Tolna Megyei Népújság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)
1957-03-24 / 71. szám
TOLNA MEGYEI NÉPÜ.JSÁG 1957. MÁRCIUS 24. 5 Hirdessen, maga is talál... Ne» sajtóhiba. Nem totózásról van szó, mert azon csak nagyon tapasztalt ember nyerhet, — hanem újsághirdetésről. Ezt azonban javaslom minden olyan embernek, akinek valami vágya, célja van az életben és azt a kilátások szerint nem tudja elérni. Az újsághirdetés minden ilyen esetben segíteni szokott. Különösen vonatkozik ez a nősülési, férjhez- menési törekvésekre. Akinek ebbeli szándéka van és különben elérhetetlen számára ez a magasztos dolog, az csak hirdessen nyugodtan az újságban. Bevallom őszintén, ezt nem holmi üzleti érzékből mondom (habár az a kis hirdetési pénz sem árt az egyszámlán), hanem meggyőződésből és felebaráti kötelességből. Meggyőződésem például, hogy nem maradna ennyi lány pártában és nem lenne ennyi agglegény, ha hirdetnék magukat az újságban. Higgyék el, én is ennek köszönhetem, hogy megszabadultam az agglegény jelzőtől. Ha nem találja fel az emberiség a házassági hirdetéseket, talán még mindig saját magamnak kell magam számára mosni, főzni, stb. Elmondom a történetét. Én olyan legény voltam, hogy amikor a szomszédék lánya átüzent, hogy nincsenek itthon a szülei és takarítania kell, de mivel egyedül nem hír odébb emelni egy ládát, szeretné, ha átmennék és segítenék. Erre visszaüzentem, hogy hívjon egy alkalmi munkást, inkább megfizetem az órabért, de én nem akarom kompromittálni magamat. . . Olyanra még gondolni sem mertem, hogy mondjuk vasárnap délután a ligetben megismerkedjek egy leányzóval, aki egymásután kétszer is leejtett valamit mellettem és mindig rámmosolygott. Hogy, hogyan, hogyan se, egyszer mégis csak éreztem, hogy meg kell nősülnöm. Eddig még rendben is volt, de hogyan? Nincs egy nőismerősöm, nem beszéltem életemben még két leánnyal sem. S ekkor támadt az az ötletem, hogy talán majd az újságon keresztül. Betétettem egy hirdetést nf újságba potom harmincöt forintért (hej, ha én előbb tudtam volna, hogy ez ilyen könnyen megy...) és egy héten belül öt választ is kaptam. Én tisztességtudóan csak egynek válaszoltam. Végül is leleveleztük, hogy mikor, s hol találkozunk, a leány megírta, hogy retikül lesz a balkarján, megbeszéltük a jeligét, stb. Mondom, most már lesz ami lesz, de el kell menni a találkozóra. El is mentem. Jött is egy nő, retikül a balkarján, s amikor elmegy mellettem, várakozóan mosolyog. Na, mondom, most, vagy soha . .. Odalépek hozzá: — Lívia, engedje meg, hogy megbeszélésünk értelmében átadjam ezt a pár szál virágocskát. — Mondja kérem, nem tévedés? — Oh, dehogy, ezer közül is megismerném — mondtam az előre bemagolt szöveget, miközben előráncigáltam zsebemből az újságot, amelyben a hirdetés volt, s a leveleket. — íme, itt a bizonyíték. — De kérem, ez nem az én írásom — mondta ő, mire megtudtam, hogy nem ő a nagy ö, hanem tényleg tévedés, s igyekeztem bocsánatot kérni, de valahogyan úgy fordult a beszéd fonala, hogy —- megismerkedtünk és elhatároztuk, hogy elmegyünk egy közös sétára. Éppen indulni akartunk, amikor megérkezett a „valódi“. Én is megismertem .őt, ő is engem, de nekem csak ennyit mondott, mikor meglátta a virágoka L a nő kezében: „Szégyelje magát, kalandor“, de, hogy a nőnek mit mondott, már a soknál is több volt. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy átestem az első nagy tűzkeresztségen — hála a hirdetésnek —, megismerkedtem egy csinosnak mondható nővel — hála a hirdetésnek — el is vehettem volna feleségül — hála a hirdetésnek —, de időközben kiderült, hogy van neki rajtam kívül még másik két „komoly“ udvarlója is. De a lényeg az, hogy ezentúl már nem jöttem zavarba, ha nő jött felém . De ugyanakkor meggyőződésemből mondom azt is, hogy habár a mai fiatalság életében nélkülözhetetlen a hirdetés, de az nem mindegy, hogy hogyan hirdetünk. Ha egy férfi mondjuk azt hirdeti magáról, hogy „gesztenyebama hajú, magas, csinosan öltözködő, jóképű sportoló vagyok“, a nők egyszerűen azt mondják rá, hogy „na, ez is egy beképzelt fráter, még azt sem érdemli meg, hogy ránézzünk“. Hirdessük nyugodtan a lényeget: „Mérnöki képesítésem, jól jövedelmező nyugdíjas állásom van. Jelige: Nálam a pénz nem számít“. Erre várható válasz, nem úgy, mint azokra a mellékes apróságokra . . . És, hogy a nők milyen naivak, az nem közönséges. Képesek ilyet hirdetni, hogy: „Érzékeny lelkű, sokat csalódott, szeretni tudó leány megismerkedne egy hozzáillő stb., stb.“. Gondolják, hogy manapság érdeklik a fiatalembereket az ilyen lelki dolgok? Elárulnék egy kulisszatitkot. Nem tudom ugyan, hogy miért, de a férfiakra különös vonzó hatással vannak bizonyos dolgok, ezért írják meg bátran, — még ha nincs is —, hogy „Külön háztartásom és lakásom van ...“ s ezután már jöhet a „szívesen megismerkednék“ stb .. . Az pedig egészen elképesztő, amit az idősebb nemzedék hirdet. Például ilyen jeligékkel akarják lázba hozni az érdeklődőket: „öreg ember, nem vén ember“, „Néha még az öreg kecske is megnyalja a sót“, „Mindenki olyan idős, amilyennek érzi magát“ stb. Mit gondolnak nagypapák, kit érdekel az ilyen hencegés? Erre úgyis azt mondja minden asszony, hogy „Jó, jó, de ez majd kiderül a vallatásnál, inkább azzal dicsekedne, hogy mennyi a nyugdíja, van-e vidéken egy kis családi háza és nem kavemás-e.“ Szóval, ne gondoljuk, hogy azt a hirdetést csak úgy össze lehet csapni, ha komoly szándékunk van vele. Mert kérem manapság az emberek igen válogatósak ... danc Az eladó szemével... — Azt veszem meg, ami nekem tetszik! Válogathatok a pénzemért, ameddig én akarok — szokták hangoztatni egynémely vásárlók, amikor bemennek egy-egy üzletbe a vásárlás szándékától vezéreltetve. Igen, a vásárló ninden kérése követelés, minden zava parancs, a vásárló minden- lató és sérthetetlen, az eladó csupán ízért teremtetett, hogy mindeme félté eleknek eleget tegyen. így van ez valóban? Tegye min- lenki szívére a kezét és valljon iszintén. Miért lehet olyan sokfelé dvasni a táblákon a felírást, üzle- ekben és másutt: „Csak annyi meg- lecsülést adj dolgozóinknak, ameny- lyit magadnak is megkívánsz má- októl.“ Sokan talán el sem hiszik, nennyi igazság van ebben. Meg akarnak győződni erről? Ám, egyen. Térjünk csak be valamelyik izletbe, mondjuk a földművesszö- 'etkezet áruházába, álljunk a pult nögé, és figyeljük a vásárlókat. Legtöbbjük csak amolyan átlag- ásárló. Megkérdezi, kapható-e az z áru, amelyet éppen szeretne meg- ■ásárolni. Ha van, kiválasztja, meg- ásárdja, ami neki kell. ion Sötétkék szövetre lenne szükségem — mondja egyikük. — Tessék kérem, ezek vannak... — Ennek jobban tetszik a színe, úgy látom, ez német szövet. — Nézegeti^ közben tréfálkoznak. — Jó szövet, csak egy a baja. Nagyon könnyen gyúródik... És milyen alkalomra kellene? — Ballagásra... — Akkor egy komolyabb sötétkék anyag kellene ... Sajnos, most nincsen, de jöjjenek holnap, lehet, hogy délután kapunk árut. Ezek a vásárlók elmennek, holnap bejönnek újból. Ezek az úgynevezett átlagvásárlók. De ott nézelődik egy néni a készruháknál, látszik róla, hogy nem is akar vásárolni, csak kíváncsiskodik éppen. Akar az vásárolni — csak nem most. Majd ha valami új áru jön, ami amúgy is kapós. Igen, most éppen jelezték, hogy rövidesen jön ballonkabát az üzletbe, abból pedig most hiány van, azt esetleg majd vesz a néni. | De itt jön egy másik vásárlóasszony, az öltözékéről ítélve bogyiszlói. — Mondja csak, kedvesem, az a pöttyös flanell ott fönt — mutat a polc legtetejére — mennyibe kerül? — Huszonnyolcötvenbe ... — Legyen szíves, vegye csak le. — Az eladó felmászik a létrán, odarakja a véget a néni elé. A néni a méterrúddal most a legalsó polcra mutat. — Az alsó, mintha aprópety- tyes volna ... — Dehogy, kérem. Ugyanolyan, mint ez... — Mutassa csak meg... A kiszolgáló kirángatja a legalsó véget, odateszi a másik mellé. A néni csodálkozik. — Azt hittem, ez is olyan, mint a másik. Ugye nem haragszik, aranyoskám ha elmegyek, körülnézek másik boltba is? Az eladó nem harag;,zik, dehogy haragudna. Pedig próbára teszi az idegeit a másik vásárló is, ugyancsak asszony. — Zsebkendőnek való anyagot kérnék. — Tessék kérem, ez talán megfelel... 44 forint az ára. — Akkor nem kell, veszek inkább készen. — De sokkal olcsóbban jön ki így, mintha készen veszi meg ... — Majd meglátom. Lehet, hogy délután még visszajövök. Az eladó kezdi visszarakni helyére az anyagot, amikor az asszony a bejárattól visszafordul. Megveszem mégis. — Lemérik a kívánt mennyiséget, kifizeti a pénztárnál, megkapja az anyagot, indul kifelé, az ajtóból megint csak visszafordul. — Mondja csak, ott fönt, az a kockás szövet? —Nem, kérem, zefir... — Legyen szíves megmutatni. Az eladó lehalássza a ruhaanyagot a polc legtetejéről, megmutatja, mire az asszony sopánkodva csóválja a fejét. — Jaj, azt hittem, szövet. Nem lehet csodálkozni ezekután, amikor az eladó felsóhajt, amikor az asszony mögött becsukódik az ajtó. — Csakhogy elvitte az ördög. Mindezek mellett még előfordulnak olyan esetek is, hogy kiméretik a ruhaanyagot, megkapják a blokkot és elindulnak — de nem a pénztár felé, hanem ki az utcára Aztán, gyakran előfordul olyan eset is, hogy olyan árut visznek vissza kicserélni — öltönyt, szövetet, lábbelit — amit novemberben, decemberben vásároltak. Rájöttek közben, hogy nem tetszik mégsem, hogy két számmal nagyobb, mint ami kellene, akkor mind egy volt, csakhogy hozzájuthattak. Persze, mondani sem kell, hogy nem cserélik vissza az ilyen holmikat. (Az is előfordult, hogy már használták is.) Azt hiszem, ebből elég volt, én már kezdek ideges lenni, az eladók még bírják, viszont az ő idegeik hajókötélből varinak. Megszokták. Én viszont, lehet, hogy már odacsaptam volna a méterruddal. — árán — Ráléptek a tízesemre.,. Szombaton féltizenegykor történt a szekszárdi mozi pénztára előtt. — Azzal a' szándékkal mentem oda, hogy az aznapi előadásra a jegyet megvegyem. Meg is kaptam a jegyet, s még vettem mellé az egyik kollégámnak két jegyet a szombat ötórai előadásra. S mikatr fizettem, valahogy kiesett a zsebemből egy tízforintos. Bánatosan néztem az aláhulló pénzem után. Gondoltam, majd ha a jegyeket is kezemben tartom, akkor felveszem a pénzt. Amíg a jegyeket kezembe vettem, egy lábat láttam közeledni a tízforintosom felé. Egy formás női lábat, barna félcipőbe bujtatva. Amikor a tízforintosom fölé ért & láb, akkor lecsapott. Halkan, de biztosan még egy kicsit meg is morzsolta a láb, mintha biztosítaná akarná gazdájának a könnyen megszerezhető tízest. Nem így történt. Nem vagyok szé- gyenlős, s megfogtam a karcsú női bokát és próbáltam felemelni a pénzemről. Nem sikerült, mintha gyökere létt volna úgy a földhöz ragadt. Végül is már arra voltam kénytelen, hogy kényelmetlen guggoló helyzetemből felálljak és szóljak eképpen a láb tulajdonosához, egy csinos 30 év körüli fiatálasz- szonyhoz: Asszonyom ha meg nem sértem, a tízesem, a tízesemről vegye le a kis lábacskáját. Mi az? Ta. Ián a magáé? Hát igen ,az enyém volt és az enyém %s lett, mert végül megegyeztünk abban, hogy nem illik más pénzére a nyilvános helyen rálépni, amikor leejti. És még azért sem sértődött meg, vagy nem vette észre tízforinttaposó mozijegyvásárló nőtársam, amikor karcsú bokáját fogtam! Hát így jártam a jegyvásárlásnál, így tiporták meg tízforintosomat. — ÁCS — Neve KI A BOLHÁS? A kisfiú skótterriert kapott ajándékba születésnapjára. Büszkén sétáltatta az utcán. Bobby, kutyaszokás szerint vidáman szaglászva egy elegáns úr elé szaladt. Az rémülten hátralép és rászól a kisfiúra: — Vidd innen ezt a dögöt, már érzem a bolhát a lábam szárán. — Gyere vissza Bobby — kiáltja ijedten a kisfiú — az az úr bolhás! • ELKÉSETT EGY KISSÉ — Sajnálom, kedves kisasszony, de már elkésett — mondja az igazgató a hölgynek, aki a titkári állásra pályá. zott. — Már tegnap kellett volna jelentkeznem? — Nem akkor, amikor a fénykép készült, amelyet a pályázathoz csatolt .; . • SZIGORÚ SEKRESTYÉS Egy kis kápolna már annyira megtelt hívőkkel, hogy a lelkész utasí. tóttá a sekrestyést, álljon az ajtó elé és ne engedjen be senkit. Ksvártatva jött egy férfi, aki mindenáron be akart menni. — Értse meg, élet-halálról van szó, feltétlenül ki keli hívnom Kiss urat! — magyarázta. A sekrestyés végülis engedett, de így szólt utána: — Aztán jaj magának, ha imád_ kozni látom. • VIRÁGNYELVEN — Kisasszony — ostromolja az igaz gató úr csinos titkárnőjét — úgy szeretem magát, hogy meg tudnám enni... A titkárnő ezzel válaszol: — Azt akarja mondani, hogy kórónak néz? Ki az úr Egy ó-hindu monda szerint egy ifjú, aki meg akart házasodni, megkérdezte apjától, hogy tulajdonképpen ki az úr a házban'■ a férj, vagy az asszony? Az apja mosolygott és így válaszolt: — Nézd fiam, itt van száz tyúk és két sparvpa. Fogd be a lovakat s rakd a kocsira a tyúkokat. Kopogtass be a házaspárokhoz és tudakold meg, hogy ki az úr a házban? Ha az asz- szony az úr, adj neki egy tyúkot% ha a férj, adj egy lovat . Miután az ifjú már 99 tyúkot szétosztogatott, egy parasztházhoz érkezett. Itt is feltette a kérdést: Ki az úr a házban? — Természetesen én! — válaszolt magabiztosan a férj. — Mivel tudod ezt bizonyítani? — kérdezte az ifjú. ssünk LAKÁSKERESÖK FIGYELMÉBE — Tulajdonképpen milyen lakást szeretne? — Olyant .amely elég nagy ahhoz, hogy a feleségemnek annyi munkát adjon, hogy ne szaladgálhasson mindig az édesanyjához, viszont nem elég nagy ahhoz, hogy az anyósom hozzánk költözhessen... • ÁLLATKERTBEN — Mondja, a zsiráfok nem kapnak torokfájást, ha megfázik a lábuk? — Dehogynem. Csakhogy legalább egy héttel később ... * ILYEN VŐLEGÉNY IS VAN — Igazgató úr, kérem, kaphatnék a jövő héttől kétheti szabadságot — kérdezi bátortalanul a fiatal vőlegény. — És minek magának most szabad_ ság, ha szabad érdeklődnöm? — A—a, menyasszonyom nászúira megy é—és szeretném elkísérni. » ELVETETTE A SULYKOT Gyuri bácsi mesél a fiatalabb nemzedéknek. — Tudjátok, mikor Rebecen voltam tehenes, volt egy bika, az mindig a legszemrevalóbb üszőket választotta ki. Egyszer behajtott egy fiatal üszőt a kukoricatáblába és mire kijöttek — meglett a borjú is. Annak a borjúnak meg akkora szarva volt, hogy csak na. Az egyik hosszú, egyenes. Ami csontnyelű bicskát akkoriban készítettek, mind abból a szarvból csinálták. A másik szarva meg olyan karikás, csavarodott volt, abból meg kürtöt csináltam. Éppen Szent Mihály napra lett kész. Belefújtam, hát a másik végén — Szent György napkor jött ki a hanga házban? A paraszt behívta a feleségét, aki készségesen megerősítette, hogy való_ ban a férj az úr a háznál. — Nos, akkor válassz ki magadnak egyet a hát ló közül — mondotta elégedetten az ifjú. — A barnát szeretném — szólt rögtön a paraszt. — Gyere, máris viheted — mondta előresietve az ifjú. De a paraszt hátramaradt és amikor az ifjú hátranézett, látta, hogy az asszony valamit súg a fülébe férjének és nagyon elégedetlen arcot mutat. Kisvártatva ment a paraszt is és így szólt: — Meggondoltam magam, inkább a szürkét választom ... —Te iS tyúkot kapsz! — mondotta az ifjú. Nagyon sóhajtott és hazatért a két paripával.
