Tolna Megyei Népújság, 1957. november (2. évfolyam, 257-282. szám)
1957-11-15 / 269. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÁG 1957. november 15. Egy újságíró hozzászólása egy értekezlethez... fl szép arab hercegnő, mint sikeres agitátor — A marokkói arab király lánya az arab nők egyenjogúságának bajnoka — Ezúttal hagyjuk el a tudósítás ele. jéről azt, amit általában írni szoktunk, amikor egy értekezletről tudósítás megjelent a lapban. Ugyanis hétfőn értekezlet volt Szekszárdon. A megye kisiparosainak képviselői jöttek össze, hogy megbeszéljék azokat a feladatokat, melyek előttük állnak. Ezúttal hagyjuk el a felszólalók neveit is, mert arról, ahogyan a problémáikról beszéltek az mindenkit, a1 megye közel négyezer kisiparosát érdekli. Ki így, vagy úgy, de mindenkinek van állásfoglalása. S engedtessék meg ezúttal, az újságíró is hozzászóljon az értekezlethez. Hadd mondjam el, AMI ESETLEG KIMARADT A BESZÁMOLÓBÓL, a hozzászólásokból, azt, ami a mi álláspontunk. Kezdjük talán azzal, hogy kormányunk, pártunk, számít a kisiparosok segítő munkájára. Számít, mert lehetetlen megoldani nagyüzemi módon a lakosság ellátásának apró- cseprő dolgait. S ezért is látnak napvilágot a különböző miniszteri rendeletek, melyek a kisiparosok munkáját segítik elő; A párt és a kormány segíti és támogatja a kisiparosokat, azokat, akik becsülettel dolgoznak, akik azon fáradoznak, hogy minél jobban kielégítsék a lakosság igényeit. Mert valljuk be, lakosságunk ma már igényesebb. mint tegnap volt és holnap még igényesebb lesz, mint ma. Valahogy a feladatok is így nőnek a nagy ipar és a kisiparosok előtt. S ezért is várta azt az újságíró, hogy majd szó kerül erre is. Arra, hogy hogyan lehetne jobban megoldani a lakosság ellátását. S erről a több mint tíz hozzászóló nem beszélt. Nem mondták el azt, hogy tájjellegenként milyen problémák vannak, miben kérnek a párttól, a tanácstól segítséget: Amilyen kevés szó esett A LAKOSSÁG IGÉNYEIRŐL, annál többet beszéltek a kisiparosok saját érdekeikről. Előrebocsátjuk, ez nem baj. A baj inkább az — „ahogyan“ erről beszéltek. Itt van például az egyik hozzászóló: „Miért nem adóztatják meg a tisztviselőket, a gyári munkásokat is? Miért kilincselnek az adóbehajtók az ország 120 ezer kisiparosánál?’’ Vagy másik: „Mindent a becsületes magyar kisiparosokért!” Egy kicsit sántít ez a megállapítás. Mert nézzük csak, mit fizet egy gyári munkás. Közteherként levonják munkabérének megfelelő 10 százalékát. És a munkás által termelt javákra még külön adózási kulcsszámot állapítanak meg, a termelvény önköltségének többszörös árán tudja csak az üzletben megvásárolni termékét. És az már évtizedes szokás, hogy az iparosokhoz az adóbeszedők elmennek. így volt ezelőtt száz évvel is, s ez jó. Mert sajnos, van olyan tapasztalat, ha ezt nem tennénk, akkor sokan elfeledkeznének az adókötelezettségről. Az utóbbihoz, a jelszóhoz, csak annyit fűzünk hozzá, megbecsülést adunk a jól, szorgalmasan munkálkodó kisiparosnak, ezeket meg is becsüljük, de azért gondoljunk néha a fogyasztókra is. Azután sokat, nagyon sokat beszéltek a kisiparosok A KIOSZ TAGSÁGI DÍJRÓL. _ Elmondta az egyik hozzászóló, hogy Szekszárdon száz olyan kisiparos van, aki csak havi három forint tagsági díjat fizet. S mindjárt ehhez kapcsolódik az is, hogy egyesek azt mondják: „Miért nem üdülhetnek, pihenhetnek úgy a kisiparosok, mint a gyári munkások?“ Megjegyzem, egy gyári munkás havonta 15—20 forint szakszervezeti díjat fizet. Mélységesen el lehet ítélni azokat a hivatali szerveket, amelyek nem folytatnak megfelelő harcot a kontárok ellen. Sok becsületes kisiparos keresete csappant meg az utóbbi időben a kontárok elszaporodása folytán. De nem folytatnak megfelelő harcot a kisiparosok sem a kontárok ellen, bár nekik lenne leginkább érdekük. Legtöbben így vélekednek: „Minek jelentsem fel, azért, hogy még én legyek a rossz ember?’’ Ez a vélemény szerencsére nem általános. Az utóbbi hetekben napilapjaink talán túlságosan sokat bírálták a kisiparosokat. A KIOSZ országos értekezletén is felvetődött az, hogy az újságok csak általánosságban írnak és egy-két megtévedt embert — mert ezek nem kisiparosok — azonosítanak a becsületes kisiparosokkal. De ez már a múlté és éppen emiatt csodálkozunk azon a megjegyzésen, ahogyan az újságírókról beszéltek. De azt is tudomásul kell venni, hogy mi is támogatjuk a kisiparosokat, de sokkal több segítséget adunk a KTSZ-eknek. Ezek' előtt van a jövő, s ez a párt álláspontja is. Nem rejtjük véka alá azt sem, hogy a jövőben még jobban támogatjuk a kisipari termelőszövetkezeteket. \ VÉGEZETÜL ismételten hadd szögezzük le: Sokat, nagyon sokat várunk a megye kisiparosaitól. És ez az értekezlet biztos lendületet hoz munkájukban. Abban is biztosak vagyunk, hogy az adószedők majd változtatnak munkájuk stílusán. Tehát a párt, a kormány támogatja a kisiparosokat, de a jövő a szocialista szektoré és ebbe bele kell nyugodniok, ezt meg kell érteni. Ez az írás csak segíteni akar — úgy gondolom ez sikerült is — és ez az.én utólagos hozzászólásom a kisiparosok tanácskozásához. Pálkovács Jenő A: arabok éppúgy szeretik a nőiket, mint más emberfajta — de csak négy- szemközt: jogaiban az arab nő alig számit többnek, mint valami értékes tárgy: adható és vehető. Polgári és politikai jogai nincsenek. Férje egyoldalúan elválhat tőle. A nyilvánosság előtt csak lefátyolozva mutatkozhat. A közelmúltban azonban a Szíriái fővárosban — minden egyéb politikai gontjjuk mellett — lelkesedéssel fogadtak egy gyönyörű arab nőt, aki egyáltalán nem rejtette fátyol alá bajait. Ez az arab szépség Aisha hercegnő volt, V. Mohammed marokkói király 26 éves lánya, aki a Pán-Arab Női Konferencián képviselte hazája nőit. Szaudi Arábián és Jemenen kívül minden arab ország női képviseletet küldött a konferenciára. A damaszkuszi polgárok hápogtak a meglepetéstől, amikor ennyi nőt láttak az utcán fátyol nélkül, merész nemtörődömséggel cigarettázva és esténként kivágott ruhát viselve. A sztár Aisha hercegnő volt, akitől a kormány annyira el volt ragadtatva, hogy palotát bocsátott a rendelkezésére. Aisha hercegnő remek agitátornak bizonyult a nők jogait illetően. Népszerűsége olyan nagy volt, hogy a kormány nem merte megtiltani az irányított sajtónak, hogy csámcsogó részletességgel közölje Aisha vakmerő nyilatkozatait. Marokkóban — mondta az arab mesékbe illő szépségű hercegnő — hamarosan házassági törvényt hoznak. A válást természetesen nem tudják megakadályozni a nők és az nem is ajánlatos, hogy házastársak egymáshoz legyenek kényszerítve, ha boldogtalanok, de a törvény megköveteli, hogy a férj indokolja meg a válást, ahelyett, hogy egyszerűen azt mondja: „Nem akarlak többé házamban tartani, menj vissza szüleid házához” — ami az arab formula a válásra. Reméli, a válások száma legalább felére csökken ilymódon. Ami a fátyolt illeti, csak öreg nők viseljék. „En is fátyolt fogok viselni, ha hatvanéves leszek — mondta —, csak a szememet fogom szabadon hagyni, mert egy nő szeme sohasem öregszik meg”. A női konferencia óriási sikerrel zárult, legalábbis népszerűségben, de kétes, hogy hoz-e gyakorlati eredményeket az arab világban. '. ! • •!*"** Tragédia az erdőben... Berregett a motoros fűrész, a faóriások lassan meginogtak, lassan hanyatlottak alá, majd hangos roppanással terültek el a földön. Délutánba hajlott már az idő, ilyenkor novemberben hamar beesteledik — azért igyekeztek annyira a favágók, hogy még jónéhány fát a földre dönthessenek. A fák azonban mintha megmakacsolták volna magukat, ágaikkal egymásba kapaszkodtak, nem engedték egymást a földre dőlni, a favágók szaknyelvén mondva, „kunyhóba’’ borultak. Ilyenkor, az összeborult fákat úgy döntik földre, hogy egy másik fatörzzsel leüttetik amazokat. A favágók íratlan törvénye ilyenkor azt parancsolja: fejszét a kézbe, előbb utat csinálni a meneküléshez, aztán úgy ledönteni a fát. Ha dőlni kezd, eldobni a fejszét, még van idő a menekülésre... A favágók nézegették az összeborult fákat, hogyan is kellene a ledöntéshez látni. Látták, nagyon erősen tartja magát a „kunyhó”... — Majd én... — szólalt meg Kiss István agregátoros. — Menjetek csak félre, megpróbálom leüttetni. Azzal kezébe fogta a fűrészgépet, a fákhoz lépett. Berregve mélyedt a fűrész a fa törzsébe, amely hirtelen dőlni kezdett. Recsegve csapott a „kunyhó“-ra, de az keményen tartotta magát, lecsúszott róla a fatörzs. A famunkások, akik távolabbról figyelték a kísérletet, rémülten kiáltottak fel... A fatörzs, amelynek az lett volna a feladata, hogy a többit szétdöntse, lefelé zúdult... Kiss István menekülni próbált, de megbotlott... egy szempillantás, a földhöz csapódó faágak roppanása... a fatörzs ott feküdt a földön, mellette alatta a vérző fejű ember. A többiek odarohantak, kiszabadították a fa alól az ájult embert. Majd az egyik rohant le az irodához, a telefonhoz. — Halló, mentők? Itt a gemenci erdészet... Azonnal jöjjenek, egy emberre rádőlt a fa. . A várakozás percei szinte óráknak tűntek, amíg a mentő megérkezett. A gépkocsi nem tudott egészen odáig felmenni. A vágásból hordágyon kellett lehozni a súlyosan sérült embert az útig. Aztán irány a kórház. A munkából hazafelé tartó munkások megdöbbenéssel újságolták egymásnak: — Nem hallottátok? A Kiss Pistát leütötte a fa. „Kunyhót’’ akart leüttetni, aztán rádőlt a fa. — Én is úgy jártam tavaly — mondja egy ötven év körüli bácsi. — Sikerült megúsznom annyival, hogy hét fogamat vert id. Volt amelyiket egy hónap múlva operálták ki az álam csúcsából. így adják tovább egymásnak a szomorú hírt, a mentő közben megérkezik a kórházba. Gyorsan a műtőbe viszik a súlyosan sérült embert. Fejét elborítja a vér, hosszú szakadás húzódik rajta végig. — Nagyon súlyos a sérülés, azonnal röntgenfelvételt kell készíteni — hangzik a megállapítás. Nem sok idő telik el, máris az orvos kezében van a röntgenkép. — A koponyacsonton darabos törések, az agyállomány egy része is összezúzódott... súlyos idegsérülések, idegsebészeti műtétre van szükség, azonnal Pécsre szállítani. Néhány perc és máris robog a mentő a súlyosan sérült emberrel Pécsre, az idegsebészeti klinikára. Előzőleg ellátták különböző gyógyszerekkel. Megérkezés után azonnal a műtőbe kerül, ott a szekszárdi kórházban készült röntgenfelvétel alapján hozzálátnak a műtéthez. Talán sikerül megmenteni. Habár az agyállomány csúnyán összeroncsolódott. Sajnos, az orvosok minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, Kiss Istvánon már nem tudtak segíteni, meghalt. * Ilyen az erdő. A felséges erdő, amely az év minden időszakában gyönyörködtetni tudja a benne járót. A szeliden suttogó fák azonban néha gyilkosokká válnak... Bognár István G YERMEKEKNEK--------n_-ji_i------1----------rí*-,* " ■l** A hatalmas vitéz Távoli fény í. Tizenöt napja ült immár a tám- löc fenekén. Tizenöt napja, egy falás nem sok, de annyit sem evett, egy korty ríz. igazán kevés, de any- nyit nem ivott. Roppant testi ereje lankadt már. Csontos arca, erős homloka, melyet sűrű haj borított, csupa seb volt. Mint csatabeli szerzemény, itt nyerte őket Temesvár alatt, ahol hiába kereste a halált! Mátyás halála óta alig huszonnégy esztendő telt el, s Uram Isten, mivé lett a gyönyörű ország?! Ebek har- mincadjára került, főemberek prédája lett. Mert a nemesség zsákmánya lesz — ismételte újra a Cegléd piacán elmondott beszédét, — amit a ti munkátokkal és szorgalmatokkal megművelt föld hoz, ami hasznot állataitok hajtanak. Nekik szántjátok a földet, nekik ültetitek a szőlőt, nekik nevelitek a nyájakat és csordákat: nektek nem marad csak a szolgaság és nyomorúság ... A tömlöc sötétjéhez már hozzászokott a szeme, hátrapillantott, a bajtársait kereste, a vasravert ku- rucokat, akik oldala mellett állottak Cegléd piacán. Akik kibontották a zászlót. Akikkel együtt verekedett Csanád vára alatt. Fogolytársai már elszenderedtek, s bár bozontos üstöké neki is előre-előre- bukott, azért gondolatai annál elevenebb táncot jártak, szálldostak, mint a jó futó paripák. — Van-e megbánnivalód, Székely György? — vette faggatóra nagy lelke. — Nincs megbánnivalóm! — felelte a hatalmas vitéz, a kurucok, áldott népének feje és kapitánya. — Bár tudom, vár rám künn a város-piacon. Tizenöt napon át hallottam a kovácsfujtató kísérteties lihegését' a kétfejű kalapács zuho- gását. Tudom, a trónt kovácsolják. — Nem rettensz meg, ha arra a trónra gondolsz, Székely György? Vert vasból készül. Nyikorgó szekereken hozták hozzá messzi hegyekből a vasrudakat. Száz cigánylegény formálta, eszkábálta. Négy lába sár. kányláb-módra van kiformálva, A támláját vaspikkelyek borítják. S a száz cigánylegény a maradék vasból egy durva jogart s egy királyi koronát is készített. (Folytatjuk.) IV. Amint a börtön folyosóján haladtunk kísérőimmel, visszapillantva láttam hogy Csapó Jani őreivel küszködik, ki akarja magát tépni a kezeik közül. Elfordítottam a fejemet, mert alig tudtam türtőztetni magamat, hogy visszafordulva a segítségére ne siessek, a biztos halálba rohanva. Talán jobb is lenne így rövid kínnal végetvetni az életnek, — gondoltam és megálltam, mert lábaim annyira reszkettek, 'hogy alig bírtak el. — Maradjon nyugodtan — szólt mellettem az egyik kísérő szigorúan és amikor rápillantottam, sajnálkozást láttam szemében. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, sötét folyosón mentünk tovább, majd egyik kísérőm előrelépett és csizmás lábával berúgta az egyik cella ajtaját. Ugyanez puskatussal oldalbacsapott, hogy a küszöbön megbotolva orraestem és becsapta mögöttem az ajtót. Ahogy csizmájuk kopogása elhalt, olyan csend lett, hogy szinte fájt. Időérzékemet elvesztettem, csak a reggel és az este jelentette az idő múlását érzékelhetően számomra. Napközben valamikor, beadtak egy bögre vizet. Enni csak másnap adtak egy darab kenyeret, ami semmivel sem volt jobb, mint az előző. Elmúlott még három nap így, hogy egyik nap inni, a másikban enni adtak és a bizonytalanság, hogy melyik pillanatban jönnek értem, vezetnek a kín- padra, már a megőrülés határáig kergetett ... A harmadik nap éjjelen éppen elnyomott az álom amikor valami halk zörgést hallottam a cella szűk ablaka felől. Figyeltem, közelebb lopóztam, de nem mertem szólni. A zaj egy kis idő múlva megismétlődött, s a holdvilág bevetődő sárga fényénél észrevettem, hogy madzagon valami ereszkedik le az ablakból. Egy papír volt rajta, pár soros nagybetűs írás: „Ki vagy? Mire van szükséged?” A papírra ráírtam, hogy ki vagyok és most hirtelen mentőötletem támadt. Mi lenne, ha öngyilkos lennék, hogy megszabaduljak a kínoktól. Ráírtam, hogy késre lenne szükségem. Amikor az ismeretlen felhúzta a papírt. pár hosszúnak tűnő másodpercig csend volt, s válaszul ezt írta: „Bízzál!’’ Szégyellem magam, hogy a halálra gondoltam és nagyon jól esett ez a biztatás az ismeretlentől. Aztán ráírtam a papírra, hogy vizet próbáljon lejuttatni valahogyan. Válaszát hiába lestem egész éjjel. Hajnalban amikor világosodott, alig mertem az ablakra pillantani, mert közben arra gondoltam, hogy talán valamelyik őr űzött velem tréfát, s féltem, hogyha odanézek, az ő vi- gyorgó arcával találkozik tekintetem ... De nem volt ott senki, s hiába ágaskodtam, nem értem fel az ablakot, hogy kinézhettem volna. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, emeleten, vagy pincében. Egész napom izgatott várakozással telt el. alig bírtam uralkodni magamon, hogy az őrt, aki a rendes időben most is megjelent, meg ne kérdezzem, hogy hova néz a cella ablaka. Vártam az éjjelt, bár olyan előérzetem volt, hogy becsaptak, de titokban mégis reméltem, hogy becsületes emberrel hozott össze a véletlen .:: Talán éjfél is elmúlott már, amikor az ablak alatt ülve, alig hallható zajt hallottam. Figyeltem, de csend volt. S már azt hittem hogy hallucinálok, amikor megismétlődött. Köhögtem, s kis idő múlva suttogó hangot hallottam a fejem felett: — Elvtárs! Egy kis bableves, meg víz. Milyen jó volt hallani barátságos emberi hangot... (Folytatjuk.)
