Tolna Megyei Népújság, 1957. október (2. évfolyam, 230-256. szám)

1957-10-06 / 235. szám

8

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

1957 október 6„

Emberpalánták

Tábori emlékek

a Duna mellől

MINDENKI ISMERI ŐKET. Nap. mint nap lehet velük találkozni az utcán, amint kis táskákkal a hátukon vagy a kezükben mennek hazafelé az iskolából s ha nem is mind, de igen sok közülük azon verseng, hogy „ki tud nagyobb pajkosságnt elkövetni’1. Ez így természetes — mondják a felnőttek — mi sem voltunk különbek ilyen korunkban. Igen, a pajkosság, csintalanság természetes ezeknél a legifjabb tanulóknál s az is igaz, hogy a mai felnőtt sem volt „különb“ a maga idejében a mai iskolásoknál. De mégsem lehetünk közömbösek a mai „legifjabb" tanulók életével szemben, noha ők még nem tudnak felnőtt ésszel gondolkodni. Nem lehetünk közömbösek, mert ezekből az „emberpalántákból” lesznek majd az — emberek, a felnőttek, akik mozgatják majd a társadalom kerekeit. irányítják, formálják az életet. Márpedig azt minden jó kertész tudja, hogy rossz, egészségtelen palántából nem várható jó termés s éppen ezért nyilván nagy szorgalommal, gonddal ápolja már a jelentékte-, lennek tűnő, apró kis palántákat is.

Ellátogattunk egy ilyen „emberpalánta-nevelőhöz". Tubics Gabriella bátaszéki tanítónőhöz tapasztalat, tanács után kutatva a „kertészetben.“ Jelenleg az iskola napközijének a vezetője s az évek hosszú során ezernyi tapasztalata, „élménye" adódott.

AZ EGYIK ALAPVETŐ tapasztalata — amelyet nyugodtan általánosíthatunk — az, hogy ezeknek a kis palántáknak a gondozása, ápolása nem lehet kizárólag a hivatásos emberek, a pedagógusok dolga, mert legalább ennyire fontos a szülői otthon nevelése, az állandó környezet hatása. Sajnos, sok szülő azt gondolja, hogy amikor beíratta iskolába gyerekét, kiadta albérletbe annak a nevelést és most már nincs rá gond. Pedig rosszul számítanak az ilyen szülők.

Ahogyan kezd a gyerek értelme fejlődni, a szülők egyre többet beÜzemekben, üzletekben, vasúti és autóbuszvárótermekben és ki tudná még felsorolni hány helyen olvasható két telefonszám: a mentőké és a tűzoltóké. Mi sem egyszerűbb tehát, mint szükséges esetben a megfelelő számot tárcsázni. Elméletben legalábbis így van ez. De a gyakorlatban? Sajnos, a gyakorlat mást mutat.

A tűzoltóság nemrégiben a szekszárdi ÁFORT-telepen rendezett tűzriasztási gyakorlatot — az éjjeliőr azonban nem tudta, hogyan kell telefonálni. Hasonló eredményre vezetett most a malomban megrendezett riasztási gyakorlat. A tűzoltók mindent előkészítettek, különböző helyeken piros lámpákat helyeztek el a tűz imitálására. Aztán így szóltak az éjjeliőrnek.

ß^z apával nem lehet találkozni, ő nincs otthon a családban, egyhamar nem is lesz, mert — börtönben van. Levelet is csak ritkán írhat. Az asszonyt keressük, a feleségét. Egy pöttömnyi gyerek játszadozik az udvarban és amikor meglátja az idegeneket, szemérmesen köszön: „Csótolom ...“ A spárgára kötött játékautót féltékenyen magához rántja, „eldugja” a háta mögé, nehogy véletlenül „elvegyük" tőle.

— öcsike, anyukád hol van?

— Anuta ... Anuta sír...

Nem tudunk mást kérdezni tőle, mert közben megjelenik az előszobaajtóban egy csinos, de gondozatlan hajú fiatalasszony, aki láthatóan az „anyuka". Zsebkendő van a kezében, látszik rajta, hogy sírt s az idegenek láttán ideges lesz. Ki tudja, talán ép_ pen arra gondolt, hogy ismét házkutatásra jönnek. Bemutatkozunk. Meg lepi az újságíró érkezése — hisz már tég megvolt a tárgyalás is. Különösen pedig akkor lepődik meg, amikor megtudjuk, hogy nem másért, mint egy kis baráti beszélgetésre jöttünk. Bevezet bennünket a csinosan berendezett, barátságos szobába, pámás székkel kínál bennünket s közben mentegetődzik:

— Ne nézzenek körül. Mióta az

szélnek — ábrándoznak — arról, hogy mi lesz a fiukból. Ez eddig rendjén is van, de készüljön a gyerek szántó-vető embernek, portásnak, mérnöknek, vagy hivatalnoknak — ahhoz nem elegendő, hogy megtanul írni, olvasni, számolni, később pedig még szélesebbkörű műveltséget szed magába. Ez nem elég, mert az élethez ez kevés. Kevés, mert ehhez a matematikai, vagy éppen földrajzi isinere teken kívül küzdeniakarás, szorgalom, áldozatkészség s mindenekelőtt a kétkézi munka megbecsülése, tisztelete, szeretete. Az iskolában — az idén már jobban, mint az előző években — egyre inkább igyekeznek ellátni a tanulókat ilyen „útravaló- val“ is az élet megkezdése előtt, de ez kevés, sőt, semmit sem ér. ha hiányzik a szülői ház, a családi otthon nevelése. Márpedig ez itt Bátaszéken és másutt is sok esetben hiányzik.

A SZÜLŐ szereti a gyelmekét, óvja a melegtől, a hideg széltől, mindentől s néha olyannyira, hogy még a munka „szagát" se tudja megtzlel- ni. Az anya a gyerekszeretetéből kiindulva nem. hogy erejéhez mérten munkára tanítaná és szoktatná gyerekét, hanem még a cipőjét is inkább kitisztogatjfe, ruháját is helyére rakja mint egy kis „grófot” — mert ö nagyon szereti a gyermekét s dehogy zavarná meg azért a játékban, hogy vigyen be két darab fát a tűzre, vagy menjen el a boltba, inkább maga kétszeresen fáradozik. Ha pedig a leány, vagy a fiú jó tanuló, még inkább távol tartják a munkától, mert „e fiúból úgyis lesz valami/’

Szép dolog az olyan szülői törekvés, hogy a gyermek „több“, „nagyobb" legyen, mint a szülő volt s az is igaz, hogy a ma gyermekének nem kell már 10—12 éves korában az uradalmakban dolgozni — sőt, még az iskolából is kimaradni amiatt — mert a szülők túlnyomó többsége jobb életkörülmények között éi, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt. Erre ma nincs szükség, de munka nélkül a jövőben sem lehet megélni s aki nem

— A keverőben a feltétel szerint tűz ütött ki. Mit fog most csinálni?

Az éjjeliőr némi habozás után kibökte:

— Elszaladok az igazgatóért és idehívom.

— Igen ám, de addig leég a malom. Nem lenne jobb előbb telefonálni a tűzoltókért.

Erre fel hosszas keresés után előkerült a helyiség kulcsa, amelyben a telefon van. (A rendelet szerint a helyiség kulcsát borítékban át kell adni az éjjeliőrnek)

— Na, most pedig hívja fel a tűzoltóságot, és jelentse, hogy tűz ütött ki a malomban. — kérték az éjjeliőrt, aki láthatóan tanácstalanul topogott a készülék mellett, majd kibökte:

— Mennvi is a tűzoltóság száma?

uram nincs itthon, még takarítani sincs erőm.

jyji vigasztaljuk, hogy majd eltelik az a két év és akkor ismét együtt lehetnek. Két év — ennek hallatára az asszony ismét könnyezni kezd és a zsebkendőjével törölgetni kezdi szemeit.

— Higyjék el, ha egy hivatásos sikkasztó volna az uram, most nem sírnék utána, hiszen még fiatal vagyok ... De nem volt az, és nem is volt kénytelen azzal, amit csinált... Látják, már a bútorunk is megvan, ruházkodni is tudtunk ..;

Az asszony hangos zokogásba tör ki, valósággal könnyben ázik az egész arca. Igyekszünk másra terelni a szót, hiszen azt mondtuk, hogy csak egy kis beszélgetésre jöttünk, de az asz- szonynak nincs más „témája“.

— De én megmondtam neki már akkor... ötven forint feleslege maradt a pénztárban, ö mindjárt rájött arra, hogy ez azért van. mert valamit rosszul írt be tévedésből a könvvbe. de nem mert szólni, mert tudta, hogy másnap ellenőrzés lesz

tudja megbecsülni, megszeretni a munkát, az a társadalomban csak fél embernek számít.

AZ ISKOLÁSOK közül a nyáron igen sokan kint töltöttek néhány hetet a bátaapáti erdőben. Itt nyaraltak a gyerekek, de nem voltak ott az édesanyák, akik otthon mindent megcsinálnak gyerekük helyett és hát természetesen nem volt külön kiszolgáló személyzet sem és így a gyerekeknek saját magukat kellett éllátni: saját maguknak kellett ruhájukat, lakásukat rendben tartani és így tovább. A nevelők mindjárt észre vették, hogy egyik-másik gyermeknél valami nincs rendjén, otthon nem szoktatják munkára, mert bizony csak „erélyesség“ után csináltak rendet, pedig 10—12 évesek is holtak köztük.

De vajon mi lesz, ha a gyerek elkerül egyszer a szülői háztól — mert ez rendszerint így szokott lenni — vagy a szülők nem lesznek már? Ne fessük az ördögöt a falra, de számtalan esetben önálló életet kezdő fiatalok boldognak indult élete boldogtalanná válik, a családi örömöt a családi botrányok követik, mert a feleség nem képes rendben tartani az otthont, megbecsülni, megtakarítani a berendezést, mert fáj az oldala a munkától. Vagy előfordul, hogy a férj, a családfenntartó számításaiba valami „hiba" csúszik be és az egész családnak kellemetlensége származik belőle, mert a férj, az apa nem tanulta meg a szorgalmat, a munka- szeretetet. S rendszerint, amikor látja a szülő felnőtt korba lépett gyermekének sorsát, akkor szokott ráébredni, hogy mennyivel jobb lett volna, ha nem csak kényelemre, semmitevésre tanítja meg annakidején gyermekét, hanem a munkára is, mert hiszen gyermeke csak pillanatnyilag volt boldog az elkényeztetéstől — később pedig annál több kellemetlensége származott belőle, tehát nem az elkényeztetés az igazi gyermek- szeretet. Aki valóban szereti gyerme- -két, annak a jövőre is gondolnia kell, családja jövőjére, tovább kell néznie gyerekes gondolkozású fiánál, leá nvánál, mert a gyerek rendszerint csak a csintalanságot tanulja meg ..öntevékenyen”. Az életre, a családi otthonra kell fokozatosan rászoktatnia.

AZ ISKOLÁBAN — itt Bátaszéken — különféle szakkörök működnek, délután a napköziben próbálják kötésre, horgolásra tanítani a lányokat, sőt tervezik, hogy még főzésre is megtanítják őket a napközi konyháján. Ezek látszólag nem nagy dolgok, de az életre való nevelés szempontjából alapvetőek. Az kellene hogy a szülők is rendszeresen rászoktassák gyerekeiket ilyen apróságokra, a munkára, ne pedig a léhaságra „tanítsák” őket, mert különben még az iskolai jónevelésnek sem lesz megfelelő foganatja. és még azt mondják rá, hogy sikkasztani akart. De közben annyira izgult az egész ellenőrzés alatt, hogy még enni sem tudott. Nem jöttek rá a tévedésre ... Én még akkor is mondtam neki, hogy te, apukám, nincs nekünk szükségünk arra az ötven forintra, szólj, nem lesz abból baj. ő erre elővett a zsebéből egy kis tasa- kocskát és nekem nyújtotta. Egy szép nyaklánc volt benne, s ő csak annyit mondott, hogy itt van az ötven forint A nyakláncot még soha nem használtam, azóta is ott van a csomagban.

jjrtotyog a szobába a kis apróság — az autót természetesen húzza maga után s most is illedelmesen köszön. Az anya megigazítja rajta a ruhát, magához öleli.

— Amikor délután hazajött az apja és hozott neki valamit, a gyerek mindig majd kiugrott a bőréből. Később már egyszerűen azzal fogadta, hogy „mit hoztál aputám?" Persze annyi pénzünk azért nem volt, hogy minden nap tudjon valami ajándékot venni. Egy darabig „üres zsebbel“

Három hetet töltöttem fiatalok között egy nyári sátortáborban a Duna balpartján, Pakssal szemben. Fiatalok között voltam, velük egy kenyéren, együtt feküdtünk, keltünk, szórakoztunk és mérgelődtünk ha éppen vihar lebegtette a sátorponyvákat. Ahány fiatal annyiféle, szokásuk, életmódjuk megannyi, érdeklődési körük is különböző. Soha ennyi jókedv, valamilyen csínyre örökké kész fiatalt nem láttam egy rakáson. Csínyjei- ket és tréfáikat nem lenne érdektelen megörökíteni s ezért vállalkozom, hogy papírra vessek egyet, még pedig ahogyan

ÖDÖNKE ISMERKEDIK

Barátommal, polgári foglalkozását tekintve pedagógus, a Dunaparton sétálunk. A vízben rengeteg bar- nárasült ember, s a part homokjából is alig valami marad kihasználatlanul, annyian süttetik magukat a júliusi nap negyvenfokos sugaraival. Séta közben észrevesszük, hogy öt—hat fiú, a mi gyerekeink közül, két lánytól alig néhány méternyire telepedett le és valami csodás „véletlen” folytán mindig a lányokat találják el labdájukkal. Nó, erre kiváncsiak vagyunk, letelepszünk hát kissé odébb, egy bokor mögé, amely elfed bennünket a gyerekek elől, de mindent láthatunk. így aztán részesei lehettünk annak a műélvezetnek, amit Ödön- ke és a lányok megismerkedése jelentett.

A labda hol egyik, hol a másik lány fejét találja el, amit azok természetesen nem hagynak szó nélkül, mire a fiuk kamaszhangjukat kiengedve, harsány nevetéssel válaszolnak. így megy egy darabig, aztán érzik, hogy valami újabbat kell kitalálni, mert a tréfa egyhangúvá válik és a végén nemhogy ismerkedés, de harag válhat belőle.

A lányok fölkerekednek és bemennek a vízbe. Itt a soha vissza nem térő alkalom. A víz ugyanis — ezt minden ifjú ember tudja — kiválóan alkalmas arra, hogy a békés fiirdőzők szemébe, szájába fröcsköljék, ödönke rövid gondolkodás után határoz és — a lányok után veti magát. Előbb úgy látszik a hagyományos fegyvereket használja, mert fröcsköl, miközben a lányok úgy tesznek, mintha eszükbe sem jutna figyelemre méltatni

Würzig és Knurzig úr Berlinből Lipcsébe utazik. Luckenwald környékén egy tehéncsorda mellett száguld el a vonat.

— Szép volt ez a 817 tehén — kiált fel Würzig.

— Hogyan állapítottad meg ilyen gyorsan a számukat? — almélko- dik Knurzig.

— Megszámoltam a lábukat és elosztottam néggyel — felel Würzig, mire Knurzig:

— Nem lehetett volna egyszerűbben?

Jön arra egy vándor és így szól:

— Dehogynem. Csak meg kellett volna számolni a szarvukat és a farkukat és elosztani hárommal.

a vízilovat alakító Don Jüant. Ödönke erre gondol egy merészet és már el is tűnik a víz alatt. Egy pillanat... sikítás ... és az egyik lány is (a fekete — hiába van szeme a gyereknek) lemerül, hogy két másodperc múlva mind a ketten, tudniillik a szélesen vigyorgó Ödönke és a csuromvizes hajú, prüszkölő leányzó, újra felbukkanjanak. Ödönke persze iszkol a part felé, a leány pedig egyelőre levegő után kapkod. Ödönke kilábol a vízből és mint egy hős tekint végig barátain, akik elismerő vigyorral szemlélték az előbbi lélekemelő jelenetet, a lány pedig igyekszik a sekélyebb víz felé, hogy biztos talajt érezzen a lába alatt. Ekkor aztán megindul a nem éppen hízelgő jelzők áradata Ödönkére, amelyek közül a legenyhébb: „Te tulok!” A fiúk hallgatnak, hősünk is. de látszik rajta, hogy valami újabb rémtetten töri a fejét. A lány végre befejezi, mire Ödönke színpadi mozdulattal felé int és így konferálja barátainak: „Halljátok! Mondja az önéletrajzát”. Persze elemi erővel tör fel ismét a kacagás. És ödönke még kaiánul hozzáteszi: „Szép kis káderlap!”.

Barátommal megszégyenültem hagyjuk ott őket. még a környékről is messze megyünk. Én terveket szövök, hogyan fogom megszidni Ödönkét és jómodorra oktatni, mert az biztos, hogy ezek- után fiainknak rossz hírét költik a körnvékbeli lányok és szégyenkezhetünk miattuk.

Félóra múlva, kerülő úton megyünk vissza a táborba. És uram- fia. mit kell látnunk: A fiuk vidáman társalognak a két lánnval. Mindkettő hatalmas szelet vajaske- nyeret majszol, amit ödönke utalt ki számukra uzsonnaadagjából.

Ödönkéről tudni kell, hogy három emberre méretezett nagyevő.

Én megrökönyödöm, barátom nevet és a következőkben foglalja össze az eset tanulságait: „Nem nehéz ezt megérteni és természetesnek találni, csak az szükséges hozzá, hogy valaki tizenhat éves legyen”.

Igen, tizenhat éves. Én pedig ... de ezt már hagyjuk, az ügy szempontjából igazán nem lényeges.

(leíenyei)

— Mondja kérem, miért futnak ezek itt körbe-körbe? — kérdi egy anyóka a könnyűatlétikai versenyen.

— Aki az első lesz, díjat kap — magyarázza egy szakértő.

Jön arra egy vándor és így szól:

— És a többi miért szalad?

*

A sötét országút mellett megáll egy gépkocsi.

— Ezek az átkozott gyertyák! — káromkodik a vezető.

Jön arra egy vándor és így szól:

— Úgy kell magának, miért nem halad a korral. Használjon villanyt gyertya helyett.

Hz elmélet és a gyakorlat

Anyuka sír

Nem muszáj nevelni

Jön arra egy vándor ...

is jött haza, csak biztogatta a gyereket, hogy majd holnap, hoz valamit az apuka. S egyszer csak el is kezdte hordani az ajándékokat — minden nap hozott valamit a i gyermeknek Honnan van pénzed? j— kérdezten tőle. „Csináltam egy kis i felesleget...1 Elrémültem, ő meg azzal\ mentegetőzött, hogy „nincs szíve akt mondán a gyereknek, hogy nem hVzott semmit” és a múltkor sem vv iték észre

Az asszony nagyot só'haj-t, minth; csak az orvos mondaná' nek,i a ront gengép ernyője mögül. /Nagyest sóhaj és ismét zokog, kitöif beide az is amire számítottunk: /

— Segítsenek az uramon, emberek

Természetesen ilyet nem í/gérhe

tünk mefk, mert a törvény, íjz tör vény. Helyette — mit tehetneni mást — vigasztalni kezdjük a;Z asz

szonyt: I i

— Ha n/.ncs is most itthon a fér; itt van a gyerek, olyan édes ter*emté Mégsincs egyedül...

— Hagyjak el. Meg tudnék halr érte de mos»t csak fájdítja a lelke met.’ Minden| nap megkérdezi, hog mikor jön az\apuka? Azt is megkér dezi, hogy mi|t hoz ma az apuka Tibikének? Képzeljék el, hogy fáj lelkem, amikoqT még a gyerek is állar

n nv r\n + -A'ár 1*3. Igen, Várja é

hiába ... Mert először csak néhány forintot vett el, hogy ajándékot hozzon minden nap, de később, már mulatni járt barátaival és akkor már mindig több „pénzt csinált” magának. Kértem, hogy ne tegyen ilyet. Ö azt mondta, hogy most már úgyis mindegy ... Pedig ha akkor rám hallgat, talán nem jut ide. Akkor is éppen ezen vitatkoztunk, amikor jöttek hozzánk házkutatást tartani.

ÍVJ it mondjunk még az anyának?

1 Maga is tudja, hogy ha a férje nem nyúl a pénzhez, amelyik nem az övé, nem kerül oda, ahol most van. Nincs több szavunk, vigasztalni sem tudjuk mert az ő fájdalmát már nem lehet gyógyítani. A gyógyítás már késő ... Elbúcsúzunk. Az asz- szeny mégegyszer megkér bennünket. hogy segítsünk neki. Dehát a férj segíthetett volna saját magán. A kiskapu becsukódik mögöttünk és halljuk, amint Tibiké ismét elkezdi ostromolni anyukáját:

— Ugye hintalovat hoz apuka Tibikének, ha estére megjön?

— Igen, azt hoz fiacskám — így az anva, de a válasz vége már összeolvad a fájdalma*: sírással.

Anyuka ismét sír ...

Boda Ferenc