. Ha nem, kénytelen leszek oda menni, ahol lakást is adnak.

A vezető-törzsgárda kialakítását szolgálja a gyárban megindult bőripari technikumi oktatás. Huszonegyen iratkoztak be és tanulnak a gyárban működő levelező technikumban, ahol mindegyik hallgató — a huszonhárom éves Luka Istvánná laboránstól a negyvenöt éves Klemencsics Antal gyárrészleg-vezetőig — heti négy délutánját, és ki tudja, hány éjszakáját áldozza fel négy éven keresztül azért, hogy jó szakemberré váljon. Tíz tanulónál a jelenlegi beosztás nem teszi szükségessé a technikumi végzettséget, többségük tímársegéd. Mégis tanulnak.

TÖBBET KELLENE TENNIE

a gyárnak — és a Könnyűipari Minisztériumnak is —, hogy idekösse a fiatal szakembereket. Kicsit közelebb hozni az itteni — mondjuk „életszínvonalat” a fővárosihoz. Nemcsak a lakásproblémáról van szó, bár ez is nagyon fontos. A gyár fejlesztésére, bővítésére az államosítás óta több, mint hatvanmillió forintot fordított államunk. Ez azonban szinte teljes egészében közvetlenül termelő beruházás. Lakás egy sem épült, csak a volt Fried-féle villákat hozták rendbe, alakították át. A jövő év beruházási programjában szerepel lakásépítés is. de ehhez csak — mivel ez „másodrangú” kérdés, később fognak hozzá. Pedig — bár közvetve — „termelő” beruházás az is, ha a jobb életkörülmények megteremtésével sikerül idekötni a szakembereket. Ez is több, jobb minőségű bőrt, magasabb színvonalú termelést jelent. Meg kellene teremteni a színvonalasabb társadalmi élet lehetőségét, könyvtárat olvasóteremmel, klubhelyiséget televízióval, sőt a sarki kocsma mellett bizonyára kifizetődne egy zenés eszpresszó létrehozása is. És ez nemcsak a felsőbb szerveken múlik, hiszen — a lakásépítésen kívül — kisebb anyagi megterheléssel, helyileg is megoldható lenne. Fővárosi életkörülményeket biztosítani egy vidéki kis faluban — ma még nem lehet. De csökkenteni a távolságot, igen.

J. J.

káliét megmarkolva, szemét a tömegre emelte, majd fénytelen tekintetét végigjártatta a téren. Súlyos tekintetétől lecsendesedett a felkavart ember-tenger. A lépcsőn állókhoz fordult, néhány szót vetett oda és sétabotjával a hajóra bökött.

Egy Mars-lakó nyomban a hajóhoz futott. A fedélzetről kihajoló, kopasz Mars-lakónak halkan, szaporán magyarázott valamit. Jelzőfüttyök hallatszottak, két katona a hajópárkányra kapaszkodott, felvijjogtak a légcsavarok és a repülőhajó nehézkesen felemelkedett a térről. Észak felé repült a város fölött.

AZ AZÜRLIGETBEN

Szoacera messze elmaradt a dombok mögött. A repülőhajó egy fennsík fölött szállt. Itt-ott egyhangú épületek sorakoztak, függőutak oszlopai és huzalai, bányanyílások, keskeny csatornákon úszó, megrakott dereglyék villantak az utasok szemébe.

A facsoportok közül egyre több és több sziklaorom bukkant elő. A hajó lejjebb ereszkedett, el- siklott egy szakádéit fölött és leszállt egy rétre, mely sűrű, sötét csalitba torkollott, Lösz és