Tolna Megyei Népújság, 1957. július (2. évfolyam, 153-178. szám)
1957-07-21 / 170. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1957 JÜLIUS 31. Visszakozott a tőd... Történik Felsőnána községben Péter és Pál napján, Nagy Están székely parasztgazda házánál. Julis asz- szony három kis gyerekével házi munkáját végzi. Ebben a csendességben megjelenik Kacsóh Ábel öreg paraszt. ÁBEL BÁ’: Jó estét Julis! Látom még mindig szomorkodol... Hoztam néked egy-két halat, nagy szüvesség- gel gondolunk rátok öreg párommal egyetemben. (A tarisznyából előszedi a halakat s egy tányérba helyezi.) Fogadd tőlünk olyan szüvesen, mint ahogy mü aggyuk. A csoport elnöke es küd külön. (Áttér a beszélgetéssel másra.) Eppeg ő es aszongya, hogy kár vót amétt Están itt hagya mün- köt, mint szent Pál az oláhokat. JULIS (csendesen): A pálinka csi- nyátta. Megbutította a fejit. Halottak napján való virradóra elázva haza állított, hogy ő megyen a gránicon túlra. Magyarázgatott, hogy ő disszidál, így fejezik ki a szökést most, megyen a tengeren túlra, jobb életet akar teremteni nekünk es magának... ÁBEL BÁ’ (tempósan): Megkótyult Ittak, ittak, oszt eláztak a sok pálinkától. Berec Jóskával, megest Kereső Pistivel biztatgatták egymást, oszt jött egy teherkocsi, s azzal aló mars, s mán el es sirülének innét. JULIS (szenvedőleg): Ma éppeg nyóc hónapja, hogy itt hagya mün- köt. Erőst részeg vót, szén élettyibe ez vót a baja. (Felélénkülve.) De azért megfogta a munkát, kasza, kapa nem birt véle, met ropogott a keze alatt! Tizenegy hód fődet műveltünk meg. Mán a csoportba es beállott, csak mindég a pálinka vót a veszte olyankor nyugtalan vót, kötődött. (Felsóhajt.) Met ha e nem lett vóna, még máig es itt vóna! ÁBEL BÁ’: Csak a szesz, csak s szesz! Igazába mondva nem ivutl sokszor, de mikor neki kergült, még az élő fába es belekötött. A bomle gyűlésen es kiabált össze-vissza, de nem lehetett kivenni, hogy mit akar JULIS: No, lássa-e kijed, a pálinka ... Ez vitte el tőlünk, esmét s szesz barátyai (elszontyolodva). Ki tuggya mi van vélük, élnek-e, halnak-e? ... ÁBEL BÁ’ (vigasztalva): Hadd ei Juli, ne bánkódj mü gondolunk rátok. Osztán még örüj, hogy nem csínyét valami galibát, nem vett részi a rablásba, nem nyúlt a szövetkezel vagyonához. Emelt fővel jöhet haza Ne féjj, ott künn kifújja magát, őszi esmét egyesültök, haza gyiin hozzátok. Addig mü fődiek csak el leszűri 1 együtt. JULIS: Köszönöm a haizám valc szüvességit, elfogadom. Mit es tehe' egy ijjen szerencsétlen özvegy asz szony 3 gyerekivei... ÁBEL BÁ’ (belevág): Miket be szélsz Juli, te még nem vagy özvegy Están nem hót meg, ő él, vissza jön, ne busujj... KICSI JULIS (átöleli anyját): Mi mondtál, hogy écsapám meghótt hogy elveszett? ... KICSI ÁGNES (ő is odasímul any jához): Én tudom, hogy nem hagy e münköt, szén ojjan szeretettel búcsú zott tőlünk ... KICSI JULIS (folytatva): Megeső költ, oszt levágott mindegyikünk ha jából egy tincset, s a szüvire tette. KICSI ÁGNES (élénken): S az vissza es hozza. Ne busujj! PISTIKE (keményen): Métt ha gyott itt, métt ivutt? ... JULIS (lefogja a száját): Ne káro mold apádot! Ne lázongj. Te gyere! vagy. PISTIKE (nyakasan): Alehet, hog: gyerek vagyok, de métt dőtt belőle ; pálinka? JULIS: Apád csak eccer-eccer fe lejtkezett meg magáról. ÁBEL BÁ’ (oktatva): Ö mindég j apátok vót. Értetek verejtékezett, ru hát, cipőt, játékot vett nektek, soha se vót hiány a háznál. PISTIKE: Akkor métt hagyott it münköt? ÁBEL BÁ’ (meggyőződéssel): Mc elakarja nektek hozni a mesebéi aranyhajócskát, benne ruhákot, cuk rőt, autót, léghajót, bubát, push kardot, léggömböt... GYEREKEK MIND (örülve): Jaj, beh jó lesz! (tapsolnak). Mikor jön cissza vajon? ÁBEL BÁ’ (biztatva): Mán el es indult... JULIS (bánatosan): Csak nem talál aherré, nem üsmeri meg a kapunkot! (sóhajt) Vajon él-e még, vagy meghótt? ÁBEL BÁ’: Ne féjj Juli, ö mán rég nem iszik, megtörte a nyóc hónapo szenvedés! PISTIKE (anyjához bújik): No, ne sírj, ládd-e mán, én se beszélek olyan csúful! Ha nem így csinyálsz, mü félünk, mü meghalunk. JULIS (szeretettel átöleli őket): Ö tü drága csemetéim!... (Ebben a hangulatban megjelenik egy lerongyo sodott alak, megtépázott ember, tor- zonborz szakállal. ISMERETLEN (könnyezve nézi az összeölelkezett családot, ezek nem veszik észre, mert összebújtak, köszön.) Jó estét! ISMERETLEN (reménykedve): Juli hát nem üsmersz meg? Én vagyok Están!... JULIS (hihetetlenül): A nem lehet. Están nem így nézett ki, neki nem vót szakálla ... ISMERETLEN (kínnal): A lehet, hogy nem vót, de ezt a szakállat a nyomorúság ragasztotta ide, a kényszer ... JULIS (hozzámegy, merőn nézi, majd kitör): Están! Meggyüttél? (összeesik, Ábel, a gyerekek felfogják, anyjukhoz tapadnak.) Écsanyám, ne sírj, ő a mi écsapánk, mü érezzük! ... ÁBEL BÁ’ (a hangulat fölé helyezkedik): örüjjetek, ne szomorkodja- tok, meggyütt a férjed, apátok!... GYEREKEK (egyszerre megölelik): Écsapám, csakhogy haza gyüttél, hajzánk... PISTIKE (bátran): Oszt elhoztad-e az aranyhajócskát? ESTÁN (elérzékenyedve): Visszahoztam, amit elvittem (szívéről, mellénye zsebéből selyem szálakkal átkötött hajtincseket szed elő, gyermekei fejére helyezi, fejét rájuk hajt ja, zokog, Julis Estánhoz simul.) GYEREKEK (kibontakoznak az ölelésből s egyszerre mondják): Elhozta ... visszahozta... JULIS (meghatódva ismétli, szeretettel néz urára): Elhozta, visszahozta ... ESTÁN (felélénkülve): Hoztam néktek sok minden jót, mingyátt előszedi écsanyátok, de még hallgassátok meg apátok történetét. GYEREKEK (egyszerre, örülnek): Meséjj nekünk écsapám, mü szeressük a mesét! ESTÁN (belkezd): Ez a mese valóság, gyermekeim. Vót eccer egy ember, aki mindég azzal gyötörte a családját, gyermekeit, hogy elment a kocsmába, oszt leitta magát a sárga fődig. Ojjankor házsártos vót, kötekedett, még az élőfába es belekötött. Jött egy forrongás, az emberek egy- része megkótyut s idegenybe vándorolt, mert azt hitték, hogy künn fenékig tejfel minden. így csinyát écs- apátok es. Itt hagyá három gyermekét, feleségit, oszt neki a nagy világnak! Az italozás csinyáta ezt. Ott künn bedugtak egy táborba, ahonnét kiút nem vót. Hónapokig sínylődtünk, ott dógozni nem engedtek, majdnem belébolondultam, erőst gyötört a honvágy. De nem eresztettek a tömlőéből semerre. Kérőzködtünk, hogy erej szenek haza családunkhoz Hallani se akartak erről. Egyik nap méges munkába tettek, de milyenbe —■ kénes mérgek között dógoztattak ahun majd belé vesztem. Vótak ott régi honfitársak es, akik mán ojjan ződek vótak, sapadtak, hogy minden emberi formájukat mán elvesztették Három hónap után láttam, hogy én es erre a sorsra jutok, de nem es bírtam mán. Erőst gyötört a honvágy hát megszöktem. No, de Juli, ami£ folytatnám, vedd elé a tarisnyát ojszad ki a humit a gyerekek közt. it PISTIKE: De osztán mesélsz tovább es? Cpf£~ i-mmm Peches ember ne menjen a vízre Emberi tulajdonságok közé tartozik az, hogy szívesen nevetünk más kárán. Sokszor ez a nevetés nem is rosszindulatból fakad, hisz a legtöbbünket érte már az életben kisebb-nagyobb kellemetlenség, amelyet úgy könyvelünk el: „hiába, peches ember vagyok”. Az ilyen peches embereken mulatnak a faddi sporthorgászok olyankor, amikor a vízparton összeverődve, felelevenítik a sporthorgászatban előforduló eseményeket. Előkerülnek ilyenkor a régebben megtörtént kacagtató történetek is, de az alábbi két „peches” horgász története a legfrissebb. Mostanában erről beszélnek a legtöbben a faddi sporthorgászok körében. Alig másfél héttel ezelőtt, amikor a hőmérő higanyszála 40 Celsiusfokra is felszaladt, egyik-másik szenvedélyes sporthorgász a kora reggeli, vagy az esti órákban horgászgatott. Varga Sándor, a helyi Sütőipari Vállalat dolgozója is, a műszak után a füllesztő meleg pékségből a víz partjára menekült, egyrészt a felfrissülésért, másrészt azért, hogy kipróbálja horgászszerencséjét. A szerencse, illetve a törpeharcsák elkerülték Varga Sándor horgát, mire egy jó idő múltán elhagyta szokásos nyugalma, s mérgesen dobta racsniját a vízbe, azaz hogy csak dobta volna. A horog ugyanis útközben megakadt, s a törpeharcsa helyett Varga Sándornak a saját füle akadt horogra. Kiabálására a körülötte horgászók össze- sereglettek, de nem tudtak segíteni a bajbajutott sporthorgászon, akit végülis az orvos szabadított meg kellemetlen „füldíszétől”, a horogtól, amely átfúrta fülcimpáját. A legfrissebb és a legérdekesebb eset Farkas Mihállyal történt meg e hét elején. Miska bácsi, egyébként fiatal — alig kétéves horgászmúlttal — dicsekedhet, a sporthorgászok szerint nála még hiányzik a gyakorlat, s úgy emlegetik, hogy sok jó kapást elszalajtott már az elmúlt két év alatt. Ezt a gyengeségét maga Miska bácsi is elismeri, mert igen gyakran lehet hallani tőle: „gyerekek; olyan akadásom volt, hogy eltörte a horognyelet”. De az is gyakran előfordul; hogy a hal elviszi a horgát. Szóval Miska bácsi általában nagy halakat szeretne fogni, ha nem jönne közbe — és pedig gyakran — az átkozott pech. Kedden hirtelen jött a vihar, amikor Miska bácsi az idén vásárolt ladikjában a víz közepetáján etetgette a halakat. A hirtelen támadt vihar hatalmas hullámokat vert, és nyilván megmozgatta a hal- járást is, ahogy Miska bácsi mondja —, egyre gyakrabban kapta. Egyszer csak hatalmas rántást érez a horgon, megfeszült a zsinór. Igen, most következik a bevágás, és ekkor történt meg a baj: A nagy rántás következtében a szenvedélyes sporthorgász elvesztette egyensúlyát, felfordult a ladikja, ő pedig ruhástól a vízbebukott. A faddi sporthoz gászokban azonban nagy az összefogás, nem törődve a hullámveréssel, ladikokkal Miska bácsi segítségére siettek, és hamarosan ki is vontatták a vízpartra. Ilyen és hasonló esetek természetesen mással is megtörténtek már. A vízijártassági jogosítvány senkinek sem nyújt teljes biztonságot, és a két peches horgász, akinek a történetét itt közreadjuk, de a többi sporthorgász is úgy vélekedik: mindenkit érhet szerencse és balszerencse, és végső tanulságul azt a jó magyar közmondást emlegetik: „ma nekem, holnap neked”. A „hátsó kerék felett” jutott hely, ahol szemben van egymással négy ülés. Szomszédom, egy fiatalember, félhangon szidja a szűk helyet, mert a csomagja, egy jól megtömött zsák, alig fér el a padlózaton a lábaknál, mintha csak ezzel akarna „elnézést kémi”a szomszédoktól a nagy csomag kellemetlensége miatt. Az egyik szemben ülő nő meg is szólal: — Nem lehetne kérem ezt a csomagot feltenni a tartóba? — Lehetni lehetne — így a szomszédom —, de nem akarom, hogy festékes legyen a ruhája, mert az is kellemetlen. Bizonyítékul megrázza a zsákot, s csakugyan valami festékes dobozfélék zörögnek benne. Ezután elkezdjük mi is közösen szidni az autóbuszt, mert „megint késett vagy tíz percet”. Azt azért hozzátesszük, hogy szerencsére a vezető igyekszik „behozni” a késést, mert még a kanyarokban is valósággal repülünk. — Csak ez az átkozott útfenntartó csinálná meg az utakat. Kirázza a busz még az ember lelkét is — állapítja meg szomszédom, én pedig helyeslem a megállapítást. Ezután, mint a makadámutak utasai rendszerint, bizonygatjuk egymásnak: — De csak Tolna megyében ilyen elképesztően rosszak az utak, másutt nagyszerűek. Ha elhagyjuk a megye határát, ötven méterrel odébb már mintha csak asztallapon mennénk.-— Ezek az útfenntartók is valahogyan úgy vannak, mint a mi cégünk. Ezt a hasonlatot szomszédom tette, én pedig azon „melegében” érdeklődtem egy „hogy-hogy”-gyal, mert hát mégis inkább akármiről beszéljen az ember így utazás közben, minthogy unatkozzék. Szomszédom úgy látszik, csak érdeklődésemet várta: — Hát úgy, hogy ott is az a lényeg, hogy a tervet „teljesítsék”, de azzal már nem törődnek, hogy milyen munkát csinálnak, vagy a köznek lesz-e belőle haszna. — Debizony ott... — Akkor maguk sok átkot lenyeltek már, mert úgy tudom, nem túl népszerű az építővállalat. — Mi is szidjuk éppen eleget a céget. De hiába... A zsákot ismét megigazítja és aztán — már ahogyan hely van hozzá — belerúg: — Ezek a dobozok már törzs-utasok lesznek a buszon. Tegnap délután végigutazták ezt a vonalat, vagyis Szekszárd- tól egészen Simontomyáig mentek, most meg jönnek vissza. Szép kis utazás, mi? — Nem mondom, ennél kényelmesebb dolgot is el tudok képzelni. — Kényelmesebbet? Az még csak hagyján. De tudja, miért kellett felutaznom? Nevetni fog... Épített a cég Simontomyán, és utólag jegyzőkönyveztek valami kis hibát. Persze, mert az átadásnál az volt a lényeg ,hogy minél előbb „passzoljuk át” a munkát az építtetőnek, és hát tudja, a mi cégünk főként csak azzal törődik, hogy átadja a munkát, de hogy jó is legyen, azzal már keveset. — Ha utólag vesznek észre valami differenciát, azt mindenhogyan meg kell javítani. — Meg hát, de tudja, mit jelent ez a vállalatnak? Én oda-vissza utazok most autóbusszal. Az útiköltség körülbelül het- ven-nvolcvan forint. Akkor jár az éjszakai szállásköltség, jár az étkezési pénz, ehhez hozzájön a munkadíj. Ha összeszámoljuk, körülbelül 200 forint a vállalat kiadása és alig van utána ötven-hat- van forint értékű munka. Dehát ez csak amolyan apróságféle. Meg különben is, azért annyi esze van a cégnek, hogy a különkiadásokat be szokta vasalni a rendelőn, valamilyen formában. — Igen, ez úgy szokott lenni, hogy végül a rendelő issza meg a levét. .. — Miért? Csak nem valami lalatnál dolgozik? — Így, ahogy mondja. Mert az építőmunka olyan ám, hogy „sok mindent el- építővál- takar a malter, meg a festék”. Itt sokféleképpen lehet dolgozni, lehet rendesen is, meg lehet úgy is, mint a kőművesek mondani szokták, hogy „na, ezt a munkát két nap alatt pofonvágjuk”; Az a lényeg, hogy meglegyen a száz-százötven százalék, vagy ennél is több, mert a munkásnak ez a haszon. De a vállalatnak is csak az a lényeg, hogy minél többet tudjon bevasalni a rendelőtől, mert hát így csökken az önköltség. Megkockáztatok egy merész megjegyzést, hogy halljam, mit szól hozzá. Azt-e; amit nagyon sok ember szájából hallottam: — Az a lényeg, maguknak végeredményben mindegy, hogy a vállalat hogyan kalkulál, mert ha beírják a normát így is, úgy is megkapják a pénzt. Ezért a simontornyai útért is megkapja a pénzt, hiába ráfizetéses ez a munka. — Maga csak gondolja, hogy mindegy. Az igaz, így lehet keresni és akarunk ezután is, de mondja, magának nem fájna a lelke, ha látná éveken keresztül, hogy munkahelyén hogyan folynak el az ezresek, biztosan előbb- utóbb maga is gondolkodná, ha látná, hogy a megrendelők kiadják a sok pénzt és nem azt kapják érte, ami megjár, hanem egy fuser-munkát. Ez valósággal rászoktatja az embereket arra, hogy csak látszatmunkát csináljanak. Az „új ember”, ha először nem is mer „teljesíteni”, előbb-utóbb csak azt csinálja, mint a többi. Nézze, hiába beszélünk mi állandóan az ország gazdasági bajairól, ha nem biztosítjuk akármilyen eszközzel, hogy a kifizetett pénz mögött legyen megfelelő munka is. Csak az állam károsodik, ha olyanért is fizet, ami két évig sem lesz jó. — Nem lehetne ezt másképpen? — Dehogynem. Már mondtuk, hogy be kell vezetni az akkord-rendszert. Aki jó szakember, meg akar dolgozni, az úgyis tud majd keresni, de akkor majd a látszatmunkát nem lehet a megrendelő nyakába varrni és nem az állam lesz a vesztes, hanem a rossz munkás. VL:, -»j| Boda Ferenc JULIS (kiszedi a tarisznya tartalmát): Nete ne! Aranyhajó, eppeg erről beszélgetőnk! E közös játék lesz. (Tovább szedeget.) Két buba! Egyik Ágnesé, a másik a Julisé. Puska, kard a Pistikéé! Számológép, léggömb, kutyácska ,autó, léghajó, benne sok-sok cukorka!1 GYEREKEK (egyszerre, lelkesen): Drága écsapánk, köszönjük neked! ÁBEL BÁ’: No, te jól megszeded , magad odaki! ESTÁN: E vót az utóssó pénzem, ] nekik ajándékoztam. Met oszt ezen , küjjel még egy piculám sincs... . ÁBEL BÁ’: Ezétt kár vót disszi- I dálni, ezeket itthon es meg vehetted vóna... i JULIS (szorongva): Hát te, te hogy , jutottál haza? , ESTÁN: Jó emberek segítettek, I hun magyarok, hun a nimetek, meg- i mutatták az utakot, enni es adtak. ; Éjjeleken át gyalogoltam, addig- | addig amíg eccer csak Sopronnál lyu- , kadtam ki... ÁBEL BÁ’ (lelkesedve): Csakhogy itt vagy! Most fogj hajza a munkához. Ma Péter és Pál napja van. Hónap aratunk, az őszi árpa mán lenn van. Egyik csoportnál mán meg kezdheted ... JULIS (odasímul): De ugy-e, abba hagyod... ESTÁN (belevág): Az ivást? (fo- gadkozva). A suj egye meg minden testrészemet, ha még egyszer es! A disszidálás kigyógyított. Megtanyítot- ta, hogy az alkohol pusztít és mérgez. ÁBEL BÁ’ (belekapcsolódik): Majd nem megmérgezte a családi életedet. Most visszahívutt a magyar főd! Kapaszkodj belé, met az nem hálátlan ahhoz, aki szeretettel fogódzik hajza.. ESTÁN (meghatódva): E mán igaz! Visszahozott a főd s utána a legdrágábbak: szüvem zálogai (Átöleli feleségét, gyermekeit, Ábelnek kezét nyújtja, könnyezve, szeretettel): O, hogy métt es disszidáltam!... EMBEREK Utazás közben...
