Tolna Megyei Népújság, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-16 / 40. szám
Gondolatok olvasás C1 gy kis könyvecske van előttem. „Tudja-e?" — a címe. — 2222 kérdést és feleletet tartalmaz. — Prédára teszi az ember tudását. A szerző szerint szép eredmény, ha minden másodikra felelni tudunk. No, lássuk csak! Tudom, hogy ki volt Odysszeus felesége, és meddig várt férje hazatérésére. Nem akadok meg, amikor azt tudakolja tőlem a szerző, hogy melyik magyar király csókolt kezet a török szultánnak. De már hallgatok, amikor az „Édes anyaföld" férfi főszereplőjét kellene megnevezni, vagy azt kellene megmondanom, hogy mikor nyert magyar birkózó először világbajnokságot. Ahogy így töprengek, s próbára teszem emlékezetemet, tudásomat, világossá válik előttem, hogy menynyi mindent nem tudok mindabból, amit ez a kis könyvecske kérdez. Milyen jó — gondolom —, hogy mindezt „kérdezik" tőlem! Legalább utánanézek, amit elfelejtettem, vagy, amit nem tudtam felidézem, megtanulom. Szórakozom. Mégis hasznos számomra a kérdések böngészése. Örülök, hogy senki sem kíván „oktatni”, s mégis rádöbbenek, hogy ezt vagy azt meg kellene tanulni. Mennyi minden van, ami életünk kel összefügg, s mi elmegyünk mellette. Nem tudjuk magyarázatát adni ennek vagy annak, de nem is keressük azt. Csak egyet. — Este van. Gyermekeink ott ülnek az asztalnál, tanulnak. Boldogan hallgatjuk, milyen sokat tudnak már. Látjuk őket küzködni; találkozunk esetekkel, amelyekben nem értünk egyet az iskolával. Talán zúgolódunk is, de ritkán jut eszünkbe, hogy felvessük magunknak az isko-- Iával kapcsolatos kérdést: „Tudom-e?” Tudom-e: miért kell verset tanulni a fiamnak? Miért kell burgonya-gumót vinnie az olvasási órára? Miért kell a termények árát összeírnia? Hisz van árjegyzék, tegye ki a tanító bácsi.) Miért kell Zsuzsának tanulópárban tanulnia? stb. Miért? .. Miért? ... Miért?)... jL' rdekes lenne a sok kérdést összegyűjteni, s a? feleletekkel együtt a szülők kezébe adni! Mennyivel máskép néznénk mi szülők a gyermekek minden tevékenységét, az iskola minden követelését! — Mennyire örülnénk gyér mekünk tevékenységének, ha választ kapnánk, vagy keresnénk a sok „miért?“-re. Nem haragudna az édesanya, hogy már 3 lábast s négy tányért szedett ki Pista a szekrényből! Nem bosszankodnánk hogy a tanító néni azt követeli „dundi’’ leánykámtól, hogy gyakorolja a „bukfencet".- Boldogan szemlélnénk, hogy az apró emberke úgy töri fejét a „furcsa“ számtani feladatokon, hogy verejtéke is csurog. Az iskola általában úgy áll a társadalom tagjai előtt, mint olyan intézmény, mely bizonyos dolgok ismeretére és a viselkedésre tanítja meg a gyermeket. Vagyis megtanítja írni, olvasni, számolni, rajzolni, énekelni, megadja a tudományok alapjait és megtanítja a társadalmi érintkezés szabályaira. Legtöbbször az iskola egyéb feladatai nem állnak ilyen tisztán előttünk. Pedig nem elég, hogy ismeretekhez juttatja gyermekünket az iskola! — (Már maga az „ismeret” kifejezés sem jelenti mindenki részére ugyanzt!) Még elég gyakran megelégszünk azzal, hogy gyermekünk az iskolából úgy térjen haza, hogy nagyszerűen mondja el a nyelvtani szabályt, hogy „gépiesen”, pillanatok alatt végezzen el egy osztást, hogy „fújja“ Ohm-törvényét stb. Ennél több az iskola feladata. — Nem elégedhetik meg azzal, hogy gyermek mechanikusan „fújja" a. szabályokat, s végezzen bizonyos műveleteket. Mélyebbre kell hatolnia. Fontos az emlékezet fejlesztése, de ennek nem rendelhető alá a gondolkodás fejlesztése. Az iskolának tehát az összes értelmi erő kibontakozását kell szolgálnia. De még itt sem állhat meg! A gyermek érzelmi világát gazdagítani ugyanolyan fontos feladat, mint az előbbi. Az érző és gondolkodó ember akarat nélkül csak hitvány báb, amely képtelen a legkisebb gondolat megvalósítását szolgálni. Ezt tudja minden nevelő, s az iskolai munka éppen ezért nehézségek leküzdését is jelenti a tanulónak. A mikor ismeretekhez kívánja a nevelő juttatni a gyermeket, a való életet állítja eléje. Ivíeg- figyelteti a tárgyakat, a jelenségeket. Arra törekszik, hogy a gyermek türelmesen figyelje meg azt, ami előtte van. Keresse benne a lényegeset. Ne szaladjon, ne kapkodjon! Ehhez szükséges, hogy figyelemre szoktassa a tanítványait. Nem könnyű dolog! Hányszor kell ugyan azt elmondania! Hányféleképpen kell ugyanazt a gyermek elé állítania, hogy mindig újra érdekessé tegye részükre! Közben kényszeríti tanítványait, hogy keressék a tárgyak, jelenségek és események között az összefüggéseket. Hasonlítsák valamihez, azt, amit szemlélnek, amiről szó van. Adják magyarázatát a történteknek. Határozott kézzel segíti a nevelő ilyenkor a dolgokban, jelenségekben tapasztalható közös vonásokat észrevenni, kiemelni, mert ebből alakul majd ki a szabály. A tanult szabályok alkalmazása-’ val van legtöbbször hiba a tanulóknál. A nevelő hamar rájön, s világosan látja ezt. A kívülállók, sőt a szülők is nehezebben veszik észre. Egy-egy osztályzat miatt éppen ezért van „nézeteltérés”. —Kérem, úgy számol a fiam. mint a felnőtt!“ — mondja az apa. — Vagy: „Csak úgy ,fújja’ a leányom a nyelvtant, mégis hármasa van!” — Igen, hármasa van, mert hiába „fújja“ „Az igekötőt az igével összeírjuk, ha közvetlenül az ige előtt áll", ha a dolgozatban külön írta a „Vissza” igekötőt. — Vagy hiába „fújja“ a VI. osztályban Zolika; törtet törttel úgy osztunk, hogy fordított értékkel szorzunk, — ha nem tudja kiszámítani: „Mennyi kosárkába csomagolhatunk 26/8 kg almát, ha egy kosárba 4/5 kg fér?” Q ondolatokat összerakni, kifejteni, csak bizonyos rendben lehet, ha azt akarjuk, hogy értelmes is legyen, amit mondunk. Ezért az iskolának rá kell nevelni a gyermeket a rendre és annak szeretetére. Észre kell vétetni a nevelőnek a rend szépségét. De észre kell vétetni mindenféle szépséget, s vezetni kell az apróságokat, hogy magatartásukban, mindennapi életükben is igyekezzenek a szépet megvalósítani. Kezdődik ez a tiszta kézzel, ruhával, folytatódik a tanterem ízléses díszítésével, a zsebkendőhasználat megkövetelésével, a helyes, éppen odaillő kifejezés használatára való szoktatásközben | f sál, az egyenes testtartás megköve-W telésével, a dal ritmusának kopogó-;/) sával, a halk éneklésre való szók-* tatással, az írásfeladat ízléses elhe-v lyezésével, egy szép kép nézegecé-K sével, egy költemény átérzett el-* mondásával, hogy csak néhányat* említsek meg a sok közül, mert* hisz a felsorolás végnélküli le-K h^Jne. * Mennyi türelem, mennyi jó szó^! kell, amíg megvalósul a szép szere-)} tete! Mennyire kell a szülői ház* segítése ezen a téren is! — A* mama is kérje számon a zsebkendő-* használatot, az iskolai kötényt azW apa is tétesse el Sárival otthon. Ott * hon is rend és tisztaság ural kod-* jón; durva szó ne érje a gyermek* fülét, a jó könyvet szívesen olvassa^ a család, stb. Csak közösen együtt érhetünk el eredményt ezen* a téren is. * k A z iskola feladata azonban* még ennél is több! — Nem-* csak megismerteti a madarat, s* megmutatja a gyermeknek, hogy aty gyümölcs és a madár kapcsolatai milyen szoros, nemcsak gyönyör-* ködni tanít meg a rigófüttyben, ha-jí nem ezúttal meg is szeretteti a| madarakat. Úgy kell dolgozni ai nevelőnek, hogy ez a szeretet cse-* lekedetekben is megnyilvánul-* jen. A kis pajtások ebben a téli,* zord időben gondoljanak a kedves,^ hasznos cinkékre! Vagyis nemcsak* az eszét kell „kiművelni” a gyér-* meknek, hanem a szívére -s hatni* kell. — Örüljön őszintén a társa si-* kerének, szoruljon ökölbe keze, ha* bántják hazáját. Szeresse a kér-* geskezű földművest, a dolgozó em-| bért akikor is, amikor majd más* munkakörben dolgozik felnőtt ko-* rában! j j Mennyivel több ez, mint a lecke^ elmondása! Mennyivel nagyobb) munka kell az ember kialakításá-J hoz, mint a tudás megadásához. GYENES ISTVÁN: MENNYI LEHET... Mennyi lehet a kenyerem java? Több, kevesebb mint hajamon a hó? Negyven évnek már nincs új bánata, Belenyugszom, hogy emlékezni jó. Az univerzum tágul és rohan — Én önként szűkre vontam a köröm. Csak zúgjon folyó, tenger boldogan, Én csendes kutam mélyét tükrözöm. Nem érnek el már gyújtó áramok, Sötétben hagynak a lobogó fények. És hallgatok és szomorú vagyok, Mert több bánatot már nem is remélek. HEGEDŰS LÁSZLÓ: Tavasz a télben Szeme éjfél, az arca hajnal. Tündér talán, vagy ifjú angyal. Élő nóta a csend ölében, Tavasz a koldus, szürke télben. M í:iCseresznyepiros pici szája mosolyt biggyeszt a rút világra. Gesztenyehaját habfehérre pelyhezi a tél új szeszélye. Rózsabimbó két apró melle. S ahogy megy! Mintha szárnya lenne, úgy integet a rajta lengő, magakötötte kicsi kendő. Köténye lebben. Kék a fodra. S a ringókedvű babos szoknya úgy muzsikál, hogy szinte álom. Nincs ennél szebb kép a világon! Csak nézem egyre, de hiába; már lenn a kertek alját járja. Egy telet tavasszá varázsolt. Pedig csak egy kis barna lány volt... Békés Ferenc $ «3* 4$Cóm^ & íóHvdgybÁl Molnár Ferencről már életében is a legellentétesebb vélemények alakultak ki. Voltak akik nemcsak legsikeresebb, hanem legjobb drámaírónkat láttáik benne, mások azonban alig tartották több re, mint egy közönséges színdarabgyárost, aki szorgalommal és ügyességgel tudja kielégíteni a közönség ízlését. Volt idő, amikor egyóMalában nem beszéltünk róla, a legutóbbi másfél évben pedig jóformán minden színház erkölcsi kötelességének érezte, hogy előadjon egy Molnár-dara,bot. Mól nár Fefenc irodalomtörténeti helyét még senki sem próbálta kijelölni, de az igazság feltétlenül a teljes elítélés és a feltétel nélküli magasztalás között van. Az a Molnár-könyv, amely most jelent meg — bár irodalmi értékei vitathatlanok — nem ebből a szempontból érdekel bennünket. Az „Utitárs a száműzetésben”, Molnár Ferenc utolsó könyve, amit az olvasó úgyszólván egy lé- lekzetvételre olvas végig, elsősorban dokumentum-jellegénél fog va fontos s különösen nagy jelentősége lehet ma, amikor a disszidensekröl naponta érkeznek a levelek, amelyek tele vannak a fájdalmas honvágy hangjával. Molnár a háború előtti években emigrált, menekülve a fasizmus egyre jobban testet öltő réme elől. Gazdagság és világhírnév övezte ekkor már, amely a száműzetés New-yorki éveiben sem csökkent. És ez a gazdag világpolgár, — mert hisz egész életében az volt — sikerei és dicsősége csúcspontján megérti, hogy egyetlen nő van csak mellette, a hűséges Vanda, aki önzetlenül utitársául szegődött az európai és amerikai bolyongásokba. S amikor Vanda váratlanul meghal, összeomlik ez a mikrokozmosz is: a világ egyszerre értelmetlenné és céltalanná válik, mert nem segít a siker és a pénz sem. A haza egy szűk hotelszoba s a világ az a néhány utca, amely a szállodát környezi. Erről szól Molnár Ferenc utolsó könyve, az olthatatlan honvágyról, mely valami elemi erővel tér ki a hetven éves íróból, amikor az utolsó ember is meghal, akivel magyarul beszélhetett, akinek a jelenléte állandóan a haza emlékét idézte. Vörösmarty szava, „Mi a világ nekem, ha nincs hazám” — kap modern megfogalmazást ebben a különös könyvben, melyet saját bevallása szerint titokban írt, hajnalban és éjszaka, mintegy rejtegetve a világ elől fájdalmát. Köznapi szóval, „hazaszeretetre tanít” Molnár könyve, noha ezt így soha nem mondja ki. Nem is tanítani akart, csak vallomást tett, s könyve alig egyéb, mint egy két ségbeesett, magárahagyott ember utolsó jajkiáltása. Nem „érdekes” könyv, a szónak regényszerű értelmében, sokkal több ennél: emberi. Vallomás arról, hogy a hazát végleg elhagyni soha nem lehet, s aki nem találja meg a visz- szavezető utat, összeomlik, társ- talanná válik, a legkisebb emlékre is könny önti el a szemét. Tanítása a meggyőző erőben van, a fájdalomban, amely minden sorából kiárad. Voltaképpen nem is „kedves” könyveink között tartjuk számon, mert több ennél, fájdalmasan felejthetetlen. CS. L.
