Tolna Megyei Népújság, 1958. május (3. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-21 / 118. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1988. május 21. Érdekességek — furcsaságok TKő'zépiókoLáéok Egy kirándulás története Élményeink, tapasztalataink a palánki kirándulásról Mi — nemcsak a paksi gimnázium Il/a. osztályosai hanem általában a középiskolások — ha szeretünk is tanulni. órák alartt nevelőink oktató előadásait hallgatni, mindamellett — különösen ilyenkor tavasszal — szeretünk kirándulni is. Az idén, úgy március vége felé azt mondogattuk, mikor már igazán beköszön thetet volna a várva-várt tavasz: Mikor mehetünk végre? Május elseje meghozta a várva-várt tavaszt. Már napok óta a hőmérséklet 24—27, sőt 30 fok között ingadozik. Kirándulásunk napján, május 6-án igazi tavaszi időjárás volt. Előtte való nap már készültünk az útra. Tisztítottuk, javítottuk a kerékpárokat, izgatottan vártuk a másnapot. Pár nappal azelőtt mondta osztály- tályfőnökünk, hogy kedden kirándulunk, megtekintjük a Palánki Tangazdaságot. Kimondhatatlanul örültünk. Akkor még nem tudtuk a számunkra előírt nemes feladatot, amit az indulás előtti napon kaptunk meg: „Mindenki vigyen papírt, ceruzát, riportot fognak készíteni házifeladat- szerűen.” „De még mi nem írtunk riportot!’” — lógatták orrukat a Il/a. osztály dicső tagjai. „Nem baj, majd megpróbálják!” — hangzott a kegyetlen válasz. Belenyugodtunk. Végre megemberelte magát az idő és ennek örömére összegyűlt az iskolában a tomászsereg. Izgatottan várjuk a kezdést, de nemcsak mi, hanem a nagyszámú közönség is. Bor- bély-ötperc múlva felhangzik tornatanárunk harsány kiáltása. Sorakozó! Vigyázz! Lépés, indulj! Most fotóriporterek, figyelem! Az egész csapat úgy néz ki, mint egy nagy színes virág. A bevonulás jól sikerült. — Ma van tíz éve, hogy a sportkörünk megalakult — szólt a sportkör vezetője — ezidő alatt a sport nem maradt háttérben! Beszámolt a tíz év alatti sportéletről, a fejlődésről. Aztán következtek az első a második osztályos fiúk. Botgyakorlatot mutattak be. Szépen, egyszerre ment, mely néhány különórának köszönhető. Fellélegezve vonultak le a pályáról, mi tagadás, kicsit izgultak. Most feszült csend: Az iskola végzett növendékei hajmeresztő gyakorlatokat mutatnak be korláton. Oly ügyesen mozognak, az egyik éppen kézenáll — én nem is merek odanézni: de hiábavaló a félelem — micsoda izmok, leesésről szó sem lehet. És most jövünk mi. Az első és másodikos lányok szalaggyakorlatokat mutatnak be jelentik a következő számot. Felbúg a gramofon. A Her- kulesfürdői emlék ismert dallama csendül és az első ütemre 24 pár kéz — Hát igen — filozofáltam magamban. — Nem lehet tudni, hogy kiben milyen riporteri tehetség rejlik, mely pont a kirándulás után kerül felszínre. Másnap reggel fél 7-kor volt a gyülekező. Igen ám, de szegény diákokra Fortuna istenasszonya nem mindig deríti kedves mosolyát. Esni kezdett az eső. Fentebb említettem, hogy 6-án igazi tavaszi időjárás volt. Ezt ki-ki értheti úgy, ahogy akarja. Ugyanis a májussal — az időjárással — vele jár a jó májusi eső is. amely „aranyat érő” ugyebár? Nos hát meg nem mondhatom, hogy hova kívántuk az aranyat érő áldást. Végre egy jó órával később a még csepegő esőben elindultunk.-. Volt dolga a szerelőbrigádnak az úton oda-vissza. Megérkezve Palánkra a tangazdaságot tekintettük rfteg: korszerű berendezések, gépi fejés, a tehénistállóban a tehenek előtt önitató berendezések. Megnéztük a sertéseket, s a lovakat is. Tanulságos volt, vezetőnk készséggel magyarázott, mi pedig írtuk az elkészítendő riportok vázlatait. (Egyéb alkalmatosság hiányában.) Palánkot elhagyva, s Tolnára érve mindjárt a cukrászdát rohamozta meg a diáksereg. Majd a szigeten emeli magasba a piros szalagokat. Suhog a sok rakottszoknya a huncut szél meg-meglobogtatja őket. Fekete nadrágos és fehér inges sportolók állnak a magasugróléc előtt. A fiuk guruló technikában a lányok ollózva ugrálnak. — Magasság i70 centiméter; felkészül — a többit elnyelte az izgatott moraj. Átviszi vagy nem és átvitte. Egy negyedikes tanuló volt. ezzel új iskolacsúcsot állított fel. Távolban 430—440-eket ugráltak a lányok, de elszaladtak valahova, én nem tudom merre. De nézzük csak, ott jönnek, ott vannak a bevonulok között. Mindegyiken rövid fehér szoknya van, fehér blúzzal és piros karikákkal szabályos kört alkotnak, majd a Kékduna andalító dallamára megkezdik ritmikus gyakorlatukat. Ez volt talán a legszebb, a legmuta- tósabb, de ennek is vége lett. Kihozták a szőnyeget és a szabadon választott talajtornát mutatták be a fiúk. Kézenállást. fejenál- lást, cigánykereket és még sokféle mutatványt produkáltak, látszott, hogy lelkiismeretesen edzettek, ugyanúgy a korláton is remekeltek. Ezután a felsőbb osztályos fiúk léptek fel közös szabadgyakorlattal. Ök már, nem izgultak. A fekvőtámasznál érdemes lett volna lefényképezni az arcokat. De hát a fotókörünk tagjai késtek. Biztosan a közönséget töltöttük a gyönyörű délutáni órákat. Estefelé haza akartunk menni. De mi az? Meg vagyunk babonázva? „Ahol jön, ahol jön egy fekete” — ha nem is holló, de felhő. Nem is egy. Pillanatok alatt beborult az ég, s zuhogott az eső. Betértünk a tolnai kultúrotthonba, mely nagyon szép. Elállt az eső, s végül indulhattunk hazafelé, koromsötétbe!), mindössze négy lámpával. Késő este értünk haza. Kissé elfáradva tán, de mindannyian azt mondtuk: megérte a viszontagságok ellenére is. Meg kell említeni még egy epizódot: egyik osztálytárs (ugyanis szabad címválasztás volt a riportnál) így jelölte meg a címet: ,Életem első és utolsó riportja.” Olyan jól sikerült azonban, hogy a tanár felvilágosította: „Valószínű nem az utolsó, mert a műfajok közül ez megy Neked a legjobban.” —És ki tudja? Hátha riporter lesz? Hát ilyen mozgalmas egy kirándulás nálunk. Csak kár, hogy ritkán van. Nem kellene egy kicsit többet gyakoroltatni velünk, diákokkal? Ha megyünk is kirándulni, ne csak a fiúk, de a lányok is többet mehessenek. Még a riport-írást is elviselnénk. Tessék megítélni! Paczolay Ilona Il/a. oszt. tan. fényképezték, vagy közülük valakit és ők pedig végeztek. A lányok nem késtek. Ott várakoztak már a felemás korlátnál, sőt az első fönt remegett, de azért nem rontotta el, szépen kitartott a mérlegnél, nem felejtette el, hogy hármat kell számolni. Mindig nehezebb gyakorlatok következtek. Az egyik végzett tanuló gyönyörű spárgát csinált. Mire lejött az utolsó is a korlátról a fiúk már szakadatlanul ugráltak. Jól megtanulták a szekrényugrást, kicsik, nagyok egymás után, mindenféle ugrást bemutattak. Gyorsan egy karikát hoztak és azon keresztül tigris-bukfen- ceztek. Nem tigrisekre, oroszlánokra hasonlítottak. Ez nagyon jó szám volt. A karika nyikorgását ünnepélyes csend váltotta fel. A lány kosárcsapat és a ping-pongosok érmeket kaptak, valamint a kiváló negyedikes sportolók serlegeket. Aztán^iz- gatott ide-oda szaladgálás, kezdődött a kosármeccs. A végzett növendékek játszottak a mostaniakkal. Hiába kiabálták a régieknek, hogy hajrá Kinizsi mégis 52:28 arányban győztek a mostani lányok. A fiúk kikaptak, már nem emlékszem mennyire. Most ismét a Kék Duna andalító dallama búg, bent a teremben keringőznek a párok, a régiek és az újak egyaránt.... Resch Ildikó Il/a. oszt. Kukuri-zaru Japánban a legősibb idők óta sze- rencséthozónak tekintik a majmokat, mint ilyenekkel találkozunk velük a népi hagyományokban, sőt még színdarabokban is. Régen azt gondolták, hogy a majmok elsősorban a gyermekek őrzői és majomalakú játékokat nemcsak azért ajándékoztak a kicsinyeknek, hogy játszanak velük, hanem mint óvó talizmánt is. Napjainkban is szeretik a japán gyermekek a ma jóm-játékszereket — talizmán mivoltukban azonban már senki sem hisz. Az ősi szokás az volt, hogy a kimo- nóban öltöztetett apróságok — fiúk és lányok — kimonójára hátul, a vál_ luk között kitömött játékmajmokat, kukuri-zarukat (odaerősített majom) kötöttek oda zsineggel. A szülők nem csak így vették igénybe a majmok segítségét gyermekeik védelmére, de a szentélyekben és templomokban bambuszágakhoz erősített játékmaj- mókat ajánlottak fel, hogy azok gyermekeik boldogságáért „imádkozzanak.” A kukuri-zaru helyett gyakran téglalapalakú, névjegynagyságú piros anyagot erősítettek a gyermekek ki- monójának hátára. Úgy képzelték, hogy ha egy gyermek elesik az utcán, kami (isten) azonnal segítségére siet és a piros anyagnál fogva felemeli. Ezenfelül meg voltak győződve arról, hogy a kis piros anyag elriaszt minden rossz szellemet, amely ártani próbál a gyermeknek. Egész flotta — borosüvegekben A brüsszeli világkiállítás dán pavilonjában különös tengerészeti „múzeumot1’ állítottak ki: 300 borosüveget, amelynek mindegyikében hajómodellt építettek be. A hajócskákat egy 85 éves dán halász készítette és szerelte az üvegekbe. A különös gyűjteményt az öreg halász szülővárosa vásárolta meg és küldte ki a világkiállításra. Akiknek sötétségben kell élniök .,. Amikor Bruno Mahneschi firenzei fiatalember elvette unokahúgát, s a házasságból megszülettek az első gyerekek, még semmi baj nem volt. De később Fabrizio, Gabriella, Nara, Romano és Rolando születésénél megkezdődtek a bajok. Az öt gyerek már csecsemő korában sokat és fájdalmasan sírt, a szülők és az orvosok rejtély előtt állottak. Ma már az öt gyerek 12—20 éves, de létük ma is rendkívül szomorú. Születésük óta nem bírják elviselni a fényt, minden fénysugár nagy fejfájást okoz nekik. A „fényérzékeny” öt gyerek iskolába sem tud járni. Odahaza tanulnak, egészen gyönge lámpafény mellett. A környező világot csak éjszakai képében ismerik. Csak ilyenkor mehetnek ki az alig-alig megvilágított utcákra. Napközben szobájukon az ablak mindig el van sötétítve, hogy egy árva napsugár se tévedhessen be. A szülők minden keresetüket és megtakarított pénzüket az öt szerencsétlen gyermek gyógyítására költik. Ma már a gyerekek is segítenek nekik valamennyit, otthoni munkával: szabással és bőrdíszművességgel. Legidősebb nővérük, Milena, a helyi sajtóban nemrégiben felhívást tett közzé, s a vezető firenzei szemorvosok próbálják most megmenteni a gyerekeket, akiknek szemevilága lassan-lassan eltűnőben van. Dr. Pages titka Dr. Pages perpignani fizikus kijelentette: „A nehézkedés leküzdésére az amerikai és orosz rakéták óriási mennyiségű üzemanyagot használnak fel. Ez nekünk túl drága. De ha megtalálnák a nehézkedési erő megszüntetésének eszközét, akkor olcsóbbak lennének a mesterséges bolygók.” Dr. Pages azt is állítja, hogy ő megtalálta ezt a titkot. Csodálatos kis lemeze magától fölemelkedik az „antigravitáció” segítségével. Pages azt mondja: „Tízmillió frankkal és hat havi nyugodt munkával elkészíthetném azt a francia űrhajót, amely pilótáját elviszi a Holdba és vissza is hozza a Földre.” Görkorcsolyával a busz sztrájk ellen ... Nemcsak a kerékpár volt az egyetlen közlekedési eszköz, amellyel a londoniak az autóbusz-sztrájk okozta nehézségeken segíteni akartak. Egy igen méltóságteljes úr a tízes évek nagy velocipédjén kerekezett végig az utcán; sok gyermek görkorcsolyázott. Két üzletember, titkárai kíséretében, rozzant gebe által vontatott konflison utazott, míg egy másik gentleman lovon vágtatott végig az előkelő negyeden, mint Victoria királynő idejében. t Milyen színű a brooklyni híd? Évről évre szakmunkásokból álló különítmények rohanják meg a newyorki építményeket, hogy elvégezzék a tavaszi nagytakarítást és megfiatalítsák a középületeket. Ez a munka az idén nagy meglepetést hozott az elképedt amerikaiak számára. A brooklyn-i híd, amelyet az egész világ feketének hitt, egyszerre csak eredeti színében: halványrózsaszínben jelent meg a szemlélők előtt. Ez volt az első eset, hogy építése (1875) óta „megszépítették’' a hidat. A nagy takarítási művelet költsége 30 000 dollár volt. A szamár marad, a ló az asztalra kerül Az ENSZ egyik genfi szervezetének minap közzétett jelentése szerint az európai földeken a növekvő gépesítés ellenére még sok szamár és öszvér dolgozik, ezzel szemben a ló eltűnőben van... azért, hogy újból feltűnjék az étlapon. Ugyanis Belgiumban, Luxemburgban, Francia- országban, Svédországban és Svájcban ennek a derék patás állatnak a húsát egyre nagyobb mértékben fogyasztják. A szeretet apró doboza Ashijában (Japán) Kobe közelében a város több vasútállomásán kis dobozokat látunk „Ai no Kobako” (A szeretet apró doboza) felírással. A dobozok alatt a következő felírást helyezték el: .,Ha nincs elég pénze vasútjegyének megváltására, vagy ha éhes. egy pillanatig se habozzék és vegyen el a dobozban található pénzből. Senkinek sem kell azt bejelentenie és senkinek sem kell érte köszönetét mondania.” A felirat a következőkben felszólítja azokat akiknek tetszik ez az ötlet, hogy adományukat helyezzék el a dobozban, akinek pedig pénzre van szüksége: emelje le a doboz fedelét és vegyen ki az ott található pénzből annyit, amennyire szüksége van. A dolog érdekessége az hogy eddig mindegyik dobozban már többszáz yen gyűlt össze, de még senki sem vette igénybe ezt a szokatlan jótékonysági ,.intézményt”. Háború a kolbász körül — „Hát ez mégiscsak szemtelenség!” — kiáltott föl Márta és Ágnes — a két örökhű barátnő — egyszerre. — „Mi az a nagy baj?” — kérdezte Benő ravasz mosollyal a két őrülten kutató lányt. — „Nincs! Nincs! Nincs! — csapta össze kezét Márta. — Hát ez mégiscsak a legnagyobb szemtelenség!” Azután kutatni kezdték a többi táskát is. nagy szorgalommal és dühhel. Úgy látszik nem találták azt a keresett valamit, mert most Ágnes hajtogatta: — „Nincs! Nincs! Ki vihette el? Ki ehette meg?” — „Ühüm! Már tudom! Tehát a tízóraitokat keresitek! — szólt közbe a legnagyobb szakértelemmel Benő! — „Egész biztos, hogy azt a két kis darab süteményt — amit a lányok általában tízórainak hoznak — meg nem ette senki és ...” — „Hagyd abba! Mert mindjárt adok egy pofont! Még idegesít!” — kiáltott rá Ágnes a bőbeszédű Benőre, mire az egy kissé elhallgatott. — „Ezt egész biztosan a fiúk vitték el!” — „Egész biztos! Egészen biztos!” — hajtogatta Márta is. És egyik se látta, amint Benő félrefordulva mogatta nem kicsi gyomrocskáját. Pár lány, nagy részvéttel nézte a két tízórai keresőt, de a kegyetlen sors csak nem adta meg, hogy a két farkas-éhes hölgy jóllakhasson. Szegénykék! Csak úgy fehéredtek! Sápadtak — a dühtől. Juj! Lesz annak, akit ezek elpáholnak! Mert, hogy valaki kap, az biztos! Az utolsó óra történelem óra volt. A két dühös lány persze nem azon törte a fejét, hogy miért tört ki a peloponézoszi háború, hanem súg- tak-búgtak, szörnyű terveket főztek. Majd meg fogják ők tudni, hogy ki volt a tettes. — ,.Na, itt tízpercben lesz nemulass!’ — súgta Márta összeszorított ököllel Ágnesnak, éppen akkor, amikor Magda néni kiszólította felelni a perzsa háborúból. Szegény kislány. Még ez kellett neki. Ilyen földúlt lelkiállapotban háborúról beszélni. Hiába, ilyenek ezek a tanárok. A jótanuló Márta most annyi badarságot beszélt össze, hogy az ember azt hihette, pillanatnyilag megbolondult. S még mindenek a tetejébe, bent volt az órán Zsóka néni. az osztályfőnök. — „Na, még egy mentő kérdés’’ — próbált segíteni Magda néni. — „Mikor és hol verték meg tengeri haderővel a görögök a perzsákat?’ — ,400 .. .400 ...80-ban” — mondta ki a hőn óhajtott számot, mire mindenki egy kicsit fellélegzett. — „És hol?” De erre a kérdésre akkora lélegzeteket vett. mint a tornaöltözőben egyszer, amikor az az undok Kati, a haragosa. 2.5 kilós bakancsával fejbeverte. Szemei vadul forogtak és úgy dadogott, mint még soha életében. Szent ég! Hát ezt meg mi lelte? Nézték társai az utolsó sorokból. Az a bolond Benő egy fél rőf hosz- szú kolbászt harapdált, illetve falt olyan jóízűen, hogy a kétségbeesett, dühöngő Mártának is kicsordult a nyála. Pedig hát nem rossz akaratból, vagy rosszaságból, á, csak azért mert Salamis . — tudniillik ez a szó, amit Mártának mondani kellett volna — hasonlít a szalámihoz, a szalámi meg a kolbászhoz, így talán kitalálja a szegény felelő. Dehogy találta el szegény. Csak állt, állt, nézett. Hiába volt az egész osztály nagy igyekezete, hiába súgta Kati, Karcsi, Jancsi. Panni, hogy: „Salamis, Salamis!” Az még a füle botját sem mozdította meg. Csak állt és nézte, rettenetes kínok között. Szemei előtt fogyott- fogyott a kolbász. A finom kolbász. Jajj ! De szeretett volna odarohanni, kikapni annak a szörnyű tolvajnak a kezéből, a fejéhez vágni, aztán ... bekapni. — „Hé!” — kiáltott egy hatalmasat kétségbeesetten, amikor a kolbász utolsó darabját kapta be az a ... ... az a ... disznó! A tanárnéni nagy türelmesen várt, várt. aztán a kiáltásra odanézett, ahová a szegény szenvedő felelő meresztett szörnyű szemeket. — „Jó étvágyat!” — szólt rá a mosolygó és jóízűen csámcsogó Benőre, mire az a legnagyobb nyugalom, mai és teli szájjal felelt vissza: — „Köszönöm! Az megvan!” De erre aztán kitört az osztályból egy olyan nevetés amilyen még a gimnázium falai között is ritkán fordul elő. Némelyek olyan gyomor- és oldalfájást kaptak, hogy egy hétig nem tudtak iskolába jönni. Másokat pedig egy-egy vödör vízzel kellett felmosni a földről, mert a nevetőgörcs közben lehemperegtek az olajos padlóra és piszkos lett a ruhájuk. A következményekre ugyan ki kíváncsi? Mindenki tudja. Benő barátunk azon nyomban kapott egy akkora oszályfőnökit hogy háromszor is hazavitte, s mikor mind a háromszor maga írta alá, hát egy igazgatóival tetézve behivatták a papát és a mamát. Jöttek is, mint békekövetek. Fehér zászlót lobogtatva. De azért otthon járt egy szép táncot a nadrágszíj is Benedek István, a híres kolbászevő nadrágján A két leány pedig megfogadta, hogy soha többé nem hoznak kolbászt tízórainak. Ha hoznak is, mindjárt az első óra kellős közepén bekebelezik. S még egy tervet sütöttek ki, de azt nem mondták meg senkinek. És Benő se dicsekedett azzal soha senkinek, hogy egyik este, amikor ment haza az iskolából. Egyik sötét utcán, egy sötét fa alól, kiugrott két lány... És ő hiába volt jó futó, a kétsöprűnyélen nyargaló boszorkány, méteres vonalzókkal jól elpáholta. Niki Éva Il/b. Tornaünnepély az első 10 év emlékére
