Tolna Megyei Népújság, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-18 / 220. szám

1958. szeptember 18.

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÁG

3

Hogyan agitál egy kommunista tsz-tag?

A SZÉRÜSKERTBEN TALÁLOM MEG

Iz algériai nép elszántan folytatja tovább függetlenségi harcát

A Felszabadítási Front egyik vezetőjének érdekes nyilatkozata

Horváth Ferencet, a dalmandi tsz tagját, amint éppen „eteti” a gépet, a termelőszövetkezet muharját csépelik. Vidám, jókedvű, magabiztos emberek a brigádtagok, asszonyok, férfiak, mind a Béke Tsz tagjai. Mikor elhúzódunk a nagy por elől, tré_ fásán utána kiáltják. — Csak aztán messzire ne menj ám Feri! — Leülünk, — ki hova tud — és beszélgetünk. Horváth elvtárs csendesen válaszolgat kérdéseimre. Jó politikai érzékkel rátapint mindig a lényegre. Nyílteszű, jó felfogású, sokoldalú ember, aki nagy élettapasztalattal bír.

— Többen is vagyunk népnevelők, nálunk 10—11 pár rendszeresen járja elsősorban azokat a parasztokat, akik az ellenforradalom előtt működött tsz tagjai voltak és ott jól dolgoztak, de hozzánk eddig még nem léptek be. Nem mondom, jó is a kapcsolat, van érdeklődés, közeledés a részükről — mondja Horváth elvtárs.

— Milyen nehézségei vannak és hogyan igyekszik meggyőzni az egyéni parasztokat? —

Messze néz, gondolkodik, majd az olajos hordón ülve térdére könyököl és így válaszol. — Több mint 3 hete kezdtük el, mintegy 8—10 családnál voltam eddig. (Megtudom később, hogy mint jó agitátornak, neki a legnehezebb „terepet”, a kö- zépparasztok egy részét adták.)

NEHÉZSÉGEK? . ..

(Fekete szeme megvillan.) — Azok éppen vannak, dehát igyekszünk megfelelni. Többször mondták nekem is azt, hogy félnek a veszekedéstől, a viszálytól. — Felém fordul és okosan, meggondoltan, — mondhatnám — precízen „válaszol”. — Az egyik az, hogy „nincsen villa csörgés nélkül”, megesik, hogy otthon is van vita, rendezni kell és lehet, így a tsz-ben is. A másik, hogy a régi, a feloszlott tsz-ben — ahol a 65 családból 48 házat épített — az építkezés okozott nehézségeket, elvont a munkától embereket, voltak így problémák, de ezen már túl vagyunk. A harmadik és talán leglényegesebb érvem az, hogy jelenleg nálunk nincs semmi vita, jól megértjük egymást.

Beszélgettünk a napokban egyik családnál a „szabadságféltés”-ről. Én elmondtam, mi általában betartjuk azt, hogy nyáron 10, télen 8 órát dolgozunk. (Természetesen a nagy munkák idején sokszor hosz- szabban, sőt vasárnap is dolgozunk.) Az egyéni parasztok viszont a munka rabjai. Igaz, hogy a tehenészek többet dolgoznak a növénytermelőknél, de azt ne felejtsük el, hogy többet is keresnek. Márffi József tehenészünk az egyik hónapban 100 munkaegységet teljesített, ami 5000 forint jövedelemnek felel meg nálunk. Az 50—60 munkaegységet 10— 11 órás munkaidővel állandóan eléri. Hát hol keres ennyit nálunk egy egyéni paraszt?

Tegnapelőtt az egyik középparaszt azt mondta nekem. „A termelőszövetkezetben nem saját tulajdonban van az állatállomány.” Már

MIÉRT NE LENNE AZ

A MIÉNK?

Kifizettük a törzsállományt, az a miénk, a szaporulat, a termék, stb., mindennel a tagság rendelkezik, a közgyűlésen mindenkinek megvan a beleszólási lehetősége is. Nemcsak- hogy a szarvasmarhák, de még az olyan „apróbb állatok”, mint a 14 holdas halastavunk „állatállománya”, a halak is a mieink, altkor megyünk oda halászni, mikor kedvünk tartja, időnk engedi.

A János bácsi (mikor pontos nevet kérdezek, azt mondja, legyünk tapintatosak, hagyjuk a neveket) egy kicsit ellene volt a gépnek, attól tartott, hogy az elviszi a hasznot. — Horváth elvtárs elmondta neki, hogy a tsz-nek kedvezményes a gépi munika, így a vetőszántás holdanként 65 forintba kerül, olcsóbb, mint lóval. Az aratás géppel 150 forint holdanként, még ha munkaegységre számítjuk, az akkor is belejön 250 forintba. A kendervágást a gépállomás 250 forintért végzi, ha kézzel történik az, úgy 8 munkaegység is rámegy, ami 50 forintjával számolva (mert annyit fizetnek a „Békében” az idén) 400 forintba kerül. Ä végén János bácsi csak elismerte, hogy olcsóbb a gép és az tény, nem olyan fárasztó úgy a munka.

Még hosszan beszélgettünk vele és másokkal, Horváth elvtárs min- ,den ellenvéleményre készen van a válasszal. Rengeteg olyan probléma van, amire kielégítő választ várnak az egyéni parasztok. Horváth elvtárs tekintélyes ember, ismeri őt a falu lakossága, ő is azokat, hiszen már több mint negyedszázada köztük él. Éz is jelentősen segíti őt abban, hogy mindenkinek

„TESTHEZ SZABJA”

AZ ÉRVEKET

Saját példájával is jól tud agitálni, mert a tavasz óta eltelt 7 hónap alatt — mióta 10 hold földjével belépett — 240 munkaegységet teljesített. Erre — úgy számítja (mint amire már megvan a fedezet is) hogy havi 1000 forint készpénzt keresett, ezen kívül kapja a különféle terményt, ami nem kevés. Nem is vitatják különösebben az egyéni parasztok — amint hallom — a tsz eredményeit, elismerik, hogy a jól dolgozó tsz-tagok ott az egyéniek többségénél nagyobb jövedelmet érnek el. Mégis nehéz, nem könnyű az új útra lépés helyességéről meggyőzni egy-egy dolgozó parasztot, de érik a gyümölcs és vannak kézzelfogható eredmények is. Vannak belépők, így a legutóbbi közgyűlésen vették fel Právics Györgyöt, Kovács Lajost és feleségét, akik 18 hold földet vittek a közösbe. Többen foglalkoznak a belépés gondolatával, mert látják, elismerik, jobban járnak a tsz-ben. Hogy ezt még többen felismerjék, jó felvilágosító munkára van szükség és minél több olyan fáradhatatlan, lelkes népnevelőre, mint Horváth Ferenc elvtárs.

Egy furcsa probléma foglalkoztat, ja megyénk KTSZ vezetőinek jelen, tös részét. A helyzet a következő: A Simontornyai Bőrgyár és a Bonyhádi Cipőgyár hulladék bőranyagát értékesítés céljából a budapesti MÉH Vállalatnak küldi, onnan egy részének egyenes az útja a megyei KISZÖV-ön keresztül megyénk 17 cipész ktsz-ei felé, akik azt saját költségükön szállítják le telephelyeikre. Azaz csak egyenes lenne, ha közbe nem jönnének mások, ki nem válogatnák a javát. Kiutalásuk mindenesetre van a ktsz-eknek. Hogy anyagjuk is legyen? Mindehhez számítsuk hozzá azt, hogy jelenleg a Bonyhádi Cipőgyár raktára tele van bőrhulladékkal, de tőlük a budapesti MÉH raktára nem veszi azt át, mert nincs helyük. Amíg ott ez a helyzet, ugyanakkor megyénkben a cipész ktsz-ek anyagproblémával küzdenek, szaladgálnak, könyörögnek hulladékért, de többnyire hasztalan. A bonyhádi Ruházati és Szolgáltatási KTSZ cipész részlege pl. a Bonyhádi Cipőgyár hulladékanyagából csak Budapestről, a MÉH-te- lephelyéröl kaphat. Hát nem különös ez? Hogy miért nem adnak nekik közvetlenül? Volt a cipőgyárban egy visszaélés, az ún. „Lovászi-ügy", amire hivatkozva megszüntették a közvetlen ellátást, mondván, hogy ez lopási, csalási lehetőséget ad. Kérdés, hogy ez így ki van-e küszä- bölve? Többen megállapítják, hogy nincs, egyáltalán nincs. Budapesten — mint hallottam a megyei KISZÖV nél — az egyik ktsz-elnök le is leplezte a csalókat a MÉH-telepen, akik ellenszolgáltatás fejében megengedték a legjobb anyagok kiválogatását. A ktsz-eknek nagyrésze jelenleg nem is veszi igénybe a budapesti MÉH-től kapott kiutalást, mert voltak olyan szállítmányaik is, melyek 80 százaléka tüzelésre volt csak jó, másra használhatatlan. Kü.

A Berlinben megjelenő Wochenpost munkatársa felkereste Algériában Krim Relkacemet, az Algériai Nemzeti Felszabadítási Front egyik vezetőjét, akivel alkalma volt hosz- szasan elbeszélgetni. Krim Belka- cem, aki jelenleg 36 éves, 1947 óta harcol Algéria függetlenségéért a francia megszállók ellen. Krim Bel- kacem, akit a francia megszállók, távollétében halálra ítéltek, részletesen válaszolt az újságíró kérdéseire. Többek között elmondotta, hogy az algériai felszabadítási harc ■négy esztendeje alatt sokszor kerültek új helyzet elé az algériaiak, de Gaulle hatalomrajutásával azonlön fel kell utazni, külön fuvart kell fizetni és sokszor üres kézzel, vagy rossz anyaggal jönnek vissza üzemükbe. Szükséges lenne az, hogy összeüljenek az ebben a kérdésben legilletékesebbek és megvizsgálnák, milyen intézkedésekkel lehet elkerülni a felesleges szállít- gatást.

Néhány javaslatunk lenne ehhez. Szükséges volna, hogy megyei szinten eldöntsék azt, hogy a Simontornyai Bőrgyár és a Bonyhádi Cipőgyár hulladékanyagának hány százalékát lehetne, illetve kellene a megyében hagyni a ktsz-ek számára. Ennek alapján a negyedévenként előre meghatározott egy, vagy két napon történjen meg a ktsz-eknek az elosztás, a Megyei Tanács, a KISZÖV és a gyár 1-1 megbízottja jelenlétében. így biztosítva lenne az ellenőrzés felülről, de egymást is ellenőriznék, hogy ne történhessen kiválogatás vagy esetleges visszaélés. (Természetesen a MÉH-nek, mint értékesítő szervnek a bekapcsolásával.)

Mit eredményezne a változás? A nemzetgazdaság érdekének megfelelően elkerüljük a felesleges fuva- rozgatást, költségeket, nem kötjük le a Budapestre szállítással a vagonokat, stb. Segítenénk a helyi alap jobb biztosításához, ezzel hozzásegí. tenénk a ktsz-eket, hogy hulladékanyagokból olcsóbban, az új anyaggal takarékoskodva dolgozzanak, nekik se legyenek külön költségeik a távolabbi beszerzéssel, stb. Mindemellett a visszaélésekre (kiválogatás, csalás) is kevesebb lehetőséget adnánk, vagy teljesen kiküszöbölnénk. A gyárak raktárai is elegendőnek bizonyulnának, nem lennének értékesítési gondjaik. Röviden szólva: „a kecske is jóllakna, a káposzta is megmaradna.”

Kérjük az illetékesek sürgős intézkedését. —i —é

ban a korábbihoz képest semmit nem változott a helyzet. „Algéria francia terület” — ez a gyarmatosítók jelszava s ez irányítja de Gaulle politikáját is. A száz éves gyarmatosításnak azonban vége s ezt meg kell érteniök a franciáknak is.

— 1947 óta harcolok Algéria felszabadításáért, — mondotta Krim Belkacem — s mindig ott, ahova a szükség szólított. Először közelebbi szülőföldem területén dolgoztam, ahol családom is lakott. Megszerveztem a parasztjainkat, kiválogattam az ottani vezetőket, röplapokat és brosúrákat nyomattam. Egyetlen célunk van, — hangsúlyozta az algériai vezető — Algéria, a hazánk felszabadítása.

Ezután arról beszélt, hogy a háború áldozatainak száma katonákban és polgári lakosokban ma már több mint 600 000. „Igen, — tette hozzá — nem túlzás, 600 000 ember. Nincs algériai család, amely ne gyászolná valamelyik hozzátartozóját!”

Elmondotta gzt is, ha a nép nem állna a felszabadítási mozgalom mellett, nem tudtak volna "hadsereget felállítani. , Több mint 100 000 algériai harcol ma is a franciák ellen, amint ezt Franciaországban is nagyon jól tudják.

Milyen lesz a jövendő Algériája? Erre a kérdésre Krim Belkacem így válaszolt:

—• Demokratikus, szocialista köztársaság lesz az új Algéria — mondotta. — Független parlamentünk lesz, amit általános titkos szavazással választ meg a nép. így követeli ezt forradalmunk, amely mélyen népünk lelkében gyökerezik.

— Mohamedánok vagyunk — folytatta Krim Belkacem — s olyan államot akarunk megteremteni, amely része az „arab világnak”, az izlam közösségnek.

Végezetül arról beszélt, az újságíró kérdésére válaszolva, ha de Gaulle-nak valóban az a szándéka, hogy végetvessen az algériai háborúnak, ezt azonnal megteheti. De ehhez mindenekelőtt azt kell figyelembe vennie, hogy mi algériaiak azt akarjuk, ne idegen urak üljenek a nyakunkon. De Gaulle, ha valóban akarja az algériai békét, szüntesse meg a háborút, a foglyokat a genfi konvenció értelmében engedje szabadon, s azonnal vessen véget a bebörtönözéseknek. De Gaulle azon ban nem hajlandó erre, mondotta Krim Belkacem, mi pedig könyörtelenül folytatjuk függetlenségi harcunkat a szabad és boldog Algériáért.

Tegyük hozzá, az algériai -nép elszánt harcában nincs egyedül. Vele van az egész haladó emberiség ro- konszenve, mély együttérzése.

(cs)

Somi Benjaminné

Miért és hogyan vándorol a hulladék a gyártól a ktsz-ig ?

Langyos augusztusi eső permetezett, s kénytelen voltam fedett helyre, a Kolonada oszlopai közé me nekülni és megelégedni azzal, hogy onnét szemléljem a filmfesztiválok híres városának, Karlovy Varynak meseszép palotáit.

A Kolonada oszlopai között különböző korú és nemzetiségű emberek tömege sétált föl-alá. Az emberek szinte kivétel nélkül különös alakú pohárkát szorongattak markukban, s időnként megízlelték a pohár tartalmát. Akinek megüresedett az ivóedénye, odament a forráshoz és újra tölthette a világhírű vízből, amelynek gyógyító hatásáról oly sok jót hallhat az ember.

Közvetlenül mellettem egy ismert színésznőre emlékeztető, rendkívül csinos asszony társalgóit francia nyelven, kövér, vizenyős szemű férfipartnerével, aki dühösen összevonta a szemöldökét, valahányszor a fekete szépség nevetni kezdett.

A sokféle nyelven beszélő embercsoportoktól elkülönülve vékony arcú, csontos, nagymarkú, bajuszos ember állt az egyik oszlop mellett. A mozdulatai, ahogy a cigarettát a szájához emelte, s napsütötte barázdált arca parasztemberre engedett következtetni. Odamentem hozzá.

— Lenne szíves megmondani, hol lehet ilyen különös alakú poharat vásárolni? — kérdeztem oroszul és

Emlék Karlovy Varyból

a pohárra mutattam, amelyet üresen tartott bal kezében.

Elmosolyodott és nyomban visszakérdezett szlovákul.

— Maga nem orosz?

— Eltalálta — válaszoltam — magyar vagyok.

A legnagyobb csodálkozásomra újdonsült, bajuszos ismerősöm magyarul szólalt meg:

— Rögtön gondoltam, mert nagyon magyarosan ejtette az orosz szavakat — mondta, és kezét nyújtva akkorát csapott a tenyerembe örömében, hogy a csattanásra a körülöttünk állók mind arra fordultak.

Miután kölcsönösen elmondtunk magunkról mindent, lamii ilyenkor szükséges, új ismerősöm, akit egyszerűen csak János bátyámnak neveztem, mivel Szabó Jánosnak hívták, nekidőlt az oszlop melletti korlátnak és kissé elmélázva így szólt:

— Amit elmondok most, nem árt ha megírja, legalább akik még nem gyógyultak ki teljesen az irredentizmus veszélyes betegségéből, azok is tanulnak belőle ... Mert tudom, sajnos, még maguknál, Magyarországon van mit gyógyítani ezen a téren.

Csodálkozva figyeltem János bácsi szavait, ámulatom azonban mée fokozódott, amikor folytatta:

—Tulajdonképpen én azért beszélek ilyen jól magyarul, mert csallóközi vagyok és magyar nemzetiségű Na, de hallgassa csak meg az én történetemet.

— Egy kis pusztán születtem. Akkor még a monarchiához tartoztunk Cselédek voltunk. Az apámat besorozták Ferenc Jóska katonájának elvitték a Doberdóhoz és ott is maradt szegény, csak a halálhíre jött vissza. Az első világháborút követően a Csehszlovák Köztársasághoz tartoztunk. Minden maradt a régiben, mi továbbra is cselédek maradtunk. Egyszer Komarnóbói jött hozzánk egy fiskális-féle magyar ember. Gazdag ember lehetett. Nagyon jól öltözött. Titokban felkereste a puszta magyar családjait és nagyon sokat beszélt nekünk arról, hogy ezen a földön, mivel ősapáink szerezték, nekünk, magyaroknak kell uralkodnunk. És csak akkor lesz igazán jó világ, ha mi uraljuk az egész Kárpát-medencét. A fiskálisforma embert, úgy tudom, később letartóztatták. Aztán telt-múlt az idő. Egyik év a másikat kergette, s egy szép napon magyar csendőrök jelentek meg a pusztán. A Csallóközt visszacsatolták Magyarországhoz. De mi bizony továbbra is cselédek maradtunk. A keresetünk, amilyet látástól vakulásig tartó munka árán szereztünk, nemhogy emelkedett volna, hanem inkább csökkent. Ami /volt némi lelkesedés az első napokban bennünk, az lelohadt, semmi lett és gyűlöletté változott át. Megint megjelent egy ember a pusztában. Gépészkovácsnak szegődött. Az ő szavait úgy ittuk magunkba, mint a tiszta forrás vizét. Azft mondta, hogy a cseh cseléd meg a magyar cseléd keserűsége a cseh úrnak és a magyar úrnak egyaránt köszönhető. Meg arról is beszélt, hogy nekünk mindenfajta urat gyűlölnünk kell, akár magyar, akár cseh, akár német, mert minden úr a munkások verejtéke árán él hereéletet. Egy napon elhurcolták a csendőrök a gépészkovácsot a pusztáról, de amit mondott, azt mind jól megjegyeztük ...

— Most termelőszövetkezetben dolgozom. Az egész puszta termelőszövetkezetté aiakult át már négy évvel ezelőtt. Most érzem igazán, hogy mennyire igaza volt a gépészkovácsnak, és most már tudom, hogy milyen rossz útra akart az a fiskális-forma ember vezetni bennünket, aki a Kárpát-medence uralmáról beszélt, mert az az uralom csak egy kis maroknyi magyar úr uralma lett volna.

— Most viszont... Most mi, munkások és parasztok vagyunk az urak, nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a Kárpát-medencétől egészen a Csendes-óceánig, az egész szocialista táboron belül...

A hangjából sugárzó pátoszi engem is magával ragadott, örömömben átkaroltam a vállát, ahogy ott a korlátra dőlt és lelkesülten bólogattam csaknem minden szavára.

Közben elállt az eső és mivel indulnom kellett vissza Prágába, elbúcsúztam Szabó János bácsitól, a termelőszövetkezeti tagtól, aki ahogy mondta, két hétig még a meseszép Karlovy Varyban maradt, hogy gyo- morbántalmait a gyógyvíz segítségével megszüntethesse. Búcsúzáskor egy kis fényképet adott emlékül.

Azóta, ha a fényképet előveszem, s elnézegetem okos tekintetű, bajuszos arcát, mindig beszélgetésünk emléke is eszembejut.

(Haypál)