Tolna Megyei Népújság, 1959. július (4. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-05 / 156. szám
IRODAION * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS Költ észet és valóság Az író, bizonyos időn túl, menthetetlenül foglya lesz a műnek: valóság és képzelet határai egybeesnek. Igazat írni? Igazat, de a valóság önmagában nem lehet mindig méltányos kontroll. Nem kell felni a hivatástudat látszólagos ön- célúságától; minden, ami jó, akaratlanul is egy cél szolgálatába szegődik. De mindig a minőséggel kezdődik, ez az előre vivő erő, s a puszta szándék a legjobb esetben is kegyes csalás. »Ha majd minden rabszolga nép...« — mondom magam elé Petőfi versét. De a rabszolganépek nem azért léptek síkra, mert megszívlelték Petőfi sorait, hanem (ordítva, ez a látnoki erő, vízió és valóság csodálatos egybeolvadása teszi nagy költővé Petőfit, aki nem feltételezte, hanem tudta a világszabadságot. Szimbólum?- Az is, természetesen, de valóság is, mely benne éit s nemcsak várta a jövőt, hanem meg is fogalmazta. S nem is csoda. Ha szigorúan veszem, ez a költészet lét- jogosultsága. Nem a valóság megkettőzése, hanem egy új valóság felépítése. »S már este van!... Kint őszi Jupiter ragyog az űrben...« A megfogalmazás mindenesetre pontatlan. Először is az »űr« fogalmát kellene tisztázni; valóban az »űrben« ragyog-e a Jupiter? S egyáltalán, ragyog-e, a Naptól kapott köl- csönfényt nevezhetjük-e ragyogásnak? Arról nem is beszélve, hogy teljesen tudománytalannak tűnik az »őszi Jupiter« meghatározás, amikor köztudott, hogy a Jupiteren egyáltalán nincsenek évszakok, miután a bolygó forgástengelye majdnem merőleges pályasik- jára. Ha figyelembe vesszük, hogy a Jupiter légköre mínusz 140 fok körül van, s ez a légkör, ahogy tudósok mondják, állandóan forrong, arról nem is szólva, hogy felszínét mérges gázok, főleg ammóniák és metán borítja, nem sok okunk van, hogy — ha költői formában is — rokonszenvezzünk a Jupiterrel, sőt kellemes hangulatot keltő hasonlatra használjuk fel. A költő azonban — ebben az esetben Szabó Lőrinc — vajmi keveset törődik ezzel. S a verssor hiába árulkodik szerzője tel jes természettudomány tudatlanságáról, igaz, mert a költészet teszi igazzá. * Másik példa. A mindnyájunk által ismert költő 26 éves korában arról panaszkodott, hogy őszbe vegyül sötét haja. A kijelentés feltétlenül hatásvadásző és nagyképű. 26 éves korában a Icg- gondterheltebb költőnek sem vegyül még őszbe a haja, vagy csak nagyon ritka és kivételes esetben. S mégis, esetleg néhány idősebb fejcsóváló pályatársa kivételével senki ' sem törődött ezzel. Mert nem jutott az sem eszébe senkinek, hogy a költő mindössze 26éves; a jelkép szinte függetlenült a költőtől, a hasonlat önálló életet kapott, s amikor elmondom ezt a csodálatos verset, csak az időtlen bánatot érzem, mely arra is képes volt, hogy bennem megváltoztassa a valóságot. Mert ha a költőt versétől függetlenül nézem, egy lobogó, feketehajú életvidám fiatalember áll előttem, aki csupa tettvágy és energia. De versében az, ami nem is igaz, szublimálódott s így vált ismét, most már végleges és örökérvényű igazsággá. Az idézet egyébként pontosan így hangzik: De íme, sötét hajam őszbe vegyült már, s a tél dere már megütő fejemet. Petőfi Sándor írta. CSÁNYI LÁSZLÓ GÄLOS CSABA: MEMENTO Az apámat a fasizmus megölte. Negyvennégy őszén vitték hősi harcba, válla hibás volt, nyomtak kezébe görbe ásót, hogy árkot túrjon a vérző avarba. Mohácstól Grázig hajtották mint a barmot, s vagy száz tanítót (hogy ment a büszke század!) fejükre szitkot szórt és tetves, mocskos almot lökött testük alá a néptipró gyalázat. Soraikat a vérhas tizedelte, cafatként lógtak testükön a gyatra rongyok, s esténként már nem is remélte ébred-e köztünk boldog virradatra. Ránk gondolt és a hite hazahozta, a testét már felőrölte a nagy láz, ötven kiló volt. Kórházi ágyra dobta és sírba lökte roncsait a hagymáz. Hogy folytassam? A torkom elszorult. Sírjak? Hisz ember vagyok, gyönge ember, s ki rendezte e gyilkos háborút nem fojthatom meg mindet két kezemmel. Egyedül nem, de nem egy árva vádol, nem egy özvegy s nem egy néma hulla: egész világ nőtt ki az iskolából, hol első szóként a békét tanulja, — S ha van még aki nem tanulta meg...? — Barátom! Állj meg! Mondd hát velünk jössz-e Oda, ahol e vádoló tömeg a cinkost öklével morzsolja össze!? Irodalmi pályázat A Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya irodalmi és népművelési pályázatot hirdet Tolna megye felszabadulásának 15. évfordulója tiszteletére. A pályaművek fejezzék ki megyénk dolgozóinak megváltozott életét, politikai, kulturális és gazdasági eredményeik Pályázni lehet: a) mai problémával foglalkozó főleg egy, vagy többfelvo- násos színművel: b) egy-egy falu, vagy termelőszövetkezet szocialista fejlődésének történetével: c) egy-egy község, vagy üzem kulturális tervének elkészítésével és annak gyakorlati végrehajtásával. (A népművelési munkaterv 1959. szeptember 1-től 1960. szeptember 1-ig tartó időszakot ölelje fel.) Pályadíjak: a) témából: 1. 2000 Ft II. 1500 Ft III. 1000 Ft b) témából: I. 1500 Ft II. 1000 Ft III. 500 Ft c) témából: I. 1200 Ft II. 600 Ft A pályázatokat a) és b) témákból 1959. december 31-lg, c) témából 1959. szeptember 1-ig kell beküldeni a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályára. Eredménykihirdetés 1960. február 20-án. A kulturális terv értékelésére 1960. november 7-én kerül sor. Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztály Érdekes színházi bemutató Göteborgban A göteborgi városi színházban előadták A. Strindberg »Uloff mester« című darabjának eddig soha nem játszót változatát. Strindberg 1872 nyarán írta meg a darab első prózai változatát és elküldte a királyi színháznak, ahol a darabot elutasították. Strindberg ezután versben írta át művét, de a színházak ezt sem fogadták el. A prózai változatot csak 1881-ben mutatták be először. Vasárnapi jegyzet A múltkorában egy szociális otthonban jártam. Annak ellenére, hogy tudtam, milyen ha. talmas anyagi támogatással segíti államunk az elaggottak részére a boldog, gondtalan öregkor megteremtését, mégis meglepett a nagyarányú gondoskodás, a kiváló ellátás. Ennél gondtalanabb, ennél nyugod- tabb öregkort valóban nehéz elképzelni. Erről beszéltek a szociális otthon lakói is. Elmondtak minden szépet és jót, ezerszer hangsúlyozták, hogy köszönet érte az államnak. De az első pillanattól kezdve éreztem, hogy a szavak mögött van valami elrejtve, ami más, mint amit elmondanak, hogy az öröm mögött meghúzódik valamiféle fájdalom, olyan érzésem volt, mint amikor a félszáztagú zenekarban hamisan játszik az egyik hegedű. Senki nem merne rá megesküdni, hogy hamis, hiszen a többi negyvenkilenc hangszer elnyomja ezt az egyetlen gyengét, de már nem jó az összhatás, tudni, hal lani nem, de érezni lehet, hogy valami nincs rendben. Szóval, valami ilyesfélét éreztem, amikor az öregekkel beszélgettem. Nem mindegyiknél, de nagyon soknál. Aztán egyszeriben rájöttem a dolog nyitjára, mindjárt, mihelyt arról kezdtem érdeklődni, hogyan éltek azelőtt, vannak-e gyerekeik, rokonaik, mit csinálnak most azok, eljönnek-e néha látogatóba, gondolnak-e rájuk? Az öregek legtöbbje sokkal jobban él, mint valaha. A fiatalságukra persze boldogan emlékeznek vissza, de arra is emlékeznek, hogy milyen nyomorúságos volt akkoriban az élet és hiába volt nagyobb az erő a karokban, hiába voltak a fiatal izmok kitartóak, a kenyér mindig kevés volt, a mellévaló meg alig valameny- nyi, sőt sokszor semennyi. Most mindez megvan. Nem hiányzik a puha ágy, a tiszta és jó ruha, a bőséges élelem, amiben még akár válogatni is lehet, csak egy valami hiányzik: a gyerekek. Akinek nincs rokonai, gyermekei már nem élnek, azok nem érzik ezt, de annál inkább, akinek él még a fia, vagy a lánya, aki talán még egyszer sem látogatta meg anyját, vagy apját. A saját gyerektől kapott szeretet hiányzik. Mert érződik az állam szerető gondoskodása, az otthon dolgozói is nem kevesebb szeretettel veszik körül az öregeket, de mit ér az a gyerek ölelő karjához képest? A gyermeki csókhoz képest? Az idősebbek megbecsülése, szeretete, tisztelete a kommunista erkölcs egyik fontos része. Nem azért, mert valamiféle vallási dogmák előírják s be nem tartásukat a túlvilágon büntetés, megtorlás követi, nem a megtorlástól való félelem miatt, hanem ennél sokkal ma- gasztosabb érzésből kifolyólag. Az iskolákban, a szülők, az idősebbek tiszteletére, nevelik ,a gyerekeket, a társadalom megveti azt, aki eldobja szüleit s sajnos, hogy még nincsenek tör vényeink, amelyek meg is torolják. Jól emlékezünk még arra, amikor az öreg gazda halála pillanatáig nem rnerte gyerekeire íratni földjét, vagyonát, mert a vagyon átadása után már semmi jót nem várhatott tulajdon véreitől. Minden tiszteletünk azoké, akik egész életükben dolgoztak s teljesen jogos, hogy utolsó esztendeiket, mire elfáradtak, gondtalanul, a lehetőségek szerinti jólét kereteiben élhessék le. De ehhez nem elég az állam, nem elég az állami gondoskodás, ehhez sokkal fontosabb az, hogy a gyerekek visszafizetve a gondoskodást, amit gyerekkorukban kaptak szüleiktől anyagilag is, ha arra nincs szükség, szeretettel viszonozzák. Mert mit várhat saját gyermekétől az, aki szüleit nem becsüli. S vajon érdemel-e majd különb bánásmódot, mint milyenben elaggott apját, anyját részesíti? A múlt szellemének, a va- gyonéhség szellemének maradványa az idősebbekkel való tiszteletlenség. S harcolni ellene szüntelenül kötelességünk. Mert mindazt amit mi most élvezünk, eleink teremtették meg. A nagyapák és apák mun kája nélkül mindent magunknak kellene megteremteni, pótolni a hiányzókat. Az öregek megbecsülése, az irántuk érzett tisztelet állandóan elevenen ható életszemléletünkké kell hogy váljék s a leghatározottabban vissza kell utasítani mindennemű hányavetisé- get, mindennemű tiszteletlenséget. Törvényeink nincsenek, ame lyek a tiszteletet előírják, de azt végeredményben nem is lehet senkire ráparancsolni, ellenben olyan légkört teremteni lehet és kell is, amelyben a múlt szelleme, a múlt erkölcse nem hat már tovább, hanem emberebb emberré válik mindenki, magatartásában, cselekedeteiben, kis és nagy dolgaiban egyaránt különb lesz min- den eddiginél. LETENYEI GYÖRGY Előadták Norvégiában egy 14 éves fiú operáját A norvégiai Haldenben előadták Rune Andersen 14 éves ifjú zeneszerző »Az éjjeli őr gyerme- j ke« című operáját. Az opera szövegkönyvét Rune Andersen tanára írta 30 évvel ezelőtt 13 éves korában, Még egyszer Alcoforadóról A közelmúltban néhány meg jegyzéssel kísértük Mariana Alcoforado leveleinek magyar nyelvű kiadását s a 300 év előtti portugál apáca klasszikussá vált életműve váratlan visszhangra talált. Olvasóink közül többen is reagáltak cikkünkre, akik közül Cs. Lajos szekszárdi olvasó leveléből idézünk: »Nagyon örülök, hogy vala- hára mégis csak szóvá tette valaki kiadóvállalataink lektorainak elképesztő slendriánságát. Igazán ideje volna már mélyeb ben és átfogóbban is megtárgyalni ezt a kérdést, mert nyilvánvaló, ezek a lektor urak is nagyban felelősek felszabadulásunk utáni irodalmunk ijesztő nívótlanságáért. Kár, hogy nem közölték Ma- riana Alcoforado levelei fordítójának nevét. Mert ha az esetleg egy szovjet ember, az csak hálás köszönetét érdemel azért, hogy ennyire megtanulta nyelvünket, viszont a lektor bűnét csak fokozza az, hogy nem javította ki a hibákat.« A levélíró nyilván túloz: az »ijesztő nívótlanság«, mely az Alcoforado-levelek fordítását jellemzi, nem általánosítható egész irodalmunkra. A felszabadulás óta az irodalom terén is sok jelentős eredményt könjr vélhetünk el, azt természetesen nem lehet kívánni egyetlen irodalomtól sem, hogy évről évre ontsa a remekműveket. Semmi kétség, a remekmű és a fércmű között van egy középút is. A fordítók helyzete itt egyszerűbb: becsületesen, tisztességesen és főleg magyar nyel- ven kell visszaadniok az eredetit. Igaza van. Cs. Lajosnak: érthetetlen, hogy miféle lektori elv, vagy vakság engedte megjelenni ezt a hitvány fordítást, amelynek szerzőié Szabó Magda. (cs> ,