Tolna Megyei Népújság, 1957. augusztus (2. évfolyam, 180-204. szám)
1957-08-11 / 188. szám
TOLNA MEGYEI NSPÜJSAG 1957 AUGUSZTUS 11. á Szekszárdiéi Gemencig a „Hani"-val Táborozás a Balaton partján Még alig szürkül az ég alja, a munkásszálláson álmosan bújik ki két ember az ágyból. Csendben, gyorsan, öltöznek, nem akarj ált zavarni társaikat, akik később kelnek. Reggeliznek és utána a kocsit ellenőrzik. Nagy munka vár még ma rájuk, hármójukra, a sofőrre, a mitfárerra meg az öreg „Hani”-ra (Hanomag a gépkocsi márkája). — Állj a csap elé, töltök be hűtővizet — szól Máté József Lampek Adámhoz, az Erdőgazdasági Szállító Vállalat, gépkocsitelepén. Feldübörög a motor, a kocsi megrázkódik és lassú gördüléssel odaáll az udvaron levő vízcsap elé. Máté kezében a gumitömlővel, felmászik a kocsira. Teli engedi a hifitőt vízzel, mikor végez, visz- szacsavarja a hűtősapkát, lekászálódik a kocsiról, elzárja a csapot és beül a vezetőfülkébe. — Na, mehetünk — szól át társának. Döcögve kanyarodnak ki a telephelyről, megállnak a Tanácsi Építőipari Vállalat előtt, itt kapják majd a rakodókat. Várni kell, a vonattal jönnek majd a munkások Tolnáról, azok lesznek a rakodók. Félórás várakozás után felül nyolc ember a kocsira és indul a kis karaván a gemenci erdőbe, rönköt szállítani. Reggel alig egy-két kocsival, gyalogossal találkozik az ember a hosszú, egyenes úton Keselyűsig. A távolban — ide látszik az országúira — cséplőgép porzik, ott már dolgoznak. Két ember. Két fiatal gépkocsivezető között ülök a vezetőfülkében. Az út egyenetlenségeire nagyokat ugrik a kocsi. Kapaszkodunk, ki mibe tud, alattunk 150 lóerő harsog, nyeli a kilométereket. — Ott a csárda, onnan kezdődik a „kálvária” — mutat előre Máté — majd meglátja, hol fogunk járni, ha visszaérünk, el sem hiszi, hogy ott gépkocsival voltunk. Keselyűsi csárda: itt kezdődik a földút. Érdeklődve szemlélem, vajon melyik úton megyünk tovább, a baloldali az jónak látszik, de a jobboldali ... Vége a kövesútnak .. . Lampek visszakapcsol, gázfröccsöt ad a kocsinak, óvatosan rálép a fékre. Nézek hátra, mintha felettünk lenne a kocsi platója, a motorház meg lent... Mi lesz itt még? Ide- oda dobál bennünket az út az ülésen, a kocsi nagyokat reccsen alattunk, karvastagságú faágak csapódnak a motorházhoz. Törünk előre .. . Egy híd . ■, hídféle ... húsz-huszonöt méterre, hosz- szú, meszelt korláttal, lassan haladunk át, mintha süllyedne alattunk minden ... Kérdőleg nézek a gépkocsivezetőre ... — Kicsit mocsaras — mondja Máté. — A múltkor egy ilyen hídon szakadt be az egyik kocsink, de ez nem szakad le, esetleg lesüllyedünk csak... Felfelé kapaszkodunk ismét, azután egyenes út következik vagy ötven méter hosszan. Azután kanyar jobbra, tíz méter után balra. Mint kígyók tekergünk a gépkocsinem járta erdei úton, a hattonnás tehergépkocsival. Lampek elvtárs a főnök, ő vezet, nem beszél most. Társa, a segédvezető meséli, hogy hol s merre jártak már együtt. Több mint féléve együtt kocsiznak. Vízből, sárból hordtak már fát, olyan helyről, hogy a kocsi alól kicsúszott a föld, s lábuk vízben volt a vezetőfülkében. Könnyen lehet ezzel a kocsival menni, csak meg kell szokni az erdőt, az erdei utakat, meg egy kis erő is kell hozzá . . . Amint meséli munkájukat, oldalba lök. Figyeljem, milyen út lesz itt... Fák mindenütt, vége a gyalogösvényszerű útnak, előttünk meredek part, a Duna egyik töltése... Lampek fékez, egyesbe kapcsol, nagy gázzal indul ... megugrik a kocsi... az első kerekek fent vannak, kapaszkodik a kocsi hátulsó fele is. .. már felérnénk, akkor leáll a motor . .. rálép a fékre ... önindítózik ... indul... újból... nagyobb gázzal, megugrik a kocsi... fent vagyunk ... „Hát itt jövünk majd le” — mondja Lampek, megtörli homlokát csak úgy félkézzel’az inge ujjúban Nyolc kilométert haladtunk erdőben, mocsaras, vizes utakon. Csaknem egy óra hosszat tartott az út, mire megérkeztünk a rakodóhelyre. Kint a rakodón már az erdész és a rakodómunkások veszik át a szót... Mérik, rakják a hatalmas, öthat méter hosszú nyárfarönköket. A gépkocsivezetők ezalatt leballagnak a Duna- partra, nyugtatni egy kicsit a szemet, az idegeket, — pihenni. — Ilyenkor tudunk egy kicsit pihenni... de ez még nem igazi erdei út. Holnap megyünk Baja felé, ott lesz csak az igazi munka ... — mondja Lampek. Voltunk már ennél rosszabb helyen is, a múlt héten Bátán, A kerék nem látszott ki a vízből, mégis elvittünk egyszerre hat köbméter nyárfát... Egy órába sem telik, míg megrakják a kocsit. Ellenőrzik a rakományt, átveszi Máté a szállítólevelet, megnézi a súlyt: 4,26 köbméter. Csettint egyet nyelvével. — Ez igen — mondja társának. Beülünk a vezetőfülkébe, indulunk visz- szafelé. Lépésben lehet csak haladni. Gödör, vízlevezető árok, fatuskó, kanyarok maradnak el. .. Alattunk hat hengerben 150 lóerőnyi energia dolgozik. Amikor kiérünk az erdei útról, megállunk tíz percre. Kell a pihenés az embernek, a gépnek is. Azután frissen, pihentebben újból beülünk a volán mögé és mellé, indulunk vissza Szekszárdra. Amikor lerakodunk, kérnek, menjek még el velük, még egy fuvarra. Szívesen elkísérem őket. Most már beszédesebb hangulatban érünk Gemencbe. Lampek hat év óta vezet már gépkocsit, két éve ül a „Hanin”, mióta leszerelt a katonaságtól. Még nem volt húsz éves, már tehergépkocsit vezetett. Tolnán lakik, hetenkint jár haza. Máté Dunaszekcsőn lakik. Szeretnek dolgozni, ezt így mondták ... — Szeretünk, mert van értelme; havonta kétezren felül keresünk. Este, a harmadik forduló után tankolnak, ellenőrzik a kocsit, szórakozni mennek. Hasznos kezdeményezés Ketten beszélgetnek Mözsön a tanácselnök szobájában. Kállai Sándor, a községi tanács vb-elnöke és Kutnyanszki István tízholdas dolgozó paraszt. Ilyenkor, a cséplés idején, miről is folyna másról szó, mint a legaktuálisabb dolgokról, a terméseredményekről. — Jól fizet a búza a község határában — mondja Kutnyanszki István. —— Nem rossz a tsz 12 mázsás átlaga a 130 holdon, de hallottam mar ennél jobbat is, 16 mázsás átlagtermésről beszéltek a gépnél, bár az igaz, hogy egy kisebb vetésterületről volt szó. A dombóvári fiúiskola 1123. sz. Hunyadi János úttörőcsapata az újjá- szervezés után lázas buzgalommal tervezgetett: a szünidei programon dolgoztak: Úgy döntöttek, hogy sátortáborozásra mennek a Balaton mellé. A pajtások lázas buzgalommal gyűjtögették a forintokat, buzgón készültek kultúrműsorral, a sátrak árának összegyűjtéséhez. Felkeresték az üzemeket, segítséget kértek és kaptak is. A sok fáradozás eredményeképpen 1957 július 18-án reggel háth zsákokkal megrakodva, kipirult arccal indultak el Fonyód-Alsóbélatelepre. Kellemes utazás után megpillantották a tábort a Balaton partján. Az igazgató meg- nyitotta a tábort és a pajtások lelkesen, fegyelmezetten foglalták el sátraikat; amely tíz napig lakóhelyük lett. Kezdetét vette a vidám, gondtalan nyaralás, amely szórakoztatott, nevelt és megtanította a pajtásokat önállóságra, találékonyságra és kezdeményezőkészségre. A fiúiskola tantestületének hat tagja, közöttük Antal István tanácselnök, dr. Ócsag István iskolaorvos, mint a szervező bizottság tagjai, vezették és irányították a tábort. A rendszeres tábori életet segítette a napos és szolgálatos Örs. Frissen bújtak elő az ébresztőre sátraikból, fegyelmezetten és jókedvvel végezték a reggeli tornát, a mosdás és a szemle után mohó étvággyal fogyasztották el az ízletes reggelit, amelyet két lelkes „Mama szakácsnő”, Rózsai néni és Margit néni készített. Mindennapos rajfoglalkozással készültek az újoncpróbára. A tízórait mindig fürdés követte. Az ízletes ebédből háromszor is repe- táztak. A szokásos csendespihenő után fürdés, sportfoglalkozás, uzsonna, örsi foglalkozás következett, majd a szabadfoglalkozás után bőséges vacsora elfogyasztásával ért véget egy nap. Tíz óra után elcsendesült a tábor, csak a szolgálatosok őrködtek éber szemmel, fokossal a kezükben. Hajókirándulás Badacsonyba, majd egy nap eső, utána jóidő és hajó- vonat-hajó kirándulás Tihanyba, ahol háromszoros olimpiai bajnokunkkal, Papp Lászlóval találkoztak. Ismét eső, sőt szélvihar következett, de a pajtások kitűnő hangulatban, dacolva az idővel, ha kell, a sátraikba kapaszkodtak, hogy el ne vigye azt a vihar. Eltelt a kilenc nap. A pajtások VIT tábortűzzel búcsúztak a Balatontól. Farkas István táborvezető Bogdán Péter cséplőcsapata Szlacki József elvtárs, a gépállomás igazgatója, kalauzol bennünket az egyik cséplőgéphez, amelynek Török Sándor a vezetője. Útközben nem kevés büszkeséggel mondta: „Ez az egyik legjobb cséplő munkacsapata a tamási gépállomásnak.’’ i A cséplőgép bugása kihallatszott a kövesútra, amelyből meg lehetetett állapítani, hogy hozzáértő ember eteti a gépet. .. Török Sándor fogadott bennünket, Tőle tudtuk meg, hogy 1300-as cséplőgéppel dolgozik a brigád, öt órakor kezdem hek, este tíz óráig dolgoznak. Napi átlagteljesítményük 208 mázsa, eddig összesen 22 vagon gabonát csépeltek el. S ehhez még hozzátartozik, hogy egyéni gazdáknak csépeltek és egyetlen alkalommal sem volt panasz a munka minőségére. Ez nagyon szép, s különösen azért nagyon szép eredmény, mert a cséplőmunkacsapat tagjainak túlnyomó része cigány. Nyolc éve dolgozik együtt a csapat, Török Sándor cséplőgépvezetővel, s három év óta Bogdán Péter as egyik etető — * ahogy ő mondja — bandvezető. — Aztán szót fogad a banda? — kérdeztük. — Mi az hogy. En is megmutatom azt a példát, amit egy magyar megmutat, akkor miért ne lehetnék én a bandavezető, miért ne fogadnának szót — mondotta. Igaza van, s ez így van jól. Legyen az a vezető a munkacsapatban; aki első a munkában, akit érdemes követni. — Mikor végeznek a csépléssel? — kérdeztük búcsúzóul Bogdán Pétertől. — Az átvevőhelyről meg a minőséggel kapcsolatban kaptunk jo híreket — mondja Kállai elvtárs. — Több gazdának fizettek ki minőségi prémiumot, sőt úgy hírlik, hogy szokványalatti búzát eddig nem is vittek a Terményforgalmihoz. így került szóba az adógabona, majd a szabadfelvásárlás kérdése, s Kutnyanszki bácsi is egyetértett Kállai Sándor tanácselnökkel „az idei gabonaárak általában megfelelőek, csak többet kellene termelni, több hasznot kellene kihozni a földből.” Kállai elvtárs mintha csak erre várt volna, gyorsan hozakodott elő javaslatával. • — Mi lenne, ha tíz holdon feketeribizlit termelnének a mözsi gazdák — teszi fel a kérdést. — Feketeribizli? ... néz kérdő szemekkel a tanácselnökre Pista bácsi. — Ügy, ahogy mondom, nem tréfa ez. Jó pénzt „csíphetnének” fel a mözsi gazdák is — mondja a tanácselnök. Az országban már több helyen foglalkoznak a felteteribizli termelésével, amelynek igen nagy a C-vitamin tartalma és ennélfogva valamilyen fontos gyógyszernek az alapanyaga. Es jövedelmező is a termelése, mert a négy-ötéves ültetés holdankint 7—7,5 mázsa termést ad, amelyért 70—75 000 forintot fizet ki a gyógyszergyár. Pista bácsi szórakozottan és kissé kétkedve hallgatja az elnököt, s csak akkor mutat nagyobb érdeklődést, amikor Kállai elvtárs a 70—75 000 forintnyi jövedelemről beszél. — Aztán hogyan kell termelni, milyen munkaigényes, megfelelő-e a termeléséhez a mi talajviszonyunk? Mert tudja, a gyapottal és a gumipitypanggal is hogyan jártunk — emlékezteti az elnököt az elmúlt években elkövetett gazdasági hibákra. — A feketeribizli az egész ország területén termeszthető — adja meg a felvilágosítást Kállai elvtárs, aki személyesen járt Budapesten, a feketeribizlit termeltető vállalatnál. Nagyon igénytelen, tavasztól őszig csak kapálni kell, dugványozással szaporodik. A dugványokat a Fertődi Növénynemesítő Kutató Intézettől kell kérni . — Hát erről akartam magával beszélni, Kutnyanszki bácsi — mondja a tanácselnök Gondolkodjon rajta és ha jónak látják, alakítsanak egy feketeribizlit termelő szakkört. Augusztus 20-ig kellene bejelenteni igényünket a dugványra és legalább tíz hold földtei-ületre kellene szerződést kötni. Elsősorban a Sió és a Holt-Duna menti gazdák földjein gondoltam összehozni a szakcsoportot. Ez a ribizlihez hasonló cserje ugyanis szereti a nedvességet. A beszélgetés egy héttel ezelőtt történt, azóta többször szóbakerült, beszélnek a szakkör megalakításáról a faluban, míg végül Sáth György általános iskolai' tanító vette kezébe az ügyet. Eddig körülbelül öt holdnyi terület lenne, de, mint mondják, Bartos Józsi bácsi és Babosi Márton is gondolkodik rajta, mert, mint mondják, „ha valóban ilyen jól megfizetik ezt a feketeribizlit, akkor érdemes volna a termesztésével foglalkozni.” Nehéz, fárasztó munka után eltöltött napot hagytak maguk mögött a huszonöt évesek, a két gépkocsivezető, meg a gépkocsi is, amelyik öreg már, de még jól bírja és lehet vele fuvarozni. — A kijelölt körzetben a héten befejezik a cséplést. Utána megyünk a Fornádi Állami Gazdaságba, mert oda is hívtak bennünket segíteni. S majd ott is olyan jól dolgozik a banda, mint eddig, — hangzott Bogdán Péter válaszai Mi a magunk részéről a további csépléshez jó egészséget és sok sikert kívánunk Bogdán Péternek és bandájának. Romániái vasutasok között írta: Vajda Gyula állomásfőnök 1956 október 14-én, útlevéllel a zsebemben, örömtől dobogó szívvel szálltam vonatra, hogy baráti látogatást tegyek Romániában, CFR vasutas elvtál- saimnál. Némi szívszorongással léptem át a határt Biharkeresztesnél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy „külföldön” éreztem magam a vonaton. Fáradt, útról hazatérő, olajoskezű vonat- fékezők és mozdonyfűtők, szolgálatra menő, frissen borotvált forgalmi szolgálattevők, oktatótisztek szálltak kocsinkba és lettünk egyszerre jóbarátok. Pedig egy-két román szónál alig tudtam többet. Segítettek: ők magyarul mondták, amit éppen mondhattak, ök is, én is azt akartuk, hogy megértsük egymást. S ez közelebb hozza az embereket egymáshoz nem csak idehaza, de külföldön is. Kolozsvárra szalad be a hosszú szerelvény, menetrendszerinti pontossággal. Vasutas fiatalok, öregek, fiúk és lányok, férfiak és asszonyok, virágcsokorral fogadják kis csoportunkat, a bátaszéki vasutasokat. Soha nem látott arcokon csattan a csók, a forró ölelés, a szívből jövő szeretet előlegezett ajándéka. Párperces üdvözlőbeszéd románul. Nem értem a szavakat egyenkint, de mégis érzem, tudom, mit akar mondani köszöntésünkre. Értem a mondatot, a beszédet anélkül, hogy le tudnám fordítani. Karonfognak, visznek, örülnek, szinte azt se tudják, hova tegyenek. Megismerkedem az első idegen fogalommal: „Co- mitetul de Linie” — hirdeti a felirat. Belépve, rend és tisztaság fogad. A folyosók örökzölddel díszítve, az asztalok, szekrények, polcok katonás rendben hirdetik az egyszerűséget. Mennyi szerénység és egyszerűség húzódik meg a hatalmas épület falai között és mégis csodálatosan ünnepies minden. Virág a vázákban, mosoly az arcokon. Ez a kettő mindenütt együttjár. Lenin elvtárs képe a falon, a dolgozószobában pedig a mindenkor megközelíthető, tanácsot, segítséget adó párttitkár elvtárs. Bizalom és jóindulat tölti meg itt a szoba levegőjét. Nyíltan és őszintén beszél a vezető a beosztottal és megfordítva. Nincsenek „kis” és „nagy” ügyek, egyik éppen olyan fontos, mint a másik. Talán egyben mégis van eltérés, abban, hogy ki oldja meg hamarabb és jobban. És mindezt emberek csinálják, emberek, akik őszintén hisznek a szocializmusban, akik szerényen, egyszerűen élnek. Pedig a sebek még nem mindenütt hegedtek be. A fasizmus tervszerű pusztítása felkiáltójelként figyelmeztet. Kolozsvár hatalmas felvételi épületét légitámadás során csaknem teljesen rombadöntötték. A romépület helyén virágos parkocska van, játszadozó gyermekekkel, ök talán nem is tudják, hány vasutas elv- társ halt hősi halált itt azokban az időkben. Mi azonban megállunk egy pillanatra. Van, min elgondolkodni, van, mit félteni. Hiszen ott, mellette, újra épül a szebb és kényelmesebb állomásépület. Nem, ez nem juthat arra a sorsra! Keresem a kivezető utat az állomásról a városba. Vasutas egyenruhám elárulja, hogy idegenből jöttem. Ügy érzem, mindenki velem akar csak egy kicsit is, beszélni. Egy öreg bácsi csak kalapot emel, amott egy öregedő nénike virággal kínál, nem volt nála egyéb. Kisfiúk és kisleányok karikát zavarnak maguk előtt. Nem ütik oldalba a karikát, leállítják. De engem is... „Bácsi kérem, a mi tanító nénink magyarul is tanít a mi iskolánkban.” El kell hinnem, nincs szükség arra, hogy a Román Népköztársaság legfelső fórumainál érdeklődjem a magyarajkú lakosság egyenjogúsága felől. Azok mondják, akik saját életükben tapasztalják ezt. Utcakereszteződéshez érek. Autók jönnek és mennek. Egyikük sem tülköl rám. Lelassítanak, kikanyarodnak, csendes az utca. Talán értem? Miattam? — Nem, mindenkiért, az egész városért, a népért. (Folytatjuk)
