Tolna Megyei Népújság, 1958. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-04 / 80. szám
8 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1958 április 4, — Ez a bor lehet vagy tizenegy fokos — mondja óvatosan, s nyelvével csettint hozzá Csuka István, miutâp kóstolgatva kiitta a pohárból a bort és az utolsó hörpintést szájában megforgatva, megrágva nyelte le. — Meg-e? De megám, megvan ez még 12 fokos is, ha nem több — mondja a gazda. Szabadi Ferenc, és poharát a világosság felé tartva, gyönyörködik a rubintosszínű vörösbor színében. A többiek Leipold Lajos, Kiss István és Besztercei György pedig rábólintanak. Nemcsak azért, mert a vendéglátó gazdát a világért sem illik megsérteni, hanem azért is, mert ők is jónak találják a bort, ezenkívül pedig úgy ismerik Szabadi Ferencet, aki nem szokott túlozni még akkor sem. ha a saját boráról van szó. Szabadi Ferenc 12 holdas szekszárdi gazdát jóbarátai, ismerősei, tréfásan a szőlő szerelmesének nevezik maguk között és rá is illik ez az elnevezés. — Azokban az években, amikor mások elhanyagolták a szőlőt, s egyre-másra jártak a városi tanácsra szőlőkivágási engedélyért, Szabadi szomszéd a szőlő telepítésével vesződött — mondja Besztercei György. — Nemcsak hogy ő telepített új szőlőket, hanem még min- kete is arra biztatott, hogy ne hanyagoljuk el a szőlőket, mert lesz még a szekszárdi boroknak világhíre. Aztán most arról hallottunk hogy a szekszárdi bor is szerepel majd a brüsszeli világkiállításon. Üjból töltenek és újból isznak. A gazda ezúttal a fehér bort, a muskotályt kóstoltatja vendégeivel. — Lehet itt jó borokat termelni és lesz is jó bor, mert a kormány politikája meghozta a szekszárdi szőlősgazdák termelési kedvé*' — mondja a gazda, majd elgondolkodva hozzáteszi. Csak azt kellene megakadályozni, hogy mesterséges borokat állítsanak elő. Sehogysem igazságos dolog az, hogy egyesek 600 négyszögölön megtermelik az alapanyagot és ebből cukorra1» annyi bort készítenek, amennyit akarnak. Mi pedig vesződünk a szőlőtelepítéssel, pátyolgatjuk szőlőinket, hogy fellendítsük a szekszárdi hegyvidék szőlőkultúráját és bizonyos tekintetben háttérbe szorítva érezzük magunkat. Nem létezik az, hogy a modern technika világában ne lenne olyan műszer, amely vegyileg kimutatná, hogy melyik a valóságos, a tőkén termett és melyik a cukorral készített bor. Biztos, hogy ki lehet mutatni, mert más a szőlőcukor és más a répacukor vegyi összetétele. Hát bizony, jó lenne, ha valamilyen hatásosabb korlátozó intézkedés történne és bízom is abban, hogy ezzel a kérdéssel foglalkoznak is majd az illetékesek — mondja Csuka István. Ezután ismét isznak és a szőlő kimunkálásáról folyik az eszmecsere. — Nem hiszem, hogy az elmúlt öt év alatt ennyi trágyát kihord*ak volna a szőlőhegyekre, mint az idén — veszi át a beszéd fonalát Leipold Lajos. — Azelőtt csak azért is odaadták a trágyát, hogy eltűnjön azjíl udvarból. Most a télen pedig 80— Jj 90 forintot is elkértek egy kocsi trá fj. gyáért és még azt is megszabják J(l hogy mennyire lehet rakodni. És amerre az ember megfordu1 ih látja, hogy a régi. kipusztult sző- yj löket megforgatják. A napokbarß; hallottam, hogy vap" 400 szekszárd 7j szőlősgazda kért szőlőtelepítési en-5* gedélyt a városi tanács mezőgazda sági osztályán — ezt Kiss Istvánjh mondja. — Megindulna már a tavaszig munka, s alig várjuk, hogy ki-}r mehessünk, csak az idő engedné. Afy napos oldalakon már megindult at| léfolyás, ez sürgeti a szőlőmetszéstjil — így Csuka István. ív — Én meg most már úgy hatá-í! roztam, nem várok a jó időre, va-^{ sárnap ide, ünnep oda, el is kezd-j0 tem a metszést. A feleségem, megja a fiam zsörtölődtek is, hogy rritdj akarok? Elmegyek sárt keverni.})- Nem akartam velük vitatkozni, fel-l)! öltöztem vasárnaplósan és a nagy-ji kabát zsebébe süllyesztettem ajj metszőollót — gondoltam, biztos -t ami biztos, és ha csak egy módjj lesz rá, megkezdem a metszést — mondja Szabadi Ferenc, és igazolá sül előveszi zsebéből a metszőollót. — No, ez érdekes, össze sem be-2* széltünk és mégis egyformán csele-jji kedtünk — nevet nagyot Csuka Is'-j, ván. Én is a vasárnap kedvéért,' ' metszettem, ittvan a metszőollóm L is. Látod, a kimunkálásnál semt akarok elmaradni mögötted. Pozsonyi Ignácnéü Feltámadás MISZLAI GYÖRGY Húsvet elé... Selyemfényű ezüst nyulak lapulnak pulton, pult alatt. Gyémántruhában díszeleg mind, akár csak egy díszmenet. Előttük birka-barikád: aranyszőrű kis barikák. Azért jöttek errefelé: bégessenek húsvét elé. Kicsiny szívek édes álma, minden gyerek őket várja, őket nézik nappal, este, vágyakozva, szívrepesve... S elindulnak húsvét reggel csillogó, díszes sereggel: ezüstnyuszi, aranybárány. Milyen csodálatos látvány!.. . Elindulnak díszmenetbe, érkeznek gyerekszívekbe. S húsvét napja hajnalára üres tőlük a cukrászda!... A z eső már napok óta nem szűnt meg zuhogni. Szerencsés volt, aki valamiféle számyék alá jutott, azt a metsző, hideg szél sem érte. A lövészárokban kuporgó katonákat azonban semmi sem védte a természet haragja ellen. Aludni nem lehetett, mert alig állapodtak meg egy helyen néhány órára, a munkaszolgálatosok által előre elkészített lövészárokban, vagy a horpadt gyalogsági ásókkal túrt földkupacok mögött, az orosz aknavetők perceken belül megtalálták őket, s menni kellett tovább, ha nem a gránátok szerteszét röpködő darabjai elől, hát vitte őket a kényszer, menekülni, el ebből a pokolból. Volt úgy, hogy napokig nem is láttak orosz katonát, de menni kellett, mert aki lemaradt, arról többé semmit sem tudtak. Bár először kimondatlanul, aztán már ki is mondták, volt olyan érzés az emberekben, talán jobb azoknak, akik megunták ezt az egész véres színjátékot és lemaradtak, hogy fogságba essenek. Végül már nemcsak maguk között beszélgették ezt a katonák, azzal se törődtek, ha meghallják az altisztek is. A századból csak egy szakasznyi ember maradt, mire a faluszélre értek, ahol új. hevenyészett lövészárkok várták őket. Parancsnokuk egy hadapródőrmester. A főhadnagy annyira előreszaladt a nagy menekülésben, hogy talán már valahol Ausztriában segédkezik a hadtápnak. A szakasszá morzsolódott századnak azóta a hadapródőrmester parancsol. Parancsokat ugyan nem ad, édeskeveset ért a katonai dolgokhoz, az iskolapadból vonultatták be, még arra sem maradt ideje, hogy leérettségizzék. Inkább csak azzal törődik, hogy összetartsa a maroknyi embert. Harcolni ő sem kíván csakúgy mint a többiek, a tömegre azért van szükség, mert az egyedüllét borzalmasabb mindennél, s ha tábori csendőrök kezébe kerül a szétzüllött csapat, az isten se moshatja le róluk a szökés vádját. A falu alatt beugrálnak a lövészárkokba, s várják mi lesz. Az oroszoknak egyelőre nyomuk sincs, összeverődnek hát az egyik szögletbe, van aki aludni próbál, a többiek beszélgetnek. Kovács János, idős paraszt. Amolyan negyvenötös. Sokszor rajta nevet az egész szakasz, mert ahogy lélek- zetvételhez jutnak — imádkozik. Az imádságba akar menekülni a gránátok és bombák elől. Most is vele tréfálnak. — János bátyám, aztán imád- kozza minél messzibbre a frontot — szól egy fiatal őrvezető. — A legjobb lenne, ha hazaimádkozna bennünket — morogja közbe valaki s ezzel már vége is a tréfának, mert mindenki hazagondol. S ez már nem tréfa. Halálosan komoly dolog ez. S ezután már csak a hazamenetelről folyik a szó. — Nem hiszem én már hogy hazajutok. — Innen már nincs menekülés. — Miért is teremtette az úristen az embert, ha nincs jobb esze, mint hogy egymást ölje. — No, csak próbálnád ne ölni. ez a parancs. Igaz, őrmester úr? Az őrmester először nem szól semmit, úgy tesz, mintha nem is hallaná a kérdést. De mit is lehet erre válaszolni? A parancs valóban az, a józan ész meg mást diktál. S ha igazat ad ezeknek az embereknek, mi származik abból? Ha meg a parancsnok hangján szól hozzájuk, akkor maga is érzi, hogy hazudik. Inkább hallgat, csak később dörmögi maga elé: — Majd meglátjuk. A beszélgetés folyik tovább. Vagy inkább nem is beszélgetést ez, hiszen csak elkeseredett félmondatok röpködnek. — Milyen nap van máma, emberek? — kérdi egyszercsak egy a lövészárok fenekén kuporgó katona. — Tényleg, milyen nap is? — Én azt hiszem elseje, vagy másodika, — igyekszik találgatni a napot az őrmester. — Április elseje ... talán. Naptárja senkinek sincs, de nem is érnének rá keresgélni ha lenne se, mert egyszercsak elkiáltja magát valaki: — Az oroszok! Néznek előre, de senkit sem látnak. — Nem ott, hanem a falu felől! Egyszerre fordul meg mindegyik. Valóban, talán száz méterre, néhány orosz katonát látnak feléjük közeledni. Vagy inkább nem is egészen feléjük, hanem köztük és a falu között akarnak elmenni egy ritkás erdő irányában. Ügy látszik még nem vették észre a magyarokat. Legalábbis gyanútlanul közelednek a vattakabátos katonák, fülükre eresztve a sapka leffentyűje, géppisztoly mindegyiknél. Lehetnek tán tizenöten. A magyarok meredten figyelik őket. A puskát a kezükben, készenlétben tartják, de egyik se tudja, mit tegyen. Az őrmester sem. Pedig tőle várják a parancsot. Meg is kérdi egyik: — Mit csináljunk őrmester úr? Az őrmester nem szól, hanem felnyúl a vállpántjához és egy mozdulattal leszakítja az ezüstcsillagot, s csak azután mondja: — Semmit emberek. Senki ne lőjön! Innen tovább nem megyünk, csak hazafelé. Aztán int, hogy mindenki tegye le a puskát. Nagyot füttyent az oroszok felé. Azok erre fordulnak, a lövészárokban álló magyarok valamennyien lebuknak az árok pereme mögé. Néhány másodperc után egy puskacsövén magasba emelkedik egy piszkosszürke zsebkendő. Eltelik megint néhány perc, felemelkednek a katonák, s látják, hogy az oroszok alig harminc méterre vannak már tőlük, valamit kiabálnak feléjük és az egyik barátságosan integet. Kiugrálnak a lövészároRból, odahají- gálják a gyalogsági ásókat és derékszíjakat is a puskák mellé s csoportba verődve várják, hogy az orosz katonák valamerre vezessék őket. Ekkor szólal meg Klégli István, mintha folytatná a félbemaradt beszélgetést: — Április elseje van, nagyszombat. Valaki még hozzátette: — Nagyszombat... Máma va» a feltámadás. 1945-öt írtak ekkor a naptárak. LETENYEI GYÖRGY Bálán készülnek a legszebb húsvéti hímestojások néhányan a faluban, akik szintén f űzik ezt a mesterséget, de a legszebb tojásokat mégis csak a Treszka fes i. Készülnek a húsvéti hímes tojások, amelyekből többezret készítenek, s amelyekből a régi hagyományoknak megfelelően ajándékot is küldenek. A 71 esztendős özv. Tóth Jánosné, született Galág örzse, még ma is tartja azt a szép, hagyományos bátai szokást, a ,,mátkatál” küldését. Évek óta minden húsvét másnapján megajándékozza kedves „mátkám asszonyát”, Lukács Józsefnét, született Tamás Veronát. A cifra tányérra 3—4 darab saját készítésű hímestojás mellé egy üveg bor és egy kerek perec kerül, amelyet a megajándékozott hasonlóképpen viszonoz. így cserélődnek ki a hímestojésok, a leheletszerűen finom halasi csipkemintás, a piros-feketével festett sárközi mintával, amelyeket a megajándékozottak sokáig megőriznek a barátság jeléül. — Ilyen szépen sehol az országban nem tudnak tojást hímezni, mint Bátán, a mi falunkban — mondja Keresztes örzsi néni, aki egy kis beszélgetésre szaladt át Dér Józsefné tojáshímző asszonyhoz. Vannav még
