Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-15 / 192. szám
1958 augusztus 15 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Pusztai élet... Öregasszony bánata Meggyes-puszta, 1958 augusztus 12 njregváltozott a puszta képe, a hatvan évvel ezelőtt épült cselédlakások mellett gomba módjára nőttek ki a piroscserepes családi otthonok, a megváltozott új élet hirdetői. Az igazi változás a puszta lakóinak életében 1952-ben következett be amikor termelőszövetkezetet alakítottak és Uj Élet név alatt kezdték el a szövetkezeti gazdálkodást. Hatszáz hold területen öt évig dolgozott együtt több mint 70 szövetkezeti paraszt és eredményeik után a járás legjobb szövetkezetei között emlegették őket. Ma pedig ismét nadrág- szíjparcellákon gazdálkodnak és egyre gyakrabban hangoztatja az egykori tagság, ha akkor nem jön közbe az ellenforradalom, már hol tartanának. Bármennyire is jól ment a tsz-nek, az ellenforradalmi események a pusztán is bőven arattak, s az eredménye lett, hogy szétosztottak, szétparcelláztak mindent, a pusztulásnak tették ki addigi kétkezük munkáját, a hatalmas istállót, a maguk készítette sertéshizlaldát, lábas pajtát stb. Azóta már egyéni életük második éve felé járnak, s ha az ember beszélget velük, sűrűn emlegetik a termelőszövetkezetet, de a szavukból mást is ki lehet venni. Legelőször a pusztán Bálint János bácsival találkoztam, aki brigádvezető volt a termelőszövetkezetben. Amikor arról kezdünk beszélgetni, milyen lesz a pusztán az idei termés, csak legyint, s azonnal azzal folytatja, ha nincs az az október, milyen eredményeik lennének ma és fejből mondja a -számokat, hogy az utolsó évben már 70 volt a szarvasmarha-állományuk, 210 hízó, 36 anyakoca, s mintegy 130 malac képezte a sertésállományt. Földjeiket trágyázni tudták, a környéken nem volt olyan búza és kukorica, mint nekik. S ma ugyanaz a föld nem adja meg azt a termést, amilyet adott három évvel ezelőtt. Területükből 240 holdat a Tamási Erdőgazdaság kapott meg, s szinte fájóan mondja az öreg, hogy egyikmásik része bizony nagyon gazos. 7Í beszélgetés során több min- denről szó esett, közben állandóan bővült a kör, a volt tagok közül egyik is, másik is közbeszólt. Petrik Ferenc volt tsz-tag részt vett a napokban rendezett dombóvári tsz-ek látogatásán. Azt mondja, a pusztáról tizenegyen voltak, megnézték a határt, a valóban kitűnő állatállományt és a látottakról úgy nyilatkozik: »Érdemes és jó ilyen szövetkezetben lenni, dolgozni — de nem felejti el azonnal hozzátenni: — már a mi állattenyésztésünk is lehetne ilyen, ha nem szóródtunk volna szét.« Kis gondolkodás után azonban még hozzáteszi: — »Lesz is itt még szövetkezet, csak legyen egy olyan erőskezű elnök, aki jól tudja irányítani ezt az életet.« A köriilállók helyeslőén bólogattak, majd egy fiatalember, Tóthi József vette át a szót. — Őszintén mondva rosszul sikerült az idei gazdasági év. Nem tudtam én sem biztosítani a búzának a jó előveteményt közbe jött ez a rendkívüli tavasz és az eredménye? Két és fél holdról kereken hét mázsa búzám termett. Tíz holdon nagyobb részt bérletes földön gazdálkodom az idén és gondolni való, ha az idei termésből kiadom a több mint hat és fél mázsa adógabonát és ha beleszámítom, hogy vetőmagot kellene hagyni, de a bérletes föld minden holdja után is egy mázsa búzát és ugyanannyi kukoricát kellene fizetnem, akkor hiába söprőm össze az utolsó szemet is, még mindig nekem kell venni a búzát. — Szövetkezeti tagsága alatt mennyi búzát kapott? — 1955-ben léptem a szövetkezetbe és nyolc hónapig dolgoztam, járandóságként csak búzából 13 mázsa jutott. Ez mind az enyém volt. Bezzeg most... De csak legyen itt még egyszer termelőszövetkezet, biztosan nem fogok kimaradni, de az is biztos, hogy azt még egyszer semmi sem ugrasztja szét. r lyen ma a pusztán az élet. Az emberek nem felejtették el, hogy két évvel ezelőtt mennyi mindenük volt, ma pedig gondot okoz nekik, hogyan biztosítsák újig a kenyeret. Valamennyien nagy különbséget látnak a szövetkezeti és az egyéni gazdálkodás között és kissé kesernyés mosollyal mondják, hogy ezt a különbséget saját bőrükön tapasztalták. Rajtuk múlik, hogy mikor változtatnak ezen. Pálkovács Róza KEMÉNY hideg volt, amikor először találkoztam vele. Rongyos volt a kendője, a kabátja, lábujja kilátszott rossz bakancsából. Arcát vörösre fújta a szél, s a köny- nyek megfagytak rajta. — Ki lehet ez a szerencsétlen? — Egy csendes őrült asszony — mondták rá a falusiak. Aztán sokáig nem hagyott a gondolat, aggódtam sorsa felől. Most a hideg téli nap helyett egy forró nyári napon találkoztam újra vele. Ugyanabban az öltözetben ült az árok szélén és kis motyójá- ból falatozgatott. Köszöntem neki, de nem válaszolt. És mivel szóra akartam bírni, egy kérdést kockáztattam meg. Meleg van, ugye? Erre már felfigyelt és azt mondta: — Bizony meleg van! Üjra megkérdeztem: merre tart a néni? — Hazafelé — szólt röviden. Tartson velem — kérleltem. — Nem! Én még pihenek! Láttam, hogy közeledésem hiába való. hát továbbálltam, s érdeklődni kezdtem a faluban, mire egy öreg néni felvilágosítással szolgált. — Tudja, kedvesem, ez még a háború a*att történt. Szép fia volt a Julinak, erős, daliás legény. Jó dolgos is volt, a gazdaságban szépen helyettesítette az első világháborúban elhalt apját. Mikor bejöttek a németek, 18 éves volt a szegény gyerek, leventeköteies. EGY REGGEL aztán bezörgettek hozzájuk és elvitték. Először a szomszéd városba vitték csak, majd innét tovább Németországba és többé nem is került haza. Akkor, amikor az eset történt, Juli bezárkózott a szobájába és napokig nem jött ki. Egyszer, amikor mán megsokalltuk, a vöm bement hozzá és láttaj hogy a fia ruháit rakosgatja egyik helyről a másikra. Szemében tört fény csillant meg és a haja egészen megfehéredett. Mikor szóltak hozzá, csak nézett és értelmetlen szavakat dadogott. Akkor már tudtuk, mi történt: a szerencsétlen asszony megőrült. Azóta évek teltek el és Juli mintegy élő halott jár-kel az emberek között. Nem bánt senkit, csak ha fiatal fiúkat lát az utcán, szalad utánuk, s ha szerét teheti, megsl- mogatja kezüket, ruhájukat. A múltkor egy legényt egészen a szomszéd faluig kísért el abban a hiedelemben, hogy az az ő fia. Így van ez nap nap után, 1944 márciusa óta várja a fiát minden nap. Amint így beszélgettünk, a kapu előtt csoszogott el Juli néni, lassan és fáradtan vonszolta magát, s többször hátra nézett, mintha valakit várna. Az év minden napján kimegy valamennyi érkező vonathoz, mert bomlott agyával arra gondol, hogy az utasok között esetleg megtalálja a fiát, akit ki tudja miért és hova vittek el a fasiszták, Hány és hány fiatalért hullanak a könnyek, akiket hiába várnak vissza. Juli néni sorsa csak egy a sok közül, de hányán vannak anyák, akik vádolnak! Ne legyen nyugtuk a háborús uszítóknak, akik ma is a háborút újra ki akarják robbantani és fel akarják áldozni a fiatalság életét aljas céljaik eléréséért. Legyen kínzó vád és figyelmeztetés Juli néni szerencsétlen élete. Tálosi Teréz • A történet, amelyet elmondok. valóban megtörtént a megyében. Neveket azért nem említek, mert a szegény, szerencsétlen öregasszony kért erre; nem akarta, hogy lánya neve mindenütt ismertté váljon. Az esetet azért mondom el, hogy tanulságul szolgáljon sokak számára... A szociális otthon régi lakói felfigyeltek arra, hogy az újonnan jött idős néni nem elegyedik beszédbe senkivel, nem keresi senki társaságát, magábaroskadtan ül, ül, meghúzódva valamelyik sarokban. Valósággal láthatatlanná akar válni, nehogy véletlenül is terhére, vagy útjában legyen valakinek. És néha — ki tudná megmondani, milyen emlékek hatására — elcsukló sírással felzokog... Az otthon idős lakói kérdezgetni kezdték a nénit, mi bántja, miért nem megy a többiek közé. A néni eleinte hallgatott. A sok kérés, unszolás végül is szólásra bírta. Itt-ott akadozva, gondolataiban az emlékek után kutatva mesélte el élete történetét. Egy olyan küzdelmes, hányódott életet, amelyről regényt lehetne írni. Regényt a hálátlan gyermekről.. . — Huszonegy éves voltam, amikor 1914-ben kitört a világháború. Szépnek mondott lány voltam, karcsú derekú, fekete hajú. És talán az lett a szerencsétlenségem, hogy szegények voltunk. Apám napszámosember volt és kilencen voltunk testvérek. Tizenegy éves korom óta jártam én is napszámba a közeli pusztára, H. uraság földjére. — Négy év óta udvarolt már akkor nekem egy legény, már az eljegyzésről beszélgettünk, arról, mi is lesz, ha két nincstelen — mivel ő is csak olyan szegény volt, mint én — összeházasodik. Akkor jött a háború, és elvitték mindjárt az elsők között katonának. Oda is csak a szegény ember fiát vitték... — Egy év múlva jött csak haza, szabadságra. Sokat mesélt a háború borzalmairól. Meg a reménytelenségről, ami a katonák között volt. — Az urak háborúja ez — mondogatta —, ki tudja, mikor látjuk a végét, — Mi lesz ebből a kiút? Ott álltunk ketten tehetetlenül a háború közepén, előttünk a bizonytalanság. Mit is remélhettünk egyáltalán? Csak ^ azt tudtuk, hogy minden körülmények között kitartunk egymás mellett. — Aztán visszament a frontra. Egy hónap múlva észrevettem, hogy úgy maradtam tőle. Nem sokkal utána megjött a hivatalos írás, hogy hősi halált halt. Egyedül maradtam a magzattal a szívem alatt. Amikor az apám megtudta, elkergetett. „Nem elég ezeknek a szájába kenyeret adni? Még ezt is az én nyakamra akarod hozni? Menj, tartsd el, ahogyan tudod.” — Felmentem Pestre. Mennyit kellett járkálnom, kilincselnem, amíg egy helyre befogadtak cselédnek. Jólelkű emberek voltak, megértették a helyzetemet. Még boldog is voltam, amikor a kislányom 1916-ban megszületett. Egészen olyan volt, mint az apja. Minden gondolatom a gyerek volt, elhatároztam, felnevelem magam, a keresetemet ráköltöm, úgy járatom, ahogyan a házigazdá- mék kislánya járt. EMLEK Igen, ma már csak emlék... Tizenhárom évvel ezelőtt történt... A szakadozó kalendárium lapja 1945. január 6-át mutatott. Vízkereszt napja, ünnep volt. Mi kétszeresen ünnepeltünk. Hármunknak volt névnapja, ami ritkán fordul elő egy családban. Izgatottan keltem fel reggel, vártam a köszöntést. Azt mondta Széki néni előző este, hogy felköszönt. Nem is kellett sokáig vámom. Bekopogott és köszöntött mindhár- monkat: „Isten éltesse sokáig a három királyt, Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt.” Bőségesen megajándékozott bennünket, aztán reggelizni kezdtünk ... Meghitt, kis családi ünnepünk volt. Én, mint a legkisebb, ötéves voltam, hangoskodtam és örömömben szaladgáltam föl, alá a szobába ... Hirtelen megtorpantam, mert idegen hang ütötte meg a fülemet, hallottam, hogy nyílik ctó utcai ajtó ... Néma csend lett, mindenki az ajtót figyelte feszülten és az előbbi öröm helyett, most mintha félelem tükröződött volna az arcokon, a kintről beszűrődő hangok hallatára. Egyedül apám ült nyugodtan, neki nem volt ismeretlen a kintről hallatszó beszédOroszok jönnek, nem kell félni. Barátságos emberek — próbált vigasztalni bennünket apám. Alig hogy kimondta, nyílott az ajtó, s két szovjet katonatiszt lépett be. Az első karcsú, magas férfi volt. Vállapján főhadnagyi rang csillogott. A második valamivel alacsonyabb, telt alakjához illett a katonaruha, ő őrmester volt. Valamit mondtak oroszul, azt hiszem köszöntek, s beszédbe elegyedtek apámmal. Én még mindig mozdulatlanul álltam és figyeltem a két katona arcát, melyek mind barátságosabbá váltak, s nekem mégis mind idegenebbek lettek, s félve húzódtam az ágy felé és egy harcias mozdulattal, amikor nem figyeltek oda, alábújtam. A katonák körbe járták az asztalt és mindenkivel kezet szorítottak. A magasabbikat Ivanovnak, a másikat Vlagyimirnek hívták. Apám hely- lyel kínálta őket, de a reggelit nem fogadták el. Az arcokról lassan eltűnt a félelem, a bent lévők megbarátkoztak a katonákkal, csak én makacskodtam tovább az ágy alatt. Ivanov észrevett és pró- bárt kicsalni, de nem sikerült. A kabátja zsebéből cukorkát vett elő, melynek megpillantására felbátorodtam, s előmászva az ágy alól, kezéből ki akartam kapni a cukrot, de nem sikerült. Erre jóízűen nevetett és intett, hogy üljek az ölébe. A cukornak úgy látszik megvolt a hatása, mert engedtem a csábításnak. A legközelebbi napokon mindig elmentek hazulról, csak este jöttek vissza, ilyenkor elmesélték, hogy merre jártak. Repülős tisztek voltak. Elővették a térképet és mutatták: — Ma itt lenni... Simontornya, bum, bum németek... — Lassan úgy megszoktuk őket, mintha a családhoz tartoztak volna. Rólam nem feledkeztek meg soha, mindig hoztak valami ajándékot. Egyik nap aztán hiába vártuk őket vissza. Vacsoránál ültünk és kelletlenül majszoltuk az ételt. Nem jöttek. A reggel sem hozta meg őket. Ebédnél ültünk már, amikor lépések hallatszottak az utca felől. ők jönnek, — sóhajtottunk fel... Csak a postás jött. Levelet tartott a kezében. Apám úgy sietett elébe, mintha a saját fia sorsáért aggódna. Tekintete végigfutott a rövid levélen, majd megkönnyebbülten felsóhajtott: — Nem haltak meg, tovább kellett menniök... Még volt egy szem cukrom, amit tőlük kaptam, s amikor a számba vettem, úgy éreztem, hogy keserű íze van. Apám vigasztalt. — Ne búsulj fiam, majd visszajönnek. Ha elmúlik a háború meglátod, eljönnek hozzánk. — Elővette a levelet és kövér mutatóujját az utolsó szóra tette. — El tudod olvasni, hogy mi van oda írva? — Nem — válaszoltam. — Daszvidányie — mondta apám. — Viszontlátásra. Vártam őket. Elmúlt a nyár, s azóta sem jöttek. Talán meghaltak a háborúban, vagy visszatértek hazájukba... Vagy elfeledtek bennünket? Nem hinném ... T. — A sors viszont másként határozott. A házigazdámék — jómódú kereskedők voltak — egyre gondterheltebben jártak a lakásban. Egyszer csak azt mondják nekem: „Sajnos, olyan anyagi körülmények közé kerültünk, hogy nem tudjuk magát tartani. Bizonyítványába mindenesetre beírjuk, hogy megvoltunk magával elégedve”. Ott álltam megint munka nélkül. Az emberek egyre-másra beszélgették, hogy elvesztettük a háborút, alig lehetett már hozzájutni valami élelemhez. Ha volt is, csak jegyre... A kislányomat kénytelen voltam menhelybe adni. A háborúnak csakugyan vége lett és amikor a forradalom kitört, azt hittem, az én sorsom is jobbrafordul, de leverték az urak a forradalmat és az én sorsom maradt, ahogyan addig volt. A kislányomat nem vehettem magamhoz, kinek kellett egy gyermekes cseléd. — Tizenkét éves korában. 1928-ban ki kellett venni a kislányomat a menhelyből, és akkor visszaköltöztem a faluba Akkor már a sok gond, a küszködés a mindennapi megélhetésért, közönyössé tett a kislányom iránt. Megadtam neki, ami kellett, ruháztam és azt hittem, eny- nyi elég. — Az apámhoz nem mentem visz- sza, egyedül tartottam el kettőnket. A gazdákhoz jártam mosni, meg napszámba, néhány fillérért, vagy egy köcsög aludttejért. A kislányom mégsem engedtem dolgozni. hogy neki más sorsa legyen, mint nekem. — Húszéves korában férjhez adtam. Persze, nem tudtam úgy kista- firungolni, ahogyan akkor szokás volt. Jóravaló, szorgalmas ember volt a férje, csendes, szórahallgató. Parasztember. Sokat, nagyon sokat dolgozott, össze is kuporgatott nyolc hold földet, egy kis házat. Ott laktam náluk, és a vömmel nem is volt baj, hanem a lányommal. Csak olyan megtűrt személy lettem. Azt nem tudta megbocsátani sohasem. hogy nem volt apja, hogy az én nevemet kellett neki viselni, hogy miért kellett neki menhelyben lenni, „csak azért, hogy én Pesten élhessem világomat”. Pedig nekem az apján kívül nem kellett más férfi, soha. — Hát bűnös voltam én? Az én bűnöm volt, hogy az apját elvitte a háború? Az én bűnöm volt, hogy nem én nevelhettem a gyermekemet? A rendszer volt a bűnös, amelyik ilyen életet nyújtott... — Néhány évvel ezelőtt fájni kezdtek a kezeim. Nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Izületes lettem. Amikor rámjött, úgy kellett felöltöztetni. megmosdatni, egyedül nem bírtam járni, vezetni kellett. Egyre terhesebb lettem alányomnak, mindent mondott rám, csak jót nem, amikor magatehetetlenül feküdtem. A télen egyik este jobban voltam kicsit és fenn tudtam járni — valamiért rászóltam a kisebbik gyerekre. Erre úgy ahogy voltam, kilökött az utcára, a hóba, azzal, hogy az ő házában ő parancsol, örülhetek, hogy eddig megtűrt, de többet oda be ne tegyem a lábam. — Bolyongtam az utcán, szerencsémre az egyik falubeli — valami vöröskeresztes tag, vagy micsoda — behívott magához és helyet adott. Ott voltam néhány hónapig, aztán a tanács elintézte, hogy idekerüljek a szociális otthonba Mivel a lányo- méknak van vagyonuk, hozzájárulást .állapítottak meg, valami háromszáz forintot havonta. És erről hallani sem akar. Azt mondja, nem érdemiem meg... — Nehéz eset — bólogattak a csendben hallgató öregek, osztozva a néni bánatában, pedig mindegyiknek megvan a maga gondja, baja. Hosszú hallgatás után törte meg a csendet valamelyik öreg: — Bizony, vannak hálátlan gyermekek. akik nem értik meg az embert. Bognár István Mskai György, ,,Nyugati szemmel” című könyvének fedőlapja
