Tolna Megyei Népújság, 1957. október (2. évfolyam, 230-256. szám)
1957-10-20 / 247. szám
1957 október 20. TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 3 A PÁRTÉLET HÍREI Nem kell nekünk báró és a többi Térszopó... — Egy munkásőrrel beszélgettem — Kívülről éppen olyan ez a ház, mint. a többi. Tiszta, rendes, mint annyi másik ebben az utcában. Belül sem lát az ember valami különöset, mint Mözs többi házaiban. Az udvaron az öregszüle fosztja a kukoricát, s körülötte, mint játékos, aranyszőrű kis- csikók, az unokák hancúroznak. A ház fiatalabbik gazdája, Légrádi Mihály, a hátsó kertből kerül elő. A kölcsönös üdvözlés közben a gyermekeken akad meg a szeme. Magam is rájuk felejtkezem, s mintha csak a gondolatomat lesné el, s mintha csak magának mondaná, kibuggyan belőle: „Nekünk bizony nem volt ilyen gondtalan életünk. Bővelkedni, pazarolni, igaz, ma sem lehet, nem is kell az, de milyen más világ volt az . ..” — Én is eleget éltem abból a világból — mondja most már bent a szobában ülve. — A Kunfi, a Knefély, a Fáik és Zinner-féle urak kapcarongyai voltunk. — Itt az apjára is céloz, Légrádi Józsefre, hisz együtt dolgoztak. Két nemzedék találkozik itt e kis házban, s nő, növekszik a harmadik nemzedék... Most éppen az egyik, a kis Józsi lép be. ö is hallja, amint a múlt év októberének eseményeit sorolgatjuk. — Igen, azt a régi világot akarták visszahozni. Nekünk nem kell a báró, meg a többi vérszopó — mondja éppen Légrádi elvtárs. — Majd kesernyésen teszi hozzá: — csak lett volna akkor fegyverünk .. . — De most van! — teszi hozzá a kis Józsi gyerek felcsillanó szemmel. Az apja válaszol neki: — Van kisfiam — s mintegy fogadalmat tevőn, folytatja tovább: — ne félj, ha most mozognak, megfürösztjük őket. Segítünk a bajukon, hogy ne legyen kedvük mégegyszer megpróbálni az elmúlt évit. — Én már tudok lőni — mutatja Józsi. — Kezével mutatja: — így kell célozni; majd a kezében levő dió hangos pattanással vágódik a kredcnc ajtajához. Egyikőnk sem mosolyog a gyerek felbuzdulásán . . . Most már elárulom, hogy egy munkásoméi tettem látogatást. Amint tapasztaltam, készen állnak a néphatalom védelmére. Igen, készen állnak, többes számban, mert nemcsak az ifjabb, hanem az idős Légrádi elvtárs is munkásőr. S a harmadik nemzedék ... Az is próbálgatja sasszámyait. (i-e) Munkában a nőtanácsok A bölcskei Nőtanács tagjai mindenütt ott vannak, ahol segítségre van szükség. Legutóbbi cselekedetükkel az egész község asszonyainak elismerését vívták ki. özv. Balázs Pétemé váratlanul meghalt, három kiskorú gyermeket, árvát hagyott maga után. Gerendás Mihályné a Nőtanács községi elnöke az asszonyok megbízásából személyesen járt el a községi, majd a járást tanácsnál a gyermekek elhelyezése ügyében. A kis árvákat az asszonyok közbenjárására állami gondozásba vették; A dunaföldvári Nőtanács tagjai legutóbbi összejövetelükön arról beszéltek ,hogy november 7-re rendbehozzák a község temetőiben lévő szovjet hősök sírjait és virágokkal díszítik fel a síremléket. • Az iregszemcsei Nőtanács állandó programot ad és összejöveteleket szervez ,ahol az asszonyokat érdeklő problémákról beszélnek. Az elmúlt napokban a község orvosa, dr. Kelemen Géza a gyermekbetegségekről tartott előadást, Póth Gizella pedig a dolgozó nép egyszerű, ízléses, de mégis divatos öltözködéséről tartott előadást. Az iregszemcsei pártszervezet szerdán este pártnapot rendezett „A Nagy Októberi Szocialista Forradalom megnyitotta a szocialista világforradalom győzelmeinek korszakát” címmel. A beszed után a jelenlevők közül Varga Lajos, a kísérleti gazdaság pártszervezetének titkára, aki az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság idején, mint vöröskatona, fegyverrel védte a proletárdiktatúrát az intervenció támadása ellen, szólalt fel. Az öreg veterán a jelenlevő fiatalokhoz szólt személyes tapasztalatai alapján. Beszélt az akkori történelmi idők harcairól, a vöröskatonák helytállásáról. Beszélt a Horthy-ellenforradalmi idők megtorló intézkedéseiről, vérengzéseiről, és a nyomoráról. Az egybegyűltek — bár nem voltak nagy számban — annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy a hosszú őszi és téli estéket jól fel lehet majd használni a régi harcosok élményeinek megismerésére, hogy a múlt és a jelen között párhuzamot, vonva, jobban értékelhessék a jelent. * Az elmúlt héten mintegy harminc községben tartottak pártnapokat, amelyeken ugyancsak a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról emlékeztek meg a jelenlevők. * Az MSZMP Szekszárd városi bizottsága csütörtökön az alapszervezeti titkárok, KlSZ-titkárok, valamint a hivatali és gazdaságvezetők részére megbeszélést tartott. * A marxizmus-leninizmus esti egyetemen október 22-én kezdődik meg a pártoktatási év. A községekben egyébként november első napjaiban kezdődik meg a szervezett pártoktatás. * Szedresen az elmúlt napokban a párt- szervezet kezdeményezésére az ifjúság nevelésének kérdéseit vitatták meg a KISZ, a pedagógusok és a tanács képviselői. A vita nemcsak az iskolai nevelőmunkát ölelte fel, hanem a fiatalok is- kolánkívüli nevelésének problémáira is kitért. VASÁRNAP DÉLUTÁN Borbíró már nem bírt magával. Hiába nézte szinte percenkint az órát. Cserhalmi csak nem akart megérkezni. — Itt kellene már lennie — morfondírozott magában Borbíró. — Itt már valami nem stimmel, bizonyára sürgős dolga akadt. Azért elővette a sakktáblát, felrakta szépen a bábukat. Rágyújtott egy cigarettára. Mindhiába. Végül vette a kabátját, hogy utána nézzen barátjának, amikor az éppen betoppant. — Csak a múltheti késésedet adtam vissza — kezdte Cserhalmi a mondanivalóját, — mert tudod nem szeretek adósa lenni senkinek sem. Ezzel tartoztam. Leültek, megittak egy pohárka bort és megkezdődött a küzdelem. — Hanem azért megmondhatnád — szólt váratlanul Cserhalmi kollégájához, — hogy milyen a Szabad Európa logikája? — Nem értem a kérdésedet. — Figyelj csak ide. A napokban arról beszéltek állítólag, hogy a Kádár-kormány találta ki a MUK-ot a JUK-ot, és a többi hasonló dolgot. Emlékszel még ezekre a jelszavakra? — Hát om* azt Meli — mondja Borbíró — a kérdésedre nem tudok választ adni, azaz talán mégis. Abban mindenesetre igazuk van, hogy itt volt a MŰK is, JUK is, de arra már nem tudtam rájönni — pedig azóta töröm a fejem, amióta meghallgattam őket, — hogyan sütötték ezt ki. Hiszen saját szememmel láttam feliratokat a MUK-kal, vagyis márciusban ott akarták folytatni, ahol abba kényszerültek hagyni. — így van — veszi át a szót Cserhalmi. — Számos bírósági anyagban bűnjelként szerepel a lefoglalt röpcédula, plakát, amit az ellenforradalmárok terjesztettek. — Én szívesen hallgattam eddig ezt a rádiót — vallja be Borbíró — bár eléggé zavarják és zavaros az is, amit mondanak De a héten megfogadtam, hogy nem hallgatom meg őket többé. Hát legalább saját hallgatóikat ne csapják be olyan dologgal, ami nyilvánvaló volt és kézenfekvő ma is. — Bizony, nyilvánvalóak a tények — szólt Cserhalmi. — A MŰK, a JUK és a többi hasonló nem jöhetett mástól, csak azoktól, akik novemberben kénytelenek voltak abbahagyni a gyilkosságokat, fosztogatásokat. A logika szerint is csak azt lehet folytatni, amit egyszer már elkezdtek. Nos, hát októberben ki kezdett el gyilkolni? Az ellenforradalmárok. Kik folytathatták volna a gaztetteket? Az ellenforradalmárok! Ez mindenki számára érthető, csak úgy látszik ,ott Nyugaton akarják olyan nehezen megérteni. Kinek lett volna érdeke folytatni az egészet? Az ellenforradalmároknak. — Nekem is van olyan érzésem — vallotta be a Szabad Európának egyre kevésbé híve Borbíró, — hogy valami baj van ott körülöttük. Úgy látszik, hogy nem tetszik nekik a Szabónyilatkozat. ö ország-világ előtt elmondta a nyugatiak tevékenységét. Úgy vannak ezek ott túl — mondja Cserhalmi, — mint a bolhás kutya. Azok is igyekszenek megfürödni, ha csak egy kis lehetőségük van. hogy bolháiktól megszabaduljanak. Nos, ezek a gyászvitézek a közeli nem valami dicsőséges évfordulóban látják a lehetőséget, hogy megszabaduljar nak a saját nyűgüktől. Mert mégiscsak nyűg számukra, ha mindenki tudja róluk, hogy továbbra is épp olyan hazaárulók, mint eddig voltak és épp úgy nem sajnálják az emberek életét, békéjét, boldogságát, mint azelőtt. Dehát hiába minden: A kutya sem szabadul meg könnyen a bolháitól, de ők még annál is nehezebben a hazaáruló szégyenteljes bélyegtől. Borbíró nem szólt ellene. Egyetértett a vita eredményével, mert saját szemével látta a ma már történelmi tényeket és saját, fülével hallotta, hogy ott Nyugaton megint hazudtak, be akarták őt is csapni. Fogta futóját és meglépte a következő lépést. MAR 1914 VÉGÉN fogságba estem. Volt időm az októberi forradalomig megismerni sok-sok mindent. A Bajkálon is túl kerültem el, mesz- sze Ázsiába, közel a kínai határhoz. Csitától mintegy 7 kilométerre volt a baraktáborunk. Sikerült viszonylag elég gyorsan megtanulnom az orosz nyelvet s így hamarosan barak-tol- mács lettem. 1916 áprilisában lehetőség nyílt arra, hogy mezőgazda- sági munkára jelentkezzünk. Én is jelentkeztem. Kurganba vittek bennünket, majd Glegyankába kerültem. A községben a hatalmat a tőké- sedő útra lépő feudális földesúr képviselte a bírón keresztül. Ennek a nagybirtokosnak már bőr- és szappangyára is volt a többi között. Én egy parasztnál, Gregor Afanaszov Paznyikovnál dolgoztam. Két fia volt, mindkettő a cári hadseregben szolgált. Az egyik fogságba esett, a másik megsebesült és egy időre szabadságolták. Amikor a sebesült fiú hazatért, igen sokat beszélgettünk arról, hogy szükség van-e a háborúra? Rájöttünk ott az eszmecserén, hogy ez nem a dolgozók érdeke. Neki is, nekem is parancsoltak. Ez a sebesült fiú házról házra járt. Beszélt az emberekkel. Agitált. NAGY EREJE VOLT akkor a szónak, az élménybeszámolóknak abban a falucskában, hiszen oda alig járt egy-két újság, mert ki tudott ott olvasni akkor még? A pap, meg az írnok, a község írnoka. Még a bíró is csak bámulta a betűt. Maláriában megbetegedtem és ismét vissza kellett mennem Kurganba. Ott ért 1917 októbere. Igen mozgalmas volt ez a hónap, pedig messze voltunk az események köz- pontjátóL Egymás után érkeztek a hírek, hogy a katonák otthagyták a frontot. Én ebben az időben hallottam először Lenin nevét. A városban igen sokat beszéltek róla. Hallottunk a pétervári és a moszkvai eseményekről. Nálunk akkor még nem volt forradalom. De a helyzet nálunk AZ O KATONÁJA VOLTAM is egyre érettebb lett, s 1918 februárjában megalakult a város Vörös Gárdája. Igyekeztem felkeresni a parancsnokot. Elmondtam neki, hogy szívesen belépek a Vörös Gárdába, ha erre megvan a lehetőség. Hamarosan gyűlésen döntöttek kérésemről. Közölték azután velem, mivel a forradalom internacionalista, elfogadják jelentkezésemet. Boldog voltam. Hamarosan még 31 fogoly jelentkezett a parancsnokságon. Ök is tagjai lettek a Vörös Gárdának. 1918 május 27-éig nem is volt semmi különösebb dolog. A város fontosabb középületeinek őrzését bízták ránk. Május 27-én a késő délutáni órákban váratlan meglepetés ért bennünket. A vasútállomásra egymás után érkeztek be a szerelvények, telve cseh katonákkal. Fegyverrel jöttek. Az Antant szerelte fel őket. Ultimátum szerűen felszólították a városi Vörös Gárdát, hogy békés úton adja át a várost nekik. Gondolkodási időt is adtak. Este hat órától éjfélig. Amikor az ultimátumot átadták, egyben közölték azt is, amennyiben nem adjuk át a várost, akkor kő kövön nem marad. A VÖRÖS GÁRDA parancsnoksága és a város vezetősége megkezdte a tanácskozást. A csehek több szőrös túlerőben voltak. A város jövőjét illetően hangzottak el vélemények pró és kontra. Ebbe a tanácskozásba bevonták a magyarokat is. Én is ott voltam. Amellett foglaltam állást, hogy ne adjuk fel a várost, mert ha feladjuk, akkor minden körülmények között a kezükbe kerülünk, de ha ellenállunk, talán sikerül még a lehetetlen is, legyőzni a túlerőt. Előző esetben biztosan bekövetkezik a fehérek vérengzése, ha védekezünk, esetleg el lehet kerülni azt. Hosszas tanácskozás után a veA TOBOL PÁRTJÁN, a híd tájé kán egyszer csak ugatni kezdtek a géppuskák. Megtört a néma csend. Az orosz elvtársak tüzet nyitottak a nagyszámú ellenségre. Mi még vártunk. Már csak ötven, negyven, harminc méter volt közöttünk, már csak húsz, tizennyolc, s ekkor elrepítettem az első kézigránátot. Éles csattanás reszkettette meg a levegőt. Ez volt a jel... Megszólalt a géppuska, okádta a lövedékeket. Káromkodás, jajgatás, halálhörgés, gránát- csattanás keveredett össze. A csata alig negyedóráig tartott. Eszeveszetten vonultak vissza a csehek. Vagy egy szakasznyi emberük ott maradt halva a csatatéren. Körülöttünk ■ elcsendesedett minden. Azl gondoltuk, hogy sikerült megvédeni a várost, de egyszer a hátunk mögött a csehek hangját halljuk... Kénytelenek voltunk csatározás közepette visszavonulni. Úgy terveztük, hogy a laktanyába megyünk vissza és ott még tartjuk magunkat egy ideig. A szakaszomból sokan elestek. Hárman értünk vissza a laktanyába. Későn érkeztünk. Itt már a csehek voltak. Megtudtuk, hogy a Tobol partjánál, a híd körül sokszoros túlerővel törtek védelmünkre a csehek. Hősiesen védtük, de végül is áttörték a Vörös Gárda vonalát. így kerültek aztán a hátunk mögé. Fogságba estünk. Hajnalban elcsendesült a harc szerte a városban. A fehérterror azonban annál jobban dühöngött. Megteltek a fegyházak, se szeri se száma nem volt az akasztásnak és a hasmetszésnek. Kegyetlenek voltak a fehérek. NEGYVENKETTEN voltunk egy szobában. Egy hónapig tartottak itt bennünket, közben felülvizsgálás volt. Az ellenforradalmárok megtudták, hogy a vasúthoz vezető úton én szakaszom a vasúthoz vezető út védelmét kapta harci feladatként. Nehéz volt a terep, kiválóan alkalmas volt az előrenyomulásnak. A dimbek, dombok jó védelmet nyújtottak a cseheknek. Minden 4—5 lépésre beosztottam egy-egy bajtársat. Volt egy géppuskánk is. Ennek egyetlen feladatot adtam. Az úttestet kellett védelmeznie. Golyónk volt bőven, gránátban sem volt szűke. Elmúlt 11 óra, fél 12 is. Sehol semmi mozgás. Szép tavaszi éjszaka volt. Elérkezett éjfél, lejárt a végső határidő is. Csend mindenütt, semmi nesz. Fél egy, egy óra, fél kettő, sehol semmi... már éppen arra gondoltunk, hogy a csehek talán meggondolták magukat és elvonultak, amikor az út két oldalán mozgást észleltünk. Két óra körül járt ekkor az óra. Mozgásról érkezett jelentés a Tobol partjáról is. Nem adtam ki a tűzparancsot, mert azt tartottam, hogy csak akkor lőjünk, ha szinte minden lövés biztos találat. a magyarok vittek véghez olyan nagy pusztítást a soraikban. Éppen ezért kénytelen voltam álnevet felvenni. így lettem Anton Antonovics Paznyikov. Omszkba kerültem. Ott mintegy 7000 vörös katona volt a táborban. Mi magyarok a négyes barakban voltunk. Ebben a táborban azonban kiütött a tífusz. Az emberek hulltak, mint a legyek. Ekkor 1918 végét írták már. Megbetegedtem és kórházba kerültem. Amikor felgyógyultam, nem mentem vissza a táborba, hanem megszöktem és Üjomszkba igyekeztem. Közben elfogtak a szerbek. Itt azonban szerencsés körülmények között kiszabadultam, mert jól beszélem a szerb nyelvet és szerbnek adtam ki magamat. Amikor megszabadultam tőlük, Keletnek vettem az irányt. Novoszibirszkig jutottam. Ott a vasúton, pályamunkát vállaltam. Ekkor láttam csak, hogy mennyi vörös katona van szökésben az ellenforradalmároktól. A vasútnál illegalitásban voltak, örömmel vettük a híreket a Vörös Hadsereg előnyomulásáról. Láttuk miként vonulnak vissza az intervenciósok. 1919. de- decemberében szabadultunk fel; Azonnal megalakult a Vörös Gárda. Én előbb szakaszparancsnok lettem, majd egy századot bíztak rám. Századom középületek védelmét, őrzését látta el becsülettel. Nagy megtiszteltetés ért engem 1920 május elsején. Ott lehettem mint küldött Moszkvában, láthattam Lenint, hallottam beszélni a nagy Vezért. Az ő katonája voltam. Elmondotta: Saracz Antal Bölcske. zetőség úgy döntött, hogy védelmezni fogjuk a várost. Mindenki megkapta a megfelelő parancsot. Az
