Tolna Megyei Népújság, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-17 / 40. szám
1959. február 17. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 8 A bikácsi példa.• • Két héttel ezelőtt Bikács is a megszokott, unalmas kisparaszti életet tükröző falu képét mutatta. Az emberek saját gondjaikba burkolózva, egymástól elkülönülve, egymással semmit sem törődve élték életüket. Aztán hirtelen változás állott be. Azok, akik vállalták, hogy a bikácsi parasztokat rávezetik a boldogulás útjára, minden házhoz bekopogtattak és türelmes, okos szóval magya- j rázni kezdték az embereknek, hogy miként lehetne szebb életet teremteni. Felbolydult a falu. Az emberek már régóta várták a hívó szót. Bikács a vitázó emberek falujává vált. Csoportokba verődve vitatkoztak az utcákon, a boltban, a borbélynál és a présházakban. Mindenkinek lett kérdeznivalója, javaslata, mindenki kiöntötte magából kételyeit, mindenki elmondta régi sérelmeit, s a viták során rengeteg félreértés tisztázódott. A vitákban szinte minden csoportosulásnál ott volt a párt népnevelője, s tudatos, higgadt szóval segített az embereknek az igazság keresésében. Vanya Béla bácsi szerint, akit a falu egyik legmegfontoltabb, leg- bölcsebb parasztemberének tartanak, »olyan lett a falu, mint a méhkaptár, amelynek megkopogtatták a tetejét«. A VITÁKAT CSELEKVÉS KÖVETTE Csaknem egy egész héten keresztül folyt már a vélemények kicserélése. A »nagy« vita, amelynek a falu minden felnőtt lakója közvetve, vagy közvetlenül részese volt. Amikor a lakosság egy része, pontosabban meghatározva az I. típusú Kossuth Termelőszövetkezeti Csoport tagjai lezárták a vitát és megindultak együttesen a falutól másfél kilométerre lévő kistápéi Uj Élet Termelő- szövetkezet felé, hogy Ulbert Mihálynak, a termelőszövetkezet elnökének bejelentsék csatlakozásukat. A Kossuth Termelőszövetkezeti Csoport tehát, amely hosszú éveken keresztül alapszabályzat nélkül működött és amelyet az emberek egymás között csak »maszek« csoportnak neveztek, teljesítette »hivatását«, III. típusú termelőszövetkezetté lett. A JÖ PÉLDA RAGADÖS Futótűzként terjedt szét a faluban a hír. — A Kossuth-beliek házasságra léptek az Uj Élettel — mondogatták egymásnak az emberek és a másik két I. típusú termelőszövetkezeti csoport tagjai körében is felvetődött a kérdés. — Mi lenne, ha mi is követnénk a példát? A feltett kérdéssel kapcsolatban azonban nem alakult ki egységes álláspont a másik két I. típusú csoporton belül, ugyanis egyesek úgy vélték, hogy új termelőszövetkezetet kellene alakítani. így történt aztán, hogy ezek a csoportok két részre bomlottak, mivel egy részük csatlakozott a már meglévő kistápéi Uj Élet Termelőszövetkezethez, másrészük pedig új termelőszövetkezet alakítására vért. Nem kellett sokat várniok. A szövetkezeti szervezést irányító elvtársak beleegyeztek az új szövetkezet alakításával kapcsolatos elhatározásba, s ez újabb lökést adott a mozgalom kibontakozásának. Megmozdult az egész falu. A belépési nyilatkozatok szinte óráról órára szaporodtak. A bikácsi parasztságnak az a része is tömegesen jelentette be csatlakozását, amely eddig az I. típusú csoportoktól is idegenkedett. AZ UGRÁSSZERŰ VÁLTOZÁS OKAI Bikácson járva főként az ugrásszerű változás okait kutattam. Az egyik ok az, hogy a bikácsi parasztok megunták az egyéni gazdálkodás testet-lelket ölő nehéz robotját és figyelmük a termelőszövetkezet felé irányult. A bikácsiak meggyőződhettek falujukban a szövetkezet nyújtotta előnyökről. Az Uj Élet Termelőszövetkezet tagjai — ahogy mondogatják —nem cserélnének egy 16 holdas gazdával sem. Az olyan termelőszövetkezeti tag, mint például Műk Mátyás, nyomós érvekkel tud agitálni. Három év óta termelőszövetkezeti tag. A beosztása fogatos a termelőszövetkezetben. Három évi keresetéből 75 000 forint értékű családi villát építtetett. Műk Mátyás fürdőszobás lakásának csaknem minden szobája a legmodernebb bútorokkal van berendezve. Az okok miértjére a vasárnap alakult Rákóczi Termelőszövetkezet első közgyűlése is választ adott. A közgyűlésen reális, az adott bikácsi helyzetnek megfelelő döntések születtek. Már ezen az első közgyűlésen az alakító tagok a szövetkezeti demokrácia jogával élve igyekeztek önállóan megoldani a kezdeti nehézségekkel járó problémákat. Senki nem akarta helytől és körülményektől elvonatkoztatott, merev határozatok meghozatalára bírni őket. Sokat vitatkoztak azon például, hogy mivel az új szövetkezetnek nincs lóistállója és nincs közös takarmányalap sem, a jelen pillanatban hogyan oldják meg a lótartás kérdését. A döntés, amelyet ezzel kapcsolatban hoztak, mindenkit megnyugtatott. A lóval rendelkező gazdák, mint szövetkezeti fogatosok, mindaddig, amíg közös istálló nem lesz, saját istállójukban tarthatják lovaikat, és mivel a termelőszövetkezet jelenleg nem rendelkezik semminemű takarmánybázissal, ezek a gazdák saját takarmányukat etetik továbbra is lovaikkal a takarmányozási szabványoknak megfelelő mértékben. Az így feletetett takarmányt a termelőszövetkezet majd visszatéríti. • A bikácsi parasztok körében kialakult a helyesen értelmezett »nemzeti büszkeség«. — Miért lennénk mi, magyarok az utolsók a szövetkezetesítésben? — Ezt a kérdést a tizennégy holdas Borbély Mihály bácsi szegezte nekem, aztán még hozzáfűzte. — Se- hogysem lenne helyén való, ha a szlovákokat nem tudnánk utolérni a szövetkezetesítés terén. Beszélgetésünk során kiderült, hogy Borbély Mihály bácsi két évvel ezelőtt szlovákiai rokonainál járt látogatóban a Nyitra megyei Tardos- kedden. A nyolcezer lakosú Tardos- kedd község, amelynek több mint hatezer hektáros határa van, már akkor szocialista község volt, s ahogy Mihály bácsi mondja: »urasán« élnek ott a szövetkezeti emberek. AZ ÁTALAKULÁS ÜJ TÁVLATOKAT NYIT A szocialista községgé átalakult Bikács előtt új távlatok nyíltak. Meggyorsul a falu fejlődése. Lehetőség nyílik arra, hogy a község ötéves fejlesztési tervét előbb megvalósítsák. A tervezett iskola építésének mielőbbi befejezése, a villany- hálózat kibővítése, a két új híd megépítése és a Kistápé—Bikács közötti bekötőút létrehozása ma közvetlen feladattá vált. Megváltoztak Bikácson az emberek, a termelés módja magasabb szintre emelkedett, s ez maga után vonja a falu fejlődésének rohamos megindulását is. (Haypál) A versenytáblákról egyszerűen azért, mert gyermeki kötelességüknek érzik szüleikkel szemben s arra gondolnak, hogy egyszer majd ők is megöregszenek... De amennyire nem általános Pincehelyen a szülők magára- hagyatottsága öreg napjaikban, úgy azt sem lehet tudni, hogy ki kerül majd öreg napjaikban ilyen kellemetlen helyzetbe. Hiába van földje, vagyona és »jól nevelt« fia, előre nem tudhatja, hogy mi történik öregségéig. Ezt pedig azért kell figyelembe venni, mert az már általános érvényű dolog, hogy a földre, vagyonra a megtörtént és a megtörténhető esetek miatt nem lehet építeni az aggkori jövőt. Erre bizonyítékként hadd mond jam el egy félig iparos, félig paraszt ember történetét. Pincehelyi eset, mindenki ismeri őket, de a neveket nem írom le, hiszen »családi« ügyekről van szó. Egyetlen leányuk volt, akit taníttattak, megtehették, hiszen jövedelmet hozott az ipar is, a föld is. De ugyanakkor nem feledkezett meg arról sem, hogy gazdaságát néhány hold földdel növelje. Ezt tette nem utolsósorban az öregségére való gondolás miatt is. Fiatal éveiben viszont mindenre gondolt, csak éppen arra nem, hogy arra a bizonyos segítségre nem is sokára, időnap előtt szüksége lesz. A szóbanforgó ember — nevezzük Sz. J.-nek — felesége harácsoló természetű asszony, akinél nem számít becsület, emberség, neki csak egy vágya volt örök életében: vagyont szerezni, minél többet összeharácsolni bármilyen eszközzel is. Viszonylag jó módban éltek, de a földszomszédjai mindig rettegtek tőle, mert a kukoricától kezdve a paprikáig mindent meglopott. Férje tiltakozott mindez ellen, de mit törődött ő azzal, legfeljebb még férjét is megfenyegette s így elég sok nézeteltérés volt már korábban is e családban. Az utóbbi évek persze gátat szabtak a különféle hará- csolási lehetőségeknek, ami nem nagyon tetszett Sz, J. feleségének. Ekkor újabb módszerekhez folyamodott. Leányát saját »erkölcsi« normái szerint nevelte, annak férjével is megértették egymást s így a két fiatal az asz- szonyt támogatta s vele együtt szőtték terveiket. Különféle üzleti ügyeket terveztek meg, amit Sz. J. észre is vett és igyekezett is azoktól távoltartani magát. Amikor azonban minderre rájött, felesége, leánya és veje teljesen kiforgatták a vagyonból, értékesítették a házat, szőlőt, stb., a pénz viszont náluk volt s akkor Sz. J. szemébe nevettek: »Nos, most ellenkezz velünk«. Sz. J. továbbra is távoltartotta magát ezektől a kicsit sem becsületes dolgoktól és a vége az lett, hogy örült, ha valamelyik ismerős befogadta a lakásába. A felesége és a leánya teljesen eldobta magától, miután kisem- mizték 'a vagyonából. Nekik nem számított az, hogy férjről és apáról volt szó, sőt, az sem, hogy idő közben Sz. J. egészségi állapota megromlott, alig tud dolgozni — nekik csak a vagyon, a harácso- lás kellett. Sz. J. fiatalabb éveiben mindenre gondolt, csak éppen arra nem, hogy öregségére a nagy háza, földje, szőlője mellett ilyen körülmények közé kerül, mire nyugodtabb életet kellene élnie. A jövőt tehát más formában kell megkeresni. Mert az biztos, hogy ezután is mindenkinek kell gondoskodnia a saját aggkori jövőjéről, nem várhatja senki sem a bizonytalanságban évei elmúlását. Az állam széleskörű lehetőségeket nyújt e téren, csak ki kell azokat használni. (Folytatjuk.) BODA FERENC A dombóvári fűtőházban az egyik fűtő mondta: — Sokan azt mondják, hogy minek kell kiírni a versenytáblára a munkások eredményét, amikor ők — a versenyzők — azt úgyis tudják. Pedig ez a nézet helytelen, mert kell, hogy meg tudja mindenki ki a legjobb munkás a gyárban, ki teljesíti vállalását, ki állja szavát... A mozdonyfűtő véleménye adta az ötletet ahhoz, hogy megnézzük, vajon a megye üzemeiben miről tájékoztatják a dolgozókat a versenytáblák. Sajnos azonban nem a legszívderítőbb eseményeket kellett tapasztalnunk. Nem tartjuk szükségesnek megemlíteni, hogy megnevezzük a gyárakat, elég talán egykét mondat a versenytáblákról: Az egyik gyárban azt tudatják a látogatókkal, no meg a dolgozókkal, hogy a szakszervezeti bizottság egyik tagjánál lehet üdülésre jelentkezni. A díszes versenytáblán azonban a munkások teljesítményéről, a verseny állásáról nem lehet megtudni semmit. Pedig a gyárban van munkaverseny, rendszeresen meg is jutalmazzák azokat, akik a legjobb eredményt érik el. Másutt meg az igazgató elvtárs mondta; ellené van az ilyen népszerűsítésnek, mert a dolgozók között csak »veszekedést« vált ki he valamelyiket a táblára jó munkásként nevüket kiírják. Megkérdeztük a legilletékesebbeket. Az egyik munkás azt mondta: »Az nem volt jó, amikor rosszul írták ki az eredményeket, de ha a legjobbak nevét írják ki a táblára, akkor nincs vita és még büszkeség is tölti el a dolgozót, hogy neve a legjobbak között van.« Egy másik munkás véleménye: »Ha mi versenyezünk, és jól is dolgozunk — a gyár termelése ezt igazolja — akkor el is várjuk azt, hogy a legjobbak nevét tudassák a többi dolgozókkal.« De lehetne sorolni a példákat üre sen álló napszítta, esőverte verseny táblákról, melyeket a dolgozók meg néznek, de csak esetleg hónapokig kintiévá sárga papírlapokat látnak rajta. Másutt meg a dolgozók kérésére sem hozzák nyilvánosságra a legjobbakat. Azt nem kell különösképpen bizonyítani, hogy a munkaversenynek milyen jelentős szerepe van a szocializmus építésében. Elég ha csak az elmúlt évek nagyszerű eredményeire hivatkozva megemlítjük a munkások erkölcsi és anyagi érdekeltségét is. Nincs olyan üzem a megyében, ahol ne lennének tucatjával kiváló jelvényes, sztahanovista okleveles dolgozók. A gyárakban a munkások vetélkednek, hogy jobbat és többet adjanak az országnak, s ha megkapják ezért a becsületes munkáért az anyagi elismerést, a vezetők tartoznak azzal is, hogy erkölcsileg is megadják azt, mit a munkások kérnek. Sokan csak azt kérik, hogy a nevüket írják a táblára, hogy lássák társaik ki a legjobb, de azoknak is igaza van, akik hivatkoznak a sajtóra, egyéb nép. szerűsítő eszközökre, hogy többet törődjön a munka, a termelés legjobbjaival, élenjáróival. A gyárak, intézmények vezetői legalább ennyivel tartoznak munkásaiknak. S kevés költséggel a munkások vetélkedését, virtusságát nyilvánosítani lehet, mely kamatozni fog több téglával, több cipővel, jobb textillel és szebb bőrökkel. Háború... Ballagok az egyik szűk duna- földvári utcán. Kezem a télikabát zsebében húzódik meg fázósan, az orrom piroslik, mert a Duna felől hideg szél surran az utcán. Az utca kihalt, sehol egy lélek... De mégis... Az egyik kapunál, mintha a falból nőne ki, egy darab bot nyúlik a járda közepe felé. Meg is mozdul, a vége kutatva siklik végig az utcán, aztán az egyik fának irányítva megáll. Követem a tekintetemmel az irányt, s észreveszem, hogy a fatörzshöz simulva egy gyerek les kelődik a kapualj felé és ő is kinyújt valamit. Egy fából faragott géppisztolyt. Ugyanolyan, mint egy igazi, még tár is van rajta cipőpasztás dobozból. Be is van festve... A géppisztoly mögött most egy bundássapkába bujtatott buksi fej tűnik fel és felhangzik a gyerek hangja is: — — Tatatata... — Válaszul rá a kapu alól kijebb nyúlik a puskacső és — puff-puff — kiáltással előreront egy hasonló korú fiú, mögötte egy másik, s aztán még néhány és egyik pillanatról a másikra megelevenedik az utca. A fák, a kerítések mellől alakok vál nak ki, s kezdetét veszi a nagy csata. Gránátnak használt tégladarab koppanik a járdán nem messze előttem, és a túlsó oldalon elkiáltja magát valamelyik gyerek. — Hárman meghaltatok, tessék kiállni. Én meg csak állok és nézem őket. Hátra sem pillantok, csak tudomásul veszem, hogy az egyik gyerek meghúzódik mögöttem és puskája csövét kidugja a könyököm alatt. Egy pillanat alatt vil- lanik át agyamon a II. világháború néhány epizódja: magasan zúgó repülőgépek, bombák vijjon- gása, géppuskák kelepelése, távoli ágyúdörgés... Közben a gyerek egyre csak »lő« a hátam mögül, engem használva fedezékül.... Meg borzongok... A túlsó oldalon az egyik gyerek rámkiált: — Bácsi vigyázzon, mert magát találom el. — S már emeli is a seprűnyelet felém, és én elfeledve, hogy ez játék a. falhoz lapulok, aztán el- mosolyodok, amikor érzem mögöttem a gyerek testét, aki riadtan rúg, kapálódzik súlyom alatt. Megfogom a gyerek fejét és magam felé fordítom az arcát. Kíváncsian néz rám nagy őszinte szemeivel, aztán a puskájára tekint. — Mit játszotok? — kérdezem. — Háborúst... De ezekkel nem lehet — legyint a kezével kelletlenül, mert nem állnak ki a játékból, ha az ember agyonlövi őket. —• És igazi puskával is lőnél rájuk? — Dehogy... Hát ez csak játék. Nem látja a bácsi?... — De látom... Apád hol dolgozik? — kérdeztem tőle később. — Meghalt a háborúban, — mondja a fadarabbal ütögetve a térdét és amikor látja, hogy nem válaszolok, még hozzá teszi: — Nem is ismertem. Amikor én meg születtem, már meghalt... A gyerek fázósan dörzsöli a kezét, a »háború« végétért, hóna alá fogja fegyverét és elballag hazafelé a többiek után... Három lépéssel odább már el is felejtette talán az egész »csatát«, bennem azonban még mindig él, ment hasonlított egy igazi háborúhoz. ATÁDI Elkészült a „Golgotha44 film harmadik része a „Borús reggel44 Moszkva (MTI). Grigorij Rosal ismert szovjet filmrendező befejezte Alekszej Tolsztoj „Golgotha” című regényének megfilmesítését. A regény első két része a „Nővérek” és „A tizennyolcas esztendő” nagy sikert aratott mind a Szovjetunió, mind más országok filmszínházaiban. Mihail Kalatozov, a Cannes-ban nagydíjat nveH Kiállnak a darvak” rendezője megkezdte új filmjének forgatását. „Az el nem küldött levél” című film egy geológuscsoport hősi küzdelméről szól. Az egyetlen női szerepet Tatjana Szamojlova alakítja. A két rendezőt kiváló filmalkotásaiért az OSZSZSZK Legfelső Tanácsa magas kitüntetésben részesítette. Rosal az OSZSZSZK népművésze, Kalatozov pedig a köztársaság érdemes művésze címet kapta meg.
