Tolna Megyei Népújság, 1958. május (3. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-11 / 110. szám
8 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1958 május 11. Emberségből jeles • • • Gaczeg László egy épület terméskő alapzatára mutat: — Ez lesz a mi házunk ... Majd ha felépül... Mutatja mellette a sok gerendát s egyéb faanyagot, ezenkívül a téglát, tetőcserepet. — Szóval az anyag már meglenne ... Miközben ezeket mondja, mutatja, lesír arcáról a sok gond és meglepetésre, igen sokat beszél a nehéz ségekről, bajokról és észrevehetően mellőzi az olyan örömteli kijelentéseket, amelyek általában a házépítőket jellemzi. Nem örül az új háznak? Dehogynem. Hiszen életében most lesz először háza, tisztességes lakása, amelyet magáénak mondhat. Dehát Gaczeg László nem egy amolyan „nagypénzű0 ember, aki gyorsan, könnyűszerrel elő tudja állítani a súlyos ezreseket. Dolgozik tisztességesen, a keresete is megjárja, dehát, sok kell a házépítéshez. Ha nem kap kölcsönt az államtól és kis szerencsével nem tud olcsón hozzájutni a házhelyhez, hozzá sem mert volna fogni a házépítéshez. Dehát még nem állnak a falak, nincs kész a tetőzet, nem történt meg a vakolás és bizony, ha belegondol, hogy mindez még milyen sok kiadást, munkát, izgalmat követel, nem csoda, ha gondterhelt az arca. Gaczeg mélyen maga elé néz, gondolkodik. — Igen, még nem jutottunk túl a gondokon ... Ráadásul a feleségem ... szóval a feleségem várandós BATAI FIATALOK és hát az sem tud úgy segíteni, mint kellene. Amikor kimondta ezt a szót, hogy ,\várandós’’ kicsit felvidult az arca, mintha éppen erről jutott volna eszébe valami olyan dolog, ami kellemes, ami jó még e sok gond közepette is. A kis jövevény? Csak erre gondolhat az ember. De ő egészen mást mond. — Tudja, olyan jó érzés volt az embernek... Látja azt a sok tetőcserepet? Azt ott.. A kiszesek ... Bajban voltam. A magamfajta ember nem adhatja ki az építkezést egy nagyvállalkozónak, hogy csak a kulcsot kelljen átvenni. Az drága lenne. Az embernek minden forintot meg kell takarítani, amit csak tud, így aztán úgy szervezi, irányítja az építkezést, lehetőleg minél kisebbek legyenek a költségek. Sikerült megvásárolni a cserepet, s elkértem a szövetkezettől a teherautót, hogy hazaszállíthassam. Estefelé, amikor hazajött a munkából a teherautó, megkérdeztem a vezetőt — mikor tud eljönni a cserépért. ..Most este ráérek’1 — mondta, de ugyanakkor nem volt, aki segített volna a rakodásnál. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak. A feleségemre ■ már nem számíthatok, mindenki dolgozik, szóval kellemetlen helyzetbe kerültem hirtelené- ben. Ezután történt az a kis eset, ami 'lényegében nem más, mint egy kis szürke, hétköznapi tett, ami jeles bizonyítvány három bátai leány számára. Látogatás a Szekszárdi Selyemtenyésztési Intézetben Néhány nap és megkezdik a selyemhernyók tenyésztésre történő kiosztását. Ebből az alkalomból felkerestük a Szekszárdi Selyemtenyésztési Kísérleti Intézet biológusát, Gu- bicza András elvtársat. Gubicza elvtársat méltán nevezhetjük a selyemtenyésztés tudományos úttörőjének. Fáradtságot nem kímélve kísérletezik, kutat munkatársaival együtt azért, hogy a népgazdaság számára minél kifizetőbbé tegyék a selyemhernyótenyésztést, és megfelelő mennyiségű és minőségű hernyóselyem nyersanyaggal lássák el textiliparunkat. rel, mint a „Mikroton”, amellyel egy petét legalább 100 darabra, vagyis olyan apró darabkákra oszthatnak fel, amely már szabad szemmel nem is látható. A látogatás befejezéseként Gubicza elvtárs megmutatta a kísérleti intézet múzeumát, amely méltán megérdemli az érdeklődést. A múzeum a selyemtenyésztés történetét mutatja be. Az intézet vezetősége szívesen látja az érdeklődőket azért, hogy megismertessék és népszerűsítsék a selyemhernyótenyésztést, amelynek országos viszonylatban is Tolna megye a gócpontja. A kísérleti laboratóriumban jelenleg 24 fajta selyemhernyó kísér-^- létével foglalkoznak, köztük Kínaizöld, Kínai-arany, Bársony-fekete és a Hibrid-csíkos, stb. fajtákkal. A kísérleti anyagok tulajdonságairól,$ élettani és textilmechanikai jellemzőjükről —, amelyek fajtánként igen változatosak — feljegyzéseket készítenek. A kísérletre beállított 24 fajtából választják majd ki azokat az egyedeket, amelyek a betegséggel szemben legellenállóbbak, a legfi-d nomabb és legnagyobb százalékú selymet adják. — Hosszú három év kemény, ku-i tató munkájának az eredménye azji a hibrid fajta, amely két különböző fajta keresztezéséből jött létre és amely véleményem szerint a mi^ tenyésztési viszonyaink között előreláthatólag be is fog válni, — mondotta Gubicza elvtárs. Ebből a kí-i sérleti fajtából Szekszárd három f legjobb selyemhernyó tenyésztőjének is adnak ki annak megállapítására, milyen különbség van a laboratóriumi tenyésztés —, ahol a legaprólékosabb szakszempontok is érvényesülnek — és az egyszerű külső tenyésztési eljárások között és ez mennyiben mutatkozik meg a se- lyemgubóhozamnál. A laboratóriumi és a külsőtenyésztési kísérlet^ megmutatja majd azt is, hány nappal lehetett megrövidíteni a tenyész- időt. A tudományos kísérleteket korszerűen felszerelt műszaki és biológiai^ laboratóriumban végzik. A laboratóriumokban megtalálható a magyar műszeripar legszebb és legtökéletesebb készítményei, amelyekkel $ a szál finomságát, erősségét ellenőrzik. A biológiai laboratórium pedig az egyéb berendezéseken kívül rendelkezik olyan érzékeny műszerPOZSONY1NÉ Toncsik Erzsi, Pintér Mária, Fábián Anna odaálltak Gaczeg László elé: — Ez miatt ne fájjon a feje, Laci bácsi. Majd elmegyünk mi, és felsegítjük rakni a cserepet. A három lány éppen, hogy megérkezett a mezőről. Egész nap dolgoztak a határban. Fáradtak voltak. Talán már a legények is várták őket az utcán egy kis szórakozásra. Gaczeg először nem akart hinni a fülének, de amikor látta a három leányt, hogy komolyan beszélnek s talán meg is sértődnének, ha elhatározásukat visszautasítaná, ez már meggyőzte arról, hogy most már valóban nincs oka az aggodalomra. Az egyik leány megszólalt, miután jóidéig kereste a szavakat, hogy hogyan is fejezze ki magát: — Mert tudja Laci bácsi, mi is beneveztünk a KISZ segítőbrigádjába. Segítünk a rászorultakon ... Ezután elindult a teherautó és Gaczeg László a három leány segítségével felrakta és hazaszállította a tetőcserepet. * Nehéz lenne kibogozni e megható kis esetnek a történetét. Az tény, hegy egy taggyűlésen Babos Mihály KISZ-titkár arról is beszélt, hogy nagyon szép erény és méltó dolog egy KISZ fiatalhoz, ha segít azon az embertársán, akiről látja, hogy bajban van. Mindenkinek lehet rendkívüli gondja, baja és mindenkinek jól esik, ha valakitől támogatást, segítséget kap. Egy valamennyire is jóérzésű ember segít is társain. Tanácsolta, hogy ennek a nemes cselekedetnek is ők, a kiszisták legyenek a zászlóvivői. Nem gondolt senki sem valami roppant nagy dologra, nem is ez volt a cél, hiszen az őszinte segítő- szándék a köznapi élet apró mozzanataiban is megmutatkozhat. Gondoltak mindenekelőtt az öregek re, akik már magatehetetlenek és nincs hozzátartozójuk, vagy az nem törődik velük. Volt olyan javaslat, hogy kitakarítják, bemeszelik egy-két ilyen öreg lakását. De gondoltak mindazokra, akiknek szükségük van embertársaik segítségére. S azóta ennek a szellemében igyekeznek élni. Azaz készülnek, hogy valamennyien jelesre vizsgázzanak emberségből, mint Toncsik Erzsi, Pintér Mária, Fábián Anna. Boda Ferenc Érdekességek Egy hónapig hánykolódtak a nyílt tengeren Tizenhárom japán halász tért haza a Yokosuka mellett lévő kikötőbe, miután egy hónapig hánykolódtak kis halászbárkájukon a Csendes-óceán délnyugati vizein. A Yutaka Maru nevű halászhajót, amelyet Tatsuichi Nishiyama kormányzott, 12 tagú személyzettel egy japán őrhajó vontatta be a kikötőbe A bárkát egy másik halászhajó fedezte fel, a 162 tonnás Kobata Maru, Sumitsu szigettől 300 mérföldnyire délnyugatra. Az 54 éves Nishiyama elmondta, hogy a Sumitsu szigettől 200 mérföldre délnyugatra hajóztak, amikor a géptk felmondták a hajón a szolgálatot. — Ettől kezdve ide-oda hánykolódtunk a tengeren és képtelenek voltunk hírt adni magunkról. — Mindennap a tengerbe dobtunk palackban egy segélykérő üzenetet, de eredménytelenül — mondta a hajó parancsnoka. A magukkal vitt csalétkeket ették és megolvasztott jeget ittak. — Néhány borzalmas vihart állottunk ki. Azt hittük egy háromnapos tájfun alatt, hogy a hullámok között leljük halálunkat. Mint a falevelet, úgy vetett berniünket a háborgó tenger a hullámokon. Kötelekkel odakötöttük magunkat a hajóhoz, hogy a vihar senkit bele ne sodorjon a tengerbe. Egy napon két külföldi gőzhajót vettünk észre. Minden erőnkkel lobogtattuk nekik piros zászlóinkat. Olajat is égettünk, hátha annak a lángját észreveszik. De nem láttak meg bennünket. A kapitány és a hajószemélyzet szánalmas látványt nyújtottak, amikor partra szálltak. Még mosolyogni is alig tudtak, csak a csalétek-készletüket mutogatták. Már csak két napra való készletük volt. Kastrup. az iszákosok repülő- állomása A skandináv repülőkonzorcium elhatározta, hogy Koppenhágában — vagyis pontosabban repülőterén, Kastrupban — berendezi „Európa kapuját’1 a Japánból vagy Amerikából érkező, illetve oda repülő utasok számára. Ezért különleges jogokat biztosított a légikikötő látogatóinak: a váróteremben adó- és vámmentesen lehet alkoholt és dohányt vásárolni. A vásárlást csak azoknak biztosítják,, akik Skandinávián túl utaznak. Ezért erős ellenőrzési rendszert vezettek be, amelynek során a repülőjegyre írják rá a vásárlást, s így kizárják a helyi „feketézők” mesterkedéseit. A váróterem boltjában éjjel-nappali szolgálatot tartanak. Nils Oisson, a skandináv repülőtársaság svájci képviselője elmondta, hogy karácsonykor amerikai katonák egy csoportja szállt le Koppenhágában. Egyikük felfedezte a „Tax-Free Store’‘-t, amely akkoriban nyüt meg. Ujjait szájába téve fütyült: 79 bajtársa rögtön felsorakozott mögötte és a repülőgép nem indult el, amíg minden katona meg nem kapta a maga öt üveg wishkyjét, amelynek kivitelét a vámhivatal engedélyezi. Hasonló volt a helyzet a szivarok, cigaretták, konyakok és egyéb italok tekintetében. A takarékosabb utasok számára elsőrendű útiélelmet csomagolnak ; így hát minden utas nagyon kedveli a kastrupi repülőteret. A légiutasok számára jelszóvá válik: minden út Koppenhágába vezet. Indiai gyászjelentésékben így jelentik be valakinek a halálát: X. Y. a mai napon égi (vagy mennyei) lakásba költözött. Jean Marsac francia sanzonénekes a következő receptet adta a Paris Journal olvasóinak: Két tojás sárgáját keverjünk össze 200 gramm liszttel és öntsünk hozzá félpohár cointreaut. Vágjunk apróra rózsákat, szegfűket, mimózákat és keverjünk 1 ozzá narancshéjat. Ezután sózzuk és paprikázzuk meg, majd öntsük le rummal. Másnap a kórházban ébredünk fel. Brana Jankovics szerbiai dolgozd paraszt a napokban megdöbbenve állapította meg, hogy 10 000 dínár megtakarított készpénze nyomtalanul eltűnt. Hosszas keresés után apró bankjegyfoszlányokra bukkant a birkaólba, ahol ezidőszerint csak egyetlen bárányt tartott. Az alapos gyanú alapján a bárányt levágta, s gyomrában megtalálta az ezres bankjegyek maradványait. A bankjegyfoszlányok beszolgáltatása után a Nemzeti Bank kártalanítja a póruljárt parasztot. $r© î KÂNAS2 ■ î î Alacsony termetű ember, fején kopottas, napszítta, zöldesszínű kalap. Maholnap átlépi már a 60. évet, nagy élettapasztalattal szemléli a körülötte zajló világot és ennek az élettapasztalatnak a segítségével gyorsan meg tudja ítélni, hol van a helye, vagy mit kell tenni éppen. A munkájáról beszélt az öreg Nagy Imre bácsi, a nagyszékelyi Petőfi Tsz tagja. — Amióta az eszemet tudom, kanász voltam — mondja. — Kilenc év óta vagyok a szövetkezetben, amióta csak megalakult... Húsz éven keresztül szolgáltam egy talponállva gróf Károlyi Istvánné- nál, Fejér megyében. Számadó- kanász voltam, száz anyadisznó volt a kezem alatt... Nem azt mondja, hogy sertésgondozó, mint ahogyan mostanában finomkodva emlegetik ezt a foglalkozást, következetesen kanászt emleget. (A kéményseprőre sem mondják, hogy kéménygondozó). Büszke is a mesterségére, amelyben egy életen át olyan tapasztalatra tett szert, amely feltétlen elismerést követel meg. — Kétszeres kiváló állattenyésztő vagyok — mondja büszkén. Ez a büszkeség jogos is, csak meg kell nézni a jószágállományt, az alapot ad — nem is akármilyent —, hogy büszke legyen mesterségére. Hogy még jobban igazolja magát, jó hírnevét, egy pepitafedelű füzetet mutat, az ellenőrző könyvet, amelyben a tsz-elnök neve mellett ott van a járási főállattenyésztő és egy Cseh. Szlovákiából látogatóba jött paraszt ember neve is. „A sertésállomány gondozása kiváló. Dicséret illeti a gondozókat példás munkájukért’1 — írja a főállattenyésztő. „A Petőfi Tsz-t meglátogattam, tisztaságot, rendet és szép állományt találtam'1 — írja Kajtár Lajos, a Csehszlovákiából jött látogató. A magafajta idősebb embernek már nincsenek túlnagy igényei, s ami kell, azt a szövetkezettől megkapja munkája után. — Két éve például 25 mázsa búzát kaptam, prémiumként meg 32 malacot. Akkor sok terményt kaptunk. Tavaly? Tavaly sem volt rossz, olyan 25 000 forint értékben jutott pénz és termény. Meg kell ugyan dolgozni érte és lehet akár tizennégy malaca is egy disznónak, felnevelem valamennyit. A prémium sókat jelent, mert látja az ember, érdemes tömi magát. Hányszor virrasztottam éjjeleken keresztül, amikor az ellések voltak ... — Igaz, a prémium megvolt azelőtt is — kalandozik vissza a múltba —, akkor percentnek mond. ták. Egyes, kettes percent... minden százból egy vagy két malac ... de azért meg kellett dolgozni, jobban, mint most... De nem azért, hogy most talán munka nélkül lehetne jövedelemhez jutni, dehogy. Most azért könnyebb, mert nem kell függni senkitől, szabad ember vagyok, teljesen rám van bízva a jószág. A munka meg nehezebb volt, azért is, mert valaki kedvétől mindig függött az ember, aztán egyedül kellett a száz darab jószággal bánni. Éjjel elletni, nappal legeltetni, hízót etetni, itatóvizet húzni, „lerágták” az emberről a húst nagyon ... könnyen beszéltek az emberrel... Ha valami nem tetszett, fel is út, le is út... Más most az élet, mint a múltban volt és ez különbség, no meg a hosszú élettapasztalat segítette az elhatározáshoz Nagy Imre bácsit 1956 októberében. Tudta, mit kell tennie, pedig úgyszólván egyedül érezte magát. Kis birodalmában — a sertésfarm jóval a falun kívül van — alig jutott el a hír a nagy felfordulásról. Bent a faluban osz- ladczóban volt a szövetkezet, a szarvasmarha- és lóállományt már hordták szét, mentek már szemügyre venni a sertésállományt is. 40 anyadisznó ellés előtt, 70 éves süldő volt akkor a gondjaira bízva, a szövetkezet legszámottevőbb vagyona. „Innen pedig senki el nem visz egy darabot sem — mondotta. — Ez a jószág nem jut bitangba... és ha mindenki otthagyja is a szövetkezetét, én akkor is maradok.1’ Az osztozkodniakarók sokan voltak, ő pedig egyedül, azaz mégsem, mert Baka Sándor, a szövetkezet mostani elnöke is ellene volt a feloszlatásnak. Mégis, az osztoz- kodók már annyira jutottak, hogy lemérték az állatokat, mindegyik kiszemelte, melyik lesz az övé. Az öreg Nagy Imrén azonban nem lehetett kifogni. Éjjel összecserélgette a fiaztatóban a sertéseket, másnap senki sem találta azt, amit kiszemelt. Újból kezdődött az osztozkodás, az öreg a következő éjjel megint összecserélgette a sertéseket. Közben néhányan úgy határoztak, hogy közösen gazdálkodnak továbbra is, nyomban új szövetkezetei alakítottak, így megmaradt az értékes sertésállomány is. Az öreg beszél, beszél a munkájáról. — Csak ránézek, és már látom, ha valami baja van a jószágnak. A parafatífusz — így mondja: „parafatífusz1’ majdnem olyan, mint a pestis — aztán részletesen elmagyarázza a különböző betegségek tüneteit. Majd megmutatja büszkeségét a nemrég vásárolt cornwall-anyakocát, amelynek súlya túlhaladja a három mázsát. — Ezzel el akarok menni ősszel az országos kiállításra, akkorra éppen hasas lesz, de itthon, Nagyszékelyben is megnézheti akárki. Ha- tizennégy malaca lesz is, mindet felnevelem, azt garantálom. Ebből az anyából lesz egy új sertéstörzse a szövetkezetnek. — Jövőre már elmegyek nyugdíjba — mondja azután. — Kilenc év óta vagyok már tsz-tag, azt hiszem, jogos lesz. Persze, azért nem hagyom abba a munkát, hiszen még csak hatvan éves leszek. Amit én ennyi éven keresztül megtanultam, át kell adnom a fiatalabbaknak is. Bognár István
