Tolna Megyei Népújság, 1957. április (2. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-14 / 88. szám

1957. ÁPRILIS 14. TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÁG ■ g^ßkef**«/ Az „ősember unokája" Történet az emberi hiszékenységről A rongyszedő torkaszakadtából üvöl­tötte az utcán, hogy „van-e rongy el­adó”. „Mindenféle rongyot veszek”. Ezidő alatt egy asszony járt háziéi házra. A rongyszedő felesége volt és ugyanakkor a „kortese” is. Külsőleg olyan cigányféle lehetett, de semmi esetre sem azok közül való, akik egy hátukra kötött rongyos zsákkal házról házra járnak kéregetni, hanem inkább olyan jobbmódú. kulturáltabb cigány, akinek van valamilyen foglalkozása és abból él. Nem sietett, mindenütt ráért egy kis beszélgetésre, minden után ér­deklődött és látszott rajta, hogy nem tartozik a „félnomád” emberek közé. Talán éppen ez volt az, ami miatt szí­vesen álltak vele szóba. Az egyik he­lyen aztán váratlanul így szólt: — Ha maguk tudnák, hogy ki va­gyok én . . . A ház népe természetesen kíváncsian várta a választ, mert sosem lehet tud­ni. hogy kit takar egy rongyos ruha. — Lányom — mondta a ház asszo­nyának, — hozz gyorsan egy tojást a tyúkólból, ahol kodácsol a tyúk. Azt hozd el, amelyiket most tojt meg, de vigyázz, nehogy összetörd és úgy hozd el, hogy útközben ne nézz vissza. Kicsit gyanakodva néztek a jöve­vényre, de azért mindjárt sejtették, hogy itt nem akárkiről van szó, mert nem mindenki mer ilyen merész han­gon beszélni. A ház asszonya pedig szaladt a tojásért és úgy hozta el, hogy vissza sem nézett. A jövevény átvette a tojást és egy gyors, ügyes mozdulat­tal feltörte s kihúzott belőle egy szőr­csomót. Majd hanyatt estek a csodál­kozástól. mert hát ilyet még sosem toj­tak errefelé a nyúkok. Az ember is meg­jegyezte: — Hallod-e asszony, de jó, hogy nem ebből készítettél tojásrántottát. — Egy szót se — csitítja az embert a jövevény. — Ha közönséges ember töri fel, nincs benne szőrcsomó. En azért varázsoltam bele, hogy megmu­tassam: manapság az emberek lelke nem tiszta, tele van mindenféle szenv-. nyel. Szerencsére e ház népe nem bű­nös, mert különben a nézésüktől meg- gyúlladt volna a szőr és aki ránéz és bűnös lelkű, hamuvá égett volna. — Végre egy olyan házhoz értem, amelynek népe a becsületesség, a tisz- talelkűség megtestesítője. — Az ég felé tekintett. — Amint látom, ezért gyó­gyult meg tavaly a lovatok is abból a nagy betegségből és te fiam — szól Autótolvajok Az olasz rendőrségnek nemrégen sok gondot okozott egy autótolviajbanda. Eb­ben persze semmi új nincs. Olaszország­ban naponta többszáz autót lopnak el. Jelen esetben azonban a tolvajok „be­csületessége“ vezette zsákutcába a rend­őrséget Különösképpen az este ellopott autókat reggel mindig megtalálták vala­melyik utcában, méghozzá sértetlenül: az utolsó pótkerékig minden a helyén volt az autóban. A rendőrségen sokáig azt hitték, hogy a tolvajok talán nagyobb bűntettek el­követéséhez használ iák fel az autókat. A körülmények érdekes alakulása foly­tán váratlanul megoldódott a rejtély. A római rendőrség néhány nyomozója késő este az utcán észrevett a járda mellett egy autót, amelynek fényszórói nem vi­lágítottak. A rendőrök odamentek a ko­csihoz és két fiatalembert pillantottak meg, akik kabátjukba takarózva az ülé­sen aludtak. „Minden rendben van — gondolták a rendőrök —, biztosan becsíp­tek a fickók és most pihenik a szórako­zás fáradalmait“. Ebben a pillanatban a fiatalemberek felébredtek és megpillant­ván a nyomozókat, felemelték a kezü­ket . . . A két fiatalembert a rendőrségre vit­ték, ahol elmondották, hogy két órával ezelőtt lopták az autót. Ki akarták alud­ni magukat a kocsiban, mivel nincs la­kásuk. Amint a „Corriere d’ Informa- zione“ című lap írja, „a fiatalok beis­merték, hogy rendszerint lopott autók­ban töltötték az éjszakát és „így bizto­sítottak maguknak hajlékot néhány hé­ten át”. (A „Lityeratumaja Gazeta”-ból.) az emberhez — már a Don-kanyarban meghaltál volna, ha nem vagy igaz­lelkű. Szent ég, ki ez az asszony. Soha nem látták még csak a faluban ssm, és tudja, hogy tavaly beteg volt a ló, tudja, hogy az ember a Don-kanyar- nál volt. Meg is kérdezték, honnan ez a nagy tudománya? — Az ősein her unokája mindent tud — mondta lassú, ünnepélyes hangon. — Mert én az ősember unokája vagyok. Én azt is tudom, hogy a tavasszal, do­hányültetéskor összevesztetek, harag­gal ültette a férj és feleség a dohányt, de vasárnap, mire mentetek a misére, meghallgattátok az úr sugallatát és ki­békültetek. Ezért hozott ötezer forin­tot a házhoz a dohány. Az asszony keresztet vetett, mert arra gondolt, hogy talán valami isteni követ látogatott el hozzájuk és amikor az asszony mindenőjük zsebéből kihú­zott egy-egy szentképet, nem akartak hinni a szemüknek. Hogy került az oda, hiszen még csak nem is láttak olyan szép képeket. — Ezt az úr küldte annak jeléül, hogy ő mindenütt ott van és figyel­meztetőül mindenkinek: aki bűnös, an­nak megégeti a kezét, amikor hozzáér. Ti nem vagytok bűnösök, mert egyet­len egy koldus sem hagyta el házato­kat üres kézzel. Most pedig hozzatok nekem egy piros színű papírpénzt ab­ból a nagy kötegből, amelyet a ház ura a fejénél tart a szalmazsák alatt. Ez valami megelevenedett szellem lehet, hogy ennyire tud mindent. így aztán, azt sem tudták, hogy milyen gyorsan hozzanak a kötegből egy piros papírpénzt: egy százast. Kezébe veszi a jövevény. Valamit mormol, megfor­gatja, meglebegteti és gyors mozdulat­tal belenyomja az ember zsebébe. — Most pedig gyermekem, vedd ki a zsebedből. Az ember a zsebébe nyúl. Valami ke­mény tárgy akad a kezébe. Kihúzza. Egy szentkép. — Az úr nagyon jól tudja, hogy a te lelkiüdvösséged többet ér, mint az a rongyos pénz. Az ember az asszonyra néz, aztán gondolkozás nélkül ráfeleli: — így van, szóról szóra. Az ember sosem tudja, meddig él és a tiszta lel­ket nem lehet megfizetni. — Gyermekem, szerencséd van, hogy ezt mondtad. Nyúlj ismét a zsebedbe. A férfi ismét belenyúl. Csodák eső dája, két darab százas akad a kezébe, pedig saját szemükkel látták, hogy az előbb csak egyet tett bele az asszony és arról is azt gondolták, hogy szent­képpé változott. — Most pedig adjátok oda azt a köteg pénzt az ősember unokája ke­zébe. Az ember rohan, hogy hozza a köteg pénzt, hátha az is megkétszereződik. Az ősember unokája pedig tenyerén tartva mormol valamit, keresztet vet és becsomagolja abba a papírba, amit a ház ura zsebéből szedett elő, noha az nagyon jól emlékezett rá, hogy még csak cigarettapapír sem volt benne. Amikor becsomagolja, így szól: — Most pedig ássatok a szobában az ágyatok alá egy gödröt, ezt temes­sétek bele és ha van türelmetek ki­állni, hogy nyolc napig nem nyúltok hozzá és nyolc éjszaka úgy alusztok felette, hogy sosem fordultok egymás felé, nagy szerencse ér benneteket. — Hát ha csak erről van szó, ezt megtesszük — mondták és már ásták is neki a gödröt. Az ősember unokája pedig eltűnt, azóta sem látták. S azon­túl éjszakákon át alig aludtak, nehogy véletlenül egymás felé forduljanak ál­mukban és nyolc nap után kiváncsian bontották ki a csomagot. Legnagyobb meglepetésükre az ötezer forint helyett egy levelet találtak benne. „A szerencse, amit megígértem, nem fog késni. A pénzt pedig magamhoz vettem a fáradságdíj fejében. További sok szerencsét kíván az ősember uno­kája.” Boda Ferenc „MIÉRT nincs hely számomra?11 — Egy röntgenkészülék panasza — Először is engedjék meg, hogy bemutatkozzam: — Röntgenkészü­lék vagyok. Azért akarok most a nagy nyilvánosság elé lépni, mert nagy gondban fő valamenn-'i alkatrészem. Sehogyan sem találom a helyemet — jobban mondva, seholsem találnak nekem helyet. — így most használaton kívül állok, pedig — higyjék el — ha nem is vagyok éppen fiatal, szeretnék még valahol tevékenykedni, már csak azért is, mivel nagy szükség volna rám Szekszárdon, ahor*yan a körülöttem folyó beszédből hallottam. j Remélem, nem neheztelnek meg az'rt, hogy e y kis időre visszafelé kalandosok. Hosszú időn keresztül tevékenykedtem a szekszárdi kór­házban, s a sok megerőltető munka alqásta az én egészségemet is. Nem is lehet csodálni, amikor hosszú évekkel ellőtt egy nap húszszor, mos­tanában pedig százhúszszor vettek igénybe. Sajnos, én sem bírok min­den strapát és néha én is bizony betegeskedtem. Olyankor aztán, mondanunk sem kell, hogy méltatlankodtak az orvosok. Hiába, olyan időket élünk ,amikor hallatlanul nagy szükség van rám és roko­naimra. Nemrég aztán kicseréltek, egy fiatalabb testvéremet állítottak a he­lyemre. Mennyi utánjárásra, volt szükség ahhoz is. Nem is tudom elkép­zelni, miért mondják olyan gyakran az emberek: „Nincs rá keret?" És főleg akkor szűkmarkúak, ha az egészségügyről van szó. Tehát a kór­háznak nem volt pénze, s mivel segített a párt, a minisztérium, a ta­nács, valahogyan csak sikerült meg szerezniük testvéremet. Azóta tevékenykedik a kórházban ,engem pedig bizonytalan időre szabadságra küldtek. Nem azért,mintha használhatatlan lennék — sőt! Nagy szükség lenne rám, — de nincs hely ,ahova elhelyezhetnének. Hallottam .amikor mondogatták, az SZTK rendelőintézetben kellene te­vékenykednem, de az olyan szűknek bizonyul, hogy erre nincs lehető­ség. Illetve van, mégpedig úgy, hogy a fogászati rendelőt elköltöztetik valahova, mert annak nincs szüksége az én közreműködésemre, mint, teszem fel ,a belgyógyászatnak, vagy a sebészetnek. Viszont annak sem találnak megfelelő helyet, illetve találnának, de akkor valami más szervnek kellene helyet keresni. Hallottam emlegetni, hogy az egészség­házban kellene elhelyezni a fogászatot és akkor nekem lenne helyem az SZTK-ban. Az illetékesek ,a megyei tanácsig bezáróan, már „heha- tóan” foglalkoztak az én elhelyezésemmel és velem együtt a többieké­vel, de csak annyi jutott el hozzám: ,rMajd megpróbáljuk, mit lehetne tenni.’’ Én pedig változatlanul tétlenségre vagyok kárhoztatva. Pedig hallottam, nagy szükség lenne rám nagyon sok beteg embernek. Kezdek már letenni minden reményről, kezdek belenyugodni las­san, hogy elmerülök a feledés homályába, ha csak nem akad valaki, aki meghallgatja végső fohászomat. El sem hiszik, milyen hálás leszek érte. — ÁRÁN — A HÉT HÜMORA 5 Győzött Két barát beszélget: — És, hogy végződött a tegnapi összeveszésed a feleségeddel? — Öh, a szokásos módon. Térden csúszva jött utánam. — És mit mondott? — Azt, hogy bújj elő az ágy alól, te gyáva kukac. A kezdet kezdetén A bírósági tárgyaláson a bíró megkérdezi a tanút: — És jelen volt a házastársak vitájának legelején? — Hogyne — válaszolt a tanú — én voltam a tanú az esküvőjükön. Szemet szemért... — Oda van a jegyességünk — meséli barátnőjének a szép fiatal, szőkeség. — Egy rettenetes vesze­kedés után a vőlegényem kijelen­tette, hogy elege volt az állítóla­gos szerelemből. — És aztán mi történt? — Aztán visszaadtam neki az állítólagos gyémántgyűrűjét. Előrelátás — Miért kezdtetek most franciá­ul tanulni? — kérdezi egy fiatal házaspártól barátjuk. — Örökbefogadtunk egy francia csecsemőt és szeretnénk megértem, ha majd elkezd beszélni. Nem túlzás — Maga minden nap szebb lesz — bókol a szerelmes ifjú. — Maga túloz — szerénykedik a szende hajadon. — Hát jó, akkor minden más­nap ... Jó szolgálat — Fogalmam sem volt róla, hogy mi a szerelem — turbékolja a fia­tal leány a meglehetősen ügyéfo- gyott udvarlójának — amíg meg nem ismertem magát — és maga be nem mutatta a barátját. Lehet érteni belőle — Milyen ember az új papotok? — kérdezi az egyik jámbor nénike a barátnőjétől. — Nehéz megállapítani. Hat na­pon át láthatatlan, a hetediken pe­dig érthetetlen. Elsőrangú kiszolgálás — Ügy látszik, itt éhen halhatok — dühöng a vendég az étkezdé­ben, félórai várakozás után . — Nem valószínű, uram — vála­szol udvariasan a pincér. — Egy órán belül zárunk. Tehetséges diplomata — Miből gondolja, hogy alkal­mas lenne diplomáciai pályára — kérdezi a vizsgáztató a jelölttől. — Húsz éve nős vagyok — vá­laszol a jelölt — és a feleségem még mindig azt hiszi, hogy van egy nagybeteg barátom ... Nagy szerencse — örült szerencsém volt az éjjel álmomban. Amerikába utaztam és körsétát tettem New Yorkban. — Na, és mi ebben a szerencse? — New York az a város_ ahova mindig szerettem volna egyszer el­látogatni. Nemes bosszú — A vőlegényem annyirj fel­bosszantott — meséli a gazdag fiú menyasszonya —, hogy lehúztam a tőle kapott gyűrűt és bedobtam a — retikülömbe. Minden eshetőségre ... A turista egy magas hegy tete­jén találkozik egy emberrel, aki nem visel magán semmi mást, csak egy kalapot. — Mindig ilyen szellősen öltöz­ködik? — kérdezi a turista. — Igen, hiszen ide úgysem jön fel senki. — Hát akkor minek a kalap? — Hátha mégis feljön valaki. Testvéri egyetértés Iskolai dolgozatot kell írni a „A mi kutyánk“ címmel. A dolgo­zat javításakor a tanító észreveszi, hogy két dolgozat majdnem szóról- szóra azonos. Amikor felelősségre vonja a dolgozatok szerzőit, a kö­vetkező választ kapja: — Egy házban lakunk és mind a ketten ugyanarról a kutyáról ír­tunk. Miért? — Nos, hogy mulattál a bálban? — Minden körülöttem forgott. — No, ne hencegj. — Nem hencegek, csak tökrészeg voltam. Gyakorlati tanács — Hogy csináljami hogy a kala­páccsal ne csapjak az újjamra? — Fogja mindkét kezével a kala­pácsot ... Érthet belőle — Péterke, ne segítsek a szám- tanpéldát megcsinálni? — Nem bánom, apu, segíthetsz. De ezt rendesen kell megcsinálni, itt nem lehet trükközni, mint az adóbevallásnál. A bíróság előtt Egy gépkocsivezető már másod­szor kerül a bíróság elé. A tárgya­láson az utolsó szó jogán ezt mondja: — Enyhítő körülménynek tessék betudni bíró úr, hogy egy kicsit ittas voltam vezetés közben, amikor a baleset történt. a külföldi lapok humorából Micsoda különbség! Egy férfi megrendelt egy nadrá­got szabójánál. Két hét múlva át akarta venni a nadrágot, de az túl­ságosan szűk volt. Egy hónap múl­va ismét megjelent a szabónál, ak­kor azonban a nadrág hosszával volt baj. Egy egész évbe tellett, amíg a rendelt ruhadarab elké­szült. A megrendelő bosszúsan for­dult a szabóhoz: — Az Istennek csak 6 nap kel­lett ahhoz, hogy megteremtse a vi­lágot, magának meg 12 hónapra volt szüksége ahhoz, hogy elké­szítsen egy nadrágot. — Ah, uram — kiáltott fel mél­tatlankodva a szabó — nézze meg a világot és azután nézze meg ezt a nadrágot. (A Daily Express-bői) Lincolnról mesélik Lincoln egyszer meglátogatta egyik bérlőjét. A háza közelében az út mentén talált rá, ahol a bér­lő éppen ebédjét fogyasztotta nagy búslakodás közepette. — Miért nem eszik bent a la­kásban? — kérdezte Lincoln. — Mert... mert ott bent nem le. hét kibírni ... rettenetesen füstöl a kályha —• hebegte a bérlő. — Na, majd utánanézek, értek valamit a kályhákhoz — mondta Lincoln és máris a ház felé indult. Alig nyitotta ki az ajtót, egy főző­kanál repült a fejéhez és mérges női hang sivított feléje: — Nem takarodsz innen, te vén gazember! A köztársasági elnök sietve visszafordult, majd odaült a bérlő mellé és felsóhajtott: — Fel a fejjel, Tom. Az én kály­hám is füstöl néha ... (Volksstimme) A bökkenő Egy nagy francia lap szerkesztő­ségébe bájos fiatal párizsi nő ko­pogtat be, hogy az illetékes rovat­tól tanácsot kérjen szívügyi prob­lémájához. — Kérem> én eljegyeztem ma­gam egy rendkívül szellemes, csi­nos, jól kereső fiatalemberrel. — Talán a családja ellenzi a há­zasságot ? — vág közbe a rovat­vezető. — Ellenkezőleg. — Akkor bizonyára a vőlegény családja ellenzi. — Nem, máris nagyon szeret­nek ... — Akkor nem értem, hol itt a probléma? — Nem tudom, hogyan mond­jam meg a dolgot a férjemnek... (Volksstimme) A praktikus ember A rádióügynök igyekszik rábe­szélni egy skótot, hogy vegyen tőle készüléket. — Ha nem felel meg a gép —ér­vel — egy heti próbahasználat után készségesen kicseréljük és csak akkor kell kifizetni, ha vég­leg megfelel. — Rendben van — válaszol a skót — Minden pénteken küldheti az új gépiét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom