Tolna Megyei Népújság, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-21 / 223. szám
Vasárnapi levél Nem is hinné az ember, néha mennyi gondot okoz, hogyan köszönjünk? A gondot s a belőle eredő vitát rendszerint az váltja ki, használjuk-e a »-kezét csókolom« köszönést. Most a többi köszönési formákról ne, csak erről beszéljünk. Mindenki<, vagy legalábbis majdnem mindenki tudja, hogy hazánkon kívül alig van néhány ország — tudomásom szerint csak Ausztria és Spanyolország, ha ennél több, legfeljebb csak eggyel több — ahol a »kezét csókolom« dívik. Általában használatos a »■jó napot«... »... reggelt«, »...estét», a spanyolok még a jó délután-t és jó délelőtt-öt is kívánnak. Nálunk sem mindenütt köszönnek kezét csókolom-mal. Falun a parasztság körében, vagy a városi munkások között nem szokásos, a polgárság és az értelmiség egy része vette át és tette divattá. Mindenki érzi, hogy a »-kezét csókolom« fura, idegen, régimódi és kissé nevetséges is. Persze nem akkor, ha a gyermek szüleinek így köszön, vagy ha fiatalok idősebb hölgyeket így üdvözölnek. Ez természetes. De képzeljük csak el, milyen furcsa, amikor középVERS Eddig játék voltál, frígiai sapkás, piros kokárdás buzdítom. Egyszer kardot fogtál s úgy harcoltál, hogy meg ne öljön a bú. Máskor gyöngyöt fűztél, babért fontál az igazság homlokára. — Így játszottam Veled; a mezei réten alkottam testedj — s törékeny lelked elszállt sóhajok füzére lett. — S így lassan, fáradt kezemmel raktam a tested, — szót a szó mellé, hogy mosolyogjon az olvasó. Csiky Aladár Sárgulnak már a fák Sárgulnak már a zöld akácok, erősödik, esapong a szél. Ahogy a napok fénye bágyadt, egyre több a sápadt levél. Arannyá lesz a vidék tőlük, erdők, szőlőhegyek, faluk. Pár hétig rezgő aranyak közt s aranyszőnyegen visz az út. Aztán leomlanak a felhők, csontvázakként állnak a fák s a fertővé lett utak szélén kóróként leng a szarkaláb. De fönn a pincék belsejében érik és tisztul majd a bor. És hajnalonként egy-egy máglya piroslóbb arcokról dalol . . . Hegedűs László ÚJ KÖNYV BERTOLT BRECHT: KALENDARIUM A nagy szocialista író nemcsak, mint színpadi szerző és lírikus alkotott egészen újat, egyénit. A magyar olvasóközönség előtt jórészt ismeretlen elbeszéléseinek és verseinek most megjelent kis gyűjteménye, amelynek minden egyes históriája híven őrzi mondanivalójában és kifejezési formájában a brechti jellegzetességeket. Franz Haacken művészi fametszetei stílusukban kiválóan illeszkednek a régi és új kalendáriumi históriák szelleméhez, hangulatához. korú férfiak, kissé ásatag gavallériával 14 éves csitriket »kezét csókolom«-mal köszöntének. Furcsa és nevetséges? Pedig van ilyen. A fiatalok körében egyre inkább elterjed, hogy rövid ismeretség után tegezik egymást. Fiúk és lányok csakúgy, mint fiúk j maguk közt, vagy lányok maguk j közt. A nagymamák közt akadnak, akik emiatt csóválják a fejüket, de nem baj, mert ez így helyes, így jó. A mi fiataljaink vannak annyira érettek, komolyak, hogy a tegezés nem jelent egyszersmind megengedhetetlen bizalmaskodást is. Inkább már csak a harmincévesek, vagy idősebbek között probléma a köszönés. A nők egy része — hangsúlyozom: csak egy I része — elvárja, hogy »kezét csó- kolom«-mal köszöntsék, s megsértődnek, ha jó napot kívánnak nekik. Valahogy sértőnek találják. Pedig mennyivel őszintébb. Vajon gondoltak már arra a férfiak, hogy valóban kezet csókolnának-e minden nőnek, akit kezét csókolommal köszöntenek? Ugye nem mindenkinek. Hát akkor ezt a köszöntést miért nem lehet csak azok megtisztelésére használni, akiknek — szüléink, idősebb hölgyek, tiszteletreméltó családanyák, volt tanítónőink, s ki ki maga tudja — valóban nem gondolkodnánk kezet csókolni. Jó napot mindenkinek kívánunk, hiszen örülünk annak, ha valakinek velünk együtt »jó napja« van, vagy lesz, s igazabb is, őszintébben is hangzik, nem pa- tetikus, mini az előbbi. Természetesen nem lehet és nem is volna szabad elrendelni a »kezét csókolom« köszönés megszüntetését. Mindenki úgy köszönti embertársait, ahogy akarja s akinek éppen ez tetszik, hát tegye, ezzel még igazán nem árt senkinek és semminek. De higy- jük el, ez a »hagyomány« nem . haladó, sőt mégcsak nem is hagyomány, egy rossz szokás, a múlt öröksége, majmolása egyes negédes idegen szokásoknak, nem őszinte és nevetséges is. Leszokni persze nem könnyű róla, s nálam is csak »vizet pré- dikálás«, de próbáljuk meg. Adjunk teljes polgárjogot a legszebb köszöntésnek, ami csak ismeretes: Jó napot kívánok. LETENYEI GYÖRGY Az asszony mélyen a legény szemébe nézett. Olyan jelentőség- teljesen, ahogyan csak az asszonyok tudnak nézni. Forróság volt a tekintetében, tűz és remény. A legény véreres, kissé vizenyős tekintettel bámult vissza rá. Bár még csak délután volt, már dolgozott benne az alkohol, s ez vonta be piszkos hályoggal a szemét. Hátát hetvenkedően vetette neki a kocsma falának, és úgy itta az asszony szavait: — Este Jolinál! — Sa búcsú ígérete még akkor is a fülében csengett, amikor a távolodó asszony karcsú alakját elnyelte az utca zűr-zavara. A legénynek nagyon jó kedve kerekedett. Az asszony szaporázta lépteit hazafelé. Minél jobban közelítette meg otthonát, gondolatai annál inkább átpártoltak két gyermekéhez. Mióta férje más városban dolgozik, a velük való egyűttlét jelenti számára a családi életet. Mert férjének kéthe- tenkinti látogatását nem lehet annak nevezni. Jóformán meg sem érkezik, már mehet vissza megint. A közbenső időben egy- egy rövid levél és a szennyes ruhák mosása jelenti a kettőjüket összekötő kapcsot. Na meg a fizetés, amit a családját szerető ember rendre haza is adott. — S mindez azért van, mert nincs elég lakás, — dühöngött magában számtalanszor. De most egyJő és rossz tapasztalatok a bonyhádi képzőművész és fotókiállításon R szakszervezeti nappal egyidő■** ben Bonyhádon képzőművész- és fotókiállítást rendezett a járási művelődési házi A képzőművészeti kiállításon két Tolna megyei festőművész, Horváth Olivér és Lőrincz Vitus szerepel, a fotókiállítást pedig a művelődési ház fotoszakköre rendezte. A kiállítás több szempontból is figyelmet érdemel, s tekintettel arra, hogy az utóbbi időben gyakran esik! szó megyénk képzőművészei és amatőrfotósai munkájáról, s mivel a bonyhádi kiállításból néhány az egész megyére vonatkozó általános tanulságot lehet levonni, szükséges bővebben írni róla. A megye képzőművészetében ismert és jónevű Horváth Olivér mellett egy fiatal festő is felvonult néhány képével. Lőrincz Vitus szereplése önmagában még nem jelentene sokat, a kiállított képek színvonala, a fiatal festő tehetsége azonban sokszorosan indokolja, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Az utóbbi néhány évben némi megrekedést lehetett tapasztalni megyénk képzőművészeté-, ben, s ez a megrekedés, ez az önmaga körül keringő befeléfordulás még ma is tapasztalható. Valóságos felüdülést jelent Lőrincz Vitus kiállítása. Modern látásmód, bátor vonalvezetés, képeinek remek folthatása jellemzi alkotásait. Déli napsütés című képe szép vonalvezetésével tűnik ki. Egy portrét állított ki, az viszont keménynek hat, s kissé el is üt többi képeitől. Kiállított műveinek talán legkiemelkedőbb darabja a Vihar után. Csupa lendület, bátor színösszeállítás, csak kissé elnagyoltnak látszik. Ez egyébként általában elmondható Lőrincz Vi- tusra, ha nem is minden képénél iyen mértékben. A lendület, határozott, bátor vonalvezetés nem nélkülözheti a gondosságot. Ez az egyetlen zavaró körülmény azonban csak igen keveset von le Lőrincz képeinek egyébként vitathatatlan érdemeiből. Megyénk talán legtehetségesebb festőművészle jelentkezett Lőrincz Vitus személyében a bonyhádi kiállításon, s érdemes, hogy a megye művészeti vezetői felfigyeljenek erre a fiatal tehetségre. A festmények mellett a művelődési ház fotoszakköre is kiállította legszebb képeit, örvendetesen magas a színvonal. Az élgárdát Balogh Lajos, Kukola József és Schmidt Henrik jelenti, s egyben — a többi képeket nézve — úgy látszik, ők jelentik a fotoiskolát is Bonyhádon. S zinte minden kép az ellenfénnyel kísérletezik, az ellenfény — sokszor túlságos — alkalmazásával akar művészi fokot elérni. Ez többé-kevésbé sikerül is, azonban nem minden esetben. Az ellenfényes fényképezéshez való ilyen mérvű ragaszkodás már merevséget jelent, s következésképpen egy helyben topogást. A meglevő magas színvonalról csak úgy tudnak még magasabbra hágni a bonyhádi fotóművészek, ha új utakat is keresnek a bevált régiek mellett. Elsősorban az ember és munkaábrázolást kell hiányolni. Mértéktelenül sok a táj- és zsánerkép, annál kevesebb képen jelenik meg a munkát végző, alkotó ember. Már ez a kiállítás is megmutatta, hogy a bonyhádi fotosók nagy erősGOETHE: Holnap Jészcn Márton napja s Jóné férjét szereti, csinált neki rizsfelfújtat s kalácsot is süt neki. ségét fogják jelenteni a megyei íényképkiállításnak. Befejezésül szólni kell még a rendezésről. Ha a kiállított festmények és képeknél lehet is hibákat említeni, néhány dolgot hiányolni, általában el kell mondani, hogy igen magas színvonalú a kiállítás. A rendezésről azonban csak rosszat lehet mondani. A környezet méltatlan. Nem az a baj, hogy ebben a fapavilonban helyezték el a képeket, hanem az, hogy a pavilon piszkos, kopott!, esztétikailag kifogásolható; Környezete elhanyagolt, a fényképek össze vannak zsúfolva, s többségüket egyszerűen felböködték a falra. A festmények elhelyezése sem szerencsés. r*z a színvonalas és figyelmet ^ érdemlő képzőművész- és fotókiállítás különb, az alkotások színvonalához méltóbb rendezést, kereteket érdemelt volna. P. Gy. Befalják a rizsfelfújtat, a kalácsból nem marad, Jóné mereng, töpreng egyre, de szólnia nem szabad. Este van, hát lefeküsznek, Felsóhajt az egyik vándor: kint vihar van, fúj a szél. — Hej, a torkom eleped! — Ejnye, csukd csak be az ajtót, —Nézd, nyitva a szekrényajtó Jó nejéhez így beszél. s milyen jó szag lengedez. — Alig bújtam be az ágyba és még itt se nyughatok, nem csukom be, még akkor se, ha száz évig nyikorog. Megegyeznek hát csendesen, íme, ennyi a titok: az csukja majd be az ajtót, aki eló'bb szólni fog. Éjfélén két vándor kocog, csend van, csend, komor homály, azt se tudják, hogy hol vannak, elaludt a lámpa már. Boszorkányok laknak itt tán? Türelmük is fogyni kezd. No, de njitva volt az ajtó és nem hallik semmi nesz. Hipp-hopp, máris itt a bütykös, ezt aztán a jó dolog! Húzok egyet, igyál te is, , nincs is ennél semmi jobb. Jó úr ezt már nem bírja ki, nagy hirtelen felszökell: — Megfizeti, a patvarba, ki boromból bevedel! Ugrik Jóné, csupa vígság, nagyobb öröm lehet-e? — Megszólaltál, de most aztán az ajtót is csukd be te! Fordította: Csányi László Jó úr és a felesége K AL általán nem volt rossz a kedve, sőt egészen vonzónak látszott ez a függetlenség. Férjnél is van, meg nemis. Ha Pista itthon volna, ma este például nem mehetne el Jolihoz. Lám, Jolinak is milyen jó dolga van, pedig két évvel ezelőtt vált el tőle a férje. Több a pénze mint neki, és szebb ruhái is vannak. Okosabb volt mint ő, mert gyermekei sincsenek. Itt a két apróság jutott eszébe, és ellágyult a szíve. — Nem, azokat nem adná semmiért! Se ruháért, se pénzért! Azok mégiscsak az ő gyermekei! Még jobban sietett. Az volt a terve, hogy gyorsan vacsorát ad nekik, lefekteti őket, és csak ha már elaludtak, megy el a randevúra. Most meg megint a legény járt az eszében. Szép szál magas fiatalember, s ami a legfontosabb, olyan vidám. — Az élet nem lehet folytonos mosogatás, — folytatta magában. — Néha kell egy kis gondtalan szórakozás. Utóvégre még fiatal vagyok, nekem is jogom van az élethez! Kinek teszek rosszat vele? Senkinek! Pista meg nem tudja meg — nyugtatta magát férjére gondolva. Ahogy megérkezett, szépen meg köszönte Bódisnénak, hogy viAND gyázott a gyerekekre amíg oda volt. Szerette volna gyorsan ki- tuszkolni az öregasszonyt, de arról látszott, hogy beszélgetni vágyó kedve van. Komótosan elhelyezkedett egy sámlin a konyha sarkában, s onnan károgott elő, akárcsak egy holló. — Jajj szívem, szomszédasszony, hallotta a nagy újságot? Hát a Petriké- két! Az, az, az alsófalusi! A szövetkezettől jobbra a tizedik ház- bem lakik. Ja, a suszter! Elverte a háztól az asszonyt! Pedig szegény Mari úgy dolgozott, mint egy barom, s kiszolgálta mint egy cseléd! S tudja kiért? A Nagy Julcsáért! Azért a ringyóért! Hogy az Isten vemé meg a disznót! Családos ember kell neki! Az asszonyt bosszantotta a sok beszéd. Idegesen harapdálta szája szélét. Ki még sem dobhatja az öreget, azt sem lehet tudni, hogy mikor szorul megint rá a segítségére. Pedig még csak a fél falunál tart, s addig nem megy el, amíg a végére nem ér. Az óramutató egyre haladt. Sírni lett volna kedve. Nagysokára mégis elment. Az asszony gyorsan ágyba dugta a gyermekeket, először a kettő, utána a négyéveset. A tűzhelyet tele tömte rőzsével, s a pattogó tűzön két bádogpohárban tejet forralt vacsorára. Miközben a tükörnél csinosította magát, a lángok kint duruzsoltak a sötét konyhában, és viháncoló kísérteteket rajzoltak a fehérre meszelt falakra. Az asszony gondolatban már a pásztoróra színhelyén járt. Lekapta a bögréket a tűzhelyről, és az ágyban üldögélő gyermekek kezébe nyomta. Meg se várta a vacsora végét, elsietett. — A bögréket dobjátok a földre, — kiáltotta vissza, amikor a gyermekekre zárta az ajtót. Jolinál minden úgy történt, ahogy remélte. Hajnalban indult hazafelé. Kicsit gyűrötten, kócosán. Ahogy közeledett otthonához, messziről látta, hogy valami nincs rendben. Az ablakok tárva-nyitva, s a kitóduló füsttől sötéten bámultak a világba, mint vak ember szeme. Szomszédok rohantak felé. * Amikor a bíró az ítéletet indokolta, a rideg tények száraz tárgyilagossággal sorakoztak egymás mellé. A bádogpoharak aljára a tűzhelyről parázs tapadt. A vacsora elfogyasztása után a gyermekek a poharakat az ágy végébe dobták, és elaludtak. A parázs addig perzselte a gyúlékony ágyneműt, míg a keletkezett füstben megfulladtak a gyerekek. BAKÁCS TIBOR
