Tolna Megyei Népújság, 1957. december (2. évfolyam, 283-306. szám)

1957-12-15 / 295. szám

A pedagógusok állásfoglalásáról j Egy igazgató levele alapján T apunk december 8-i számában Bősz József elvtárs, a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályának vezetője, „Őszinte szóval” címen ar­ról írt, hogy pedagógusaink körében igen gyakori az apolitikus állásfog­lalás (vagy inkább állás nem fogla­lás), sőt ez nem egyszer nemtörő­dömséggé fajul. Ezenkívül persze még sok gondolattal foglalkozott, de ennek az írásnak a szempontjából ez a döntő. A cikk megjelenését megelőzően Tarr Lajos, a nagydorogi általános iskola Kossuth-díjas igaz­gatója levelet intézett a művelődés- ügyi osztályhoz, reagálva az osztály nem sokkal előbb kiadott körleve­lére. így tehát ez az írás nem is tarthat számot az önállóságra, nem az, hanem elsősorban Tarr elvtárs levelét kívánja összefoglalni, más­részt azt kibogozni, hogyan illesz­kednek bele azok az álláspontok, melyeket pedagógusaink magukénak vallanak, Bősz elvtárs vitaindító és irányt megszabó cikkének gondola­taiba. I [nduljunk ki talán abból a so­kat hangoztatott, de mind­máig a községi szervek által töké­letesen meg nem értett megállapí­tásból, hogy nincs falusi népművelő munka a pedagógusok közreműkö­dése nélkül. Ezzel a megállapítással vitatkozni nem lehet, mert helyes­ségét az élet igazolja. A tanítókra hallgatnak a falusi emberek, hiszen gyermekeiket ők nevelik, a pedagó­gus tekintély a fiatalok előtt, mert műveltebb, a kultúrcsoportok veze­tésében hasznos a közreműködése és így tovább. Ezzel kapcsolatban ta­lán ne is vesztegessünk több szót, inkább arról beszéljünk, mi a hely­zet a művelődésügyi osztály kör­levelének azzal a megállapításával, hogy az iskola igazgatója legyen a község népművelési munkájának egyszemélyi irányítója? Tarr elvtárs ezzel kapcsolatban közli aggályait, de ugyanakkor sok megszívlelendő gondolatot is felvet. Leveléből idé­zünk: „Ebben a kérdésben lehetnek és egészen biztosan vannak is ellen­tétes vélemények.” Majd később: „Milyen intézkedés történt annak érdekében, hogy a kultúrotthon ve­zetője el is fogadja az igazgató ilyen irányú vezetését, vagy ellenőrzé­sét? ... Nem lesz-e ebből súrlódás?” Joggal veti fel tehát a kérdést, nem lenne-e helyes, ha a művelődésügyi osztály ezt a felügyeletet úgy oldaná meg, hogy községenkint népműve­lési bizottságot szervezne és ezek munkájába vonná be az iskolák igaz­gatóját? Mert Tarr elvtárs ezt tar­taná helyesnek. Nos, lezárhatom ezt az ügyet azzal, hogy közlöm: A mű­velődésügyi osztálynak pontosan ez a véleménye, azzal megtoldva, hogy az iskola igazgatója nem tagja, ha­nem hivatalból vezetője a községi művelődésügyi bizottságnak. Erre vonatkozóan már készül a rendelet. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy most már hatalmi szóval lezár­ják a vitát. Egyáltalán nem. Sőt, he­lyes lenne, ha sok iskola igazgatója, vagy nevelője megírná ezzel kapcso­latban a véleményét, mert a rendel­kezés megszövegezésénél még azo­kat figyelembe lehetne venni. |e térjünk át az említetteknél sokkal fontosabb kérdésekre. A népművelési bizottság ügye adminisztratív ügy, sokkal lényege­sebbek az egyéb problémák, ame­lyek foglalkoztatják a pedagóguso­kat, és amelyek hatnak a nevelők mindennapi munkájára. A művelődésügyi osztály annyit emlegetett körlevele foglalkozik az osztályfőnöki órák kérdésével is és azt a követelést — hangsúlyozom: követelést, nem kérést — támasztja a pedagógusokkal szemben, hogy az osztályfőnöki órákat marxista szel­D »oooooooooor Hozzászólás az igazgatók felelősségei a kultúrmunkáért című vitához Major Mátyás, a bonyhádi járási művelődési ház igazgatója, levelet intézett szerkesztőségünkhöz, amely­ben elmondja véleményét arról a kérdésről, hogy mennyiben helyes az iskolák igazgatóit felelőssé tenni a községben folyó népművelési mun­káért. Az alábbiakban kivonatosan közüljük Major Mátyás hozzászólá­sát. Az újságban és számos értekezleten hangzott el vélemény azzal kapcso­latban, hogy helyes-e az iskolák igaz­gatóit felelőssé tenni az iskolán kí­vüli népművelésért is? Ezzel kapcso­latban végső következtetésem az, hogy nemcsak helyes, hanem igen régi hiba, hogy eddig nem így volt. Hogy mire alapozom ezt az állításo­mat, azt néhány példával kívánom alátámasztani. Nézzük az ismeretterjesztő munkát. Tartunk ismeretterjesztő előadásokat, de csak azért, hogy a statisztikai ki­mutatásban jelenthessük. Tartunk azért is, mert ez egy kis pénzt is je­lent. De vajon kielégítő-e a látoga­tottság? Egyáltalán nem. Vannak olyan előadások, ahol van közönség (kevés), de vannak olyanok is, ahol nincs. Miért? mert maguk a neve­lők sem vesznek fáradságot arra. hogy elmenjenek az előadásokra. Is­merek olyan szakfelügyelőt, aki öt év alatt még nem volt ismeretter­jesztő előadáson. De nemcsak, hogy ők nem mennek el, még annyit sem tesznek meg, hogy a szülőket meg­hívják az előadásokra. A művelődési otthonokban rende­zett táncmulatságok a másik kérdés, ahol szükségesnek tartom, hogy az iskolák igazgatói is felelősek legye­nek azok lefolyásáért. Gondoljunk csak a múltra. Minden nevelőnek mi volt írva a díjlevelébe? Iskolánkívüli ifjúsági egyesületben köteles közre-; működni! És ma? Sajnos nem is a] fiatalokkal van annyi baj, mint az] idősebbekkel, akik a múlt keserveit; hamar elfelejtették. A múltban, ha; egy táncmulatság volt, a falu veze­tősége azon megjelent és tekintélyé-' vei rendet tartott. Ma? Legyen ott; a tanácselnök, vagy titkár, egy párt-; vezetőségi tag, a nevelők, a KISZ-j vezetőség. Sok helyen így is van, de; még akadnak helyek, ahol a vezető-] ség távoltartja magát. Pedig jelen-] létük nevelő hatással lenne a fiata-; lókra. Igen jó nevelő eszköz az ének. Fe­gyelemre, szépre nevel. Ez régi meg­állapítás. Ifjúságunk mégis számta­lanszor vonakodik az énekkartól. Gyakran látjuk a fiatalokat a „maf­lasarkon" ólálkodni, ásítoznak, nem találják a helyüket. Pedig akadna közöttük olyan is, aki hangjával má­sokat gyönyörködtetni tudna. Csodál-] kozunk azon, hogy nem vesznek] részt az énekkarban? Én már nem!] Kisebb községekben nehéz össze-] hozni felnőtt énekkart, de nagyobb: községekben, ahol több a pedagógus, könnyűszerrel meg lehetne oldani; ezt is. Ha az a néhány jóhangú ne­velő összeáll és egy kis kórust al­kot, a község többi dolgozója is fel­figyel és rövidesen lesznek olyanok, akik szívesen bekapcsolódnak az énekkar munkájába. Számtalan példát lehetne még fel sorakoztatni és igen sok érvvel le­hetne bizonyítani, hogy helyes az] elgondolás és meg lesz a gyümölcse; annak, ha az iskolák igazgatóit tesz-] szűk felelőssé az iskolánkívüli kul-í túrmunkáért. Major Mátyás lemben, persze a gyermek szellemi | képességeihez méretezve, tartsák j meg. Tarr elvtárs így ír erről a kér­désről: „A magam gyakorlatából azt j szűrtem le, hogy a jó osztályfőnöki j órákhoz elsőrendű feltétel a testület i egységes világnézete.” Később a j nagydorogi helyzetről azt mondja: j „Sokan nem szívlelik a marxizmust, j a tömeget nem húzni akarják, ha- j nem tolatják magukat, divatos itt is [ a kétarcúság, passzivitás.” Talán ez­zel kapcsolatosan nem is idézek töb- j bet Tarr elvtárs leveléből, inkábbI hangsúlyozni kívánom: Nem csak i nagydorogi probléma ez, hasonlóval j találkozunk nagyon sok helyen. Sőt j olyasmit is tapasztalni, hogy olyan! kérdéseken vitatkoznak még ma is j pedagógusok, amelyen már nincs ] vitatkozni való. A legfelső állami; szervek által meghatározott politi­kai, világnézeti irányvonal nem vita j tárgya, hanem minden állami alkal- j mazottra nézve kötelező. Uersze helytelen lenne azt állí- tani, hogy mindenütt ilyen fekete az ördög, pedagógusaink közül j számosán minden erejükkel és ké­pességükkel támogatják a párt és j állami szerveket munkájukban, de i önáltatás lenne azt mondani, hogy j valamennyien ezt teszik. Nem! Van- nak emberek, akik problematikusak j a számunkra. Nagydorogon is, és! másutt is. Nem lenne helyes hosszúra nyúj- j tani ezt az írást, amelynek elsőrendű ! célja, hogy összefoglalja egy hozzá-", szóló — Tarr elvtárs — véleményét j és segítsen előrelendíteni azt a vi- í tát, amelyet Bősz elvtárs cikke, és; azt megelőzően a művelődésügyi j osztály körlevele hihetően elindított í a nevelők körében. Befejezésül azonban még egy ] kérdéssel feltétlenül szükséges fog- i lalkozni. Ez pedig a határozottság i kérdése. A művelődésügyi, főleg azt ] megelőzően az oktatási osztály, a ] pedagógusok körében híres volt ar­ról, hogy nem követelt, hanem min­dent csak kért, általában „legyen szíves” alapon fordul a nevelőkhöz, amikor valamit el akart érni. Nos, a legutóbbi körlevél — nem akarom idézni, mert a nevelők valameny- nyien ismerik — szakított ezzel a gyakorlattal és határozott hangjára már sokan reagáltak a nevelők kö­zül. Ki így, ki úgy. Tarr elvtárs így: „Fontosnak tartom, hogy végre ki­adták ... Már két nap óta, amióta ismertettük a körlevelet, látható, hogy a nevelők elgondolkoztak tar­talmán. Hát még ha a szakszervezet is állást foglalna ebben a kérdésben és felmérné, hogy mi legyen a ki­bontakozás útja? Az érdekvédelmen túlmenően szerény nézetem szerint most tudna a szocializmus részére jó és hasznos munkát végezni." Ezekkel a megállapításokkal nem lehet vitatkozni, mert igazak. Kibő­vítve és továbbfejlesztve azonban ennek a kérdésnek a tárgyalását, el kell mondani, hogy nem minden ne­velő fogadta ilyen örömmel a kör­levél megállapításait és főleg ke­mény hangnemét. Ezen persze nem is lehet csodálkozni. Nem baj, ha valaki ezt a véleményét őszintén és férfiasán meg is mondja. A nagyobb baj az, hogy sokan csak maguk kö­zött mernek beszélni, az őszintesé­get felváltja a suttogás, az egyenes­séget a körmönfontság. Várva ezt az írást, csak üdvö­' zölni lehet a művelődésügyi osztály körlevelének határozott hangnemét. És üdvözölni kell azt is, hogy a művelődési osztály arra szólítja fel a nevelőket: mondják el véleményüket, mert szóból ért az ember. A nyílt és őszinte vélemény még akkor is hasznos, ha esetleg tévedéseket tartalmaz, a hallgatás még akkor sem visz előre, ha eset­leg helyeslő. Ennek az írásnak az a célja, hogy a vitát továbblendítse, s bízik abban, hogy ezt a célját el is éri. CSÄNYI LÄSZLÖ: Ä RÉVFÜLÖPI PÄ&TQN Az alkonyaiban zúg a nád, neked mondom, te mondd tovább. Sirály száll és a víztükör, mint egy ezüsttál tündököl. A dombon száz szál jegenye, azt kérdezi, emlékszel-e? Ó mennyi emlék, mennyi szép évem rejti e messzeség, s a mélyén forr a régi bor, 6 te voltál az, ifjúkor! Az alkonyatban zúg a nád, neked mondom, te mondd tovább. hiába múlt el annyi év, mert a hitem a régi még s veletek domb és tó s borág mondom, hogy mondjátok tovább, elrepülhetett annyi év, harmincöt évem semmiség, s úgy zeng a nádas éneke, mintha először zengene, még a tücsök is boldogan velem fújja, hogy dolga van. Ne hagyj el hát, te nyári ég, őrizd az ifjúság színét s őrizz engem is, aki itt kortyolom örök ízeid. eqqoooooooooooqqoooqooqqqqqoqqqooqqqoooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooi SZÍNHÁZI TEVÉT. a Váratlan vendég^-ről Kedves Barátom! Szerdán este félbemaradt beszélg etésünket engedd meg, hogy a nyil­vánosság előtt folytassam. Hosszú ideig a Kaposvári Csiky Gergely Szín­ház előadásának s még inkább a Priestley darabnak a hatása alatt vol­tunk, s amikor ezeket a sorokat írom, még mindig a hatása alatt vagyok■ Az volt a közös véleményünk, hogy egy nagyszerű színdarab a műhöz méltó magasrendű előadásában gyönyörködhettünk. Engedd meg, hogy továbbfejlesszem ezt a gondolatot, vagy inkább hagyjam magam sodor­tatni az előadás által felkeltett gondolatoktól és érzésektől. S félbema­radt beszélgetésünket hadd fejezzem be azzal, amit most leírok. Priestley neve nem ismeretlen az irodalmat és még inkább a szín­házat kedvelő emberek körében. A vélemény róla azonban nem egyértelmű, ahogyan nem teljesen egyértelmű a „Váratlan vendég” sem. Ugy-e, fel­tűnt , hogy ezt a darabot alig egy milliméter választja el a detektívregény- től, de ez a milliméter elég ahhoz, hogy válaszfalat húzzon a ponyva és a remekmű közé, (Tévedések elkerülése végett: A „Váratlan vendég’’ remekmű.) Borotvaélen táncol az első mondattól az utolsóig, egy kicsit grand guignol, anélkül azonban, hogy hatásvadászó lenne, .5 amikor a hi­deg futkos a néző hátán, azt nem a megdöbbentő jelenetek, hanem a nagyszerű mondatok, a félreérthetetlen megállapítások okozzák. Egy bomlásnak indult társadalom — minden rothadtságával és a bukás csalhaiatlan jeleit magán viselve — keresztmetszetét adja Priestley. S ezt nem szólamokkal, nem kinyilatkoztatásokkal, nem gaz­dasági törvényszerűségekre való hivatkozással teszi, hanem egy család életébe tagjainak magatartásában sűríti mindazt, ami jellemző erre a tár­sadalomra, a bomlás bemutatásától az okok megmutatásáig. Ennyi jó után azonban hiba lenne abban áltatni magunkat és az ol­vasót, hogy egy szocialista művet láttunk az elmúlt szerdán. Nem, nem szocialista, mint ahogyan Priestley is polgár. És polgári mű a „Váratlan vendég” is. Ezzel nem az értékét akarom csökkenteni, nem a hatását kétségbevonni, hanem társadalmi hovatartozását rögzíteni. Gondoljunk csak a detektívfelügyelő alakjára, akiben a szerző az igazságot (vagy talán az örök igazságszolgáltatást), az emberi és társadalmi bűnök felett a tisztességes szellem magasábbrendűségét, a gonoszsággal szemben a jót, vagy — elnézést a megfogalmazásért— az emberi bűnök felett az istent, annak az emberi életre való vetületit, akarta ábrázolni. Ezt megtette. Olyant alkotott ebben az alakban, amely mindezeket az ismérveket ma­gári viseli, nem tudott azonban rámutatni a polgári társadalmat végér­vényesen felbomlasztó okokra, nem tudott rámutatni arra, hogy a világot, a kapitalista világot, nem a Goui felügyelők — s mégcsak nem is az a mgasabbrendű „szellem”, amelyet a felügyelő alakjában kivetített — változtatják meg, hanem a Smith kisasszonyok, akik lehet, hogy ma még öngyilkossággal vélik megoldani az életük által felvetett problémá­kat, de holnap sarkaiból fordítják ki a világot. De úgy látszik, kissé elra­gadtattam magamat, mert olyasmit kértem számon Priestley-től, amit kí­vánni naivság. Elnézést érte. Az igazságnak azonban tartozom ennyivel. Majdhogynem elfelejtettem a színészekről szólni. A kaposvári szín­ház, mint ahogy a bevezetőmben már említettem, a műhöz méltó produk­ciót nyújtott. Az első jelenettől az utolsóig igazi, hamisítatlan Priestley-t adták és azt hiszem, ennél több jót nem is lehet mondani. A szövegtudás azonban némi kívánnivalót hagy maga után, egyszer — a második felvo­nás közepén — ez törést is okozott az előadásban. Anélkül, hogy bárkit is kiemelnék a nagyszerű együttesből, külön kell szólni Homokay Pál ala­kításáról, aki a detektívfelügyelő szerepében, mint egy avatott karmester, vezényelte az egész előadást. Ezzel be is fejezem, végül még hadd mondjak el annyit: nem azt saj­nálom, hogy ilyen kevesen látták az előadást, hanem azt, hogy olyan sokan nem látták. LETENYEI GYÖRGY

Next

/
Oldalképek
Tartalom