Tolna Megyei Népújság, 1959. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-19 / 91. szám
i Gondosabb munkát a Tanácsköztársaság eseményeinek feldolgozásánál Felületes tanulmányt adott ki a TIT Dombóvárról ÁPRILIS Ez már a tavasz, bár k icsit szeszélyes, vad és bohó, mint az ifjúságunk. Derül, gondolod. És a másik percben azt kell hinned, újra télbe vágunk. Szél rohan, jelleg sír, majd nevet a nap. Egy-ujjongás a zöldelő mező. A vizek mentén kigyúlnak a barkák és virágba borul a temető. Lepke, virágos ág, futó gyerekhad öreg szemekben is mosolyt fakaszt. S mi fiatalok, majd egymást keressük, a szívünknek is megjár ó tavaszt. A csókot, melyet a hold fénynél adnak, égőn, boldogan és fiatál on. Szerelem. Bolondabb az áprilisnál, de ha a legédesebb hat alom!... HEGEDŰS LÁSZLÓ Tanárok és diákok A Magyar Tanácsköztársaság Tolna megyei eseményeinek felderítésében jelentős szerepet játszik a helytörténeti kutatás. A megye legtöbb községében hozzáfogtak az elmúlt hónapokban, hogy felderítsék a negyven esztendővel ezelőtt történteket. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Tolna megyei szervezete azzal segíti ezt a munkát, hogy a feldolgozott anyagok kiadását biztosítja. így került kiadásra az elmúlt napokban dr. Novák József „Dombóvár 1919-es hősei és mártírjai” című munkája, amelyben főleg az ellenforradalom ellen vívott harcot mutatja be, s igyekszik a szemtanúk és az események részvevőinek visszaemlékezései és néhány más forrás alapján megeleveníteni a dicső napokat. Csakhogy számos olyan elvi, politikai és ténybeli hiba fordul elő a füzetben, amelyek alaposan lerontják a dicsérendő fáradozás eredményét. Kezdjük talán azzal, amit a kommunisták szervezkedéséről ír dr. Novák. „Az események annyira egymásra torlódtak, a kommunistákat olyan kemény munka és annyi kemény harc kötötte le, hogy kevés idő jutott a szervezkedésre és semmi a megalakulásra. Nagy hiba volt ez és nagy hiányosság, mert így a község irányítása és az újság szerkesztése olyan emberek kezébe jutott, akik nem a helyes irányba fejtették ki tevékenységüket. A hibákért és a hiányért mégsem lehet okolni ezeket a kommunistákat, mert emberfeletti volt, amit a Tanácsköztársaság ideje alatt végeztek, s ez lefoglalta minden erejüket, minden idejüket.” (11. old.) A megállapításban több hiba is van. önmagának mond ellent a szerző, amikor a kommunisták sokirányú tevékenységéről beszél, nagyarányú elfoglaltságukat említi, ugyanakkor azt állítja, hogy semmi sincs az irányításuk alatt. Mit mond erről a „Dombóvári Proletár”, amire több alkalommal történik hivatkozás? A lap július 27-i száma a pártvezetőség július 21-i újjáválasztásáról számol be, ahol a többi között ez áll : „... ezután megtörtént azon politikailag megbízható személyek kijelölése, akik a felállítandó kerületi gazdasági hivatal egyes osztályainak lesznek a vezetői”. Nos tehát a párt jelölte a vezetőket, ebből nyilvánvalóan az a következtetés, hogy a párt kezében volt a vezetés. A párt vezetője egyéb-' ként Molnár György volt, s a vezetőségben foglalt helyet Gyenis Antal is, — ez pedig egyenlő volt azzal, hogy bármennyire is fékezőleg hatott a jobboldali szociáldemokraták tevékenysége — a pártban kommunista vezetés volt. Tények bizonyítják, hogy a kommunista vezetésű pártszer vezet a község irányítását különösen az áprilisi választás után kézbevette. Ami a lap szerkesztését illeti, itt sincs minden rendben a szerző állítása körül. Ugyanis a szerkesztő bizottságban a többi között helyet foglalt Gyenis Antal, mint a lap munkástanácsának alelnöke és Faics Irén, akinek a többi között jelentős szerepe volt az apácák vezette iskola államosításában is. A Táp szerkesztő bizottságában is voltak tehát kommunisták, vagy kommunista érzelmű emberek. Arról szól a szerző (11. old.), hogy a május 1 megünneplése spontán jellegű volt, s a forradalmi elemeknek semmi szerepük ebben nem volt. De hogy, hogy nem, a következő sorokban Bíró Pált, Molnár Györgyöt és Fejes Jánost említi az ünnep szónokaiként. Nos hát ezek az emberek éppen a forradalom vezetői voltak a községben, s nem túlzás azt mondani, hogy a járásban is. (Molnár György országgyűlési képviselő is volt a Tanácsköztársaság idején.) Vagy talán azokat tartja csak „igazi forradalmárnak” a szerző, akik a munkapadok mellett álltak? Molnár György és a többiek munkájukkal és mártíromságukkal tettek hitet a kommunista eszme mellett. A tényeknek megfelel az az állítás, hogy Dombóvárott nem alakult meg a KMP alapszervezet. De hogyan lehet mégis az, hogy Porubszky tiltakozott az SZDP és a KMP egyesülése ellen, s csak azért fogadta el végül is a fúziót, mert felülről rendelték el azt. A két állítás homlokegyenest ellenkezik egymással. Az eddig feltárt adatokból az derül ki, hogy Dombóvárott a kommunisták az SZDP-be léptek be, s ott a baloldali érzelműek- kel fokozatosan a vezetést is magukhoz ragadták. Szólni kell arról a kitételről is, amely a 17. oldalon olvasható. Ezt írja: „Egyetlen olyan megmozdulásról van csak tudomásom, bár erről nem ír a Dombóvári Proletár, amely igazán forradalmi és a Tanácsköztársaság szellemében történt.” S itt megemlíti az Orsolya-rendi apácák iskolájának államosítását. Pedig sokkalta több forradalmi tényről győződhetett volna meg a szerző, ha figyelembe veszi a Dombóvári Proletár híradásait. Szó van abban termelőszövetkezet alakításáról (Dombóvárott több termelőszövetkezet is tevékenykedett), bérrendezésről, a Vörös Hadsereg szervezéséről. Se szeri, se száma azoknak az intézkedéseknek, amelyek bizonyítják, hogy Dombóvárott is nem egy forradalmi tett volt. Álljon itt a felsoroltakon kívül még néhány bizonyságul. Megszűnt a községben — hosszú évtizedek után először — a munkanélküliség, összegyűjtötték a lakosság kezén levő fegyvereket és felfegyv.erezték vele az ott állomásozó bányászokat, élelmiszert gyűjtöttek Budapest és a front ellátására stb. Több pontatlanság is van a füzetben, amit szóvá kell tenni. A tamási ellenforradalom fegyveres felszámolása után „... nyolc emberrel Molnárt és Gyenist kiküldték vasútbiztosítás- hoz, a hídhoz” — írja a többi között. A valóság azonban az, hogy Gyenis nem Tamásiban, hanem Nagyszékely ben tevékenykedett ezekben a napokban, ahol éppen a május 29-én kirobbant ellenforradalom felszámolásának nyomozását vezette. Gyenis május 30-án reggel érkezett meg Nagyszékelybe — tehát nem vehetett részt 30-án a tamási ellenforradalom leverésében és a vasút biztosításában. Erről a nagyszékelyi főjegyző leveléből van tudomásunk, amit röviddel a Tanácsköztársaság leverése után az alispánhoz írt. Ugyancsak hibás az a beállítás is, hogy a tamási ellenforradalmárok feletti ítélkezésnél jelen voltak a többi között az ötös bizottság tagjai. Az Az évadot a vadásztársaságok az immár megszokott, hangulatos vadászvacsorával zárták le. A mözsi vadászok kis késéssel az elmúlt hetekben tartották vadászvacsorájukat, amelyre a vadászbrigád tag jain kívül vendégeket is meghívtak. Nem nagy dolog, nem nagy esemény, s egy rövid hír formájában is el lehetne intézni az egészet. Hogy ennek ellenére hosszabban foglalkozunk az eseménnyel, tesz- szük azért, mert a mözsi vadászvacsorának érdekes története van, amelyről sokáig nevetve beszélnek nemcsak a vadászok, hanem mind azok, akik az alábbi esetről tudomást szereztek. Kezdődött azzal, hogy a vadászgyűlésen a vezetőség bejelentette, ennyi, meg ennyi tapsifüles került puskacsőre. A számadatok megfeleltek a követelményeknek, a sikert pedig an nak rendje és módja szerint meg kell ünnepelni — hangzott a javaslat. — Igen ám, de egy vadászvacsora megrendezése pénzbe kerül, ez pedig a lehető legkevesebb. És elkezdődtek a számtani műveletek, összeadás, kivonás, szorzás, osztás, míg végül úgy döntöttek, hogy személyenként 15 forintért ki-ki megkapja az ízletes egytál ételt, marhapörköltet, vagy halász lét. De mivel a hal úszni kíván valami itókára is szükség lenne, viszont a fél liter borocskában, amely a 15 forintos árban bent- foglaltatik — nem nagyon úszik a ötös bizottság — amely megyei hatás- körrel rendelkezett — 1919 márciusi1 14-től március 23-ig tevékenykedett, <1 amelyet a, hármas bizottság — más* néven Vármegyei Igazgató Tanács —1. váltott fel. Április 14-től pedig már , a megyei intéző bizottság (direktori-(| um) irányította a megyét. ,1 A pontatlan megfogalmazás ered-|l ményeként helytelen Kiss Á. Józsefi1 tamási ellenforradalmár szerepének I1 beállítása is. Kiss Á. Józsefet nemi1 fegyveres harc közepette fogták el' valahol Tamási határában, éppen , ezért nem kellett bekísérni őt Tárná-\ siba — mint azt a szerző írja —, hi-(i szén a községben történt, hogy a^i fegyverletételi megegyezés ellenére a^ községbe bevonuló vörös csapatokra tüzelt. Ezért Ivisst a helyszínen agyonlőtték. Ugyancsak pontatlan az egyik ellenforradalmár neve is, nem Höréch, hanem Hörich Imréről van szó. Egy másik hibája a füzetnek ott van, ahol Mandl több oknál fogva is szinte hihetetlen megmenekülésével foglalkozva így ír: „A katonák, a Lenin-fiúk körül álltak, hátuk mögött a bámészkodó. felizgatott és újabb gyilkosságra éhes tömeg.” Ez az állítólagos „gyilkosságokra éhes tömeg” passzív szerepet játszott, ami érthető is, hiszen a kivégzést nem a jelenlevő tömeg, hanem a fehérterrorista katonák hajtották végre. Olvasható néhány elképzelhetetlen — minden valószínűség szerint kitalált — történet is dr. Novák József munkájában. Ilyen például a következő: „Közben egyikük észrevette, hogy egy akácfára kapaszkodva tüzel valaki. Később kiderült, hogy a fák között egy másik társa is van. Vadászpuskájuk volt, s nagyon idegeskedtek, pontatlanul lőttek. így meg tudták őket közelíteni. Néhány lépésről felszólították őket, hogy dobják el fegyverüket, de még akkor is folytatták a harcot. Sikerült az egyiket puskatussal leütni úgy, hogy leesett a fáról...” A szándék, amelynek célja az 1919- es hősök és tetteinek ismertetése volt, bármily dicséretes is, végül mégis csak kútba esett, mert a füzet, amit az olvasó a kezébe vesz, sok vonatkozásban történelmileg téves, több összefüggésben politikailag helytelen ténybeli megállapításoktól hibás munkát tartalmaz. K. B. J. hal, hányták-vetették a helyzetet. — És ki fizesse ki a vendégek által elfogyasztott étel, ital árát? —■ hangzott a kérdés. A vendégektől ugyanis nem illik pénzt kérni. — Vadásztársak — kapcsolódik a vitába a furfangos Bányai. Volna egy javaslatom, amennyiben el fogadnák. •Vadász brigádunk eredményes munkájáért a Vadászok Országos Szövetségétől ajándékba egy Simson puskát kapott, amelynek hasznosítása komoly gondot okoz. Ha az egyik vadásztársnak ajándékozzuk, megsértődik a másik, ha pedig mint közösségi vagyontárgyat meghagyjuk, abból is vita lesz, — mondja. Azt javaslom — tér a lényegre —, hogy a vadászvacsorán tombolán sorsoljuk ki a puskát. A befolyó jövedelemből fedezni tudjuk a vadász vacsora költségeinek egy részét, sőt a vacsorához italféleségeket is tudunk vásárolni. A jelenlévők buzgón helyeseltek, s egyik-másik vadász már a kezében élezte az értékes nyereményt, a puskát, ügy gondolkodott 25—30 tombolajegy megvásár lásával és egy kis szerencsével nagyobb az esély. A furfangos Bányai pedig, mintha csak a fejekbe látott volna imigyen beszélt. — A másik javaslatom pedig az, hogy személyenként csak 5—5 tóm bolajegy vásárlását tegyük lehetővé, hogy egyenlővé tegyük az esélyeket — rombolja szét kegyetlenül a szépen szövődő ábrándokat. Mondani sem kell, hogy valaHja, az én diákkoromban nem egészen így ment. Azt hiszem, nem volt nap, hogy valamelyik tanárunk ne kapott volna szabályos düh rohamot, aminek a vége az a kijelentés volt, hogy „aki ilyen marha, az menjen el parasztnak”. Igen, barátom, minket annak idején így tanítottak, ezt mindenki tudja. Persze az az igazság, hogy fiatal barátom mindezzel nem sokat törődik, egyszerűen tudomásul veszi, legfeljebb sajnálkozik rajta, de neki érthetően fontosabb a rajta esett sérelem, aminek súlyát talán amiatt is jobban érzi, hogy olvasta az újságban Letenyei György érdekes és szép írását tanárok és diákok kapcsolatáról. A sérelem pedig nagy, mert imhol a példa, arra az orosz dolgozatra, amelyben mindössze egy érdemi hiba volt, a türelmetlen tanár hármas osztályzatot adott. Nagy sérelem? Nagy, akárhogy is vesszük, mert egy érdemi jegybe nem lehet belekalkulálni sem egyéni ellenszenvet, sem szépírási, vagy esetleg magaviseleti követelményeket. Aki tud, az tud, amit el kell ismerni, s egyetlen hiba valóban nem érdemel hármas osztályzatot. Annyival inkább sem, mert épp pedagógiai érvek szólnak ellene, tekintve, hogy ma már nem nevelünk „aki ilyen marha” felkiáltással. A véletlen úgy hozta, hogy a Tolna megyei Népújság érdemes cikkével egyidőben két egymással nagyon mennyi tombolajegy gazdára, sőt gazdaasszonyra talált. A férjek ugyanis szép szavakkal és ígérgetésekkel, hogy ezután sáros csizmáikat és ruhájukat rendbehozzák, még a feleségeket is rábírták arra, hogy tombolajegyeket vásároljanak. És elérkezett a vadászvacsora, illetve a Simson vadászpuska kisorsolásának ünnepélyes pillanata. Fortuna, a szeszélyes istennő, ezúttal elvétette a házszámot, a puskát ugyanis egy bolti dolgozó nyerte meg, aki nem vadász, sőt a puskát is csak úgy szereti, ha más kezében van. A szerencsés nyerő, aki a puska mellé egy nyu- lat is kapott és azzal a hátsó gondolattal, hogy majd jó pénzért értékesíti a nyereményt, a vadászok unszolására még abba is beleegyezett, hogy a vadásztörvények értelmében, annak rendje és módja szerint vadásszá avattassák. Ezután került sor a szépen becsomagolt puska bemutatására, s mindenki feszülten várta a fejleményeket. A csomagoló papirosok eltávolítása után előkerült az elegáns puskátok, s harsány nevetés közben a jelenlévők kézről-kézre adták egymásnak az »értékes« nyereményt, a dugós játékpuskát, amelyet a furfangos Bányai a játéküzletben vásárolt 16 forintért. Azóta Mözsön, ha szóbakerül a vadászvacsora még ma is jókat mulatnak azon, hogy a vadászok eszén alaposan túljárt a furfangos Bányai. P.-né ellentétes tapasztalatom volt a neveléssel kapcsolatban. Az első a fentemlített diákhistória, amelyben bizony nem tudtam igazságot tenni, csak a fejemet csóváltam a jobbra érdemes dolgozat láttán. De úgy adódott, hogy ugyanezen a napon egy tanár-barátommal beszélgettünk s nevelési, tanári kérdésekről esvén szó, ezt mondta: — Tudod, amikor valaki először nem tud nálam felelni, még napirendre térek felette. De amikor a második egyest kellene beírnom, lelkiismeretfurdalásom van, vajon nem én vagyok-e az oka. Nekünk elsősorban tanítanunk kell s a számonkérés, a feleltetés nemcsak a diák ellenőrzése, hogy tanult-e, hanem a mienk is, hogy jól tanítottunk-e? Ma érdemének megfelelően sok szó esik a diákok, tanárok kapcsolatáról, a tanítás módjáról s az oktatás, elsősorban a középiskolákban valóban társadalmi üggyé vált. Az én diákkoromban — mit kerteljünk — meg lehetett pénzen váltani a jó bizonyítványt. Sőt, volt az országban egy-két olyan gimnázium is, ahol a leghülyébb és leglustább gazdag gyerek is jó bizonyítványt kapott. De nekünk nem az érdemtelen jó bizonyítványokra van manapság szükségünk, hanem a tudásra, ez egész pedagógiánk alapja. Ez pedig mégis csak elsősorban a tanárokon múlik, azokon, akik — amint mondani szokták — hivatásuk magaslatán állnak, pontosabban, akiktől ezt kívánnánk meg. Arról nem is beszélve, hogy egy rossz módszer egy fiatal és éppen ezért rendkívül fogékony diáknak egész életére elveheti a kedvét egy-egy tantárgytól. A múlthoz képest nagyon megváltoztak iskolai viszonyaink is, bár azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen összehasonlításnak ma már csak emlékeztető jellege lehet: számunkra nem a Horthy-korszak iskolapolitikája a norma. Aki visszatekint az elmúlt évekre, csak egyet állapíthat meg: rendkívül nagyot fejlődtünk az elmúlt évek alatt. Persze még nincs minden rendben, még sok hibát kell kijavítani. De az is szükséges és talán ez a legfontosabb, hogy minden tanár, idős és fiatal, lelkiismereti kérdésnek tekintse munkáját, amely ma már elsősorban hivatás és csak másodsorban havi fizetéssel járó állás. A magam részéről így joggal érezhetem, hogy fiatal diák-barátomnak igaza van, s tanára szabályos egyesre vizsgázott. A második tanárnak ellenben csillagos ötöst adnék. Csányi László SZERKESZTŐI EZEKETs Irodalmi jellegű kéziratokat (vers, novella, elbeszélés, regény, színmű) nem érzünk meg és nem adunk visz- sza. Csak azokra válaszolunk, amelyeknél a tehetség jeleit látjuk. A FURFANGOS BANYAI
