Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-10 / 188. szám

ff

Hakni kultúra"

Pesten és vidéken

Vasárnapi levél

A Népszabadság augusztus 3-i számában Kiss Péter írt, elszomorító voltában is rendkívül érdekes, cikket a vidék kulturális életének egyes megnyilvánulásairól, amit ő szellemesen «hakni-kultúrának« nevez. Vitaszándék nélkül: jóval több igaz, mint amennyiről Kiss Péter ír, s a kép tulajdonképpen akkor válik majdnem érthetetlenné, ha a vidéken mindjobban elburjánzó »haknikultúra« mellé állítjuk tizenötéves kulturális forradalmunk eredményeit, a tíz és húszezres példányban is kevésnek bizonyuló klasszikusokat (nemcsak Boccacciot, hanem Ho- merost is!), vagy akár az idei nyár budapesti Sophoklés-sikerét. A kirívó ellentét elsősorban azt. a kérdést teszi fel: honnan, miféle engedéllyel lepik el a jószándékú és minden jóra fogékony vidéket a dilettáns alkalmi együttesek? Mert ne feledjük, valamennyi hivatalos papírokkal, állítólag előzőleg ellenőrzött műsorral érkezik a megye- székhelyekre, sőt nem egyszer ismert művészek is fémjelzik a kétes egzisztenciákból verbuvált együtteseket! Tolna megyében volt falusi kultúrotthon, ahol a mosdótáltól a villanyégőig mindent elloptak, ami kezük ügyébe került, bár arra is volt példa, hogy egyes községek nem fogadták be a vándortruppot, miután előzőleg hallottak viselt dolgaikról. De ezek is, valamilyen formában — mondjuk ki az igazságot — állami segédlettel »terjesztették a kultúrát«, ha ugyan, még idézőjelbe téve is szabad ezt mondani.

A probléma nem mai keletű, azt hiszem, nincs vidéki lap, amelyik ne foglalkozott volna vele, de valószínűleg kevés község van az országban, amelyik az évek során ne tiltakozott volna ellenük. Valóban tűrhetetlen, hogy elsősorban a nyári hónapok alatt színvonalatlan és ízléstelen alkalmi együttesek lepjék el a vidéket, de sajnos, épp azok tűrik, akiknek elsősorban tenniük kellene ellene. Ez távolról sem azt jelenti, hogy a »hakni-kultúra« tipikus pesti jelenség, de sajnos, Pestről indul hódító útjára, miután Pesten — épp a művészi konkurencia mellett — nem tud érvényesülni. Arról nem is beszélve, hogy az engedélyre is először Pesten ütik rá a pecsétet...

A »hakni-kultúra« sajnos valóban hat, s elsősorban azokra a fiatalokra, akik szívesebben mennek a könnyebb ellenállás irányába: egy

bárgyú, nem egy esetben ízléstelenül erotikus jelenet »megértéséhez« lényegesen kevesebb szellemi erőfeszítésre van szükség, mint — maradjunk a humornál — egy Ka- rinthy-jelenethez. A hatás egyik külső fokmérője a rock and roll is lehet, amint Kiss Péter egybekapcsolja — és méltán — a kettőt. Az ízléstelenség mindig közös forrásból táplálkozik.

A sürgető megoldás sokféle. Végre egyszer s mindenkorra rendezni kell az engedélyek kiadásának kérdését, s nem szabad megengedni, hogy vendéglátó vállalatoknál, nyári kerthelyiségekben, vagy művelődési otthonokban dilettáns esepűrágók rontsák le azt, amit kulturális politikánk az elmúlt években elért. Nagy segítséget jelenthet és kellene, hogy jelentsen a rádió is, amely ugyancsak jobban kiválogathatná azokat a műsorokat, amelyeket »könnyű műfaj« ürügyén sugároz. Ha már a rock and roll-ról van szó, ezt is, egyéb zenei selejttel együtt elég buzgón terjeszti a rádió! De az eddigieknél sokkal több segítséget kell adni a falusi műkedvelő együtteseknek is, meg kell találni a »túl-patronálás« és a teljes magukra hagyatottság között a helyes arányt. Zenekarok szervezésével, alkalmi, az együttesek képességeinek megfelelő előadásokkal a falusi és városi öntevékeny együtElégedetlen emberekkel igazán nem nehéz találkozni. Egy részüknek az elégedetlensége igazán nem kifogásolható ,sőt egészséges valami, hiszen a mindig jobb, mindig szebb utáni vágy nem kis mértékben mozgatója, előrelendítő je a fejlődésnek. Ha ma egy mosógépet tudtam venni, holt bizonyos, hogy holnap egy motorkerékpár után fáj a szívem, s mikor már azt is magaménak mondhatom, esetleg házvásárlás lesz a következő cél. Hogy elérem-e? Persze, hogy elérem, ugyanúgy, mint soktízezer társam. Ez az „elégedetlenség” helyes, egészséges, ne is ejtsünk több szót róla.

Van azonban egy másikfajta elégedetlenség is. A minap egy fiatal emberrel beszélgettem, hosszasan. Sok mindenről előjött a szó, többek között arról is, hogyan élünk? Ez az ifjú ember — hálistennek ő és a hozzá hasonlók vannak a kevesebben — méltatlankodott, miért nem tud ő motorkerékpárt vásárolni, miért csak ezerkétszázötven forint a fizetése, s megvetéssel beszélt a lábán lévő cipőről is, amit háromszázhuszonötért vásárolt a Népboltban, viszont a KTSZ-nél sokkal szebb az ötszázmittudomén hány forintos, de arra neki nincs pénze. Bízisien örülnék annak, ha ifjú ismerősöm meg tudná venni az áhított cipőcsodát, négy pár másik lábbelije mellé s annak is ha ruhatárát hat öltönyről akár tizenkettörre tudná növelni, de azért azt hiszem ez egyszerre egy kissé túlzás. Mert az a fiatalember ugyan mennyit dolgozott huszonkét éves fejével azért, hogy minden „terülj, terülj asztal- kám”-ként eléje repüljön, amit sze- me-szája megkíván? Ez az a másfajta elégedetlenség, amiről viszont hallgatni lenne hiba, s ezzel kapcsolatban nem árt néhány dolgot elmondani, az idősebbek emlékezetében felidézni, a fiataloknak meg tanulságképpen.

Az életszínvonallal kapcsolatban sokszor elhangzik: bizony lehetne

magasabb is. Persze, hogy lehetne, lesz is, de vessünk egy pillantást hátrafelé, honnan jutottunk idáig, hogyan élt apánk, nagyapánk?

Kis község Tengelic a szekszárdi járásban .Nem is lehet az úgynevezett „gazdg” községek közé sorolni. S mégis a felszabadulás óta ebben a községben 175 új ház épült. Azt mondani sem kell, hogy zömmel a legutóbbi esztendőben. Ezzel szemben 1930-tól 1945-ig, tehát tizenöt esztendő alatt csak 79 olyan tengelici lakos akadt, aki házat tudott építeni. Beszédes számok, nem szükséges hozzájuk kommentár.

Egy másik község. Kurd. Ennek az esztendőnek első felében a községben lévő kiskereskedelem 2 millió 576 789 forintot forgalmazott, a vendéglő pedig 488 500 forintot. A legtöbb pénzt különböző textilárukra fizették ki, de több, mint negyed- millió volt avas-műszaki áruk forgalma is. Volt miből vásárolni a kurdiaknak.

"De nézzünk meg két üzemet is. A

tesek sokat tehetnek, persze elsősor ban akkor, ha leszoknak arról, hogy műsorpolitikájukkal a fővárosi színházakat utánozzák. Valószínű, hogy a TIT is az eddiginél többet tehetne. Voltak már olyan kezdeti lépések, amikor társasutazásokat szerveztek Budapestre egy-egy színházi előadásra. A Nemzetit vagy az Operát nem lehet egy-egy faluba elvinni. De a falusiakat el lehet vinni Pestre, s elsősorban a dolgozó parasztságnak lenne szüksége arra, hogy egyszer-egyszer beülhessen az Operába. A TIT ezen a téren keveset, vagy majdnem semmit sem tett.

S végül, de távolról sem utolsó sorban, az eddiginél jóval nagyobb szerep vár a KISZ-re, amint erre Kiss Péter is utal cikkében. A tánc- és dalkultúra fejlesztése, fiatalok szórakozásának helyes irányba terelése, okos és hatásos ismeretterjesztés mind olyan kérdés, amit elsősor ban a KISZ tud megoldani. Nem ^ kétséges, mindezért eddig Is sokat ( tettek a fiatalok, akik legjobban { tudják hogy milyen bajok, visszás-< ságok vannak náluk. I

<

Mindez együtt: a harc a minden-< féle dilettantizmus ellen — akár ad- < minisztratív eszközökkel is — és az igazi, nemes kultúra továbbfejlesztése nemcsak a »hakni-kultúrát« szünteti meg, hanem valódi szocialista kultúrát is teremt.

Csányi László

SZERENÁD

Lebben a lankán

Méla az est ott?

Lágyan a szellő.

Leng lila bimbó,

Lankad a tél már,

Fák kamaszos és

Lombos az erdő.

Friss törzsén ringóg

Lobban a lelkem,

Halkszavú csellón

Lángja kiégett.

Játszik a szellő,

Könnyeim árja

Ott is, ha álmod

Hullva-hull érted.

Csillaga feljő?

Halkul a dallam.

Lampion ott is

Alkonyat száll rám.

Kankalin kelyhe?

Itt a tavasz már,

Régi szerelmed

S meghalok árván?

Fénye ég benne?

Lebben a fátyol,

Szőke leányka

Lobban a lélek,

Dudol-e szebben?

Küldöm a szívem

Szeret-e jobban,

Dallamát néked.

Mint én szerettem?

Számvetés egy kirakat előtt

Még süvölvény gyerek voltam, amikor már ott álldogáltam a könyvesbolt nagy üvegablakai előtt és vágyakozva kukucskáltam a legújabban megjelent könyvekre: Karinthy Frigyes^ Móricz Zsigmond, vagy József Attila egy-egy kötetére.

Már vagy negyven éve ennek és én még mindig naponta ácsorgók egy kicsit az utamba kerülő könyves bolt kirakatai előtt. Munkába menet, munkából jövet, mindig szentelek egy kis időt ennek a szenvedélyemnek, és örömmel látom, hogy a kaleidoszkópszerűen egyre változó könyvkirakatokban a szinte számtalan újdonság közö(tt újra, meg újra feltűnnek régi kedves íróim, költőim, újabb és újabb kiadásban megjelent kötetei.

„Kövess, szép férfiú...“

Juan Lasmiranjo, ismert spanyol régész, görögországi ásatásai során különleges szandálokat talált, amelyek az i. e. V. századból származnak és minden kétséget kizáróan kurtizánok ruhatárához tartoztak. A szandálok talpán a szögek olyan elrendezésűek, hogy a hölgy léptei nyomán a homokban ez la szöveg olvasható: „Kövess, szép férfiú”.

Végigsimogatom tekintetemmel a régi és még régebbi kedves ismerősöket és kíváncsian nézegetem a még ismeretlen új írók új könyveit. Gyors számvetést végzek magamban; ennyi meg ennyi kell a háztartásra, ennyi a gyereknek új cipőre, a feleségemnek is megígértem azt a pulóvert, tehát még marad ennyi, meg ennyi. Fizetés napján tehát ismét gyarapítóm könyvtáramat két-három új kötettel.

Mondom, így megy ez már negyven éve. De egy dolog mégis megváltozott. Az utóbbi esztendők alatt egyre többen ácsorgunk és számolgatunk magunkban a könyves kirakatok előtt. Érdekes megfigyelést is tettem, amit most tisztelettel közlök az olvasóval. Nemcsak az történt, hogy többen ácsorgunk a kirakatok előtt és válogatunk a könyvesboltokban. A kirakatok előtt és a boltban — új arcokkal találkoztam. Munkások, munkásnők, itt-ott vidékről jött napégette arcú parasztemberek az új látogatók. Otthonosan mozognak a könyvesboltban, lapozgatnak a könyvekben, kérdéseket tesznek fel, sőt néha vitába is szállnak a bolti eladókkal. Ilyenkor én a „régi” könyvbarát örömmel nézem az „újakat”.

SZ. L.

Hegedűs Éva

;

Vannak még boszorkányok (?!)

tolnai selyemgyárban 1942-ben sztrájkoltak a munkások. Zömmel nők dolgoztak itt. Sztrájkjukkal arra akarták kényszeríteni a tulajdonost, hogy 2 (nem tévedés, kettő) fillérrel emelje az órabért. Ekkor itt egy üzemlakatos szakmunkás, akinek a legmagasabb volt a gyárban a fizetése, havonta a legjobb esetben 90 pengőt keresett. Ma a lakatosok megkeresik az 1600 forintot, a gyári dolgozók átlagkeresete 1200 forint.

A Bonyhádi Cipőgyárban 1941-ben a férfi szakmunkások órabére 50—84 fillér volt. A női szakmunkások viszont, akik teljesen egyenértékű munkát végeztek a férfiakkal, sőt olyan női is akadt nem egy, aki jobban dolgozottmint a legügyesebb férfiak, csak 36—52 fillért kaphattak.

A cipőgyári állapotokra talán a legjellemzőbb az a levél, amit 1941 április 22-én az akkori belügyminiszter küldött Tolna vármegye főispánjának. A levélből egy részlet: „Rendkívüli az elkeseredettség a bonyhádi cipőgyári munkások között, ugyanis az üzem csak néhány napot dolgoztat, de van nak munkások és munkásnők, akik csak két napig dolgoztak a munkahéten, a múlt héten pedig hármat. Családfenntartók 10, 12, 15, 19 pengőt keresnek ,ebből az összegből megélni teljesen képtelenség.” Tehát eljutottunk az alacsony kereset mellett egy másik dologhoz, ami jellemző volt a felszabadulás előtti állapotokra. Ez pedig a munkanélküliség. Azt hiszem azt nem kell bizonygatni, hogy ma nálunk a munkanélküliséget csak hírből ismerik Alti akar dolgozni, az kap is munkát.

Mennyi mindenről kellene még beszélni? Ma az SZTK-ról a legtöbb ember csak akkor vesz tudomást, ha valami baja van és gyó- gyíttatni megy. A múltban az OTI- nak csak felét fizette a tulajdonos, a másikat a munkásnak kellett fizetnie. A gyárakban ebédjét mindenki a munkapad mellett kuporogva ette meg. Üzemi fürdő csak pár év óta ismeretes, munkaruha úgyszintén, az meg pláne, hogy az üzem ingyen, saját járművös szállítsa a munkahelyre a dolgozókat.

Nem a mondanivalóból fogytam ki, csak a papírból. De azt hiszem egyszerre ennyi is elég. Ebben a néhány mondatban talán sikerült érzékeltetnem, mekkorát változott a világ, hogyan éltek tizenöt évvel ezelőtt nálunk a dolgozók, s hogyan élünk ma.

Persze azért ne elégedjünk meg jelenlegi helyzetünkkel. Azt az egészséges „elégedetlenséget”, amiről először szóltam, ne hagyjuk elaludni. Legyünk elégedetlenek, ■ s igyekezzünk azon, hogy pár év múlva a motorkerékpár után, a ház, vagy kinek mi a vágya, legyen a következő cél. S meg ne elégedjünk, amíg el nem érjük. Rajtunk múlik.

LETENYEI GYÖRGY

Nyugat-Németországban sokar vannak még, akik hisznek a boszorkányokban és olyan csodálatos erejí emberekben, akik sikeresen tudjál kiűzni a boszorkányokat. A 68 éves nyugalomba vonult Johann Kruse néptanító már régóta gyűjti a babonákra vonatkozó adatokat. Megállapítása szerint egyedül Hamburgbar 300 boszorkányüldöző működik éí naponta legalább 200—300 márkái keres. Ehhez jönnek még a hamburgi jövendőmondók, akiknek száma körülbelül nyolcezerre tehető. Johann Kruse kutatásainak eredményeit nemrégiben könyvben adta ki. Olvasása közben az ember a középkorban képzeli magát. Említ például egy nyugatnémet parasztot, aki egy bírósági tárgyalás során a legnagyobb határozottsággal bejelentette, hogy saját szemével látta az ördögöt. Beszélt egy faluról, amelyben legalább tíz »boszorkány« garázdálkodik, akikről köztudomású, hogy elapasztják a tehenek tejét. Kruse előadásokat is tart és ritkán hiányzik az utóbbi időben elszaporodott boszorkányperekről. A német bíróságok már több ízben hoztak ítéletet Kruse bizonyító adatai alapján.

HEGEDŰS LÁSZLÓ:

Cséplés

(Gyermekkori emlék)

A traktor pörölt, a cséplő hümmögött. Szállt a por, dőlt a szalma, hullt a kéve. A kazalozó nagyokat kiáltott.

Mint nagy játékot, néztem e világot, a kazal árnyékában heverészve.

S valaki mesélt. Csúnyán röhögtek.

Odébb álltam. Kóválygott a fejem.

S olyan szép és furcsa volt; a zsákos így szólt a piruló gazdalányhoz:

»tudod-e, rózsám, mi a szerelem?«