Tolna Megyei Népújság, 1958. november (3. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-15 / 270. szám

1958 november 15,

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

3

Egy délelőtt az egyeztető bizottságon

Állás — fizetés — igazságszolgáltatás

in.

Most egy gyöniki fiatalasszony következik. Elbocsátották állásából azzal az indokkal, hogy munkáját nem megfelelően végezte el, stb. így látszólag megindokolták az elbocsátását és a munkáltató ezzel a maga részéről pontot is tett az ügy végére. A fnegüresedett munkahelyet betöltötték időközben, de az elbocsátott asszony úgy érezte, hogy igazságtalanság történt vele szemben, fellebbezett.

A munkáltató képviselője sorolja a saját érveit:

— Kérem,| még a szakmai minimum vizsgát sem tudta letenni. A sok dolgozó közül ő volt az egyedüli, aki nem felelt meg.

Hogyan lehet ez? Ezt nem érti az egyeztető bizottság sem. Az asszony érettségizett és ő lenne az egyedüli, aki a nagyszámú dolgozó társai közül nem felelt volna meg? Itt valami rosszindulatról is szó van. Az asszony nem túl hosszú időt töltött ennél a szervnél, de kiderül, hogy mintegy fél éven keresztül a szerv egyik felelős vezetője, munkáltató állandóan azt mondogatta az asz- szonynak, hogy keressen magának állást, mert el lesz bocsátva és miután erre »törvényesen« megvolt a lehetőség, el is bocsátották. Ugyanis az asszony időközben szült, tehát a szülési szabadság alatt és utána még egy bizonyos ideig nem mondhattak fel neki.

Az kétségtelen, hogy terhessége alatt és az utána következő időkben az asszony nem tudott úgy tanulni, mint különben, hiszen ott voltak a szüléssel kapcsolatos gondok stb. Ahhoz pedig rosszindulat kell, hogy egy munkáltató ezt figyelmen kívül hagyja. Az asszony ennek ellenére igyekezett jól elvégezni a munkáját és nem is végzett rosz- szabb munkát, mint a hasonló beosztású munkatársainak jelentős része. Ha pedig követett el hibát — ugyan ki ne követne el, aki valamilyen beosztásban van — akkor is a munkáltatónak segítenie, nevelnie kellett volna, nem pedig az elbocsátással fenyegetni.

Kiderült az is, hogy ezen a munkahelyén csak hónapok után, véglegesítették. Nos, felvetődik a kérdés,, hogy ha hanyagul, rosszul végezte a munkáját, akkor miért véglegesítették? Ugyanis, ha rossz munkaerő, akkor annak abban az időben is kellett volna már mutatkoznia és nem képzelhető el, hogy a szülés utáni időkben esett vissza annyira a munkája, ami miatt el kellett bocsátani. És ha visszaesett is — pedig ez nem egészen így van — akkor is erre az időre esett az az állandó fenyegetés. Márpedig — bocsásson meg a világ — ki tud olyan körülmények között megfelelő mun kát végezni, amikor állandóan az elbocsátással fenyegetik és tudja, hogy bizonyos idő múltával az be is következik.

Az asszonynak két családja van, a férje beteg, súlyos beteg. Igaz, a Munkatörvénykönyvben nincs olyan pont, hogy ez »mentő-' ok legyen egy dolgozó számára. De emberségesen bánni egy dolgozóval, emberileg nézni az ő problémáit, még ha mindjárt magán jellegűek is azok — ez olyan Íratlan törvény nálunk, amely társadalmi rendszerünk egyenes következménye. Tehát ha mást nem, ezt is figyelembe kellett volna venni. De nem tették meg, a törvénysértést, vagyis a kellő indok nélküli elbocsátást azzal tetézték meg, hogy figyelmen kívül hagytak ilyen emberi dolgokat.

Az egyeztető bizottság természetesen helyet adott a panaszos kérelmének: hatálytalanította az elbocsátást, kötelezte a munkáltatót az asszony további alkalmazására. Igazságot kapott az asszony a munkáltatójával szemben, aki nem tudni miért, rosszindulatúan elbocsátotta.

A tárgyalások folytatódtak tovább. Én csak ennyit hallgattam végig. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek egy nagy igazságról: Nálunk nemcsak írott törvények vannak a dolozók érdekében, hanem az illetékes szervek gon

doskodnak is azok betartásáról. Nem általánosak a leírt példák, de sajnos, előfordul helyenkint, hogy egyes vállalati, vagy hivatalvezetők elfogultságukban helytelenül járnak el valamelyik dolgozóval szemben és megsértik a dolgozók érdekeit védő törvényt. Ez nem engedhető meg, az államnak ehhez semmiféle érdeke nem fűződik, mint a kapitalista világban, és éppen ezért a leghatározottabban megtorolják nálunk a hasonló eseteket.

BODA FERENC

KISZ-tag a jelöltek között

Fekete hajú, fekete szemű, kreol arcú, magas homlokú fiatalember ül a dunaföldvári községi tanács egyik irodájában: Dánó Lajos, a hatos választási körzet tanácstagjelöltje. Tagja a KISZ-szervezetnek és az MSZMP ifjúsági felelőse.

Mint KISZ-tag tanácstagjelöltet kerestük fel, s érdeklődtünk tőle tervei, elgondolásai felől.

— Meglepett, hogy tanácstagnak jelöltek — mondta —. Igaz, hogy a tanácsnál dolgozom, mint igazgatási előadó, de őszintén megvallva, nem számítotam arra, hogy tanácstagnak jelölnek.

Dánó Lajos, mint a tanács alkalmazottja, eddig is szívesen nyújtott

Jó lenne mindig így utazni

És így folyik ez végig az úton. Ez ismétlődik minden megállónál, Ha valaki segítségre szorul, egy pillanatig sem rest. Felvilágosítással szolgál s talán még totó, vagy lotió- tippeket is adna, ha éppen azt kérne tőle valaki. Egy beteg férfinak jobbulást kíván, amikor az megérkezik falujába s kedvesen dicséri egy kétéves forma kisfiú okosságát, amikor a fiúcska szépen sorolja az út mentén látható tárgyak neveit.

Az út igazán kellemesen telt el, a kalauz egy pillanatig sem idegeskedett, s így az utasok sem mertek idegeskedni. Sőt annál többször harsant fel vidám nevetés egy-egy ügyesen poentírozott tréfa nyomán.

A budapesti autóbusz, miután Szekszárdon is összeszedte utasait, Pécs felé robog. A kocsi, mint általában, zsúfolt, valamennyi ülőhelyet elfoglalták s az álló utasok részére fenntartott terület is megtelt. Ekkor »működésbe« lép a kalauz. Egy pillanat alatt, mint a hadvezér, áttekinti a terepet. A fiatalokat felszólítja, adják át ülőhelyüket az idősebbeknek, a férfiakat kéri legyenek udvariasak a nőkkel szemben. Aztán valaki cigarettára akar gyújtani, tűzzel kínálja, s mikor az első megállóhoz ér a busz, együttesen is, meg egyenként is elbúcsúzik a leszállóktól, mondván:

— Búcsúzom a leszállóktól. — Majd egyenkint mindenkinek• —

A viszontlátásra, jó napot kívánok.

Az új utasokat is kedves szóval fogadja, segít az idősebbeknek a felszállásnál, majd hellyel kínálja őket: — Kérem a hölgyeket és az idősebbeket, foglaljanak helyet.

Az itt elmondott eset e hó 8-án történt a budapest—pécsi útvonalon.

Jó lenne mindig ilyen körülmények között utazni.

(I)

segítséget a község lakosságának, körzete lakóinak ügyes-bajos dolgaik elintézéséhez. Ha valamelyik rendeletet nem értették a gazdák, szívesen megmagyarázta, és ha megkérték a szomszédok, hogy nézzen utána a tanácsnál ügyüknek, mert ők nem érnek rá bemenni, szívesen teljesítette a kérést.

— Milyen volt a jelölőgyűlés?

— Egyhangúlag jelöltek. Révész Gyurka bácsi azt mondta, hogy rátermett ember vagyok, és úgyis a közügyekkel foglalkozok, úgy látja, képviselni tudnám a körzet lakosságát a tanácsban...

Az új tanácstagjelöltet a hatos körzet választói már feladatokkal is megbízták. Régi sérelme az utca lakosságának, hogy az út a nyári hónapokban olyan poros, hogy az ablakokat soha nem lehet kinyitni, mert a lakásban egy óra alatt ujjnyi vastagon rakódik le mindenre a por. Ilyenkor ősszel meg a sár nagyy s a járművek a házak elejét, az ablakokat vastagon befröccskölik sárral. Azt kérik az utca lakói, hogy az egyébként forgalmas utat portala- nítsák.

A Mészáros utcaiak azzal bízták meg, hogy a tanácsban szorgalmazza majd az utca és a vasúti aluljáró vízelvezetésének megoldását, mert az itt összegyülemlett víz sok kellemetlenséget okoz azoknak, akik arra kénytelenek közlekedni. Kérték, hogy próbáljon odahatni majd a tanácsban, hogy a vízvezetékhálózatot tovább bővítsék, hogy a távolabbi utcákba is eljusson a víz.

— Nehéz feladatok ezek — mondja Dánó Lajos —, de megpróbálom. Ezzel bíztak meg, igyekezni fogok, hogy a megbízást teljesítsem, s ne csalódjanak bennem az emberek . ; :

(b)

Igazi választás

Ezt a kis történetet

G. I. tamási paraszt- ember beszélte el nagybátyja haláláról. A neveket az elbeszélő kérésére megváltoztattuk.

A rokonok az ágy körül ültek, s csendben figyelték a haldoklót. Csak a falióra egyhangú ketyegése zavarta a csendet.

mellette egy fiatalember ugyanebben a helyzetben, egy másik pedig i levélágyon aludt. Csak .egyenletes szuszogása jelezte, hogy ott van látni nem lehetett. A parancsnok mellett ülő férfi fiatalember volt, talán 20 éves lehetett. Pestről vonult be, oda meg vidékről került Tolna megyéből, Iregszemcséről és sokat emlegette a Balatont, hogj vajon fürdik-e még hűs vizében' Most oldalba lökte az alvó férfit, s amikor az erre sem ébredt fel, megrázta a vállát:

— Indulunk Dönci. Váltás ...

— Jól van na — motyogta álmában.

— Hátha jobban nincs. Pedig lehetne. Képzeld el, hogy a csehek elmennének haza, megjönne az eszük, elkezdenék otthon ütni az urakat ahelyett, hogy minket itt lefoglalnak, mikor lehetne fontosabb dolguk is otthon. A románok is megtehetnék ugyanezt. Nem? Mindjárt jobb lenne. Belül a burzsujjal már könnyebben elbírnánk...

— Már talán nem hiszed, hogy így lesz?

— De hiszem, csak jobb lenne minél előbb, mert otthon is van elég baj. Rossz hírek jönnek, kevés a kenyér.

— Itt is kevés — pedig éhes gyomorral nem lehet harcolni.

— Majd jobbra fordul.

— Megérjük-e?

— . ;. Na, induljunk — két kézigránátot dugott a derékszíj alá, puskáját a kezébe vette és várt. hogy a másik is elkészüljön.

— Tehát, ahogy megbeszéltük — szólt a parancsnok — ha valami történik, az egyikük visszajön és jelenti. Lőni lehetőleg ne .. :

— Igenis, parancsnok elvtárs.

A beteg csonttáaszott arca szokat lanul nyugodt volt. Bütykös, csőn tos öklei mozdulatlanul feküdtek : dunyha tetején. Valaki csendbei sírdogált a homályba borult szobi ablakfelőli sarkában.

— Hát a Tükli sógor? — kérdezti erőtlen hangon az ágyban fekve öreg ember anélkül, hogy a körű lőtte ülők felé fordította volna a tekintetét.

— Nincs itt, édesapám!

— Nincs?

» — Nincs.

— Hát hun van?

— Szavazni.

Hosszas csend következett, aztán megint lehetett hallani a remegő, öreges hangot.

— Ma van a szavazás?

— Ma van, édesapám — felelte ugyanaz a negyven év körüli, fekete ruhába öltözött férfi, aki az előbbi kérdésekre válaszolt.

— Hányadika van máma?

— Május 29-e, pünkösd másnapja.

— 1939. pünkösd másnapja?!? — motyogta az öreg.

— Én már nem szavazok — szólalt meg ismét kisvártatva. — Nincs is kire... Nem bízok én már senkiben — mondta, és az arcán könnycsepp gördült végig.

— Nyugodjon meg, édesapám ... Ne gondoljon most semmire! — csítítgatta a fiatalabbik fia.

— Ne gondoljak semmire? Hát

persze, ne gondoljak semmire.:: Rólam az orvos is letett. Haljak meg? — zsörtölődött az öreg. — Rátok se gondoljak? Igaz, hiába is gondolnék ... A földjeim be vannak táblázva. A tíz hold földem már csak névleg az enyém . ; : Csak

adósságot hagyok rátok.

Megint hosszú csend következett. Végül is a haldokló újból megszólalt.

— Meghalok, fiaim ... Megérzi ezt az ember, de még mielőtt a földbe költöznék, szeretnék valamit mon- dani nektek ... Valamit, amire- hosszú életem során rájöttem.

i

, A szobában levők feszülten figyel- , tek. Az öreg erőlködve felemelkedett fektéből, láztól csillogó fáradt szemeit körüljáratta a sötétbeveszc : emberi alakokon, akik valamennyi- i en közeli és távoli rokonai voltak, ■ s megint beszélni kezdett.

— Csak egyszer volt igazi választás... Csak egyszer, hosszú életem során, ezerkilencszáztizenkilencben, amikor a kommün volt. Mert akkor a sógoromat, aki kőműves volt, az ország vezetői közé választották; Azért, mert a szegény nép embere volt... Ezek, akiket most választanak, mind az úri világ emberei : = : Ezek nem a mi érdekeinket védik... Ezek nem mentenek meg titeket sem az adósságtól, amit örökségben hagyok rátok ... Ezek nem érdemlik meg a szavazatot.

Az öreget vad köhögési roham fogta el. Az arca még sápadtabb lett, erőtlenül visszahanyatlott az ágyra. Megint csend következett, hosszú csend. Már éppen lámpát akartak gyújtani, amikor kopogtattak az ajtón. Suhonya Vendel lépett be, az erőszakoskodásáról környék- szerte híressé vált kortes vezér.

... Izé... hogyis mondjam : :Tudom, hogy az István bácsi nagy beteg, de szeretnénk, ha ránk, a mi pártunkra szavazna megint, s talán tudnánk is az adósságaival kapcsolatban segíteni — mondta, és zavartan gyűrögette a kalapját.

A szavakra nem válaszolt senki: Meggyújtották a mécsest. A fiatal asszony, aki éppen vizes borogatással lépett az ágyhoz, riadtan felsi- koltott :

— Meghalt... Istenem, meghalt...!

A legidősebb fiú felállt... A szemei villámokat szórtak, gyors mozdulattal az ajtóra mutatott, és rákiáltott a kortesre:

— Takarodjon... Ebből a házból többé soha senki nem szavaz magukra.

H. T.

— Na, sok szerencsét, — búcsú- I zott a parancsnok.

— Frissen taposott ösvényen ha- , ladtak lassan egymás mögött, előre : szegezett fejjel, mert a két oldalról

összeboruló ágak minduntalan arcon suhintották őket. Csendben mentek, sokáig nem szóltak egy szót sem. Lajos, a borbély, újra otthon járt gondolatban Iregszemcsén, s ha világos van, látni lehetett volna az arcán az elégedett mosolyt, amilyen akkor szokott az arcára simulni, ha végigsétált otthon az utcán és a lányos házak elé ért, ahol a kapuban ott voltak a lányok és néztek rá, mintha meg akarták volna igézni a tekintetükkel... Még akkor is a zsuptetős apróablakú házra gondolt, amikor odaértek az erdő egy tisztására a szikla közelébe, ahol le kellett váltaniok az őröket. Gyorsan ment ez is. Megmondták a jelszót, aztán jóéjt kívántak a két távozónak és pár perc múlva már elhalt a levélzörgés is, amit a távolodók lépte okozott.

Egymás mellett álltak, összeért a válluk és a puskájukat a lábukhoz eresztették.

— Te, én rosszat sejtek — súgta Dönci, akire egy kicsit sem illett ez a név, mert sovány, csontos ember volt, vékony nyakkal, szögletes lejjel, apró, mélyen ülő szemekkel és még néhány hasonló tulajdonsággal felruházva. A parancsnok adta neki a nevet még a román fronton, mielőtt áthozták őket ide a hegyek közé, és rámaradt a név, mint szamárra a fül, hogy a rendes nevén nem is szólították, már csak így.

— Ugyan Dönci, csalnak az érzelmeid — vígasztal Tóth. Csak eny- nyit mondott, ezt sem szívesen, mert

gondolatai még mindig messze kalandoztak.

Dönci nem volt tekintettel i messze kalandozó gondolatokra, nerr hallgatott el és még egyszer határozottan kijelentette, hogy rosszal érez, és bizonyítgatni kezdte, liogj az érzései nem szoktak csalni, meri azt is megérezte, hogy meghal as anyja. És mintha csak igazolni akarná állítását a véletlen, a völgybő] éles ágreccsenést lebbentett hozzájuk az éledő szellő. Éles reccsenést mint mikor valaki rálép egy száraz ágra, s az kettétörik alatta.

Figyeltek, de sokáig semmit nem hallottak, s Lajos már éppen azt akarta mondani Döncinek, hogy csak képzelődött, amikor újabb zörgés jutott el hozzájuk, most már, mintha közelebbről jött volna, mint amikor száraz leveleket sodor a szél.

— Talán vaddisznók — gondolkodott suttogva Lajos, de a következő pillanatban már tudta, hogy nem állattól ered a zaj. Mintha lánc, vagy puskaszíj csörrent volna, aztán újra feneketlen lett a csend.

— Mit csináljunk — kérdezte Dönci.

— Visszamész jelenteni, vagy menjek én?

— Menj, de a gránátokat hagyd itt.

— Sietek... — és gyorsan, lehetőleg zajtalanul elindult vissza a táborhely felé. Talán két perce lehetett, hogy otthagyta Döncit, amikor fény villant, áttörve a fák lombkoronáját, majd robbanás reszkettette meg a levegőt, aztán még egy, még egy és egy negyedik ... Dönci kidobta mind a négy kézigránátját...

Atádi Géza