Tolna Megyei Népújság, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-27 / 49. szám

1959. február 27. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Felelősek vagyunk értük Leverő érzés hallani a fiatalkorú­ak bírósága előtt álló diószemű, ré- vetegtekintetű gyerekember, H. Jancsi szavait. „Jóvolt nekem itt a börtönben, biz’isten, eztán is inkább visszamennék a javítóba, mert ott jobb, mint anyáméknál.” Milyen szülői szeretetet, gondviselést kap­hatott ez a gyerek? Beszélgettünk dr. Tomszer Fe­renccel, a fiatalkorúak tapasztalt bírójával az elesett fiatalokról, azok ról, akiknek a kezét nem fogták meg időben, ahol hiányzott a szülők szeretettel és szigorral egyesített nevelése. Megtudjuk, hogy megyénkben ör­vendetes javulás van, az utóbbi két- három évben sokkal kevesebb a fia­talkorú bűnöző, amiben jelentős a társadalom szerepe, a szülők igé­nyessége — kultúrálódása, az iskola és a család egyre szorosabbá váló kapcsolata. Bár igaz, hogy lényeges csökke­nés van a fiatalok bűnbekerülése terén, de még mindig elég sok a szomorú eset, sok szerencsétlen el­tévedt gyerek megfordul bírósága­ink előtt, akik a fiatalkorúak börtö­nébe, vagy a javító intézetekbe ke­rülnek. Keressük a megoldást, mi az oka, hol kellene segíteni? Régebben, a felszabadulás előtt főként a nyomo­rúság, a rászorultság vitte rá a fia­tal, szinte gyerekembert a lopásra és egyéb bűnökre. Nálunk változtak az okok, mert a mi államunk tisz- teséges megélhetést biztosít dolgo­zóinak. Kissé tán furcsán hangzik, de leg­rövidebben a rossz nevelés gyűjtő- fogalmával fejezhetnénk ki a fiatal­korú bűnözés fő okait. Hogy miben mutatkozik ez meg? A szülő, az iskola, a társadalom igen sokszor elnézi a gyermek jellemén keletkezett hasadást, rést, amely fokozatosan és ugyanakkor rohamo­san is viheti a fiatalkorút a bűnözés felé. A bíró szerint csaknem min­den bírósági ügynél megtalálható a rossz nevelés, a magárahagyás. Ma még „csak” csavargó, iskolakerülő, tiszteletlen, éjjel jár haza, holnap már úgy lehet, lopni fog. Akkor talán még visszatéríthették volna a jó útra Sz. I.-t is szülei, amikor a tizenöt éves gyerek lelki­ismeretétől hajtva „visszalopta” a szomszéd zsebébe az előző napon onnan kiemelt 10 forintot. A szülők nem érezték meg fiúk gyötrődését, nem törődtek gyerme­kükkel. Sokat, nagyon sokat tehetnének — és kell is tegyenek — a szülők, a társadalom a fiatalkorú bűnözés ellen. Az alábbi esetek adta tanul­ságok is erre figyelmeztetnek. A SZÜLÖK FELELŐSSÉGE „Környezetében az erkölcsi zül­lés és bűnözés veszélyének van ki­téve.” így indokol a tanácsvezető, a bíró, amikor meghozza a javító­nevelésre szóló ítéletet. Laci „sze­relemgyerekként” született, anyja később szerzett élettársat, akivel nem kötöttek házasságot. A 14 éves gyermek az osztály legrosszabb ta­nulója, még csak III. osztályos, mert többször ismételt. Cigarettázik, iszo­gat, pénzt ehhez az anyától kap, kerüli az iskolát, majd távolmara­dása indokolására igazolványt ha­misít. Napokig csavarog a szekszár­di hegyekben, kisebb lopásokat kö­vet el; szőlődézsmálás, halászvarsa fosztogatás és rongálás jelzik útját. Törődik-e valaki azzal, hogy mi lesz ebből a gyerekből? Környezeté­ben senki, ráhagynak mindent. Nem tud a lejtőn megállni, mert ahogy a szülők gondatlansága következté­ben idejuthatott, éppen emiatt nem is tud önmagától jó útra térni, hisz nem kérik számon tőle tetteit, ide­jét, nem törődnek vele. Milyen fo­gékony pedig a gyermekiélek! Játszópajtása — elvált szülők el­hanyagolt gyereke, közismert, eny­veskezű csavargó — „falaz” neki, amikor Laci belopódzik osztálytár­sának nyitva hagyott otthonába és a kredencről elemeli annak kar­óráját. „Lebukik”, a végállomás a fiatalkorúak bírósága. Itt kiderül sok minden, a régebbi közösen el­követett pincebetörés, a világkörút- ra indulási szándék is. Mit lehet várni az olyan nevelő­apától, aki a kiskorú gyermeke fe­lett ítélkező tárgyaláson is részeg? „Vállalja-e a gyerek nevelését” — kérdezi a bíró, mire az „apa” hatá­rozott nemmel válaszol és dacosan távozik. Meglepő-e, hogy ezek után az íté­lethozatalkor sírvafakadó gyermek zokogva hajtogatja: „Ez nekem nem apám, nincs én nekem senkim...” Szinte magától adódik a kérdés: milyen állampolgár válik belőle, ha nem segíti a társadalom? VAN-E MÉG SZÁMÁRA VISSZAÜT? Munka nélkül, dologtalanul nőtt fel Sz. Katalin, hisz’ tizenhét éves koráig összesen 2 és fél hónapig volt állása. Apja házában henye-tunva életet élt, mert a szülők „megkí­mélték lányukat”. Nem nevelték őt- rá a munka szeretetére, arra sem, hogy a becsületes embernek mun­kájából kell megélnie. A szülők most'mégis azt tartják, hogy ók nem hibásak leányuk züllésében, „hisz’ mindent megadtunk neki!” Mikor pedig leányuk elindult a züllés út­ján, külön lakásba költözve, az üz­letszerű kéjelgés foglalkozását vá­lasztotta, a szülők „mindent megté- ve”, kitagadták a családból. Most közveszélyes munkakerülés és üzletszerű kéjelgés vádjával a fiatalkorúak bírósága előtt áll. De micsoda mélyponton fetreng ez a fiatal teremtés! Elképesztő, még di­csekedett is a történtekkel a szom­szédoknak. Azoknak, akik őt régeb­ben a börtönnel rémísztették, úgy válaszolt, hogy ő nem fél, mert ott is férfiak vannak és akkor neki jó lesz. Mikor feslett életéről van szó, a bírónak ezt mondja: „Eleinte sze­relemből, majd pénzért tettem. Már nem is emlékszem mindre, mivel sokan voltak, nem is tudom hány ,vendégem’ lehetett összesen.” A szembesítésnél minden szégyenérzet nélkül, emelt fővel mondja „pácien­sei” szemébe — nős, családos embe­rek is vannak köztük — „te, emlé­kezz csak vissza, nekem azért meg­fizettél.” Hova lett a szégyenérzet, a női büszkeség és becsület ebből a fiatal teremtésből?! Tett-e valamit a társadalom, a kis falu közössége azért, hogy ez a fiatal leány ne bukjon el? Igenis, meg nem is! A nőtanács felelősség­érzettel áthatott helyi vezetői fel­ismerve a legfontosabbat, elhelyez­ték őt, hogy lehetőséget adjanak ne­ki arra, munkájából éljen és r.e árulja magát. Sajnos, valószínű ké­sőn volt már ez, s talán kevés is. mert Sz. Katalin nem változott, sőt mert rontotta erősen munkahelyén a közerkölcsöt, nem dolgozott ren­desen, rövid idő után elbocsátották. A megcsalt asszonyok és felháboro­dott szomszédok hívták fel a rend­őrség figyelmét a romlott, züllött teremtésre, mondván: „Küldjék kényszermunkára, hogy ott javuljon meg.” Voltak viszont lelkiismeretlen emberek, akik segítették őt még mélyebbre zuhanni. Egyik odavette házába albérlőnek, ezzel lehetőséget adva neki, hogy elhagyja a szülői házat és teljesen a züllés útjára térhessen. Ide tartoznak azok a fér­fiak is, akik családjukkal nem tö­rődve, józan eszükre nem hallgatva, szinte egymásnak adták a kilincset, még melyebbre taszítva a szeren­csétlen, züllött fiatal leányt, aki évek óta, 14 éves korától kezdve éli ezt az életet, először óvatosan, majd mind gátlástalanabbul, és a lejtőn nem tud megállni. Van-e még számára a mélypont­ról visszaút? Sajnos erre nem le­het határozott igennel válaszolni. Lehetősége visszajutni talán még lenne, de nem biztos, hogy abból valóság is lesz. Az édesapa? Munkásember, de idegen az a munkásosztálytól, ahogy a tárgyaláson viselkedett. A leányá­ra szabott hat havi börtönbüntetés­re bólintva, szinte megelégedéssel fogadta, majd rá sem nézve, mint aki jól végezte dolgát, kihúzta ma­gát és emelt fővel távozott, illetve csak távozott volna, ha a bíró visz- sza nem szólítja és meg nem mond­ja neki, ő is felelős ezért. Tessék- lássék búcsút vesz gyermekétől, aki megtörtén fogadkozik apjának. Mi­lyen oktalan és egyoldalú, levegőbe szórt szigorúság az ilyen módszer! * Sok-sok tanulságos, szomorú eset felett döntenek a fiatalkorúak bíró­ságán, amelynek többségét elkerül­hetnénk, ha mindnyájan törődnénk a fiatalsággal, de különösen minden szülő saját gyermekével. Ne restell- jük, ne sajnáljuk a fáradságot a nevelésre, a kis hibáknál kezdve, vagy még előbb, hogy ne adjunk talajt, lehetőséget a rossz útra té­résnek. A rendezetlen, lehetetlen családi körülmények, és a szeretet vagy a szigor hiánya sok fiatalkorút a bűnözés útjára visz. Tanuljunk attól a sok-sok szülőtől, aki minta­szerűen neveli gyermekét, akikből így hazánk szorgalmas, hasznos ál­lampolgárai lesznek. Somi Benjaminné A MEGNYERT EGGÁBAS K z öreg Barta Sándortól öt li- “ tér bort nyertem egy foga­dás eredményeképpen. Ez így túl­ságosan egyszerűen hangzik, s ah­hoz, hogy közérthetőbbé váljék, kénytelen vagyok az előzményeket és a fogadás történetét is elmonda­ni. Még a múlt tavaszon jártam itt, ebben a sárközi faluban, tájékozó­dás okából, milyen hajlandóságot mutatnak az errefelé lakó emberek a szövetkezés iránt. Sokféle ember­rel hozott össze az az egy nap, ki így, ki amúgy beszélt, ki lelkese­dett, ki a vállát vonogatta, volt, aki azzal vélte okosnak mutatni magát, hogy egy szót sem szólt, vagy legfeljebb csak annyit, hogy »hm«. Az öreg Barta nem ez utób­biak közé tartozott, inkább az el­lenzéket képviselte. Ezt az ellenzé- kiskedést azzal okolta meg, hogy »Tudja, uram, nekem már a nagy­apám is ellenzéki volt, Kossuth- párti kortes, az apám is ellenzéki volt, mindig az ellenzékre szava­zott, én is ellenzéki vagyok.« Az ördög tudja, hogyan, de senkit sem kápráztatott el az öreg okfejtése, s számomra sem volt túlságosan meggyőző. Devoltaképp nem is ezért akartam én az öreggel be­szélni, így »ellenzéki« mivoltáról nem is ejtettünk több szót, hanem úgy tereltem a beszélgetést, hogy előbb-utóbb a szövetkezetnél lyu­kadjunk ki. Nehezebben ment, mint hittem volna, az istennek nem akart ráharapni a témára az öreg, mígnem egyszercsak kifakadt: »Hát ha már annyira kíváncsi, tudja meg, én soha a szövetkezetbe A „MINDENES“ Kertész, ács, kőműves, csőszerelő egy személyben, aszerint, ahogyan éppen a munka, körülmények meg­kívánják. Munka pedig van bőven az évnek bármelyik szakában. — Nem túlzás, ha azt mondom; nélkülözhetetlen ember — mondja róla a kórház igazgatója. — Nagyon lelkiismeretes, lelkes ember. Ha kell, éjjel is dolgozik, nem számít nála a munkaidő. Itt dolgozik a kór ház megalakulása óta. A »nélkülözhetetlen ember« Szemtannal Ferenc, vagy ahogyan a kórházban ismerik, Feri bácsi. Hi­vatalosan _a pincehelyi kórház joker tésze, de hogy úgy mondjam, főag- ronómusa is. (Nem beszélve a már említett foglalkozásokról.) Az övé a kertészet, a gyümölcsös, a szőlő, a földek megmunkálásának a gondja. Ilyenkor legtöbbnyire az üvegház­ban lehet megtalálni. Ezúttal is az aszparátuszok, kaktuszok, muskát­lik, különböző dísznövények között foglalatoskodik Mezei János kőmű­vessel együtt. — Annyira szaporodnak növé­nyeink, hogy már nincs hely, hova rakjuk őket — magyarázza. — Azért bővítjük így, újabb polcokkal. Azon spekulálok, hogyan lehetne bő víteni. Majd valamiképpen találjuk módját a bővítésnek, ügy tervezem, hogy itt, az üvegház előteréből — ahol a bognárműhely van berendez­Miért ábrándult ki Marek Hlasko a nyugatból ? — Egy burzsoá la p beismerései — Köztudomású, hogy Marek Hlas ko, a fiatal lengyel író, aki múlt év októberében elhatározta, hogy Nyugat-Európában marad és nem tér vissza hazájába, most az iz­raeli lengyel követségen engedélyt kért, hogy hazatérhessen Lengyel- országba. Mi az oka elhatározásá­nak? Nem ártana, ha minden Nyuga­ton élő ember legalább tízszer egy másután, igen figyelmesen elolvas ná Hlasko indokolását: »Nyugaton sem boldognak, sem szerencsétlen ­nek nem éreztem magamat, de úgy találtam, hogy az élet ott teljesen értelmetlen. Rájöttem arra, hogy Lengyelországban az élet egyidő- ben talán tragikusnak volt mond­ható, Nyugat-Európában azonban mindenkor elhibázott. Visszaaka­rok térni, mivel megtanultam, hogy Nyugaton az élet teljesen lehetet­len«. Helyes volna, ha mi nyugat-eu­rópaiak felismernénk végre azt, hogy hiányzik nálunk a lelkese­dés, az önzetlenség és áldozatkész­ség »kelet-európai vitaminja«. Enélkül pedig az olyan tehetséges emberek, mint Marek Hlasko, nem tudnak nálunk élni. Amikor az ilyen embereket vállvonogatva elengedjük magunk közül, talán még nagyobb vereséget szenve­dünk, mint ha a kelet-európai ál­lamok termelési adatai túlszárnyal ják a miéinket: ezáltal ugyanis belülről is elveszítjük Kelet-Euró- pát, amely eddig külsőleg veszett el számunkra. (A »Tat«-ból) be nem teszem a lábamat, én el­lenzéki vagyok.« Aztán látva meg­hökkenésemet a nem egészen ba­ráti hang miatt, engesztelésképpen tréfásan hozzátette: »No, jó, nem kell azért úgy rámnézni. Ide fi­gyeljen, ha engem be tudnak lép­tetni, fizetek magának öt liter bort.« Az öreg Barta makacskodása ugyancsak nem tudta kátyúba ful- lasztani a szövetkezés szekerét, s falujában is egyre többen léptek be a közösbe, míg aztán egyszer­csak megindult a nagy népvándor­lás. S megindultam én is, hogy megkeressem emberemet, hogy ki­tapasztaljam, olyan erővel köti-e még mindig az ebet a karóhoz, mint egy esztendővel ezelőtt. Elő­ször otthon kerestem. Egy lélek se volt a házban. Aztán érdeklődtem a szomszédságban. Kérdésemre el­nevette magát a szomszédasszony: »Az öreg Barta? Tudja az elvtárs, merre van a szövetkezet? Nos hát menjen el oda, ott majd megtalál­ja!« A mindenségit, ezt igazán nem vártam volna. Nagy léptekkel ha­ladtam felkeresni, eszembe se ju­tott a fogadás. ■pmberem éppen egy tehén fa- rát igyekezett tisztára csi- szatolni, amikor ráköszöntem a jó napot. Meglepődve fordult hátra: »Maga az?« Aztán egyszerre csak elkezdett nevetni. Mi a csudát ne­vet vajon? Nem sokáig hagyott kétséget jókedve iránt, mert rám­kacsintott és megszólalt: »Tán megszomjazott?« Mikor még min­dig csodálkozva néztem rá, igyeke­zett felvilágosítani: »Ne féljen, nem feledkeztem meg az öt liter­ről. Fogadtunk. Megfizetem. Ami dukál, az dukál!« A kocsmáros csak meregette a szemeit, amikor az öreg nagy hety­kén odavetette neki: »Öt litert, de a jobbikból! Az elvtárs szekszár­di, hozzá van szokva a jó borhoz!« Az öt liter borral hősiesen meg­küzdöttünk, felfüggesztve ez időre az alkoholellenes mozgalmat. Még szerencse, hogy akadt az öregnek néhány komája, aki közreműködött a küzdelemben, mert így is csodá­latosan megsokasodtak a kocsma vendégei. Mire a végére jártunk az italnak, pontosan dupla annyi kun­csaft lett fél óra alatt, mint annak előtte volt. S ugyan miféle falu ez, hogy ennyi benne az ikerpár? Amikor az ötödik üveg is kiürü- rült, s induláshoz kezdtünk cihe- lődni, oldalba bök az öreg: »Aztán ne higgye ám, hogy most maga nyert a fogadáson?« Igyekeztem a tőlem telhető legértelmesebb képet vágni. »Maga megnyerte az öt li­tert. Ez biztos. De amennyit én nyertem azzal, hogy beálltam a közösbe, annak felével is megelé­gedne maga. Nos, ki a nyertes?« — kacsintott rám. C" rre úgy illett volna, hogy én ^ fizessek még egy litert, hi­szen valóban az öreg nyerte a töb­bet, de méltóságteljesen visszauta­sított: »Szó sem lehet róla. Nem vagyok én borivó ember. Máskor egy év alatt nem iszom annyit, mint most fél óra alatt. De ami dukál, az dukál!« Parásztai György ve — nyitanánk egy kisebb primula- és ciklámenházat. Mert sok virág, zöld növény kell a betegszobákra, az irodákba s főleg a nyári parkosítás­hoz. A mi kórházunk meg olyan, hogy itt hamar elpusztulnak a nö­vények, gyakran kell pótolni őket. Majd valahogyan találunk módot a bővítésre. Az üvegházat is tavaly a saját erőnkből, házilag készítettük el. — Tavasszal kertészetünket is bő­vítjük. Kaptunk négy hold földet a kaposparton. Ott akarunk berendez­kedni öntözésre és akkor a saját szükségletünkön kívül a szomszédos szociális intézményeket is elláthat­juk zöldségfélével. Egyébként itt, ezekben a ládákban már a paprika, paradicsommag van elvetve. — Tudja, az a baj, hogy a mi kór­házunk kicsi, így kevés pénzből kell gazdálkodnunk. De azért megnézhet nék sokan, hogyan tudunk gazdál­kodni a kevéssel is. Tavaly házilag építettünk egy istállót, garázzsal egybeépítve. Negyvenezer forintból. Ha a munkadíjat is számítanánk, az úgy 30 000 körül lenne. Most a kór­termekben cseréljük ki a parkettát cementlappal. Az egész belekerül kétezer forintba. — Igen, ott takarékoskodunk, ahol csak lehet. Mert nem nekünk, nem magunknak takarékoskodunk, ha­nem az államnak. Ámbár igaz, ha az államnak takarékoskodunk, annak magunk is látjuk hasznát. — Mikor került ide a kórházhoz? — Két hónappal a hivatalos meg­nyitás előtt, 1953-ban. Akkor volt még csak munka. Parkosítani, rend behozni mindent. — Hol dolgozott, mielőtt ideke­rült? — A kölesdi malomban. A malom vezetője voltam. Úgy volt az egész, hogy a feleségem — szülésznő a fog­lalkozása — idehelyezték a kórház­ba. így kerültem ide. Nem is vá­gyom el innen. Szeretek itt dolgoz­ni, az öt év alatt nagyon sokat dol­goztunk azon, hogy fejlődjön a kór­házunk, és azt akarjuk, hogy még tovább fejlődjön. Szeretem az itteni munkát — nem mondom, van be­lőle —, és ha jókedvvel csináljuk, nem is olyan nehéz. Szentannai Ferenc amolyan min­denhez értő ember a kórházban, é.s hozzáértését nagyon jól is tudja gyű mölcsöztetni. A sok elfoglaltság mellett arra is jut ideje, hogy az em berekkel, ügyes-bajos dolgaikkal is foglalkozzon. A szakszervezet üzemi bizottságának elnöke azonfelül tag­ja a községi tanácsnak is. Ahogyan a virágokkal, úgy szeret foglalkozni az emberekkel is. B. 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom