Tolna Megyei Népújság, 1959. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-18 / 90. szám

1959. április 18. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 A pártmegbízatás Gyümölcsfavirágsás idején 0 lejiparnak sak |6 szakemberre van szüksége az istállókat. Egyúttal mindjárt 70 mázsa szálastakarmányt is vásárolt a tsz-nek a helybeli legeltetési bi­zottságtól. — Engem a párt bízott meg ez­zel a feladattal. Kötelességemnek tartom, hogy amit elvállaltam, azt tudásomhoz mérten maradék nél­kül meg is valósítsam. Minden sza­badidőmet a szövetkezetben töl­töm, amiben tudok, segítek — mondja a gépállomási igazgató. Ott volt ő akkor is, amikor elké­szítették a termelési tervet. Java­solta a tsz-nek, hogy foglalkozza­nak baromfihizlalással. Javaslatát elfogadták, ma már 1500 csirke hí­zik a közösben. Indítványozta azt is, hogy próbálkozzanak meg a gombatenyésztéssel. így is lett. Ma már arról számolhat be Ludas András, a szövetkezet elnöke, hogy a 600 négyzetmétert kitevő gomba­pincében 25 négyzetméteren kísér­leteznek sampinyon gombatenyész­téssel. Ha jónak bizonyul, akkor a gomba évi 80 000 forintot jövedel­mez a tagságnak. Persze, mindazt, amit a párt megbízottja, Horváth elvtárs javasol, a tagság hajtja végre, s ha a gazdaság sokat jö­vedelmez, az elsősorban a szövet­kezeti tagok érdeme lesz. Mégis el­ismerést érdemel a patronálásért Horváth Lajos, aki a szövetkezet segítésében a párt megbízatását teljesíti. (PÁL KOVÁCS) Egy bába néni a „régi, jó időkről" Huszonhat éven keresztül járta a paksi családokat, a környék pusztáit Resch Jánosné bába néni, a paksi szülőotthon kismamáinak melegszívű Bözsi nénije. Az ő sza­vai és a szemtanúk visszaemléke­zései nyomán megelevenedik a múlt. I. 1942 januárja. Hordja a havat a szél, a csikorgó 30 fokos hidegben, a hasig érő hóban nagy párafelhő­ket fújva húzzák a lóvéik a szánt. Az utas, akinek csak az orra hegye látszik ki a kendőből, sürgeti, egy­re sürgeti a kocsist, sietős a dolga, mert a pusztán vajúdó asszony na­gyon várja már a segítséget. Megérkeznek végre, este tíz óra van, mire befordul a szánkó a föl­des-pusztai Tripolszky-tanyára, és a gömbölyű, frissmozgású szülész­nő gyorsan besiet Bartaloméék- hoz. — Hát ezeknek a szegényeknek semmijük nincs? — teszi fel a kér­dést, de csak úgy magának. Egyet­len ágy van a hodályszerű szobá­Ludas András elvtárs, a teveli Kossuth Tsz elnöke becsületes em­ber, áldozatkész kommunista. János Jeromos és Stocker Jakab, a két szövetkezeti paraszt így jellemezte őt: »Ennek a szövetkezetnek a fej­lődésében, a mai eredményekben neki van a legtöbb érdeme.« De sajnos az évek elmúltak, Ludas elvtárs túl van már a hatvanon, meg aztán beteges is. Tavasszal, máról holnapra megkétszereződött a gazdaság területe, s irányítása, a közös ügyek intézése ezért neki elég nagy gondot okoz. De segít neki a vezetőség, a tagság és ha va­lamit intézni kell, hát ott van Hor­váth Lajos elvtárs, a szövetkezet »pótelnöke«, ő épp úgy lelkesedik a Kossuth Tsz ügyei iránt, mint bármelyik tsz-tag. A párt, a járási pártbizottság bízta meg, hogy pat­ronálja a szövetkezetei. Mint a he­lyi gépállomás igazgatója, ő lett te­hát a Kossuth Tsz patronálója, Közel harminc esztendővel ez­előtt ha kérdezték és azt feleltem, hogy sajt- és vaj mesterséget tanul­tam, először megcsóválták a fejüket, azután újra kérdeztek: »hát ez is mesterség?« Még mindig nagyon sokan nem tudják, hogy a tejgazdaság milyen óriási jelentőségű közellátási, köz­egészségügyi és népgazdasági szem­pontból. Erre szeretném felhívni a figyelmet. A Tolna megyei Tejipari Vállalat naponta több, mint százezer liter te­jet vásárol fel. Feldolgozása hét üzemben történik. Az üzemek ka­pacitását állandóan növelik, mégis kevésnek bizonyul. Ezidő szerint új tejüzem épül Szekszárdon. Az új üzem nemcsak a város közellátására lesz kedvező befolyással, hanem az üzemből kikerülő melléktermékek­kel alapot nyújt minőségi sertéste­nyésztés kifejlesztéséhez is. Magasszínvonalú tejgazdaságoz nem elegendő a tej, az épületek és a gépek, megfelelően képzett szakem­berekre is szükség van. A szakem­— NAGYKÓNYIBAN a községi ta nács 3000 forint támogatást adott ebben az évben a községfejlesztési alapból a könyvtárnak. — HÁROMEZER extrém minősé­gű juhot szállított Görögországba a Hőgyészi Gyapjútermelő Vállalat az elmúlt évben. A tervek szerint az idén még több juhot exportálnak, mert exporttervük emelkedett. A cigarettázó tiszt a fogoly lábá­hoz dobta a füstölgő csikket, aztán megszólalt. — Na, látod, tudsz te beszélni, ha megoldják a nyelvedet, — szólt ne­vetve majd rövid gondolkozás után folytatta. — És még? — Más nem. — Talán rosszul emlékszel?! Majd segítünk... A többiek mit csináltak? — Nem tudom. — Makacs vagy, megbánod. — Nem tudom... — Hát akkor... — Az óriásra né­zett, jelt adva egy pillantással, majd ismét elfordult. Bütyök morgott valamit az orra alatt, véres tenyerét végighúzta mocskos nadrágja szárán és köpött egyet. Furcsa, imbolygó léptekkel az asztalhoz ment, melynek fiókjából egy bőrből font ólmos korbácsot vett ki, majd visszatért a fogoly­hoz. Megállt előtte, s zavartan pis­logott, aztán annak felső testéről kezdte lehúzni a ruhát. Mintha ide­ges lett volna, mert amikor az ing elakadt, nagyot rántott rajta, hogy az agyonmosott anyag halk reccse- néssel hasadt ketté a hátán — Legalább előkészíthettétek vol­na — morogta a két tiszt felé, míg a sarokba hajította a széttépett inget. A korbáccsal végigsuhintott nadrág­ja szárán, aztán szinte ugyanazzal a mozdulattal sújtott le Sándor felső testére, két válla közé a tarkójához. A korbács helye először fehér volt, mintha élettelen lenne a test, aztán lassan kivörösödött, itt-ott apró mint mondják, a közös gazdaság pótelnöke. Sok segítséget várnak tőle a tagok, és ezideig még nem is csalatkoztak ebben. Mióta a párt Horváth Lajos elv­társat megbízta a patronálással, rendszeresen meghívják őt a veze­tőségi ülésekre, közgyűlésekre és többször kérik meg, hogy intézze el ezt, vagy azt. A közelmúltban például úgy döntött a tagság, hogy 47 szarvasmarhát hizlalnak a kö­zösben. De ennek kapcsán azonnal felvetődött, hogy előbb gondos­kodni kell férőhelyről és a szálas­takarmányról. A vezetőség kinézett a faluban két üresen álló istállót, ahova beköthetik a szarvasjószá­gokat. De el kellett intézni, hogy az épületeket a szövetkezet rendel­kezésére bocsássák. Erre a »pót­elnököt kérték meg«. Horváth elv­társ az ügyben eljárt az államha­talmi szerveknél, s megkapta a tsz berek nevelése Tejipari Technikum­ban (Csermajor, Sopron m.) törté­nik. Négy éves. Elvégzése után főis­kolára is lehet jelentkezni. Az is­kola és a hozzátartozó tejüzem (tan­műhely) távol a világ zajától cserfa- erdőben épült. A tanulók teljes el­látásban részesülnek. Szanatórium benyomását kelti. A népgazdaság, ezen belül Tolna megye érdeke, hogy tőlünk is minél több fiatal menjen tejipari pályára, amelyet érdemes életcélul választa­ni. Az iparon belül széles lehetőség van arra, hogy mindenki képességé­nek megfelelő munkakörben dolgoz­zék a közösség és a saját javára. Fogarasi Márton Szerkesztőségi üzenet Lezsák István, szakályi lakosnak: Táppénzkérési ügyében felkerestük az SZTK megyei alközpontját. Ba­kos Ferencné ügyvezető a követke­zőket válaszolta: »A táppénzsegély kiutalásához szükséges munkáltatói és orvosi igazolvány 1959. III. 21-én érkezett az alközponthoz, melynek alapján az 1959. II. 10-től, II. 18-ig terjedő időre 365 forint segélyt utal tunk ki március 26-án. Megjegyez­zük, hogy a Hőgyészi Aszfaltútépítő Vállalat a kérdéses munkáltatói iga zolványt csak 1959. III. 10-én állítot­ta ki és III. 21-én érkezett az alköz­ponthoz.« gyöngyszemként vér serkent ki a bőrön. , 3. ' Az ablakon túl hosszú árnyékot nyújtottak a fák, melyek ágai között most halk szellő suhant, csendben motozva a levelekkel. Magasan a fák koronája fölött sötét felhők tornyo­sultak, melyek mögött lenyugodni készült a nap, csak a sugarai estek rózsaszín fonalként a horizont szé­lére, ott ahol a Sión túl a dombok, az alacsonyan úszó felhőkig nyúltak. A sötétség hirtelen, egyik pillanatról a másikra vette birtokába a helyi­séget. Előbb csak a távolabbi, a fo­lyosó felőli sarkok süllyedtek mély szürkeségbe, aztán homályos folttá vált az asztal is, s a körülötte álló tisztek mintha eltávolodtak volna. A fal vonalai elmosódtak, s már kint a fák alatti bokrok rései közé se ha­tolhatott be a tekintet. Csak Bütyök arca fénylett az izzadtságtól, az ab­lakon beszűrődő gyenge fényben. Fá radt volt már, levetette az ingét is, s a teste most úgy fénylett tompa sárgás fénnyel, mintha beolajozták volna. Kint a fák ágai között elhalt az előbb még halkan suhanó szellő. Né hány másodpercig tartott csak ez a mély csend a természetben, amely akaratuk ellenére átragadt a terem­ben lévőkre is, aztán apró zajok éledtek. Az ablak előtt álló hatal­mas fa és az alatta lévő apró bök­rok megborzongtak, mintha megráz ták volna. Suttogáshoz hasonló han­got hallattak az egymáshoz simuló levelek és elhajló ágak. A faluból nyargaló szekér kerekeinek dobogá­sa hallatszott, léghuzat suhant át a termen a nyitott ablaktól az ajtó alatti keskeny rés felé, s az asztal­ról magával sodorta az ott lévő papírokat. A sűrűsödő homályt villámfény hasította ketté, egy pillanatig meg­világítva a helyiséget. Rögtön utána hangos dörrenés reszkettette meg az ablakokat. A- büntetőosztag parancsnoka a nyitott ablakhoz lépett, kinézett, hallgatta a hirtelen lezúduló eső­cseppek egyre gyorsuló, sűrűsödő kopogását, aztán becsukta az abla­kot. A másik tiszt kezében» gyufa sercent, a halványsárga fény apró lebbenései nyomán kísérteties tán­cot jártak az árnyékok a falon. Ami kor meggyújtotta a lámpát, vissza­tért az asztalhoz, a másik tiszt mel­lé és mindketten várakozva tekin­tettek a parancsnokra, aki zsebébe süllyesztett kézzel sétált fel és alá a helyiségben, közben megállt, a fé­lig agyonvert fogoly előtt, aki a fal tövében kuporgott. Alaktalanná vert arcán és véres testén furcsa árnya­kat rajzolt a lámpa libbenő fénye... (Folytatjuk.) ATÁDI GÉZA Még virágzik a meggy, a cse­resznye, az almafa még csak most bontja szirmát, bizonytalan az idei gyümölcstermés, de már készülnek a Paksi Konzervgyárban. Várják a szezon kezdetét, a gyümölcs ér­kezését. A gyárban a szokásos ta­vaszi nagytakarítást, gépek ja­vítását végzik ezekben a napok­ban. — Március 31-én zártuk az évet — mondja Hlatki Béla elvtárs, ■ a gyár igazgatója —, de már az új évre készülünk. A feldolgozó gé­peket leküldtük a javítókhoz, a kőművesekhez, a festők pedig a műhelyeket öltöztetik új ruhába. Az idén, a tervek szerint, azo­nos tervmutatókat kell megvalósi tani a gyárban, mint ami a múlt évben volt. De a rendkívüli ter­mésre is felkészülnek. Nem leliet tudni, milyen lesz a zöldborsóter­més, a múlt évben katasztrofáli­san rossz volt, de az idén, ha az időjárás továbbra is kedvező lesz, magas terméseredményt érnek el a termelők és ez a|gyár feladatát is megsokszorozza. A zöldfőzelék konzerválása az idén különös fel­adatok elé állítja a gyárat. A Szovjetunió és a népi demokrati­kus országok érdeklődnek a magyar zöldfőzelékek iránt, és ex­portra termelni — új és nagyobb feladatokat állít a munkások és a vezetők elé. bán, azon didereg egy foltos pok­róccal betakarva a vajúdó asszony. Nincs befűt ve ... így hót hiába várta, hogy meg­érkezése után kicsit megmeleged­het. Dermesztő hideg van a helyi­ségben, csoda, hogy bírják. És itt fekszik ez a szerencsétlen asszony. Hogyne lenne hideg, hisz’ rossz a tető is, a padláson itt-ott méteres hó van. — Fűtse már be azt a kemencét, az istenért — mondja Bözsi néni Bartalomé Jánosnak. Az sápadtan, lehajtott fejjel, zavartan így felel: — Nem tudok, mert nincs mivel. Az a kevés rőzse, amit kaptunk az uraságtól, már elfogyott. — De hát megveszi itt az asszo­nyát az isten hidege, hisz befagyott még a vödörben is a víz, nézze csak. Mi lesz azzal a gyerekkel, ha megszületik? Hogy fürösztöm, rá­fagy a víz a kis testére. Igaz, vizet is kéne melegíteni. — Takargatja a sovány asszonykát. — Itt kell éjszakázni — állapít­ja meg, miután megnézi az elgyö­tört, 35 év körüli asszonyt. A szü­lésznő nagykabótban járkál fel- alá a dermesztő hidegben. Vára­koznak. Éjfél felé — nem bírja már to­vább — ráripakodik a topogó em­berre: — Most már hozzon valahonnan tüzelőt, mert ezt nem lehet nézni, de kibírni sem. Hát nincs magának szíve? Kerítsen a föld alól is, visz- sza ne jöjjön fa nélkül — tuszkol­ja. Az ember eltűnik és kisvártatva egy nagy nyaláb fűrészelt dorong­fával tér vissza, amivel kis langy- meleget varázsol a sivár szobába. Virradatra megszületik a gyerek, kisfiú. Semmi hang, nincs gyerek­sírás, mert Bartalomé János első­szülött fia halvaszületett... A bába néni reggel, dolga vé­geztével éppen menni készül, mi­kor kivágódik a szoba ajtaja és a nyegle, fiatal Tripolszky uraság bevonul. Dühösen rárival az em­berre: — Ki feszítette le az akol do­rongjait? Kiszöknek a marhák így. Neked tudnod kell, ki volt, hisz ti laktok legközelebb hozzá. Tolvaj banda — szűri a szót fogai között. — Hát van magában emberség, egy szemernyi tisztességérzet? — kérdezi a fiatalúrtól a felháboro­dott Resch néni. — Igenis ő volt. De ne mondja, hogy lopta, onnan hozott, ahonnan tudott, a föld alól is keríteni kellett. Ha volna ma­gukban egy kicsi kis emberség is, egész évi tüzelőnek nem 50 kéve rozsét adnának egy egész család számára! Itt van ez a nyomorult asszony. Nézze csak: egy silány Talán 'ennek a nagy feladatnak a megvalósítását célozza az, amit a munkások kezdeményeztek. A párt kongresszusát új munkasike­rekkel köszöntik. Amikor hírül­vették a paksiak, hogy a budapesti pártbizottság felhívással fordult az ország összes üzemeihez, hogy új munkasikerekkel, a március 6-i határozat megvalósításával kö­szöntsék a kongresszust, Pakson is először a veeztők határozták el, hogy megbeszélik mit tudnak ten­ni, a munkások pedig a munka­helyeken beszélgettek a feladatok­ról. A gyári vezetők úgy számítót ták, hogy a munkaveré&ny révén mintegy 200 000 forintos megtaka­rítást érnek el az év végéig. Ki­dolgozták, hogy miből, mennyit és mit lehet megtakarítani. És így mentek a dolgozókhoz. A szakszervezet és pártszervezet tagjainak közreműködésével röp- gyűléseket tartottak munkahelyen ként, ahol a munkások megvitat­ták a lehetőségek felhasználásá­nak módját és úgy határoznák, hogy nem 200 000, hanem 700 000 forintos megtakarítást érnek el a kongresszusi versenyben az év vé­géig. A gyümölcsfa kivirágzott, a gyár bán pedig a munkaverseny bon­totta ki szirmát és a kettő gyü­mölcse 'egyszerre érik be. pokróc alatt, jéghideg szobában hozta világra halva született gyer­mekét. Nem szégyelli magát az úr? A fiatal »nagyságos úr« elké­pedve hallgatja a szóáradatot, majd szitkozódva távozik. II. Jó nagy emelkedőn visz felfelé az út a meredek hegyoldalon, a dunakömlődi Sánchegyre, itt élnek most Bartalomé Jánosék. Az asszonyt találjuk csak ott­hon. Emlékszik, hogyne emlékezne ar­ra a télre, keserves, kínszenvedés­sel teli cselédéletükre. — Csúnyán elbánt akkor velünk a »fiatalúr« — mondja az alacsony, kerekarcú asszony. — Pedig, de odavoltam, majd meghaltam. — Sose felejtem el azt a hétfőről keddre virradó éjszakát. Iszonyú hideg tél volt akkor, szegény kis­fiam talán meg se maradt volna, ha élve születik is, abban a rette­netes hidegben. Szegény bába néni küszködött velem. De aztán hogy kivitatkozta magát a fiatal uraság­gal! Nem törődtek azok velünk, csak a dologra voltunk jók, hiába mondogattuk nekik a ház megja­vítását is, csak úgy maradt az. Ha esett az eső, át kellett rakjuk a szoba egyik felébe a kis holminkat, nehogy rácsorogjon a plafonon ke­resztül az esőié — emlékezik. Most itt a hegyoldalon, Bem messze az új betonúttól, takaros kis házban, egyszerűen, de rende­sen berendezett otthonukban, tisz­ta lakásukban élnek. Egy fiúk van, most lesz 13 éves, éppen beszélge­tésünk befejezésekor ér haza az iskolából. Ö már nem tudja, hogy is volt régen, szülei nem is igen beszélnek neki arról az időről. — Tudja, kedvesem, nem is sze­retek visszagondolni arra a negy­venkettes télre, a régi cselédéletre. Most másként élünk, megvan a kenyerünk (képzélje, három nap alatt elfogyott egy nagy vekni fe­hérkenyér), a tüzelőnk, a gyereket rendesen járatjuk — mondja mai életükről a háziasszony. — Nem élünk ugyan fényűzően, visszave­tett bennünket az, hogy az uram több, mint egy évig fekvőbeteg volt, de most már egészséges, majd csak összeszedjük magunkat. Biz­tos kenyere van a férjemnek, a Komlói Építőipari Vállalatnál dol­gozik, szépen keres, havonta úgy 1600—1800 forint körül. Másképp él most a szegényember, mint az­előtt. Ebben maradunk, majd elbúcsú­zunk a »régi jó időkre« keserű szájízzel emlékező Bartalomé Já- nosnétól. Somi Benjaminné (7) VIHAR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom