Tolna Megyei Népújság, 1957. december (2. évfolyam, 283-306. szám)
1957-12-06 / 287. szám
19ä‘J december 6. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG S BÉKÉT A VILÁGNAK „Kívánatos lenne, ha az Opus Pacis katolikus békeszervezet Tolna megyében is zászlót bontana“ Solymár Gábor szekszárdi esperes nyilatkozata December hónapban mindenki sze- Ki tudja, nem ez az utolsó kará- világi hívek katolikus békeszervezete, retteire gondol és ajándékot vásárol, csony a háború előtt? melynek elnöke Grősz József kalocsai Karácsonyra, a szeretet és a béke leg- Mindenki óhajtja a békét: a legna- érsek. Kívánatos volna, ha az Opus nagyobb ünnepére készül. Szakadék gyóbb ajándékot! Mindenkinek kell a Pacis katolikus békeszervezet Tolna szélén áll a világ a kiéleződött hely- békéért fáradozni. Nekünk papoknak megyében is zászlót bontana. Ezt kér- zet miatt. A szeretet helyett a gyű- is, nemcsak imádkozni, de tévéké, jük és várjuk most a szakadék szélölet, a. tárgyalások helyett az erő- nyen közre kell működni a békéért, lén álló világban békszerető hívek és szak tépett előtérbe. Az Opus Pacis a katolikus papok és papok. Egy fiatal agronámns véleménye A beszélgetés nehezen kezdődött... Baasó János, a varsádi gépállomás fiatal főagronómusa csak azt hajtogatta: A kommunista és munkáspártok Békekiáltványának minden sorával egyetért és felmérhetetlenül nagy jelentőségűnek tartja. Végül aztán mégis belemelegedtünk a beszélgetésbe és elmondta véleményét, így: — A mai nemzetközi helyzetben a kommunista és munkáspártok Békekiáltványa egy kicsit fékezj a háborús kalandorokat és a világ haladó embereinek újább biztatást ad a békeharchoz. Én tudom, — ez a Békekiáltványból is kiolvasható — a Szovjetunió megvan győződve haditechnikájának fölényéről. De nem akar háborút, mert egész politikája ezzel ellentétes — mondotta Bazsó János, majd így folytatta: — Nap, mint nap olvasom az újságokat, hallgatom a rádiót és úgy látom a világháború veszélye az emberiség feje felett lebeg. Én a magam részéről, amit tudok, megteszek a béke érdekében. De ha arra kerül a sor hogy a népi demokrácia megvédéséért fegyvert kell fogni, erre is készen állok. Én már kaptam annyit a népi demokráciától, hogy érdemes érte harcolnom. nyilatkozat helyett... ..Mindig az az 1944-es érsekújvári szőnyegbombázás jut eszembe, amikor a háborús készülődésekről hallok, amikor olvasom az újságokat és azok a nyugati államok fegyverkezéséről, háborús készülődéséről írnak.” így, de lehet, hogy pontosan nem ezekkel a szavakkal kezdődött beszélgetésünk. Két fiatal asszony, Brezánszky Kálmánné és Csömör Lászlóné ülnek az íróasztal mellett és mesélnek. Alig esik szó a mostani helyzetről, inkább a múltat emlegetik. _ A kislányommal piacon voltam és már mindent megvásároltunk. teli volt a szatyor zöldséggel^ hússal, meg minden olyan aprósággal, amit az ember egy hetipiackor összevásárol. Amikor már hazaindulni akartunk, akkor szólaltak meg a szirénák ... _ A piac percek alatt kiürült, és még jóformán el sem hallgatott a sziréna, a levegőt nehéz.- bombázók motorjának hangja töltötte meg. Tudja, olyan félelmetesen borzasztó volt az a hang, fejünk felett a halállal... Nem is jó erre gondolni... azután bombáztak... úgy szórták a ha- lálthozó bombákat, mint a magot, az óvóhely táncolt velünk, sírt az, akinek volt ehhez ereje. Es amikor elmúlt a riadó, alig ismertünk a városra. Szőnyegbombázás volt... Szörnyű lehetett. Most, immár tizenkét év után, amikor ezt meséli Brezánszkyné, látom arcán azt a remegésfélét, mely az emlékezés nyomán jön elő. Igen, borzasztó lehetett... És most újabb nehézbombázók zúgnak városok, falvak felett. Erről beszélgettünk. Politizálunk ... Talán furcsa egy kicsit, de én is úgy gondolom, mint a két munkásasszony mondja: „Politizálnunk kell, nem engedhetjük meg, hogy háború legyen”. Mint ilyenkor, beszélgetéskor szokás, mindig a legkedvesebb téma kerül szóba. így van ez most is. s mi lehet kedvesebb egy anyának, mint gyermeke, akit megszült, és szerető gondossággal nevel. Csomorné: Tudja, olyan aranyos a kislányom, ötéves. Már egyedül megy a boltba élesztőért. És már mindent tud, tanulni akar. És nagyon szeret játszani. Brezánszkyné: Nekem három gyermekem van. A legnagyobb kereskedősegéd itt Kölesden, a középső technikumba jár Palánkra, a legkisebb meg most járja a hatodik osztályt. Tudja, annyira szeretem őket... Igen. El tudom hinni, el tudom képzelni, mennyire boldoggá akarják tenni őket mindketten, Csomómé és Brezánszkyné is, és minden édesanya... — Most olyan bajban vagyok. A lányom tizenhat éves és karácsonyra új télikabátot akar, persze divatosat, szépet. Nincs olyan sok pénzünk, most vettünk cementlapot a lakásba. A nyáron építettük a házat. De azért lesz kabát is_mondja Brezánszkyné. K alandozik beszélgetésünk. De mindig visszatérünk egy-egy mondatban: mi lenne akkor, ha háború lenne? — Az nem lehet, erkölcstelenség, borzalmas és förtelmes egy háború. Mi lenne akkor az új házammal, a gyerekekkel? — Nekem mindig a gyermekeim jutnak az eszembe. Nyomorékon, vagy halottan érnénk meg végét! Még gondolni is borzalmas erre. Olyan jól élünk. Megvan mindenünk, ami kell. De ne gondolja, hogy azért ez elég. Sokat, nagyon sokat kell még tennünk. Mindig azt mondtuk: „A béke ügye a mi ügyünk.” Igen, a mi ügyünk, talán senkinek sem annyira az ügye, mint miénk, anyáké. És mindent megteszünk, hogy ne legyen háború — mondja Brezánszkyné. — A múltkor este a rádióban hallottam, hogy Anglia egén hidrogénbombával megrakott gépek keringenek. A kislányom az ágyban aludt. Én olvastam. Majdnem sírtam, amikor arra gondoltam, hogy mi történne, ha háború lenne. És akkor azt gondoltam, hogy nagyon sok anya van a világon, nagyon sok anyának van gyermeke, s azok biztos nem akarnak háborút. Közben szóbakerül a munka is. Brezánszkyné tej átvevő, Csomorné pedig adminisztrátor. Mindketten már több évtizede dolgoznak. Családjuk, meleg otthonuk van, s nagyon szeretnének békében élni. * Interjút akartam készíteni két munkásasszonnyal, hogy mi a véleményük, hogyan értékelik a kommunista és munkáspártok „Bé- kekiáltványá”-t. Nyilatkozat helyett ezt mondták el nekem. Pálkovács Jenő Féltékenység Az óra elütötte az ötöt, s tudta már hogy otthon vagyok. Vártam a csendben az apró neszeket, melyek jöttét jelzik. És... igent, mintha recaaent volna a parkett, de ismét esem lett, aztán újabb halk zörej, mint amikor egy kéz vigyázva megmarkol valamit. Szemem lehunytam, várva az édes pillanatot, amikor kezemmel érhetem, törékeny, gyenge testének puha, lágy bőrét. Igen itt van már. Éreztem lehelletének melegét az arcomon, amint előrehajoltam, hogy majd vigyázva átfogom a derekát. Nem még nem. Az arcából nem láttam mást, mint szemének isillogását. Felém hájolt_ elhajoltam. Várt, mintha megsértődött volna és el akarna menni. De mégse. Fogtam a kezét, nem mehetett el. Egyik lábáról a másikra állt és közeledett a fejem felé. Apró kezével végigtapogatta az arcomat, ujját a számra tette, mintha azt akarná jelezni hogy ne szóljak, mert meg tudja valaki, hogy itt van, s kettőnk boldogsága akkor szertefoszlik. Aztán keze végigsimított az arcomon, s a nyakamon pihent meg. — Ujjat oz inggombomat babrálták, míg kigombolta az inget, aztán bedugta kezét a támadt résen és meg- csikált. Térdeim közé fúrta magát, s követelte, hogy az ölembe vegyem. Mikor látta, hogy hiába kér szótlanul átölelte egyik kezével a nyakamat és maga próbált felülni a térdemre. Már nem lökhettem el magamtól, Mint aki győzött, úgy ült a térdemen, közelhajolt hozzám, hogy le- hellete csiklandozta az arcomat: a szemembe nézett. Elengedtem a kezét és átöleltem a derekát. Még jobban hozzám simult, fejét odahajtotta a váltamra. Most mind a két kezével átölelte a nyakamat és szembefordult velem, majd hirtelen szájoncsókolt. Várt, tudta hogy ilyenkor mindig kapni szokott valamit, de most nem mozdultam ... Visszahúzódott, talán haragudott is egy kicsit, hogy minden kedvessége, hízelgése hiábavaló volt. Ismét hozzámhajolt és apró fogaival beleharapott az arcomba. Biztos emlékezett rá hogy ez mindig hatásos volt, ebből mindig megtudtam, hogy mit akar. Elhatároztam, hogy nem kínzóm tovább, megmondom neki őszintén, hogy rossz, gonosz, feledékeny és képmutató ember vagyok aki nem érdemli meg az ő szeretetét, aki nem érdemli meg. hogy ő idejöjjön hozzám, az ölembe üljön, átöleljen megcsókoljon. Mutattam neki, hogy nincs, lemászott az ölemből, féltékeny gyűlölködő szemekkel nézett rám, mintha tudná, hogy megcsaltam, hogy másnak adtam azt, amit ő várt. Felugrottam kabátot kaptam magamra és elszaladtam a boltba, vettem két szelet csokoládét, s amikor hazazértem megmagyaráztam a fiamnak, hogy délután elfelejtettem venni, de most egy helyett kettőt hoztam. De hiába magyaráztam neki, rám se figyelt, már minden rendben volt, meg is csókolt, a csokiért, s féltékeny egy kicsit sem volt. i—a. Tagdíjrendelés a Kisiparosok Országos Szervezeténél A Kisiparosok Országos Szervezetének ez év október 25—26-án tartott prszágos választmányi értekezlete a kisiparosokat érintő fontos kérdésekkel foglalkozott. Megállapította, többek közt. hogy a jelenlegi tagdíjrendszer mellett (3—20 forint) a szervezet nem tudja a rá váró feladatokat eredményesen megoldani. Az elmúlt évben szervezetünk vezetői és a kisiparosok delegációja a környező szocialista országokban jártak, meggyőződhettek, hogy ott a kisiparosok szervezeti élete mennyivel jobb, mint nálunk. A mi szervezetünk azonban — elsősorban anyagi okok miatt — sem kulturális, sem szociális téren nem tudja kielégíteni az egyre növekvő igényeket. Ezért az országos választmányi értekezlet megbízta az országos vezetőséget, dolgozzon ki egy új tagdíjfizetési rendszert, melyet a középszervek és a helyi szervek 1958. január 1-ig vezetnek be. A kisiparosok szakmai tudásának növelésére központi továbbképző műhelyeket kívánunk létrehozni, ahol a kísérletek céljára jól felszerelt laboratóriumok, műhelyek állnak majd rendelkezésre. A mestervizsgáztatások bevezetésére mestervizsga előkészítő tanfolyamokat indítunk előreláthatólag január l-e után_ amikorra várjuk az új ipartörvény megjelenését. A továbbképzést biztosító létesítményeket először Budapesten és négy vidéki központi fekvésű városban, Pécsett, Miskolcon, Szegeden és Debrecenben fogjuk felállítani. Itt a legjobb szakembereket biztosítjuk a% oktatáshoz. Sok az öreg, ellátatlan a kisiparosok között. Ezeken csak részben segít az állam a szociális segélyek folyósításával. Ehhez a dolgozó kisiparosoknak is hozzá kell járulni, hiszen mindenkinek fáj az öreg kisiparosok nehéz helyzete. A tagdíjrendezés eredményeképpen a szociális segélyben részesülők számát a jelenlegi háromezerről négyezerre lehet majd emelni. Ugyanilyen probléma az elaggott, idős kisiparosok helyzete, akik hozzátartozók nélkül, támasz nélkül maradtak öreg napjaikra, amikor a szerszám kihullott kezükből. A soroksári szeretetotthonban azonban igen kevés a hely, mindössze 35 rászorulót tudunk elhelyezni, e létszámot is növelni akarjuk. A tagdíjrendezést nagymértékben elő fogja segíteni a közeli hetekben megjelenő új ipartör- vény, mely kötelezővé teszi, hogy minden iparengedéllyel rendelkező iparos és háziiparos tagja legyen szervezetünknek. Szabályozni fogja az országos vezetőség az új tagok belépési díját is, amely lényegesen el fog térni a jelenlegi belépési díjaktól s alá fogja támasztani a minisztertanács azon határozatát, hogy kormányunk a KIOSZ-t a kisiparosok egyedül; érdekképviseleti szerveként ismerte el. A tagdíjrendezés lebonyolítása is azt fogja célozni hogy emelkedjék szervezetünk és az egész kisiparosság tekintélye TORNYAI GYÖRGY KIOSZ megyei titkár. Esetem a nyolcadikosokkal Régi ismerőse vagyok a nagykónyi általános iskolának, s a közelmúltban, hogy arra jártam, nem szalasztottam el az alkalmat és felkerestem Nagy Ernő iskolaigazgatót. Éppen az iskola életéről beszélget- I tünk az igazgatói irodában, amikor kopogtatott valaki az ajtón. Egy diák dugta be a nyíláson a fejét. Zavarban volt egy kicsit, aztán elmondta küldetésének okát. Küldött volt. Az osztályban megtudták, hogy újságíró tartózkodik az épületben és elhatározták, hogy ők beszélnek vele. E határozat alapján aztán az osztály megbízott egy diákot, aki most itt állt és arra kért, hogy menjünk be az osztályba, mert... szóval menjünk csak be, mert ők akarnak valamit. Jó, hát bemegyünk. Az igazgatóval és az óraadó tanárnővel léptünk be és nyugodtan — hangsúlyozom, hogy én is nyugodtan — az ajtótól a katedráig sétáltunk. Ekkor ért az első meglepetés, ugyanis az osztály „egyöntetű kívánsága az volt, hogy az 'gazgató és a tanárnő menjen ki az osztályból, ők elindultak kifelé, én is követtem őket, de nekem azt mondák a gyerekek, hogy maradjak a.. . szóval üljek le a katedrához. — Nagy ég, mi lesz velem! — sóhajtottam fel körülbelül így magamban, miközben már be is csukódott az osztályterem ajtaja . .. Végignéztem a termen, melynek egyik padsorában a lányok, a másikban pedig a fiúk ültek. A nyakkendőmet hirtelen olyan szorosnak éreztem. hogy azt hittem, megfulladok, az is eszembejutott, hogy meg kellett volna fésűlködnöm, mielőtt bejöttem és nem tudtam, hogyan helyezzem el a lábaimat az asztal alatt, hogy észre ne vegyék a diákok, ha esetleg megrogyik a térdem. E pár pillanat után — igaz, nekem olyan hosszúnak tűnt, hogy azt hittem, már rég kicsengettek — megnyugodtam eev kicsit. Elvégre is én lünk a katedránál, s nekem jogom van kérdezni is. Kiing tanár úrnak a helyében éreztem magamat. aki az orosz órán mindig a kiskönyvében lapozgatott és fel-fel- pislantva figyelte az osztályt, hogy ki húzza be jobban a nyakát, és azt hívta ki felelni. A csoda tudia, hogy mennyi idő telt már el. de még mindig nem csináltam semmit. Ismét az osztályra néztem és észrevettem, hogy a második padban egy fiú íel- nyújtja a két ujját, jelezve, hogy valamit mondani akar. — Végre, megmenekülök — gondoltam — nem nekem kell megszólalnom. Ugyanis ettől az aktustól azért féltem nagyon, mert azt gondoltam, hogy a hangom remegni fog. — Tessék fiam — adtam meg az engedélyt a szólásra. — Újságíró bácsi! (Nagy ég! Én fiatalembernek éreztem magamat) a mi úttörőcsapatunk résztvett az országos négytusa bajnokságon és dicsérő oklevelet kaptunk. — Jól van fiam. Nagyon jó. De már egy másik kéz is nyújtózkodott ... — Bácsi kérem mi (itt kihangsúlyozta, hogy az úttörők) minden vasárnap teadélutánt rendezünk. — Jól van fiam! És mit csináltok a pénzzel? Erre már egy másik hang kiáltotta be. hogy a nyáron táborozni mennek Eger környékére. Akartam mondani, hogy „jól van fiam”, de nem volt időm. — Újságíró bácsi! A néphadsereg napján el voltunk kirándulni és ott tartottuk az ünnepélyt is. Főztünk is, sütöttünk is — kiáltotta közbe egy másik hang. — A fiúk jobban tudnak főzni, meg sütni, mint a lányok. — De jó, hogy nem tudja a feleségem, mert biztos veszítenék előtte értékemből — gondoltam. Úgy határoztam, hogy most már parlamentáris formát kell adni a beszélgetésnek, mert ha így megy. egyszerre ötfélét is kellene jegyeznem. A jelentkezőknek egymásután adtam meg a szólás-jogát, s így még megtudtam, hogy az osztály legjobb tanulója Löki Gábor, a zenekar vezetője, Rapkai Zoltán, s legjobban a fizikaórát szeretik. Lehet, hogy csak én értettem így, mert sokféle tantárgyat kiabáltak. Az osztály legjobb futballistája Pálfai Zoli... a lányok szeretnek tornászni. Mikulásra és Szilveszterre színdarabot tanulnak..: Végezetül még megkérdeztem, hogy mit üzennek a dalmandi úttörőknek, akikkel kapcsolatot tartanak. — írja meg bácsi — kértek —, hogy üdvözöliük őket. jó tanulást kívánunk nekik és jöjjenek el korcsolyabajnokságra. B. G.
