Tolna Megyei Népújság, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-09 / 34. szám

1958 február 9. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7 IDEGENBEN... Farsangi népszokások IRÉNKÉVEL álmában a vonat, is­merős, lankás, Tolna megyei tájakon rohant a szülőfaluja felé, s már a ki­csiny kis állomás is felbukkant előt­te, ahol az édesanyja fehér zsebken­dőt lobogtatva várt rá, amikor hirte­len megszakadt az álom, s felébredt. Hirtelen fülébe csapott a kellemet­len horkolás hangja. Ideges pillan­tást vetett a mellette fekvő, őszülő hajú, petyhüdtarcú férfira, s mérhe­tetlen undort érzett. Óvatosan lelépett az ágyról, pa­pucsba bujtatta apró, formás lá­bacskáit, s a tükör elé állt. Amikor a hatalmas tükörben meg látta magát, az álma ötlött eszébe és elszorult a szíve. A szülei jutottak eszébe, s aztán a gimnáziumra gondolt. Vajon a töb bi lányok, az osztálytársai, akik nem disszidáltak leérettségiztek-e már? Megint hallotta a horkolást. Gyű­lölködve fordult a férfi felé. Pedig Herr Osztermannt néhány hónappal ezelőtt tisztelte és szerette. Herr Ősz termannban a szabadítóját látta, aki a láger poklából kimenti egy szebb életbe. De akkor még Herr Oszter- mann nem árulta el igazi szándé­kát. Ravasz módszerrel csalta magá­hoz. Azt mondta, hogy a leányának fogadja. Már az első estén elkábí­totta édes italaival, s amikor más­nap reggel az éjszakai vergődéssel teli kábulatból kijózanodott, síró­görcsök közepette döbbent rá, hogy vége leányéletének, s egy undok, vénember szeretője lett. ODALÉPETT az ablakhoz és a függöny hasadékán keresztül lebá­mult az utcára. Nézte a bécsi bel­város forgalmát, de nem látott be­lőle semmit. Lelki szemei előtt szü­lőfalujának a képe lebegett. A fa­lujáé, amely szerényen, csaknem észrevétlenül húzódik meg a szőlőt termő tolnai dombok között. Az órájára nézett — ilyenkor már megfeji az anyám a tehenet — gon­dolta — s a meleg, édes tőgy, meleg tej olyan erővel elevenedett fel em­lékezetében, hogy összefutott a nyál szájában. — Miért is jöttem el? Miért? Miért? — zakatolt szüntelenül agyá ban a kérdés, de nem tudott rá se- hogysem felelelet találni. Lent az utcán egyensapkás diák­fiút pillantott meg, s erről eszébe jutott, hogy nemrég még ő is diák volt. Vajon sikerült-e az érettségi a többieknek?... De miért is nem hallgatott a Jutka szavára, aki mel­lette ült az iskolapadban és könyö­rögve kérte, hogy ne menjen el!? LEDOBTA MAGÁRÓL a finom, kínai selyemből készült tarkamintás pongyolát, s csendben öltözni kez­dett. Az ágy felől mély horkanás hal­latszott, majd pillanatnyi csend kö­vetkezett, s kis idő múlva Herr Osz- termann Basedow-kóros, löttyedt áb rázata bámult éhes, tágrameredt szemeivel a paplan mögül. — Wohin géhst du? (Hová mész?) — kérdezte nyikorgó, kellemetlen hangján az öreg férfi, s megszokott mozdulattal emelte magához az éj­jeliszekrényről a szivaros dobozt, hogy rágyújthasson. Xrénke pár másodpercig zavartan állt, mint a kígyó által megbűvölt házinyúl, s végül is mentő gondo­lata támadt, s tört németséggel vá­laszolta Herr Osztermann kérdésé­re. — Leszaladok pediküröztetni. Az utcán egy épület képe jutott az eszébe. Az épületen kerek címer volt, a címerben háromszínű piros- fehér-zöld pajzs, s a pajzs fölött öt­ágú vöröscsillag. Amikor Herr Osz­termanntól megkérdezte egyszer, hogy milyen épület ez, Herr Oszter­mann rikácsolva felelte a luxusko­csi volánja mellől: — a magyar kö­vetség! TAXIBA ÜLT, s 15 perc eltelte után már ott állt a követség előtt. Néhány percig tétovázott a bejá­rat előtt, végül is bement. Amikor a követségi tisztviselő ud­variasan megkérdezte tőle, hogy mit óhajt, Irénke habozás nélkül válaszolta: — Haza akarok menni! Vigye­nek haza ebből az elátkozott világ­ból! (Haypál) Új iskola épül Bölcskén Bölcskén eddig 13 tanterembe» folyt a tanítás. Ez a szám kevésnek bizonyult és így a pedagógusoknak délután is kellett tanítani. A köz­ségi tanács úgy határozott, hogy új iskolát építenek a faluban. Az is­kolát a kastélyból alakítják át, ami eddig aránylag kihasználatlan volt. Az átépítéssel — ami 300 000 forint­ba kerül — négy tantermet és 2 pedagógus lakást nyernek. Az át­építéshez szükséges pénzt a község fejlesztési alapból biztosítja a ta­nács. Az építkezést már az elmúlt év októberében kezdték, s ebben az évben szándékoznak befejezni. Itt a farsang ideje: a tréfaűzés, a felszabadult jókedv, a vid m bálok színes forgataga. Szombaton és va­sárnap már a délutáni órákban han­gos a kultúrházak környéke, szól a zene és a táncoslábú fiatalok vidá­man, önfeledten hálóznak városon és falun egyaránt. A sióagárdi kultúrház is elkészí­tette farsangi programját. Az elmúlt hét szombatján az általános iskolá­sok tartották meg az immár hagyo­mányossá vált farsangi jelmezes bál­jukat. Ezt követi majd a felnőttek bálja; táncol, mulat a falu apraja-nagyja. És itt-ott előkerülnek a régi far­sangi hagyományok, népszokások, amelyekkel még ma is élénkítik a far­sang hangulatát- Még ma is különös jelentősége, varázsa van az első tánc­nak, nemcsak a lányokat, hanem a lányos mamákat is foglalkoztatja, hogy ki lesz az első táncos, sőt az éber szemmel figyelő mama még azt is számontartja, hogy az első legény hányat fordul lányával, az Hússal. És néhány napig erről beszélnek a fonóban, a tejcsarnokban, a földmű­vesszövetkezet üzletében, mindenütt, ahol asszonyok, lányok jönnek ösz. sze, mert ha sokat együtt voltak a farsangi bálon a fiatalok, lehet, hogy húsvétra ebből házasság lesz. Régi szokás Sióagárdon a karika­tánc. Régen, úgy 60—70 évvel ezelőtt, a karikatánccal kezdődött a bál. A lányok egy hatalmas kört alsotva járták a lassút és a frisset. A le­gények a körön belül állva, ujjúkat csettintve hívták szívük választott­ját a karikából. Az volt a legnagyobb szégyen, ha a lány nem vette észre a hívást, vagy másik legényhez ment és szégyenszemre táncos nélkül ma­radt. Ma már csak a menyecskék kari- káznak a maguk kedvtelésére. A fér­jek ugyanis rossz szokás szerint el­húzódnak az ivóba, vagy a kártya- asztaloknál komákkal, barátokkal ütik a „blattot”. A menyecskéknek pedig nem illik mással táncolni. Így — jobb híján — a lányos mamák mellett elüldögélve beszélgetnek kö­szörülik a nyelvüket, vagy elúnva magukat, öten-hatan összekapasz­kodva „karikába” táncolnak. Éjfél után előkerülnek a férjek is, táncol­nak egyet-kettőt feleségükkel, majd illendőségből elhívják a komaasz- szonyt, vagy a legénykori jóbar.-t fe­leségét. Ha ez nem történik meg, an­nak is valami jelentősége van és másnap arról is folyik a szóbeszéd, hogy úgy látszik, a Jánoséknál ösz- szezörrent a kanál, meg a tányér, mert János nem táncoltatta meg éj­fél után a menyecskét. MA TIL Géza és a *'felesége egy hangverse­nyen ismerkedett meg Matilddal. Este, lefekvés előtt, az asszony ezt mondta: — Milyen helyes lány ez a Ma- tüd! De ekkor még nem tudtak róla semmi közelebbit. Később Matild járni kezdett hozzájuk, majd bemu­tatta az anyját is, akit érthetetlen okból Mamukának hívott. Mamuka elvált asszony volt, férje röviddel házasságkötésük után megszökött, amire meg is volt minden oka. Mamuka és Matild állandó ven­dégek lettek Gézáéknál. A leglehe­tetlenebb időkben állítottak be s órákig maradtak. Mamuka állan­dóan panaszkodott, főleg Matildra, aki „elszalasztja a legjobb parti­kat”, de Matild is panaszkodott, fő­leg Mamukára, aki „garasos” és né­ha „olyan kiállhatatlan”. Géza, akit gyászjelentésében mél­tán illetnek majd a legjobb férj, testvér és rokon dicséretével, kezd­te unni Matildék látogatásait. A két nő barátsága ekkor már való­ban idegesítő volt, főleg Matildé, aki néha éjfélig is maradt, külön­böző pletykákkal kínozta őket, ki­fogásolta, ha Géza pörköltet evett vacsorára, mert „megfekszi a gyom­rát”, átrendezte a lakásukat, mert „így ízlésesebb", sőt a végén leve­leiket is elolvasta, azzal az indo­kolással, „hát Irénke, csak nem tit­kolódzói előttem?” Ostoba és értel­metlen kirándulásokra cipelte őket, melyeknek nem egyszer elég tete­mes költségeit természetesen Gé­zának kellett állnia. A végén nem volt ritka, hogy amikor késő este megszabadultak a kellemetlen ba­rátnőtől, Géza szabályos dühroha­mot kapott, minden ok nélkül kia­bálni kezdett, sőt egy tányért is földhöz vágott egyszer, a nagyobb nyomaték kedvéért. Az első időkben úgy próbáltak védekezni, hogy különböző példa­beszédeket mondtak tapintatlan em­berekről, akik vacsoraidőben tesz­nek látogatást, beleolvasnak más levelébe, vagy kéretlen tanácsokat adnak olyan dolgokban, amikhez semmi közük. — Milyen rettenetes lehet, — mondta Matild és sóhajtott. Az egy pillanatra sem volt két­séges, hogy Matild szereti őket, de ez a szeretet már túlment minden határon, ijesztő volt és borzalmas, amely megmérgezte az életüket s felesleges kiadásokba verte őket. Ez a szeretet maga volt a megtestesült tapintatlanság, ami ellen védekezni sem lehetett. Matild minden lépé­sükről tudott, „nyomozott utánuk”, ha hivatalosak voltak valahová, ke- rülőúton ellenőrizte őket, hogy való­ban ott voltak-e? A végén Géza már egészen ke­délybeteg lett, rendetlenül járt ha­za, sőt — amint később megtudtam — ivott is, pedig azelőtt soha nem volt szokása. D Egy este aztán olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Matild, szokása szerint, vacsora közben állított be, s amikor udva­riasságból tésztával kínálták, elhá­rította, mondván, hogy rettentő gyo­moridegessége van, mert Mamuka megint felbosszantotta. S gyorsan elmesélte a családi perpatvar tel­jesen érdektelen történetét. „Jaj, de éhes vagyok!” — mondta a szó­áradat végén s enni kezdett a lek- VÓ.TOS buktából. Közben állandóan beszélt, hogy milyen étvágytalan. „Borzalmas az ilyen gyomorideges­ség” — mondta s egy egész buktát tömött a szájába. Tíz perc múlva egyetlen bukta sem maradt s ek­kor, hátradőlve székén, Gézához fordult: — Látja, most úgy meginnék egy kis bort, igazán hozhatna. Géza lassan felemelkedett a he­lyéről, mereven nézte Matildot, ar­ca vörös lett, nyakán kidagadtak az erek s hirtelen ordítani kezdett: — Most pedig takarodjék innen! Mars ki innen! — az ajtóhoz ro­hant s mindkét szárnyát kitárta. Ma tild sápadt lett, kezével bizonytalan mozdulatot tett, mint aki nem ért valamit, aztán lassan, az emberi há­látlanságon töprengve, kiment. Géza kettesben maradt a felesé­gével. Csendben visszaült a helyére, arcára boldog mosoly ült ki s egy­szerre úgy érezte, mégis szép , az élet. CSÁNYI LÁSZLÓ Farsang vasárnap reggelén még né­hány évvel ezelőtt is tyúkozók jártak végig a falut. Az egy „bandába” (kor­osztályba) tartozó legények kocsikon, nótázva járták végig a lányos háza­kat, ahol ettek, ittak, daloltak, s ezért minden lányos háznál egy-egy tyú­kot kaptak, amelyből délután a ta­nyánál paprikást főztek. A mamák szíve fájt ugyan a kendermagos jér- céért és ez elég nagy kiad st is jelentett ott, ahol két-három férjhez- menő lány volt a háznál, nem lehetett visszautasítani, mert ha ilyen előfor­dult, a legények bosszúból egész éj­jel nem vitték el a lányt t ncolni, szégyeszemre árulhatta a petrezsely­met. Húshagyó kedden tartják az utolsó farsangi bált Sióagárdon. Ezen a bá­lon mindenki, még azok is, akik már elhagyták a népi viseletét és .kivet­kőztek” városi ruhaba — népviselet­ben jelennek meg a bálon Az idő­sebbek még tartják a régi szokáso­kat. Egy órával éjfél előtt m r nem táncolnak, mert azt mondja a babona, ha beletáncolnak a „böjtbe”, lehullik a kékszilva. A fiatalokat már az ilyen babona nem zavarja, önfeledten, ví­gan táncolnak. Pozsonyi Ignácné — Varsónak 1945-ben mindössze 140 000 lakosa volt. Ma a főváros­ban 1 083 000 lakost tartanak nyil­ván. Szczecin lakosainak száma 1945_ ben alig 97 000 fő volt, ma pedig már felülmúlja a 250 000-et. Jellemző, hogy Varsó lakosainak mintegy 30 százaléka 18 évesnél fiatalabb. Ugyanígy Szczecinben a lakosságnak csak négy százaléka idősebb 60 éves­nél. Lengyelország embervesztesége a második világháborúban mintegy hatmillió fő volt. A fűtőházi kiszisták A fehér hótakaróval borított pá- lyaudvaron különösen szépnek találtam a lomhán mozgó, sistergő fe­kete mozdonyokat, ahogy a fűtőházi műhelyből ki- és betolattak. Az em­ber még mosolyra is derűi, amikor az egyik mozdony — amelyik félórá­val előbb talán ezer, vagy még annál is több tonna súllyal száguldott —■ ráíár a fordítóra és az, mint eey já­tékszerrel, bánik vele. Az olajtól fe­kete fűtőházi munkások már meg­szokták ezt a látványos műveletet, ilyenkor mégis megásnak egy pilla­natra. Mosoly fut végig az arcukon, azután tovább folytatják munkáju­kat. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy mégis csak csodálni valók ezek az emberek. Nem sokkal később a KlSZ-szerve- zet egyik vezetőségi tagjával beszél­gettem A keze és az arca feketén csillogott az olajtól, még a szőke haj­fürtjein is látni lehetett az olajfolto­kat. A milliójuk után érdeklődtem. A történethez hozzátartozik, hogy a járási pártbizottság székháza előtt beszélgető elvtársaktól hallottam a fűtőházi fiatalok egymilliós felaján­lásáról. — Takarékossági mozgalmat kez­deményeztek a kiszisták- Erről írjon valamit — mondta a pártbizottság egyik munkatársa, s ezek után jutot­tam el a Dombóvári Fűtőházba. A beszélgetés első perceiben már kirajzolódott bennem a fűtőházi KISZ-szervezet nagyszerű munkája. A közel ötventagú KlSZ-szerve- zet ugyanis az új esztendő első napjaiban levelet küldött a MÁV pécsi igazgatóságához, amelyben a műhelyek KISZ-brig*djainak az új­évre szóló felajánlását ismertette. A dombóvári kiszisták 300 000 forint értékű bronz-, vas-, acél és fűtőanyag megtakarítását ígérték az év végéig, de megjegyezték azt is, hogy ha az igazgatósághoz tartozó pécsi, bátaszéki, kanizsai és kapos­vári fűtőházi fiatalok is hasonló fel­adatokat vállalnak, akkor a déldunán­túli fűtőházak KISZ-szervezetei egy­millió forintot takaríthatnának meg az ország számára. Levelükre hamarosan válasz érke­zett, sőt az említett fűtőházak sem hagyták szó nélkül a dombóváriak levelét. Elég az hozzá, hogy a fűtő­házi kiszisták Dombóvárott 300 000, a pécsi igazgatóság alá tartozó öt fűtőház fiataljai pedig az év végéig együttesen egymillió forint megtaka­rítására vállalkoztak és ez egymagá­ban is igen figyelemre méltó csele­kedet. Van azonban a fűtőházi fiatalok­nak, a dombóvári kiszis iáknak egy másik figyelemre méltó munkamód­szere, a KISZ-tagok és a szervezeten kívüli fiatalok ügyes-bajos dolgainak együttes intézése, a minden fiatalról való gondoskodás munka közben és azon kívül egyaránt. — Eleinte, amikor a taggyűlésein­ken szóbakerült egy-egy olyan fiatal munkája, aki nem állt közénk, s->k szemrehányást kaptunk. Milyen jo­gon foglalkoztok ti mivelünk? KISZ vagytok ti, vagy termelési értekezlet? — kérdeztek bennünket másnap a műhelyben. De nézeteinket nem vál­toztattuk meg, sőt még jobban és körültekintőbben kezdtünk foglal­kozni a szervezeten kívüli fiatalokkal is — mondotta a KISZ vezetőségi tagja, az olajtól csillogó fiatal, szőke lakatos. Aztán megkért, írjam meg azt is, hogy udvariassági mozgalmuk van az idősebb munkások iránti meg­becsülés és tiszteletadás érdekében. ——— Jó, jó — mondtam —, de a fia­lok ügyeinek az intézéséről is szeret­nék hallani valamit. Van-e olyan fia­tal, aki nem KISZ-tag, de azér a munkája után a neki járó megbecsü­lésben részesíti a KISZ? — Hogyne lenne. Itt van Krauth Sándor. Még nem állt közénk, bár lehet, hogy keveset tettünk mi is ennek érdekében. Nem tagja a KISZ-nek, mégis a kiváló dolgozó jelvényre javasoltuk. milliója — No és megkapta? — kérdeztem. — Nem — mondotta csendesen, és anélkül, hogy szóhoz engedett volna jutni, elmondta Krauth Sándor esetét. — A felterjesztést azért nem fo­gadták el, mert fél éve, a múlt év őszén egy cikk jelent meg róla a Tolna megyei Népújságban. A dől g úgy kezdődött, hogy Sanyi a munka­helyén mint jó munkás, sehogy sem akart alkalmazkodni ahhoz a mű­helyrendhez, hogy munkakezdés előtt tíz perccel a munkahelyén legyen. Már mindenki a munkahelyén volt, de ő a legutolsó pillanatban érkezett. Nem tudtuk, mit tegyünk, s végülis úgy határoztunk, hogy ébresztőórát veszünk neki ajándékba- Ennyi volt az említett cikk lényege. A cikk után azonban Sanyiékn 'l felborult a családi békesség. Mint ahogy faluhelyen szokás egyik szomszéd és ismerős a m síknak ad­ta a kilincset, s valamennyien Sán­dor ügyével foglalkoztak. Szegény fiú azt sem tudta, hová legyen szégyené­ben. Eleinte neheztelt is ránk az új­ság miatt, de aztán pár nappal ké­sőbb mintha kicserélték volna Krauth Sándort. A munkából azelőtt sn ké­sett, de most már a tízperces elő­készületi időre is odaérkezett, A munkáját mégjobban végezte, oly­annyira, hogy géplakatos beosztásá­ból műszerésszé léptették elő. A leg­finomabb, legprecízebb figyelmet kí­vánó munkákat bízta rá a fűtőház vezetősége. Ilyen előzmények után terjesztettük fel, mint szervezeten kívülit, a kiváló dolgozó jelvényre. Ez is a mi módszerünk — mondta a fiatal lakatos. A dombóvári fűtőházi kiszisták­™ nak ezt a módszerét egy újabb milliónyi értékűnek tartottam. Nem értettem egyet, ma sem értek egyet az­zal hogy Krauth Sándor, a katona­idejét váró, alig húszesztendős fiatal­ember egy tréfás, de fegyben ötletes és ahogy az elmúlt hónapok már iga­zolták is, értékes, hasznos bírálatnak az eltorzított vélemény bélyegzőjét viseli. Az említett cikk a fü őházi kiszisták segíteniakarásából született, és ez a segíteniakarás nem is maradt eredmény nélkül. Krauth Sándor a fűtőházi kiszisták másik milliója, s ha ma még nem is KISZ-tag, holnap azzá lehet. Így vélekedett a KISZ- vezető, a szőke fiatalember is. Az emberiesség csodálatos melege áradt ebből a névtelennek lenni akaró KISZ-vezetőből és amikor kiléptem a hideg, havas útra, az jutott eszem­be, hogy még sem olyan rosszak a mi fiataljaink. Nagy Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom