Tolna Megyei Népújság, 1957. július (2. évfolyam, 153-178. szám)
1957-07-28 / 176. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPŰJSAG 1957 XÜLIUS 28. EMBEREK Egy néptanító sírjánál... Már nem él, néhány hét óta a föld alatt pihen. Koporsójánál ott voltak hozzátartozói mellett a tanítványai, Kánya község iskolás nemzedéke, de ott volta!’ többen azok szülei is, akik szintén tanítványai voltak. Több mint három évtizeden át nevelte írásra, tudományra és — emberségre e falu fiataljait ez a néptanító. Talán furcsa az olvasónak, hogy Kánya községről szól az írásunk, hiszen ezt a falut már évekkel ezelőtt átcsatolták Tolnától Somogyhoz, de ezt meg kell tennünk. Ennyivel, vagy még többel is, tartozunk neki. Giay Béla a neve. Nem közismert név, legfeljebb a falujában, Kánya községben, s esetleg a környék tanítói ismerték őt is, mint kollégájukat. Nem is volt ő rendkívüli ember, felületes nézésre szinte semmi, legfeljebb külsője, különböztette meg tanító társaitól, de egy hajszállal mégis másabb volt, mint az „átlag”, ha lehet így mondani, több, különb volt sok kollégájánál. Ez mindenekelőtt hivatásszeretetében mutatkozott meg. Amikor már nagy prakszissal rendelkezett, akkor sem fordult elő vele, hogy készületlenül ment volna az iskolába. Kollégái is elismerik, hogy nagytudású ember volt, de legalább ekkora volt a szerénysége. Legfeszélye- zettebben például akkor érezte magát, ha felettesei dicsérték, vagy éppen jutalmazták. — Nem azért csinálom, amit csinálok, hanem hivatásszeretetből — szokta mondani, amikor ilyen „kellemetlen” helyzetbe került. Még a kormánykitüntetés' átvételekor is azt mondta, pedig hát semmi különös nincs abban, sőt, természetes, ha valakit jutalmaznak, dicsérnek érdemeiért. Bűnnek tartotta, hogy valakitől is elfogadjon valamilyen adományt. Falusi szokás, hogy a szeretett tanítóbácsit néha meglepik kis csekélységgel, egy üveg borral, egy kosár gyümölccsel, vagy hasonlóval. Miért lenne ez bűn? Akire haragszanak az emberek, annak úgy sem adnak ajándékot. De ő nem fogadott el ilyen ajándékokat sem, mert „még utóbb azt gondolják, hogy azért tanítom a gyerekeket ...” Pedig neki is öt gyermeke volt, szegényes körülmények között élt. Hivatásszeretete a tudományok tiszteletével és szeretetével egészült ki. Feltúrta a környék talajának egy részét és a felszínre került cserepekből, kődarabokból magyarázott tanítványainak — az ősemberről, a világ fejlődéséről, őseink küzdelmeiről az életéért. Néha saját gyerekei segítségével ásta az ezernyi titkot rejtő földet. Rabja lett a régészkedésnek, hiszen akármilyen „tudományt” akart meggyökereztetni tanítványaiban, ahhoz feltétlenül kellett a múlt, a világ fejlődése — a régészet. S lehet-e annál élet- hűbb, megragadóbb magyarázat, ha azt bizonyítja be, hogy: „Itt, ahol mi most lakunk, 2000 éve olyan népek éltek, akik . ..” Régészkedésébe bekapcsolta az egész iskgját. Egyszer egy kislány egy marék cserepet hozott be, a szántóföldön találták, az eke zúzta szét. Talán éppen ez volt a fő nyomravezető az eredményes kutatásoknál. Ezután újabb dolgok kerültek elő, látszatra értéktelen cserépedény darabok. Végül az egész falu segítőtársa lett: ha találtak valami „érdekeset”, vitték megmutatni a Giay tanító bácsinak ... Egy ilyen „csekélység” nyomán világraszóló leletre bukkantak: — kerekes urnára. Megtalálták először a kerekeit, majd pedig az urnát, amelyet közel 3000 esztendeje temetkezésre használtak: a halottat elégették és hamvait belerakták az urnába s vele együtt temették el. Giay- nak az volt a fő szándéka, hogy ezt a páratlan értéket megmentse a múzeum számára, ami sikerült is. Egy, a környéken dolgozó építészmérnöktől küldte be a leletet a múzeumba. Itt, mint nagy értéket, nagy örömmel fogadták, a mérnök pedig, mindezt tudván, a dicsőséget átjátszotta szinte teljesen a saját nevére. Giaynak még a nevét sem jegyezték fel az értékes lelet mellé, csak a mérnökét. Az ő neve csak úgy van megemlítve, hogy „a község néptanítójával egyetemben...” Ö ezt nem is vette zokon, hiszen szerény, talán túlzottan is szerény ember volt — neki megnyugtató volt a tudat: „ismét tettem néhány lépést a haladásért.” Néptanító és egyben régész volt s e kettős munkássága azt célozta, hogy segítse az emberi haladást. A felszabadulás után szilárd támasza lett a népi demokráciának, a szocialista haladásnak Mindjárt tudta, hogy a nép tanítójának hol a helye, mit kell tennie: támogatta a népi demokratikus rendszert — nem volt ugyan párttag — de érezte, hogy embersége, tudománya, a haladásért való küzdelme találkozott a társadalom fejlődésével, s aki haladó ember, annak támogatni kell a szocializmust. Éppen sikeres munkássága miatt irí- gyei is lettek. Az ellenforradalom idején például elvált az útja legjobb barátjától, régi kollégájától, aki egyben az iskola igazgatója is volt: barátja az ellenforradalmárok oldalára állt, támogatta őket, ő pedig nagy lelki megrázkódtatásokat élt át, mégsem állt az ellenforradalom zászlaja alá. Csalódott legjobb barátjában, s ez csak tovább roncsolta amúgyis gyenge idegzetét. Később, az állami kitüntetés után — tőr-kést találtak osztályában. A késnek nem volt gazdája, ő feltette a szekrény tetejére. Másnap az asztalába szúrva találta. Ugyanez megismétlődött harmadnap. Iszonyú volt tudomásul vennie több. mint három évtizedes munkásság után, hogy — elszánt ellensége van. Nem merte elfogadni a jutalmat, hogy Lengyelországba utazzon több koŰégájávai... Ügy érezte, hogy tiszta, feddhetetlen a múltja, mert hivatásának, a tudománynak élt — s ez így is van —, de ugyanakkor ott volt a szomorú valóság — mégis van ellensége, s ez a lelkileg összetört embert az öngyilkosságba kergette. Igen, volt és van ellensége, aki gátolta és gátolja a haladást és ezek szeretnék a nevét a feledés homályába meríteni. Nem engedhetjük ezt. Aki támogatta a szocialista fejlődést, az a mi emberünk, s csak egyetérthetünk azzal, hogy a község saját halottjának minősítette Giay Béla néptanítót. Boda Ferenc Létesítsenek állandó mozit — Kérik a MOKÉP-től a lápafőiek — Nem csak kivételes tehetségek léteznek a világon, hanem csak úgy, egyszerűen, kivételes emberek is. Már annyiban kivételesek, hogy tetszés szerint irányíthatják egy-egy falu szórakozását ~ akárcsak az a körzeti mozigépész, aki Szakoson, Várongon, Lápafőn hinti el a kultúra áldásait a nép között, amikoris időnkint megjelenik vetítő felszerelésével. Főleg a lápafőiek emlegetik gyakran. Ugyanis a mozielőadás napján már előre (keresztnevét sajnos, nem tudják) a mozielőadást, mert neki is, mint a parasztoknak, akkor van este, amikor besötétedik. Aztán ahogyan éppen kedve tartja, aszerint kezdi a filmvetítést este félltilenc, avagy kilenc órakor. Ennek megfelelően gyakran megtörténik, hogy a mozilátogatók vagy túlkorán, vagy későn érkeznek. Legutóbb például az történt meg, hogy a múlt hét szerdáján kellett volna megtartani a mozielőadást, vártak is rá a mozilátogatók, az előadás viszont ismeretlen okokból elmaradt. Ezen a héten hétfőn tartotta meg az elmaradt előadást, a változatosság kedvéért a kilencórai kezdés helyett fél- kilenckor. Éppen ezért kérik a MOKEP-et a lápafőiek, hogy — amennyiben mód és lehetőség van rá — létesítsen a községben állandó keskenyfilmes mozit. A tárgyi feltételek adva vannak, rendelkezésre áll a 19 000 forintos költséggel rendbehozott kultúrotthon és ha éppen üzletről van szó, az állandó mozi is kifizetődne, mivel igen nagy az érdeklődés az előadások iránt, amelyeket még többen látogatnának, ha rendszeresen tartanák meg. Nem lenne probléma a mozigépkezelő sem, mert lenne a községből, aki elvégezné a tanfolyamot. Mit olvasnak a fiatalok? A múzeumparkban sétáló párok árnya vetődik a fűre, a padok telve vannak, csak néhol lehetne még egy-egy helyet szorítani. Az egyik pádon két fiatalember ül, háttal a sétány felé, ráborulva a pad támaszdeszkájára. Az ember azt hinné, hogy fáradtak és elszundítottak egy kicsit, de közelebb érve hozzájuk, jóleső érzéssel állapíthatja meg, hogy olvasnak. Mert ,valljuk meg őszintén, ritka eset, hogy a park valamelyik padján olvasó fiatalembert, vagy leányt látunk ... Annyira elmerültek a könyv nyújtotta izgalomban, hogy észre sem vették, amikor melléjük telepedtem a padra. Megmondom, azzal a szándékkal ültem melléjük, hogy megtudom tőlük, miért szeretik az irodalmat, any- nyira, hogy míg mások strandolnak, szórakoznak, addig ők olvasnak a park egyik padján. (Ketten olvastak egy könyvet, s néha az egyiknek várni kellett, míg a másik, lassabban olvasó is, a lap aljáig ér.) Belepillantottam a könyvbe és néhány sort sikerült elolvasnom: „— Halj meg átkozott!” ordította dühtől egészen magánkívül. — Még mielőtt lelkedet Istennek ajánlhatnád, a 6átán a levegőbe ragadja azt. A következő pillanatban a dühtől elvakult rabló csontos ujjainak szorítását a torkomon éreztem. A gyilok megvillant szemeim előtt, azt hittem, ütött az utolsó órám, de a legvégső pillanatban sikerült ellenfelem csuklóját megragadni és rövid tusa után a saját kezével döftem mellébe kését.” A fiúk, amikor észrevették, hogy a vál- luk fölött én is olvasok, elrestelték magukat és becsukták a könyvet, aminek a címe: „A beduinok birodalmában”. Amint a diákoknak látszó fiatalemberek elsétálnak mellettem, Montesquieu nemrég olvasott szavai jutnak az eszembe: „Aki rossz könyvet olvas, olyan, mint a rossz társaságban élő ember.” Tudnunk kell, hogy hazánkban rengeteg rossz könyv van még forgalomban. A ponyvairodalom könyvei az első világháborút követő években láttak tömegestől napvilágot. A két világháború között több, mint 200 millió ilyen könyvpéldány jelent meg, aminek egy része még ma is fertőzi az ifjúságot. Sajnos, sok esetben találkozni olyan esettel, hogy a szülők adják a fiatalok kezébe ezeket a könyveket. A harcot ez ellen az irodalom ellen és hatása ellen tehát közösen a pedagógusoknak, a szülőknek és minden kultúrmunkásnak együtt kell feli venni, hogy eredményes lehessen az erőfeszítés ... Ezt a könyvet egy művelt; kialakult ízléssel rendelkező ember félredobja, de annál veszélyesebb a félművelt emberekre, az ifjúságra, amely még nem rendelkezik kialakult ízléssel, csak az utat keresi feléje. Ha ilyen könyvek kerülnek a kezébe, nem fogja megtalálni a helyes utat. A pedagógiai tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az adminisztratív megoldásra való törekvés nem a legcélravezetőbb ebben az esetben. Már Ovidius azt mondta: „Nitimur in vetitum”, azaz a tiltott a kívánatos. Tehát ha egyszerűen megtiltjuk az ifjúságnak az ilyen könyvek olvasását, növeljük a velük szembeni kíváncsiságot, s méginkább igyekeznek ezzel a szennyirodalommal megismerkedni . . . Sajnos, sok szülő is azt tartja: ő is olvasott ponyvát és mégis becsületes ember lett belőle. Szerencsére, — valóban nem minden emberből lett bűnöző, aki Nick Cartert olvasott. De nem szabad figyelmen kívül hagyni; hogy mindenki másképp reagál a külső hatásokra. A legeredményesebb harc a ponyva- irodalom ellen, ha megteremtjük az ifjúság ízlésbeli tisztaságát. Megtanítjuk őket megérteni és élvezni az igazi művészetet; a költőien szépet, s ha ezt megértik, élvezni tudják, akkor ellent tudnak állni a ponyva csábításának. Az ifjúságnak bő könyvválaszték áD rendelkezésére a Megyei Könyvtárban: A könyvtár állománya 28 395 kötet A kimondottan ifjúsági könyvek száma 3510. Az ifjúsági olvasók száma (14 éves korig) 792. Szép szám ez, de ennek ellenére is biztos, hogy sok fiatal van a városban, akik még belülről sem ismerik a Megyei Könyvtárat. Szépek ezek a számok, s örömmel kell, bogy eltöltsön bennünket az a bő választék, ami a könyvesboltokban áll rendelkezésünkre. De nem szabad, hogy ezek a számok elfeledtessék velünk, hogy van még tennivaló bőven, különösen az előbb elmondott esetekben. Az ifjúság kalandokra szomjas, olyan könyveket kell tehát a kezébe adni, ami leköti érdeklődését s emellett haszna is van belőle, meg kell nyerni őket a könyvtárak számára, ahol ilyenek között is bőven válogathat... Bunl Réssiet as „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben66 IIL c. könyvből Nagy Imre: „Ha megtámadják a Corvint, akkor lemondok“ Másnap, október 28-án Nagy Imre hívta meg a fegyveres csoportok képviselőit „fegyverletételi” tárgyalásra. Ezen a tárgyaláson a Corvin-közieket ismét Iván-Kovács, Pongrácz és még né- hányan képviselték. A tárgyalást a Földművelésügyi Minisztérium II. emeleti tanácstermében tartották. Ezen a tárgyaláson már megállapodtak a varsói szerződés felbontásáról is. Iván-Kovács vallomása szerint a fegyverletételről itt már egy szó sem esett, Nagy Imre élénken helyeselte követeléseiket és megjegyezte: „Fiúk, én is vagyok olyan magyar, mint ti.” E tárgyalásokat megelőzően, reggel hat órakor kellett volna megindulnia a honvédség és a szovjet egységek közös akciójának a Corvin köz felszámolására. Fél órával a támadás megkezdése előtt Nagy Imre telefonon felhívta a Honvédelmi Minisztériumot és közölte: „Ellenzem a vérontást. Ha megtámadják a Corvint, akkor lemondok!” Nagy Imre nem ellenezte a Köztársaság téri vérontást, a kommunisták legyilkolását, de ellenezte a vérontást előidéző Corvin köziek felszámolását. A Corvin-csoportot Nagy Imrének ez a közbelépése mentette meg. Megjegyzendő, hogy a Szabad Európa Rádió ezekben a napokban éjjel-nappal harsogta, hogy a „szabadságharcosok ne tegyék le a fegyvert”. A Corvin köziek és Jánossyék ebben is hűségesen követték a Szabad Európa utasításait. CSOKOLÁDÉ ÉS KÉZIGRÁNÁT A „fegyverletételi tárgyalások” idején a csoport létszámát már ezer főre becsülték. Ezekben a napokban a börtönökből kiengedett bűnözőkből töltötték fel soraikat. Időközben a szovjet csapatok kivonultak és az ÁVH-t feloszlatták. A Corvin köziek és más ellenforradalmi csoportok most már elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy leszámoljanak a fő ellenséggel: a Magyar Dolgozók Pártjával, ez inspirálta őket eszmei vezetőjük, a Szabad Európa. Október 30-án megrohanták a Budapesti Pártbizottság épületét a Köztársaság téren. A Corvin közi parancsnokság három pótkocsis teherautót küldött ide fegyveresekkel, akiknek borzalmas gyilkos tettei később közismertekké váltak. Ugyanezen a napon és október 31-én megtámadták és elfoglalták a budapesti kerületi párt- bizottságokat. Az ÄVH megszüntetése után a terrorista csoportok teljesen megbénították az MDP-szervezetek működését is. Az ÁVH feloszlatását Nagy Imre miniszterelnök útján érték el, a pártszervezetek munkáját fegyveres, véres terrorral akadályozták meg. A Nagy Imre-korrhány magatartása a Köztársaság téri pártház és a kerületi pártszervezetek elleni támadással kapcsolatban még csak nem is kétértelmű: Nagy Imre és társai egy szót sem ejtettek a pártot és a kommunistákat sújtó terror- cselekmények ellen. Ugyanakkor törvényesítették, „nemzetőrséggé” léptették elő a gyilkosok bandáit. A kormánynak ez a magatartása megzavarta a munkásokat és a kommunistákat. A párttagok, fegyelmezett emberek lévén, követték Nagy Imre utasításait, hiszen ő volt a kommunista párt egyik elismert vezetője, a kormány feje. Ez a „pártfegyelem” néhány napra megbénította a kommunistákat. Azt felismerték, hogy valahol árulás történt, de azt csak kevesen merték feltételezni, hogy a párt vezetői között vannak az árulók. Nagy Imre, Losonczy és társai, felhasználva a pártban és a kormányban betöltött vezetőszerepüket, megbénították a párt erejét és tétlenségre kárhoztatták az üzemek munkásait. Ryen körülmények között nőttek hatalommá Budapesten a Corvin köziek és a többi hasonló összetételű fegyveres csoportok. A nyilvános elismerés nem soká késett. Október 30-án szinte ellepték a Corvin közt a nyugati tőkés államok félhivatalos képviselői, amerikai, angol, nyugatnémet és osztrák újságírók. Kérdéseket tettek fel a szovjet csapatok elhelyezkedéséről, további harcra buzdították a „felkelőket”, és megígérték, hogy néhány napon belül több jól felfegyverzett hadosztály érkezik támogatásukra — így mondta el maga a corvi- nisták parancsnoka, Iván-Kovács László. Ugyanakkor az úgynevezett vöröskeresztes küldemények javarészét a Corvin közbe és a Kilián-laktanyába irányították. Két nagy teherautó fegyvert, lőszert, amerikai csomagolású csokoládét, déligyümölcsöt, kekszet, tejport és kon- zervet kaptak október 30-án. őrizetbe vett corvinista ellenforradal- márok egyöntetű vallomása szerint a nyugati élelmiszerszállítmány ötkilós amerikai vajkonzerves dobozokba rejtett amerikai kézigránátokat is tartalmazott. KULTÚRHÍREK A Magyar-Szovjet Baráti Társaság tegnap este 8 órai kezdettel a Városi Kultúrházban műsoros baráti találkozót rendezett. A műsorban a szovjet helyőrség kultúregyüttesének tagjain kívül a Szekszárdi Központi Együttes szereplői is felléptek. * A Magyar Játékszín művészei ma délután Kölesden, este pedig Tengelicen mutatják be — a megyében nagy közönségsikernek örvendő — Kálmán Imre: Marica grófnő című nagyoperettjét. * A tervek szerint a Városi Kultúrház és a MOKÉP szeptembertől megyei műsorfüzetet ad ki. A műsorfüzet tartalmazza a Városi Kultúrház programját, a mozi műsorát, valamint a TTIT és a zeneiskola rendezvényeit. * Nyomorognak a dán írók — írja K; Bohl, a dán írószövetség elnöke. Guilden- dal, a legjelentősebb dán könyvkiadó igazgatója, állami segélyezést sürget, mert írásból nem lehet megélni. Jensen írószövetségi alelnök szerint: a fiatal dán irodalom lassú halállal pusztul el, ha sürgősen segítségére nem sietnek. * Sofia Kossak-Suckája, lengyel írónő; aki a fasiszta rémuralom elől külföldre menekült, most végleg hazatért. „Az író helye ott van, ahol népe él” című írásában köszöntötte hazáját.
