Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-20 / 196. szám

A megyei népművelési tanfolyam után Augusztus 16-án befejeződött a hat napig tartó népművelési és kul­túrpolitikai tanfolyam, amelyet a Megyei Tanács Művelődésügyi Osz­tálya rendezett Dombóváron. A tan­folyamon népművelési dolgozók, függetlenített könyvtárosok, kultúr- otthon-igazgatók, népművelési ügy­vezetők vettek részt, s rajtuk kívül a szakszervezeti kultúraktívák. Mintegy 150 hallgató részvételével nyitották meg a tanfolyamot, amely­nek változatos programja nemcsak élményt jelentett a részvevőknek, hanem sok hasznos tapasztalatot is. Általánosságban érezhető volt, hogy megnőtt a tanfolyam iránt az érdeklődés a népművelési munkások körében. Igényelték a tanfolyamot és igénylik a következőket. Ez két dologra is mutat. Az egyik az, hogy a népművelés aktíváinak ilyenirá­nyú továbbképzése, rendszeres okta­tása a múltban hiányzott. Nem le­het értekezletekkel pótolni a rend­szeres továbbképzést. A másik, ami­re következtetni lehet az igényből, az, hogy a falusi népművelési dol­gozók is érzik, hogy szakmai és fő­leg kultúrpolitikai képzettségük hiá­nyos, kiegészítésre szorul. Erre vo­natkozólag egyébként már több íz­ben történt utalás, remélhetőleg a lezajlott tanfolyam javított a hely­zeten. Tapasztalható volt némi csalódás is. A részvevők többsége ugyanis azt várta, hogy gyakorlati tanácsokat, útmutatást kap munkájához. Ehe­lyett a tanfolyam jellege inkább kul­túrpolitikai volt, amit helyeselni kell, mert ennek haszna később majd a gyakorlati, mindennapi mun­kában is jelentkezni fog. Az egyik legvitatottabb kérdés, mintegy »központi probléma«, a fa­lu szocialista átszervezése volt, s az, mennyiben tudnak ehhez segítséget nyújtani a népművelés dolgozói. Felmerült többek között az is: he­lyes lenne, ha a pedagógusok a pe­dagógus illetményföldeken szakcso­portot alakítanának (természetesen a szigorú önkéntesség alapján, kü­lönben is, nem vezetők, hanem a részvevők javasolták). Ennek a he­lyessége majd természetesen a gya­korlatban igazolódik be, amennyi­ben megcsinálják. Ezen kívül is még számos javaslatot tettek, tanulság­képpen azonban meg kell említe­nünk: akkor tudja a kulturális te­vékenység jól segíteni a szövetkeze­ti mozgalom fejlesztését, ha a kul­túra irányítói tisztában lesznek a mezőgazdaság elvi és gyakorlati problémáival. Ma még nehéz lenne mérleget vonni, mennyiben volt hasznos a dombóvári tanfolyam. Bizonyosan sok segítséget nyújtott a részvevők­nek. És elsősorban itt kell helyesel­ni a megyei művelődésügyi osztály­nak azt az elgondolását, hogy nem gyakorlati kérdésekről, hanem a kultúrpolitika ismertetése érdeké­ben rendezte a tanfolyamot. Az, aki tisztában van.vele, milyen célt szol­gál egész kulturális munkánk, aki látja a célt, politikai vonatkozásban ismeri a teendőket is, a részletkérdé­sekben ÍS gyorsabban megtalálja az utat, mint, aki a nagy egésszel sincs tisztában. Sokat várunk az ősszel és télen kultúrotthon-igazgatóinktól, népmű­velési ügyvezetőinktől és természete­sen a többi kultúrmunkástól is. Mindenek előtt azt, hogy megjavít­ják az ismeretterjesztő munkát, mű­veltebbé segítik tenni a falu népét. (Ez is a szocialista átszervezést se­gíti.) A művészeti munkában is van tennivaló és nem is kevés. Ki kell söpörni a múlt szemetét a színjátszó együttesek repertoárjából. Erre csak művelt kulturális vezetők ké­pesek. A kultúrát a lakosság min­dennapi szükségletévé kell tenni. Felkarolni és továbbfejleszteni a mindennapi kulturális igényeket, amelyekkel találkozhatunk. Nagy feladatok, de lelkesítő feladatok és meg is lehet valósítani őket. Jegyzetek a művészetről A művészet nemcsak virágzik, hanem burjánzik is. Vacsora után a nyári étterem zenekarának egyik tagja hozzám lép s beszélgetni kezdünk. Vala­hol olvashatta a nevemet; ez min­den, amit tud rólam. „Mi művé­szek” — mondja önérzetesen és biccent. Zenei képessége és képzettsége, a legenyhébben szólva is, hiányos s ismeretei alig terjednek túl húsz-harminc könnyű és felszínes táncdalon. „Mi művészek” — mondja emeltebb hangon, hogy a szomszéd asztalnál is meghall­ják s hozzáteszi, hogy a Truba­dúrt is tudják. Elhúzom a számat; igen, itt van a baj, pontosan ez az elgondolkoztató, hogy a Trubadúrt is tudják. A négytagú együttes hiányos zenei ismeretei és lehető­ségei miatt képtelen Verdiig emel­kedni s jobb híján Verdi kény­telen alászállani e zenei félmű­veltség poklaira. — Ne légy szigorú, — mondja barátom, akivel együtt üldögélünk az estében. — Mégis csak terjed ezzel a jó zene. Sajnos, ez sem biztos. A mai tánczenétől nem vezet út Beetho­venhez s miért jelentene zene­kultúrát az, ha bozontos hajú if­jak a cigánykórusra foxtrottoz- nak? A művészet fegyelem és rend és áhítat is. A vulgarizálás, eb­ben az esetben, természetellenes süllyedést is jelent. S amíg a ké­tesértékű zenekar a tiszteletünkre rázendít Verdire, Baudelaire verse jut eszembe az albatroszról, a „kéklő ég uráról”, amint esetle-1 nül vonszolja magát a szárazon. * JTjBV jó fordításon nemzedé­kek munkálkodnak. A ma­gyar Hamlet, műfordítás-irodal­munknak ez a kivételes remeke, közel száz évig formálódott, ke­resve egyedül lehetséges tükörké­pét. A kiindulópont itt is Ka­zinczy, aki 1786-ban Bécsben látta s Gessner, Klopstock, Wieland, Herder, Lessing fordításai mellé rögtön odakerül a Hamlet is, s ez­zel Shakespeare belép a magyar irodalomba. A Hamletnek négy magyar fordítását ismerjük: Kazinczyé és Vajda Péteré úgy tűnik, mint be­vezetője és előkészítője Arany for­dításának, Telekes Béláé pedig az erőlködő és hiú kísérlet csak, hogy Arany után valami újat mutasson fel. A négy fordítás egybevetése nemcsak a nyelvi kifejezőkészség fejlődését, a nyelv csiszolódását mutatja, hanem azt is, milyen előzmények vezették Aranyt az egyetlen megoldáshoz. Kazinczy még nem az eredetiből fordít, de a hitvány Schröder-féle német átdolgozás után is közelebb jut Shakespearehez, mint a német elődje. A híres magánbeszéd né­hány sorát veszem példának: Lenni? Nem lenni? Ez tehát [a kérdés. Abban ver-e nemesb szív, aki a Megmérgesült csillagzatok dühös Csapásit békességgel szenvedi, Vagy abban, aki férfi-bátorsággal Száll ellenük s küszködve éri [végét. Valódi költő szól Kazinczy for­dításából, plasztikus jelzői, fordu­latai meglepő erővel hangzanak. A negyven évvel később jelentkező Vajda Péternél halványabbak ezek a sorok, de az első sor szállóigévé lett kérdésének megfogalmazását Arany is kénytelen majd átvenni: Lenni vagy nem lenni, — a nagy [kérdés tehát. Mi nemesb? a rossz szerencse [nyilait Eltűrni vagy fegyvert emelve ellene Legyőzni őt? J/'ajda tömörít s ha egyes sza­vak vissza is csengnek Aranynál, épp ezzel a túlzott tö­mörséggel halványítja Shakespea- ret, mert nemes pátoszát egyszerű­síti le. De a bevezető szavakat már megtalálta, bár a sor nehézkes. El­ső fogalmazásban Arany így adja vissza a sort: A lét vagy a nem­lét kérdése ez, ami nem sokkal szerencsésebb a Vajda Péterénél, de ebből alakul ki a végleges meg­oldás: Lenni vagy nem lenni: ez itt [a kérdés. Akkor ncmesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait, Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki? A rokonság a két korábbival szembetűnő, de ami azoknál még csak ráhibázás, pillanatnyi lele­mény, Aranynál a tökéletes bele­élés lesz s amint az eredeti szö­veg nem fog változni soha, ma­gyar megfelelője is végleges. Ez a teljesség már több mint fordítás: Arany nem átkölt, hanem meg­találja az egyetlen magyar meg­felelőt. Arany után természetesen csak szánalmas erőlködés Telekes Béla Hamletje, mert elszínteleníti, felhígítja Arany szövegét: Lét vagy nem-lét: ez a kérdéses itt. Ki a fenköltebb lelkű: az ki tűri A zsarnok sorsnak száz nyűgét [s nyilát, Vagy ki fegyvert fog tenger [baja ellen S végét szakítja dacosan? Úgy tűnik, mintha Telekes nem Shakespeareből fordított volna, hanem Aranyból. Egy-egy szó visszakísért bennünk, de az egész hamisan cseng és sokkal messzebb van Shakespearetől, mint Ka­zinczy átköltése. * Kevés irodalom van, melyben a műfordítás olyan előkelő helyet foglalna el, mint nálunk. De néha évtizedek erőfeszítése kell egy- egy fordításhoz, nemzedékek ké­szítik elő, munkálják a szöveget, türelemmel és tudással. Mert mind a kettő elengedhetetlen. CSÁNYI LÁSZLÓ 48. § A Magyar Népköztársaság biztosítja a dolgozóknak a művelődéshez való jogot A felszabadulás után lényegesen megváltozott a magyar oktatási rend­szer. Megmutatkozott ez a tanulók számának, szociális összetételének alakulásában és az iskolarendszer reformjában egyaránt. Míg 1945 előtt a 6—12 éves gyermekek voltak isko­lakötelesek, a felszabadulás óta 14 éves korig kötelező az általános isko lai oktatás. Ugyanakkor megszűnt is­kolarendszerünk korábbi széttagoltsá ga, az alsó-, a közép- és felsőfokú okta­tás szervesen épül egymásra. Ezen túl a dolgozók iskoláiban a felnőttek­nek is módjuk nyílik arra, hogy esti vagy levelező tanfolyamokon szerez­zék meg azt a tudást, amelyet a régi rendszer megtagadott tőlük. Óvodák Az utóbbi tíz évben számos új, korszerűen felszerelt óvoda nyílt, ahol szakképzett óvónők foglalkoznak a gyermekekkel. A háború előtt na­gyobbrészt csak délelőtt voltak nyit­va az óvodák, ma az egész napos fog­lalkozást megkönnyíti a dolgozó szü­lők munkáját. A fejlődésre jellem­ző, hogy míg 1938-ban 1140 óvodában 112 000 gyermek számára volt hely, ma már több, mint két és félezer óvo­dában hatezernél több óvónő foglal­kozik mintegy 170 000 gyermekkel. I Általános iskolák Alsófokú iskoláink mind számuk­ban, mind tananyagukban lényegesen többet adnak a gyermekeknek, mint a felszabadulás előtt. Az 1937—38-as tanévben kereken 1 100 000 gyermek járt az akkori elemi iskolákba, 1956— 57-ben pedig az általános iskolai diá­kok száma megközelítette az 1 millió 260 000-et. Nem csekély jelentőségű az sem, hogy míg a háború előtti utolsó békeévben az iskolakötelesek 79 százaléka járt csak elemibe, 1956— 57-ben a gyermekek 98 százaléka részt vett az oktatásban. Középiskolák Jelentősen kiszélesedett középisko­lai hálózatunk is. A háború előtt az ország 285 középiskolájába 52 000 diák iratkozott be, míg az 1956—57 tanévben 456 gimnáziumban, techni­kumban és más középiskolában 125 ezer diák tanult Ez másképp kife­jezve azt jelenti, hogy a háború előtt ennek a korosztálynak csak 7,4 százaléka, az említett tanévben pedig már 21,2 százaléka járt középiskolá­ba. Emellett az esti és a levelező tan­folyamokon .30 000-nél több felnőttet oktatnak. A népi demokrácia vezette be az egy munkaterület szakembereit képző technikumok rendszerét, mű­ködik az országban nyolc különféle művészeti gimnázium is, mintegy 1200 diákkal. Felsőoktatás A háború előtt 11 700 hallgatója volt egyetemeinknek és főiskoláink­nak. 1956—57-ben, amikor hazánkban már 31 felsőoktatási intézmény mű­ködött, 53 karral, a hallgatók száma megközelítette a 41 000-et. A szám­szerű emelkedésnél is jelentősebb, hogy nagymértékben megváltozott a diákság összetétele. A Horthy-rend- szerben a hallgatóknak mindössze 3,5 százaléka volt munkás vagy sze­gényparaszt származású, ma az egye­temistáknak több, mint fele kerül ki ezekből a társadalmi osztályokból; Az állam ezen a területen is igen nagy összegeket fordít az új nemze­dék nevelésére. A rendszeres beruhá­zásokon kívül 1956—57-ben pl. az egyetemi hallgatók 91 százaléka részesült ösztöndíjban. A legjobbak — ezernél többen —ugyancsak ál­lamunk segítségével külföldi egyete­meken folytatják tanulmányaikat. Rendkívül nagymértékű a fejlődés a könyvkiadásban. Míg 1938-ban több mint 17 millió könyv jelent meg ha­zánkban, 1956-ban már összesen jóval több, mint 43 millió példányban ad­tak ki könyveket. A legnagyobb pél­dányszámban szépirodalmi és ifjúsági alkotások láttak napvilágot, nagyobb­részt mai magyar szerzőktől. A kül­föld irodalmi alkotásainak megbecsü­lésére jellemző, hogy például az el­múlt évben Balzac, Dumas és Tho­mas Mann négy-négy művét 130 000, 111 000, illetve 49 000 példányban bo­csátották közre. Kiadói politikánk nemzetközi viszonylatban is kiemel­kedő sikereket ért el az Olcsó Köny­vek megjelentetésében: 3—4 forintért a hazai és a világirodalom műveihez százezres példányszámokban jutnak hozzá az olvasók. Nem kisebb szerepe van a művelő­désben mind jobban szélesedő könyv­tárhálózatunknak. Az ország legna­gyobb könyvtárai milliós állománnyal rendelkeznek, ugyanakkor elérte már a négy és félezret a területi könyv­tárak száma, ahol 4,2 millió kötet kö­zött válogathatnak az olvasók. Ehhez járul még a vállalatok és hivatalok üzemi könyvtárainak hat és félezres hálózata, ahol a könyvállomány meg­közelíti a négymilliót. Szép sikereket értünk el a sajtó fejlesztésében is. Több, mint négy és félszáz. időszaki sajtótermék — köztük 21 napilap és 175 havi folyóirat — jelenik meg ha­zánkban, ezenkívül a legkülönbözőbb tudományos és szakfolyóiratok adnak tájékoztatást egy-egy tudomány vagy iparág területéről. A magyar színházkultúra ugyan­csak kivívta már a nemzetközi elis­merést. Huszonhat állandó fővárosi és vidéki színházunkban az elmúlt évben 11 000-nél több előadást tartot­tak és a nézők száma nem sokkal maradt el a 6 milliótól. Az állandó színházakon kívül vándortársulatok járják a vidéket — nézőik száma egy év alatt eléri az egymilliót. Megnőtt a filmszínházak száma is, különösen a vidéki, elsősorban a falusi hálózat fejlődött jelentősen. A múlt eszten­dőben 115 új játékfilmet mutattak be hazánkban, a statisztika szerint Ma­gyarország egy lakosa évente átlago­san 13—14 alkalommal jár moziba. Hazai filmgyártásunk fejlődésére jel­lemző, hogy míg 1949-ben 6, 1957-ben mór 16 játékfilm készült Ugrásszerűen gyarapodik a rádió- zók tábora: a múlt év végén már csaknem 1,8 millió rádióelőfizetőt tar­tottak nyilván, azaz hazánk csaknem minden ötödik lakosának van rádió­ja. Fokozatosan gyarapodik a televí­zió előfizetőinek tábora is. A tömegek kulturális színvonalá­nak emelésében nagy szerepet tölt be mintegy 2000 területi és csaknem 300 üzemi művelődési otthon. Építésükre, felszerelésükre államunk igen jelen­tős összegeket fordít. Világhírű a magyar múzeumi kultúra. Orszá­gunkban 82 múzeum terjeszti az is­mereteket, ezenkívül számos időszaki és vándorkiállítás járja az országot

Next

/
Oldalképek
Tartalom