Tolna Megyei Népújság, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-28 / 50. szám
19S8 február 28. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 5 Ahol az asszonyok megszerették a Nötanácsol Alig múlt féléve'annak, hogy meg alakult Simontornyán a Nőtanács, s máris jelentős eredmények mutatkoz nak munkájában. Az alakuláskor 12 asszony kezdte meg a munkát, s jelenleg már 50—55 tagot tud aktivizálni a Nőtanács. A gyors fejlődés, amelyen a szervezet keresztül ment azt mutatja, hogy a Nőtanács egyre nagyobb vonzást gyakorol Simon- tornjra nőtársadalmára. NYOLCEZER DARAB TÉGLAJEGY A kezdetben 12 asszonyt tömörítő Nőtanács már megalakulásakor fontos feladatot vállalt. A simontor- nyai asszonyok felajánlották, hogy a Gyemiekváros építéséhez 8000 db téglajegy eladásával járulnak hozzá. A Gyermekvárosért akció végrehajtásának sikeréért Katalin-bált rendezett a Nőtanács. A bál nem várt eredményt hozott, s bevételéből 3000 forintot fordíthattak téglajegyek vásárlására. A bőrgyári munkásnők közül 61-en felajánlották, hogy két órai keresetű két a Gyermekváros felépítésének javára fordítják. A Nőtanács háztartási munkát végző tagjai arra kérték a bőrgyár vezetőségét, néhány napot dolgozhassanak a gyárban, hogy a gyári munkával keresett pénzt teljes egészében a Gyermekváros építésének céljára fordíthassák. A gyár vezetősége lehetővé tette a háziasszonyok számára, hogy dolgozzanak s a Si- montornyai Nőtanácsi háziasszonyai 14-en 396 ól’át dolgoztak a gyárban, hogy az így keresett pénzből a Gyermekváros javára téglajegyet vá sárolhassanak. Ebben a munkában példát mutatott a Nőtanács elnöke, Deli Györgyire, aki 53 órát dolgozott, s a 60 éven felüli Kistököli Jánosné és Deli Jó- zsefné is említésre méltó munkát végzett. Kistököli Jánosné 46 órát, Deli Józsefné pedig 45 órát dolgozott a Gyermekváros építése érdekében. A lelkes munka, amely a Gyermek városért indított akció keretén belül folyt, lehetővé tette, hogy a si- montornyai asszonyok a megye asz- szonyai közül az elsők között adták el téglajegyeiket. AZ ASSZONYOK a n ötan Ácshoz fordulnak. Deli Györgyék faluvégén lévő házacskájában a napnak csaknem minden órájában találni asszonyokat, akik bajaikkal, problémáikkal keresik fel Deli Györgynél, a Nőtanács elnökét. Legutóbb egy kétségbeesett asz- szony kereste fel, akinek az ura idegbeteg, s ezáltal munkaképtelen. Az asszony elmondta, hogy dolgozni szeretne, de a Bőrgyár jelen pillanatban nem vesz fel munkásokat. A Nőtanács elnöke még aznap felkereste a gyárat és elintézte, hogy az asszonyt a nagyobb arányú tavaszi munkák beindulásakor elsőnek vegyék fel dolgozni, hogy családját eltarthassa. SZABÁS ÉS VARRÁS TANFOLYAM. Ha egy háziasszony varrni tud, jelentős pénzt takaríthat meg a csaláA minap aggasztó hírek kaptak lábra arról, hegy a vidéki hangver-» senyéiét válsággal küzd. Szekszár- don is nem kis feladat a Zeneiskola 200 személyes hangversenytermét megtölteni érdeklődőkkel, de ha arra gondolunk, hogy Fischer Annie Veszprémben alig több mint 20 /ér- delődő előtt koncertezett, vagy Kecskeméten egy alkalommal a 20 budapesti zenésszel megerősített helyi zenekar alig 100 érdeklődő előtt tartotta hangversenyét és az egyik egri hangversenyen is mindössze 50 zenekedvelő gyűlt össze, akkor nincs okunk a szekszárdiak zene iránti érdeklődésének hiányát emlegetni, sőt minden dicséretet megérdemelnek azok, akik a legkisebb megyeszékhelyen is állandó hangversenyéletet igyekeznek biztosítani és azok a zenerajongók is, akik ezeket a hangversenyeket tetemes báli kiadások után is látogatják. A szekszárdi sikerek hatására a megye több községében is mozgalom indult annak érdekében, hogy megismerkedjenek a megyeszékhely zedi pénztár számára. Érthető tehát, hogy óriási örömmel fogadták a si- montornyai asszonyok azt a hírt, hogy a Nőtanács szabás-varrás tanfolyamot indít. A tanfolyamon, amelyen hetenként két esetben 4 órán keresztül oktatják az asszonyokat a szabásvarrás művészetére, 21-en vesznek részt. A TERVEK... Az asszonyok már most megkezdték az előkészületeket a Gyermeknapra. Szeretnék, ha a gyermekek számára kedves emlék maradna ez a nap. A Nőtanács nagyszabású kirándulást Tervez a Gyermek-napon. A kiránduláson gulyást főznek a gyermekek számára a szabadban, s napos idő esetén fagylaltot, borult idő esetén pedig csokoládét osztanak majd nekik. H. T. nőiskolája művész igazgatójával és tanáraival. Érdekes, hogy ez a mozgalom nem a megye nagyobb községeiből : Dombóvárról, Dunaföldvár- ról, Paksról, hanem a középnagyságú, de a kultúra iránt sokkal fogékonyabb községekből indult ki. Tamásiban például az általános iskola íjzülői munkaközössége 18 000 forintért vásárolt angol mechanikás hangversenyzongorát hogy Husek Rezső és Paálné, Falus Edit hangversenyére méltó hangszeren kerülhessen sor. Itt a legelőrehaladottabb a szervezés. A hangversenyre előreláthatólag március 16-án kerül majd sor. Az első nagysikerű tavalyi hangverseny után a bonyhádi művelődési otthon is rendez a közeljövőben koncertet Husek Rezső és tanártársai résivételével. Erre a hangversenyre áprilisban kerül majd sor. Tamásin és Bonyhádon kívül Bátaszék és Hőgyész is érdeklődik a művészek hangversenye iránt. Minden valószínűség szerint ezekbe a községekbe is még a tavasz folyamán ellátogat Husek Rezső. Vitatkosxunk ax ifjúság A fiatalságról — Sok szó esik mostanában a fiatalság életéről, problémáiról, azokról a nevelési kérdésekről, melyekkel a fiatalságot a józan, tiszta élet útján lehet tartani. Mindez arra vall, hogy rájöttünk: az eredmények mellett van hiba is ifjúságunk nevelésében. Hogy miben és hol látom a hibát, azt szeretném ebben a cikkben röviden elmondani. Nagyon sok fiatal van ma nálunk, aki léha, célnélküli életet él, keresetét ész nélkül elherdálja, nem törődik jövőjével. Ezek a fiatalok bűnt követnek el a társadalom, a család, s legelsősorban saját maguk ellen. Igaz tehát, hogy mindnyájunk elsőrendű feladata az ilyen eltévedt fiatalok helyes útra vezetése. Hogy hogyan lehetséges ez? Azt hiszem előbb a baj indítóokát kell megkeresni, hogy orvosolni tudjuk azt. Igen örvendetes a fenti községek kezdeményezése és mint hírlik, nem is annyira az érdeklődés hiánya, hanem inkább a hangszerhiány a nagyobb akadálya a zeneestek rendezésének. Ahol azonban akad megfelelő szervező erő, mint például Tamásiban is Kováqs János és Rudas György, vagy Bonyhádon Major Mátyás és Kolta Lászlóné, ott sikerül áthidalni a nehézségeket és ezeknek a községeknek a kulturális élete a tavasz folyamán értékes színfolttal gazdagodik majd. Kíváncsian várjuk ezeket a hangversenyeket és azt, hogy a megye községei is kapcsolódjanak bele ebbe( a mozgalomba, amely egy táborba igyekszik tömöríteni egy-egy község zenekedvelőit és emellett hangversenyalkalmat biz tosít a szekszárdi zeneiskola fiatal művész-igazgatója számára is. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Husek Rezső meghívást kapott Pécsről, ahol még a tavasz folyamán mutatkozik majd be. (t) Fellendül megyénkben a hangversenyélet neveléséről!-a fiatalságnak Úgy gondolom sok fiatal dolgozik, de csak éppen hogy dolgosuk, úgy ahogy elvégzi munkáját, de csak azért, mert munka nélkül nem lehet élni. Hiányzik belőlük az életcél, a jövőbe vetett hit, amely pedig a lényege, a mozgató ereje az egészséges, tiszta életnek. Sokan tartják azt: éljünk, mert úgyis csak egyszer élünk! S ha ezt a mondást jól meggondolják, nagyon sok mindenre rájöhetünk. A modern ember kinőtte a vallást, nem hisz a túlvilágban, s már itt a földön szeretné megvalósítani a mennyországot. Ez nagyon szép elgondolás, szép cél, a valóságban azonban nem lehet eljátszani a terülj-asztalkám meséjét. Nem repül a sültgalamb a szánkba olyan köny- nyen, mint ahogyan sokan gondolták és főleg nem máról-holnapra. Sok emberben felvetődik tehát a kérdés: miért gürcöljek, nélkülözzek, amikor úgyse látom ebben az életben hasznát? Inkább élvezem az élet gyönyöreit, nehogy valamit is elszalajtsak. Ez vezet aztán sok fiatalt rossz útra, mértéktelenségre. De van egy más fajta ember is. Olyan, akinek abban telik gyönyörűsége, ha másokért, az emberiségért is tehet valamit. Aki bízik a jövőben, s nem irigykedve gondol unó- kájára, amiért neki már nem kell kaszálni, vagy kazánt fűteni, mert a gép végzi el helyette. Ez az ember halhatatlan, mégha egyszerű munkás, akkor is. Szerintem mindenki a munkájában él tovább. Meg kell értetni minden egyes emberrel, fiatallal, hogy az ember nemcsak saját magáért él, hanem kötelességei vannak embertársai, a jövő, a társadalommal szemben is. Nézz körül és meglátod, gondolkodj és megtudod, próbálj érezni és megérzed. hogy örökké élsz, míg em bér él e földön, életed fája új hajtásokat hajt, s ezek többek, mint te voltál, mégpedig veled többek, s Te Is több vagy, mint őseid voltak, mert benned él az emberiség évezredes munkájának minden gyümölcse. Tóth Dénes Varsád PUSZTAI CSENDÉLET (V.) Az öreg Müller kicsit izgatottan mozog a széken, türelmetlenül várja, hogy ő is „szóhoz jusson". Ritkán jár errefelé idegen, akinek elmondhatják, ami szívükön van s aki kíváncsi az ilyen dolgokra: — Én csak annyit mondok, ha alakul újjá a szövetkezet, ha nem, de mi csak jóra mehettünk volna azzal a gazdasággal, amit sikerült létrehoznunk. Nem volt ott az embernek gondja-baja. A fiatal Müller kicsit indulatosan ledobja a kezéből a hagymát, amivel eddig babrált, mint valami idegcsillapítóval: — Nézze, mi még nem nagyon ismerjük egymást, de ha hiszi, ha nem, sírt az ember lelke, amikor elkezdték széthordani a közöst. Sírt az ember lelke, érti? Pedig ha nem tetszett volna az a szövetkezet, akkor az embernek még csak egy nyugtalan éjszakája sem lett volna miatta. De így ... Az öreg mama is felnéz néha a rokka mellől. A nyomaték kedvéért ő is bizonygatja mind azt, amit a férfiak mondanak: — A férjem alapítója volt, a fiam meg néha még kettő helyett is dolgozott és máról-holnapra volt szövetkezet, nincs szövetkezet. A kocsmában is szóba kerül a dolog. Ott kezdődött, hogy egyik reggel minden különösebb „gyomorerő- sítő”-szándék nélkül beültem és szót lanul hallgattam, figyeltem a vendégeket. Balogh János bácsi már néhányszor elmondta, hogy: —• Töltsd meg mégegyszer ezt a poharat. Úgy látszik jól bírja az italokat, mert mintha csak málnát inna, nyugodt, csendes, kevésbeszédű marad. Itt van két traktoros, ezenkívül Erlich Imre, a kocsmáros, Balaskó Lajos, aki szintén tagja volt a szövetkezetnek és még néhány vendég. Itt jelentette ki Balogh, méghozzá fennhangon: tehát nemcsak nekem, az újságírónak: — Én mondom, hogy le a kalappal a szövetkezet előtt. Még rosszindulattal sem lehetett arra rosszat mondani. Nem volt ott baj... — Tehát ott jobb volt, mint most egyénileg? Jobb ... Azóta legfeljebb annyi a. különbség, hogy az “ember nyugodtan mehet mindig oda, ahova akar, nem függ semmitől, senkitől. Kis vártatva hozzáteszi, mintha most utólag gondolta volna át alaposan, amit mondott: — Persze ez nem is annyira különbség ... Ha meg akar az ember élni, most is csak dolgozni kell, hiába nincs brigádvezető. Ezután megkérdezem tőle: — Ha nem volt baj a szövetkezetben, miért mentek szét? Töpreng, keresi a választ, gondolom, felsorol majd néhány dolgot, ami annyira megrázkódtatta a rácegresieket, hogy még a szövetkezetről is lemondtak. De a válasz csak ennyi: — Hát, a fene tudja ... Csak később, kis unszolásra meséli el, hogy még októberben javában dolgoztak a közösben, sőt: — Védtük a szövetkezetei, a magtárakat, az istállókat, nehogy valaki elvigye, amiért mi megdolgoztunk. Még éjjel is őrségben voltunk. Mülleréktől is megkérdeztem a „miértet”. — Csak pénzben kaptunk volna vagy 20—22 forintot egységenkint. De aztán jöttek a zűrzavaros napok. Máshol már jóformán el is múltak, amikor itt elkezdődtek. Jöttek a hírek, hogy nincs jövője a szövetkezetnek, meg egyebek. Féltette mindenki, ami az istállóban, meg a magtárban volt, nem tudtuk mi lesz. Végül annyira megzavarodtak az emberek, hogy nem törődtek Rácegres, 1958 egyébbel, mint azzal a sok kósza hírrel. Az állatgondozók kezdték otthagyni az állatokat... — Na, de azért valakinek mégis csak kezdeményezni kellett a felbomlást is. — Nem lehet itt kérem személyt okolni ezért — itt egyformán hibás volt mindenki, egyformán nem gondolkozott itt senki. Vagyis egyformán nem tudott itt az ember semmit, csak a híreket, még azt is mondták, hogy aki nem hagy fel a szövetkezettel, attól még majd egyszer számon kérik. Eleinte semmi jele nem volt a pusztán annak, hogy Budapesten és az egész országban szólnak a fegyverek. Hallgatták a rádiót — majdnem minden házban telepes rádió van — kezdetben még újságot is hoztak, abból tudták, hogy mi van, azaz csak sejtették, mert rádióból, újságból kiigazodni nem nagyon lehetett akkoriban. Szóval akkor any nyit jegyeztek meg az egész ellen- forradalomról, hogy: — Nem jó dolog az, amikor lövöldöznek. Ahol szól a puska, ott valami baj van. Az ilyen „bölcselkedést” a másik így toldotta meg: — A fene bánje-e... Az a lényeg, hogy minket ne bántsanak, hagyjanak nyugodni bennünket. Hagyják ki a játékból a pusztát. Szóval nem tulajdonítottak neki „különösebb” jelentőséget. Csak saját magukat látták: hagyják ki a pusztát a játszmából. Még nem veszett ki a pusztai ember egyik jellemvonása: a „nagy” ügyekkel, az ország dolgával nem sokat törődött, inkább csak a saját, közvetlen sorsa érdekelte. Ahány embertől megkérdeztem a pusztán, mind azt mondta: —■ Itt nem történt semmi októberben. Nyugalom volt akkor is, amikor máshol fegyverben voltak és lövöldöztek. Igaz, nem könnyű dolog a sok eseményből kihámozni a „valamit” és igazolni, hogy azért mégsem ment el Rácegres felett lenge szellőként az ellenforradalom vihara, mert hát itt nem történtek olyan dolgok, mint Pesten a Rádiónál, vagy a Köztársaság-téren. Ha elhihető, amit az egyik ember mondott, egy puska sem dördült el a pusztán. És mégis ... Idegenek jelentek meg a pusztán. Nem zászlókkal és „hazafias” szólamokat kiabálva, hogy aki magyar velünk van, segíti leváltani á tanácsot és elzavarni a párttitkárt. És nem is rokonlátogatóba jöttek, hanem olyan úgynevezett „átutazók” jártak errefelé. Átutazóknak nevezték őket és nem is ismerkedhettek meg velük közelebbről, mert nem sokat időztek a pusztán. Legfeljebb kértek egy kis vizet és valami ha- rapnivalót és ezidő alatt beszéltek magukról: — Asszonyom, ha maga tudná, hogy én mennyit szenvedtem magukért, még a lábam nyomát is megcsókolná. A rácegresiek ránéztek: csak nem valami nagy ember jár erre álruhában? De aztán megnyugtatták magukat: olyan ember ez, mint akikre azt szokták mondani, hogy a kinézése után is megérdemelne öt évet. így aztán természetesen nem fogadták bizalommal. Az idegen erre azt mondta: — Nem akarom, hogy mártírt csináljanak belőlem, de én politikai elítélt voltam. — A „nyomaték” kedvéért csíkos ruhadarabot vett elő, azt gondolta, hogy a pusztai nép majd kikapja a kezéből, mint valami ereklyét, hogy legalább egy-egy cérnaszál jusson mindenkinek. De nem ez történt, hanem kezdték ott hagyni. Különösen akkor kezdett gyanússá válni számukra a dolog, amikor majdnem minden idegen ezt mondta magáról: — Politikai rab voltam. Azért csuktak le, mert meg mertem mondani, hogy nem ilyen demokráciát kíván a nép. Erről kezdtek rájönni, hogy most olyan világ járja, amikor jó ajánló levél, ha valaki „politikai fogoly” volt, azért mondják ezt magukról. Szerencsére valaki felismerte az egyik környékbeli embert, akiről tudták, hogy „hivatásos” betörő volt és a saját apját félholtra verte, ezért csukták le. Persze az is így mutatkozott be: politikai elítélt vagyok. Érről tudták meg, hogy ez csendes, nyugodt vidék biztonságos utat jelent a szökött bűnözőknek. Csak azt nem értették, hogyan szabadulhatott ki ez a sok bűnös ember. Nem álltak szóba velük, kerülték őket, de közben észre sem vették magukon, hogy ezeknek a gyanús embereknek a puszta megjelenése, bemutatkozása egyre több kérdőjelet írt lelki szemeik elé, és akire addig hatástalanok voltak a rádió hírei, most egyre jobban kezdett bizonytalankodni. Vajon milyen világ az, amikor a bűnösök kiszabadulnak a börtönökből? Először csak az őrséget erősítették meg: ki tudja mi lakozik ezekben az emberekben. Közben hallottak eseteket, amikor a szövetkezetieket a régi tulajdonos úgy zavarta el a gazdaságukból és még a törzstenyészetükre is azt mondta, hogy az őt illeti meg és aki ellene mert szegülni, azt fegyverrel zavarták ki a szövetkezetből. Még a legiózanabb emberek eszét is összekuszálta mindez. Végül kezdték kérdezgetni egymástól: — Mit tegyünk? (Folytatjuk.) BODA FERENC
