Tolna Megyei Népújság, 1957. április (2. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-07 / 82. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

1957. ÁPRILIS 7.

Az én véleményem

Gyakorlati példák egy elméleti vitához

KISVÁROSI VASÁRNAP DÉLUTÁNOK

Mindenekelőtt megjegyzem: nem vagyok közgazdász, annyira sem, hogy semmivel sem értek többet a népgazdaság bonyolult kérdéseihez, mint a szekszárdi húszezerből, mond juk tizenkilenc és fél. Hogy mégis hozzászólok egy számomra alig értett vitához, annak igen egyszerű oka van. Ugyanis a kilencmillió magyarral együtt az én zsebemre is folyik a vita és megy a gazdálkodás. Amennyiben? ... Annyiban, hogy szerény adófizető polgára vagyok ennek a hazának és közvetve, vagy közvetlenül, én is fizetem azt az összeget, amit úgy hívnak, hogy állami beruházás, illetve közvetve, vagy közvetlenül én is hasznát látom azoknak az objektumoknak, amit úgy hívnak, hogy létesítmény. És most mégsem nagy dolgokról akarok beszélni, két egészen kis esetet mondok el, egészen jelentéktelenek, de azért elmondom, mert ahogy az egyes emberek teszik a nemzetet, úgy a kis számlák alkotják az egész állami kiadást.

Következik a történet: Hőse egy autó. Még valamikor az első világháború idején látta meg a napvilágot az egyik Ford-gyárban. Azóta ő is keresztül ment sok mindenen, rajta is keresztül ment sok minden. Végzetesen kiöregedett, úgyhogy, már régesrégen megérett arra, hogy elősegítse a hulladékgyűjtő tervének teljesítését,. És még mindig nem került az ócskavastelepre, de ne higyje senki: nem azért, mert még mindig jó. Nem jó az már esztendők óta. Vett volna is helyette a vállalat másikat, de azt nem lehet. Mert — most jól tessék figyelni a kifejezéseket, ezek hitelesek — nincs beruházási keret. „Felújítási“’ keret azonban van. így aztán az autót minden évben „felújítják“, potom 30—40 ezer forintért. Ha jól összeszámoljuk, már négy új, mondanom sem kell, sokkal jobb autót lehetett volna vásárolni azon az összegen, amelyen megjavították ezt a — elnézést a kifejezésért — tragacsot. Az autó ma is megvan. Illetve jelenleg még nincs, mert éppen felújítják. Szakértők úgy saccol- ják, belekerül megint vagy félszázezerbe.

A másik történet hőse egy motor- kerékpár. Annak rendje és módja szerint az is tönkrement már és az előbbi autó mellett lenne a helye — persze nem a felújítóban, hanem a MÉH-telepen. Ezzel a motorkerékpárral a helyzet a következő: Beruházási keret híjján ezt sem selejtezték ki, hanem mivel van a felújítási rovaton pénz, megjavíttatták. Potom 7100 forintért. (125 köbcentis Csepel

motorról van szó.) Most aztán azt suttogják, hogy a feleslegessé vált motorkerékpárokat a tanácsok eladják. Minden bizonnyal eladásra kerül ez is. Persze, mivel a motor használt, leértékelt áron. Gondolom, úgy ötezerért.

Itt térek vissza az írásom elejére, ahol azt mondtam, hogy az én zsebemre is megy a gazdálkodás. A kétezer forint különbözet ugyanis az én és a hozzám hasonló jámbor adófizetők zsebéből vándorol ki. És ebben az esetben már vissza sem térül, sem közvetve, sem közvetlenül.

Ennyi lenne az én hozzászólásom a napjainkban folyó közgazdasági vitához. Azt hiszem, mindenki értett belőle. Ha mégsem, akkor befejezésül hadd fűzzek hozzá még egy kis magyarázatot:

A vita eleinte főleg arról folyt, hogy milyen legyen a tervgazdálkodás, szigorú állami irányítás érvényesül jön-e, vagy pedig az üzemek, vállalatok teljesen önállóan gazdálkodjanak, az állam csak a felügyeletet gyakorolja és nagy vonalakban adjon meg mutatószámokat. Én azt hiszem, valahol a kettő között van az igazság. Abban már a közgazdászok is megegyeztek, hogy államilag irányított tervgazdálkodásra szükség van. Azt viszont a fenti példából nekem sikerült megállapítanom, hogy ha ez olyan lesz, mint eddig volt, akkor nincs rá szükség. Adja meg hát az állam az irányszámokat, szabja meg szigorúan azokat az összegeket, amelyekkel a vállalatok gazdálkodnak, de hogy azon belül az adott esetben meMajdnem az egész gárda együtt volt, amikor betoppantunk az iskola tanári szobájába. Nem, nem a Lili bárónő próbáját tartották, nem is róla beszélgettek, hanem tanári értekezletre készültek, két vendég is volt ott, akik szintén játszanak a darabban, s az egyik rendezője is az előadásoknak ... Az intések, rovások szigorú elbírálására hangolt szívek hamar átvedlettek ismét éneklő, mosolygó szerepekre emlékező, vagy azokra készülő szívekké. A szereplők közül három pedagógus, s most itt ülnek a tanári szoba asztala mellett és a Lili bárónő eddigi sikeres előadásaira gondolnak.

A darab főszereplője, Rózsahegyi Kálmánná fiatal pedagógus, már régóta műkedvelő színjátszó. Nemrég még a dombóvári tanítóképző színjátszó csoportjában szerepelt, s most, mint elsőéves tanítónő itt, ebben a faluban szintén szerepet vállalt a színjátszócsoportban . . . Hangját dicsérik, mindazok, akik hallották,1 s

lyik az éppen helyesebb és ésszerűbb, ezt bízzák a vállalatokra. Hogy ez módot nyújt esetleges pazarlásra? Igaz, valóban módot nyújt, de vajon nem könnyebb és helyesebb-e ellenőrizni, hogy ne Csáky-szalmájaként kezeljék az állam vagyonát, mint államilag, törvénnyel biztosítani és szentesíteni és ezzel intézményesíteni a felesleges pénzkidobálást? Rábízom az olvasóra, döntse el, melyik a helyesebb?

Szándékosan nem írtam meg, hogy az autó és a motor kit vall gazdájának. Ugyanis nem az a vállalatvezető az oka a rossz gazdálkodásnak, akit egyik oldalról kötnek a költség- vetés szigorúan rovatokra osztott irányszámai, a másik oldalról fojtogat a szükség, akit üt a bank, a tervhivatal, a tanács, a statisztikai hivatal, a felügyeleti hatóság, a különböző revizorok, szóval mindenki, hanem azok a rendelkezések, amelyek lehetlenné teszik, hogy a vállalatvezető a gazdálkodásnál elsősorban a józan eszére hallgasson. Épüljön fel a mi gazdálkodási rendszerünk elsősorban a bizalomra bizalomra azok iránt, akik tevékeny és közvetlen cse lekvői ennek a gazdálkodásnak és akkor biztos vagyok benne, sokkal kevesebb hasonló eset fordul elő, mint amelyeket voltam bátor írásom elején elmondani. És persze biztos vagyok abban is, hogy akkor — azt már nem bánom, hogy közvetve, vagy közvetlenül — az egyik zsebemből kivett forintok megfiadzva térnek vissza a másik zsebembe.

maga is azt mondja, hogy szívesen énekel. Énekelni még talán jobban is szeret, mint szerepelni, s szerepe azért tetszik nagyon, mert énekes szerep.

Pedagógus Kertai Magdolna is, aki Kleisz színésznőt alakítja a darabban, ö itt, Németkéren, tavaly szerepelt először a Kőszívű ember fiai című darabban, valamikor régen pedig még diákkorában, a Légy jó mindhaláligban játszott, s azóta rajongója a színjátszásnak.

Előadásukban a darab kicsit kamaraelőadás, mindössze nyolc szereplővel oldják meg, melyek közül három pedagógus, egy tanácsi dolgozó, egy földművesszövetkezeti, kettő pedig földműves, és játszik a darabban Orova János rendező is. Az előadást négytagú zenekar kíséri. Az ismertetésből még annyit: az énekkart Abrahám Béla iskolaigazgató tanította be, a díszleteket pedig Staub Ferenc festette.

A községnek 3200 lakosa van, de a

„Ma találkoztam veletek,

Kiket ma is siratva bánok,

Őszi vasárnap-délutánok,

Hideg ajkú halott mátkáim, Kisvárosok bús leányzói: őszi vasárnap-délutánok,

Ma megint találkoztam veletek.“ (Ady)

Ott kezdem, ahol befejeztem Dunaföld- váron. . . Sokat sétáltam a városban és mielőtt vissza indultunk volna, egyik kollégámmal beültünk a téren levő cukrászdába, hogy megegyünk egy fagylaltot, mivel nagyon meleg volt kint. Igazi tavaszi idő: napsugár, meleg, jókedvű emberek. és délután. A délutánt szándékosan említem, mert észrevehető, hogy délután a szórakozóhelyeket többen keresik fel, mint mondjuk délelőtt.. . Délután volt, s sorba jöttek a vendégek, annyira sűrűén, hogy alig akadt a kiszolgálónőnek egy-egy félperce a velünk való beszélgetésre. Pedig szívesen beszélgettünk volna vele hosszabban is, mert csinos asszony volt. . . Amíg feketénket szürcsöltük, fagylalt után, a beszélgetés a vasárnapi forgalomra terelődött. Vannak-e sokan vasárnap délutánonkint, es- ténkint? A válasz elgondolkoztató volt.

— Igen, sok vendégünk van vasárna- ponkint, s egy kicsit lassú a kiszolgálásunk.

— Gyorsabban kell csinálni — próbáltam megkockáztatni. . .

— Rossz a feketefőzőnk, lassú és csak egyik felét lehet használni, elkelne már egy új.

— Hát igen ... — bólintottunk, tudva, hogy ezen nincs módunkban segíteni, bár lehet, hogy ő valami központi instruktornak nézett bennünket.

Viszafelé pergetve az eseményeket, ezt megelőzően egy fiatal leányt állítotLili bárónőt már négyszer adták elő telt ház előtt otthon, (háromszor felnőtteknek, egyszer diákoknak). Ezenkívül már Ce- cén és Pakson is voltak vendégszerepelni. Hogy hol mutatják még be, azt nem tudják. Sorra kapják a meghívásokat: Gyönk, Ozora, Sárbogárd, Simontornva már szerepel a tervükben.

Mivel a tervekről van szó, említsük meg, hogy egyéb tervek is szerepelnek a németkéri színjátszók gondolatában, olyan tervek, amelyek megvalósítása szerintük biztos. Ha ezt a darabot lefuttatják, akkor a Három szegény szabólegények című színművet tanulják meg és mutatják be, a megyei színjátszó hétre pedig a Denevér című Strauss-opc- rettel készülnek majd fel.

Terveznek egy szabadtéri színpadot is 544 beépített ülőhellyel, melyre anyagot a tanács, pénzt pedig a kultúrház ad. Ez, anyaggal együtt, körülbelül 25 ezer forintba kerül.

tam meg az utcán ismeretlenül, hogy érdeklődjem tőle, milyen szórakozási Iehe tőségek kínálkoznak vasárnap délutánonkint, esténkint Dunaföldváron .. . Érdekessége volt ennek az epizódnak, hogy ő engem holmi könnyen ismerkedő valakinek nézett, aki unatkozik és nem szereti egyedül róni az utcákat. Furcsán nézett rám, s ha szóval nem is adta tudtomra, a szeme azt mondta, hogy szívesen adna nekem egy pofont. Hogy ezt megelőzzem, igyekeztem bebizonyítani „ártatlanságomat“ igazolványtól kezdve szóbeli rábeszélésig mindennel, s ő hitt nekem (szerencsémre). Elmondta aztán, hogy ő menyasszony s éppen a vőlegényétől jön, azért volt olyan merev velem szemben, mert ő szeret szórakozni, s szereti a vígkedélyű embereket.

— No és vasárnap hol szórakozik?

Ők vasárnap a Kék Dunában szoktak szórakozni, szerinte ez a legjobb hely Dunaföldváron. Ott táncolni is lehet, s a város szórakozni vágyó lakói közül ezt a helyet keresik fel a legtöbben. Itt lehet táncolni, a zene jól szórakoztat is, szóval minden van, ami szem-szájnak ingere.

— Hol lehet még táncolni?

— Lehet a kultúrházban is, de ott nem a legjobb a társaság — hangzik a válasz. — Ott gyakran fordulnak elő verekedések. És tudja, ha elmegy valahová az ember, akkor olyan helyre megy, ahol jólérezheti magát, nem kell félnie, hogy hangulatát megzavarják.

. . . Megtudtunk egy statisztikát is, amely szerint most Dunaföldváron hat vendéglő van, nyáron hét. A múltban viszont huszonöt kocsma és étterem volt a városban. Úgy mondják, hogy ezek mind kifizetődők voltak, mert a városnak olyan a forgalma — elhelyezkedése miatt is —, hogy nagyon sokan fordulnak itt meg, akik szabad idejükben szívesen keresik fel a szórakozóhelyeket.

... A város központjában nagy plakát kelti fel az arra járók érdeklődését egy hangverseny iránt, ami már elmúlt. Volt tehát ilyen esemény is a városban, szépséghibáján csak az ront, hogy az eseményt hirdető plakát még hetek múlva is kint van, ami látszatra azt bizonyítja, hogy más azóta nem volt, pedig igen, mert nem sokkal messzebb egy kisebb méretű plakát azt hirdeti, hogy a helyi színjátszók Gárdonyi Géza Bor c. színművét mutatták be. (Ez is megtörtént már.)

Több embernek az volt a véleménye, hogy — bár kevés a zenés szórakozóhely — azok mégis jobban ki tudják elégíteni a helyi igényeket, sokkal kevesebb ennél az olyan rendezvények száma, ahol nem kell inni. Itt olyan rendezvényekre gondoltak, amelyek a kultúrház színpadán játszódnának le, például színdarabok, csztrádműsorok és egyéb előadások . . . Mert vasárnap délutánonkint szívesen hallgatnának és néznének ilyen műsort is a dunaföldváriak.

Buni Géza

Letenyei György

Németkéri tervek

Az első vallomás

MÁSFÉL ÉVIG jártak ugyanabba az iskolába anélkül, hogy ismerték volna egymást. Naponként elmentek egymás mellett a kopottkövű lépcsőházban, az udvaron a vén fák alatt, de a kisvárosi gimnázium több. mint négyszáz tanulója között nem vették észre egymást. Julcsika másodikos volt, a fiú már kész fiatalember, negyedikes, érettségire készülő, amikor összehozta őket az Ámor irányította véletlen.

Julcsika még copfot hordott és nem várta „suli” után gavallér, mint néhány divatosan öltözködő, nagylá- nyoskodó osztálytársát. A tanuláson és a könyveken kívül nem is igen érdekelte más. Attól kezdve azonban, hogy megismerte Miklóst, történt vele valami. Iskolábamenet mindig azt figyelte, nem jön-e ő is és ha nem találkoztak, csengetésig az ablak ból figyelte, mikor fordul be a nagykapun. Ha sikerült meglátnia, valami boldog izgalom fogta el mint amikor ajándékot kapott. A tízpercekben .is, amíg könyvvel vagy füzettel a kezében barátnőivel sétált, mindig megke_ reste a szeme. Amikor összetalálkozott a tekintetük, elpirult, zavartan kapta el a fejét és locsogott, fecsegett

lányokkal. lopva pillantott csak a fiú felé.

EGY SZÜNETBEN aztán megke. reste Miklós egyik osztálytársnője és levelet hozott neki. Arca lángbabo- rult, izzott a füle, amikor átvette az ügyesen összehajtogatott füzetlapot és

V <x íocucuc Louo^iaLld.

— Jaj, nem látta-e meg valakj — nézett szét ijedten és alig várta a tízperc végét jelző csengetést. Rohan,, fel az osztályba. A levélkét felbontotta és füzetébe tette, úgy olvasta el. Nem volt az lángoló, szereim^ val- más, ha nem állt volna alatta név, amj Julcsikénak egyszeriben a legszebb férfinév lett, akár barátnő is írhatta volna. S attól a naptól kezdve naponként jött-ment egy-egy összegöngyölt füzetlap a IV/b-ből, a II/c-be és vissza. Akkor pedig már találkoztak is órák után. Miklós csaknem min den nap hazakísérte Julcsikét, mégis akadt mindig írnivalójuk. Hogy mi? Azt a komoly felnőttek el sem gondolhatják. Megírták egymásnak, hogyan és mikor feleltek, miféle csíny történt osztályukban, olvasmányaikat, álmaikat és mindent, ami eszükbe jutott.

*

— Lányok, bált rendez az iskola — ezzel a hírrel hozta izgalomba Julcsi, ka egyik osztálytársnője a többieket. Előadást is tartanak közösen az összes osztályok.

Erre a hírre Julcsika fantáziája is kigyult. Ö is ott lesz és táncolhatok vele — gondolta legelőször. Izgult, ábrándozott, pedig akkor még nem is

tudta, hogy ő is szerepel az előadáson. Másnap éppen matematikából fe_ lelt. amikor megkérdezte a tanára:

— Mondja, szokott maga szavalni? — A kislány csodálkozva fordult meg a nem éppen matematikai kérdésre.

— Nem, — válaszolta. — még nem próbáltam.

— Próbálj a meg ,olyan kellemes hangja van. Jöjjön be délután, majd keresünk egy szép verset.

Attól kezdve Julcsika olyan boldog várakozással számolta a napokat, min, karácsonyi szünet előtt szokta. Tanulta a verset, még a tükör előtt is elszavalta.

A VÁRVA VÁRT napon egész délután készülődött. Este pedig ragyogó szemmel, kipirult arccal állt ki a dobogókból rögtönzött színpadra. Tekintete kutatva szaladt végig a közönség sorain, amíg meg nem találta akit keresett. Elkezdte mondani a verset és úgy érezte, hogy egyedül neki mondja, a fiúnak. Üde, fiatal hangja úgy csengett végig a termen, mint a hegedűszó. Mikor a vers végeztével meghajolt, még csak annyit látott, hogy az első sorban ülő tanárnője szeméhez emeli a zsebkendőjét, de már össze is húzták előtte a pokrócfüggönyt.

Nem is tudott a műsor további részére figyelni, úgy várta a tánc kezdetét.

— Biztosan idejön majd gratulálni és elhív táncolni. Jaj, de tetszett-e neki is, ahogy szavaltam? — csak er. re tudott gondolni.

Végre kihordták a székeket és feltették a gramofonra az első lemezt.

— Szabad? — hajolt meg előtte egyik osztálytársa és már vitte is az andalító tangó ütemére a táncolok közé. Julcsika nem tudott táncosa beszédére figyelni, a szeme állandóan keresett valakit, folyton az ajtót leste Még két-három táncot táncolt végig, szórakozottan válaszolgatva a dicséretekre. bókokra, de aztán nem bírta tovább. Kiszaladt a büfébe, ahol leveleik közvetítője szorgosokod ott és a nyakába borult.

— Sári, láttad?

— Igen, itt volt, de az előadás után elment.

— De hát miért?

— Én igazán nem tudhatom.

Ekkor már fényesedéit a szeme, de

nem akarta, hogy Sári is lássa. Amíg az kiszolgálta szomjas vendégeit, észrevétlenül kiballagott a teremből. Az utcán futni kezdett, félt a sötétben és hazáig rohant. Sietve vetkőzött, a néninek csak annyit mondott, hogy jó volt az előadás és jól érezte magát, aztán sietve bujt a takarója

alá és sírni kezdett. Zokogott, keser. vesen, ahogyan csak egy tizenhat éves szerelmes kislány tud sírni.

MÁSNAP reménykedve ment iskolába. Biztosan hosszú levélben írja majd meg, hogy miért ment haza — gondolta. De nem kapott levelet. Szü. netben az udvaron is hiába kereste, sehol sem látta. Igen nehéz szívvel ment haza az iskolából.

Délután egyik barátnőjéhez indult, és ahogy a múzeumkerthez ért, szembe jött vele a fiú. Julcsika szíve ijedt örömmel dobbant meg. Alig tudott hirtelen válaszolni a fiú köszönésére.

— Elkísérhetlek? — kérdezte Miklós és tiszta szürke szemében annyi rimánkodás és bűntudat csillant meg. hogy Julcsika már mindent megbocsátott neki.

— Elkísérhetsz — válaszolta, mire a fiú örömmel foglalta el a helyét a lány balján. Sokáig hallgatva mentek. egymásra sem mertek nézni. Vé- gülis a fiú hangja űzte el a feszült csendet.

— Juckó, — kezdte zavartan és kínlódva kereste a szavakat. Éppen egy bokor oltalma alatt álltak meg és a fiú újrakezd te ünnepélyes, elfogó- dott hangon:

— Juckó, ugy-e ... ugy-e, annak is szabad szeretni, aki nem tud táncolni?

KÁDÁR KATA