Tolna Megyei Népújság, 1957. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1957-02-10 / 35. szám
1*51, FBBRUÄH 1*. TOLNA MEGYEI NEPÜJSAO I Eddig mindenki azt gondolta, hogy nem lehet. De az emberi ész manapság már kiderítette, hogy lehet. Ma már ott tartunk, hogy ha valaki „málnaszörpöt’’ akar inni, ahhoz nem kell feltétlenül málna, mert azt lehet — kátrányból is készíteni (persze nem házilag), ha pe. dig valakj bort akar inni, jó finom kadarkát, ahhoz sem kell feltétlenül szőlőtulajdonosnak lenni és sző_ löt termelni mert a tudomány mai fokán már egyéb dolgokból is príma „kadarkát” vagy „sillert” lehet ké. szíteni. Ezt tudományos nevén úgy hívják, hogy „forradalmasították” a bortermelést. Erre a „forradalmasításra" minden valószínűség szerint azért került sor mert az ember em. beremlékezet óta irtózik a kapálás, tói és az egyéb megszokott, de manapság már ósdivá vált szőlőtermesztési módoktól. (A be nem avatottak kedvéért: A kapálás egy olyan „jószág’’, amely az ember legnagyobb ellensége. Rendszerint derékfájással jár és éppen ezért a köznyelv népbetegségnek is nevezi. Tehát mese dolog, hogy a magyar paraszt „népbetegsége” a tuberkulózis.) Ezenkívül a szőlőt a kapálás időszakában ezernyi betegség érheti: a peronoszpóra, lisztharmat, f iloxéra és ezenkívül időközönként a tolvajok keze is nagy pusztítást vé_ géz a szőlőhegyekben. Amint látjuk tehát, a y.őlőműve- lésnek ezernyi ellensége van és ezernyi kellemetlenséget okoz az Embernek. Ezért aztán egyre több derékfájós kapálni nem szerető parasztembert foglalkoztatott a gondolat: csináljanak szőlő nélkü] bort, de hogyan? Talán mondanom sem kell: akik megtanulták a szőlő- művelés csinját-binját, azok kieszel ték azt is, hogy hogyan lehet szőlőnélküli bort előállítani. De mint aho gyan a velenceiek sem tudták a végtelenségig titokban tartani a tükörkészítés tudományát, hiába őriz. ték hét lakat alatt, úgy a kapálásnélküli bortermesztés „tudománya” sem egy-két ember monopóliuma a mai korszakban. Persze még fennáll az a gyakorlat, hogy aki tudja, titkolja. Ha például az újságíró interjúért megy egy szőlősgazdához, először is megkínálja a János bácsi egy pohár borral. — Na mit szól hozzá riporter kartárs? — Ez igen. Lehet, vagy tíz-tizenöt fokos, ha nem több. Még a színe is olyan, hogy nagy hozzáértő lehet a készítője. Osztán termett-e sok? — Mekkora volt az átlagtermés holdanként? — Mj nem beszélünk átlagtermésről — honnan szed maga ilyen dolgokat? Bgy az öthöz, ez a bor, érti? — Az újságíró bólint, hogy érti pedig fenéket érti, még sosem hallott ilyet a borászatban. — Csak az a baj, hogy nem sok termett, hogy az a fészkes fene enné meg... — Ugy-e, a filoxérát, meg a pero. noszpórát. Mert a könyvek szerint az a fő ellensége a szőlősgazdáknak. — Mondja, minden újságíró ilyen naiv ember? Hát honnan a csudából szedi maga a filoxérát, meg a pero- noszpórát? Mi köze van ennek a borhoz? A földművesszövetkezet enné meg a fészkes fene, érti? — Biztos nem hozott rézgálicot kellő időben, meg kötözőszert. Ezt ne is tagadja, ez így volt, köztudomású hogy milyen nagy a bürokrácia a földszövöknél. — Látom, maga se bortermelő, hanem újságíró. Nem rézgálic nem volt, hanem cukor. Cukor... Olyan cukor, amilyent maga reggel otthon a kávéba tesz. Ezt írja meg! Amikor a befőzésnek van az ideje, akkor van cukor, amennyi csak kell, de amikor elérkezik a szüret ideje, még)! a hetedik faluban sem lehet kapni... |1 — Igen és nem tudnak dióskalá- (' csőt sütni a szüreteseknek. Dehát az * istenért, ez milyen hatással van a ( bortermelésre. (> — Mondja, maga még nem hal- ,i lőtt arról, hogy a bor nem szőlőből i * készül, hanem cukorból? Egy kiló 11 cukorhoz hozzáadok öt liter vizet < — tehát egy az öthöz — most már 1, érti? — Ezt összekeverem a törkő- J ( vei, miután már leeresztettem róla,» a színlevet, hozzáadok még egy kis élesztőt is és ha megforr, kész a I1 „kadarka”. Az egy az öthöz, márf egész jó bor, de lehet egy a négy-1' hez, vagy a háromhoz is csinálni. Az még jobb... Na, most számoljon:') egy kiló cukorból lesz öt liter bor, (I egy liter legkevesebb 15 forint, ded el lehet adni tizennyolcért is. Rá-l' adásul nem fájdul meg a derekam.*' Az újságírónak viszont megfájdult'. a feje. Hiába, azért valamj mégis-', csak hiányzik ebből a borból. Ha (, nem más, hát a szőlő. Ezért aztán,! mindjárt el is határozza, hogy nem,! a „Gazdatanácsadó’’ rovatba írjál' meg János bács; módszereit, mert1' ez a „Ferde szemmel” című rovatba'. kívánkozik, hogy lázadjanak fel a , borkedvelő férfiak, családapák és,i nem családapák egyaránt. Lázadja-, • nak fel a tudomány legújabb „vív-,* mánya” ellen, romboljanak gépeket, I' mint azt dicső őseink tették, ne1 hagyják, hogy fából vaskarikát esi- , náljanak. Ezenkívül lázadjanak fel , a feleségek is, mert sokkal szimpa-, ( tikusabb, kedvesebb, háziasabb az , I a férj, aki igazi bortól berúgot- I' tan kopogtat be hajnalban az ab-lj lakon és mondván: „Anyukám1, eressz be, kiszálláson voltam...”, f mint az a férj, akit az ilyen1 J „egy az öthöz’’ kadarka részegített j, le. Mert aki egyszer ettől berúg, az (, sosem józanodik ki..; ,) B. F. ,1 (' (' Ne más ember ablaka alatt Milyen jó dolog is a napi munka titán a jó étvággyal elfogyasztott va_ csora után, az utána való családi beszélgetés után ... lefeküdni. Lefeküdni és, és aludni. Utóvégre is az alvás éppen olyan szükséges tartozéka az életnek, mint az étkezés. Sőt némelyik embernél az alvás élvezetesebb, mint az étkezés (nálam is, mert étkezés közben mindig kiizzadok). Képzeljék el — de komolyan képzeljék el — az ember lefekszik és vár. Vár türelmesen de az álom Tendszerint egy kicsit késik, s ez alatt az idő alatt általában gondolkodni (fiatalabbak ábrándozni) szók tak. És aztán végre egyszer, nagy sokára úgy látszik, hogy jön az álom. Jön lassan, óvatosan, ahogy az álom szokott s az ember már érzi, hogy izmai elernyednek, s kezdi magát átadni az élvezetes álomnak. Az álom tudniillik mindig szépnek ígérkezik. Fehér hintón jön, olyan hintón, aminek a kerekei kicsit se nyikorognak, szellemparipák vontatják nem Hoffher-traktorok, vagy Csepel-teherautók. s éppen, amikor odaér, akkor alszik el az ember. ... De megtörténik az is. hogy éppen jön az álom, zajtalanul a fehér hintón, az aludnivágyó ember már átadja magát a kellemes, félig öntudatlan érzésnek és pont akkor éppen, abban a pillanatban amikor már teljesen öntudatlanná válna, jön még valaki. Jön még valaki nem hintón, nem szellemparipákkal, hanem szöges bakancsban az utcán és megáll az ablak alatt, s úgy elakadnak a léptei, mintha megmerevedett volna Az ember elfeledve az álmot arra gondol, hogy hátha betörő (rosszak az emberek, s még az álom valótlanságába vágyó ember is kénytelen rosszra gondolni). De nem reccsen az ablak, nem feszítik az ajtót. Az aludnivágyó ember a takarót jobban a fejére húzza, gondolva, hogy az álom így is rátalál... Ni, már jön is, de ismét nem az. Most dupla lépések hallatszanak az utcán. Lassan, kényelmesen felelgetnek egymásnak a cipősarkok, az egyik még nyikorog is, s az ablak alatt ezek is elhallgatnak. Talán két rabló? Nem, óh nem. Csak egy fiú, meg egy lány. Elfáradtak talán és pihennek egy kicsit, (de miért éppen itt?) s ezt a pihenést a fiú arra használja fel, hogy elmond egyet s mást. — Édes. Nagyon szeretlek — kezdi ő. — Ügy vártam már ezt tőled — (esetleg: ugyan kisapám) hangzik a válasz. — Drágám, elveszlek — folytatja a fiú. — Édesapámnak is ezt mondod holnap? (vagy: ugyan ne balhézz) — így a lány. De maradjunk az általánosnál és beszéljünk a valóban egymásba- habarodott fiatalokról, zárójel nélkül. A lánynak, mondjuk Juliska a neve, s Juliska most ott kint, az ablak alatt lesüti a szemét és hallgat. Olyan bölcsen hallgat egy ideig, hogy el lehet rajta álmosodni. — Szeretsz, Juliska? — töri meg a fiú ismét a halknál is halkabb csendet és egy cipő nyikorog. (Biztos a másik lábára helyezte testsúlyát valamelyik.) — Szeretlek, Berci. — Csókolj meg! — a hang egy kicsit könyörgő, egy kicsit parancsoló, de a lány nem fogad szót. — Nem, mert mit gondolsz akkor rólam. — Ha nem csókolsz meg, akkori azt gondolom, hogy nem szeretsz. Ismét csend, csak a kerítés drótja nyikordul meg egy kicsit, majd mély sóhajtások, s ebben a csendben az álmos ember már nem álmos, inkább kíváncsi és arra gondol, hogy vajon mit csinálnak azok, ott lent. Közben még egy kis csend, még nagy ob sóhajtástól kísérve és a lány halkan megszólal: — Bercikém, édes: még! — Ez már csak követelő. (Az asszonyok úgy látszik, csak parancsolni tudnak.) Tudja fene, hogy hol jár már az álom az ember szeméből ilyenkor. Annyira sem álmos, hogy restelne ú felkelni és odamenni az ablakhoz és kinézni rajta, hogy aztán egy pilla natra visszakapja a fejét, mert f uram isten kit lát ott, mint a szomszédék fiát. De aztán megembereli magát és ismét kihajol, hogy meg. szólítsa a gyereket. i — Te Jóska! Holnap kivágnám)! ezt a gesztenyefát innét az ablak i > alól, mert nem süt be a nap a szó-1' bába. Segítenél? <' Már vissza is húzta a fejét, s csak annyit hall, hogy a kislány egy kis kiábrándultsággal a hangjában * korholja a Jóskát, hogy még a nevét (( se mondta meg őszintén. -Jóska meg valamit morog a foga között, ami neki szól, az álmos embernek, de ő már fekszik a meleg ágyban és arra gondol hogy most már csak az álom jöhet fehér hintón, fehér szellemparipákkal ... (Ne sértődjön meg egy szerelmes se, csak az, aki más ablaka alatt szokott gyónni, vallani és udvarolni.) (inub) N ANEKDOTÁK HUMOR — Átnézte a kéziratomat? — kérdezte egy ifjú színműíró Piscator rendezőtől. — Egészen jó, csak az a baj, hogy nem tölt ki egy estét. Alig 50 percig tart. Ha az emberek minden felvonás után tíz perces botrányt csapnak, még akkor sem tart tovább másfél óránál. A költő bánatosan bólogatott. Aztán szerényen megkérdezte: — És ha a botrány fél órával tovább tartana? Filmfelvétel. Minden nagyszerűen megyt de egyszerre felkiált a fiatal hősszerelmes: — Álljanak le. Mégsem ugorhatok le a negyedik emeletről, kitöröm a nyakamat. — Ugorjon csak nyugodtan — int türelmetlenül a rendező. A következő jelenetekben már úgysincs szüícség magára. Angol vendéglőben éjszakázik a skót. Másnap megkérdi a vendéglős, jól aludt-e. — Pompásan! — válaszol a skót. — És a vacsora ízlett? — Felséges volt. — És a reggeli? — Az is nagyszerű volt. — És mi a véleménye tíz shillingről? A skót aTCa felragyogott'— Az lenne még az igazj meglepetés! A durhami egyetemen megérdez- te egy diák: — Létezik-e egyáltalán mintaférj? — Igen — válaszolt a professzori — Az özvegyek emlékezetében. Nevessünk A gyomorbaj — A rossz szakácsnők szállítják nekünk orvosoknak a gyomorbetegek ötven százalékát. — Ügy van. A másik ötven százalékát pedig jó szakácsnők. A jó társ. — Látja, kérem, engem csak a dolgok magva érdekel. — Óriási. Akkor társulok önnel. Kellemes lesz önnel egy tálból cse- resznyézni. A meghívás. — Kedves barátom! Tisztelettel meghívlak holnapra ebédre. — Köszönöm, de holnapra már van egy meghívásom. Nem lehetne holnaputánra? — Jó, hát legyen holnaputánra. És ki hívott meg holnapra? — A kedves feleséged. Az iskolában. — Melyik rovarnak van a legkevesebb táplálékra szüksége — kérdezi a tanító. Nagy csend. Egyszer a hátsó pádból jelentkezik egy fiú: — Én tudom. A molynak. — Miért éppen a molynak? — Mert az mindig csak lyukat rág. Enyhe célzás. A férfi: — Nézd csak anyukám, semmi sem változott ebben a városban, mióta itt jártunk. A feleség: — Nem bizony, még a ruhám is ugyanaz. Megoldás. — Hm, töpreng egy ötéves kisleány — a papa állandóan leckézteti a mamát, a mama állandóan leckézteti a papát, ha ez így megy tovább, egy napon nekem kell a kezembe venni a dolgot. Régi vigasztalás. — Megvenném azt a villát, de az egyik végéhez lőportomyot építettek és az annyira elrontja a stílusát s nehezíti a kilátást. — Az nem tesz semmit. Ettől nyugodtan ideköltözhet, mert a lőportorony egyszer úgyis a levegőbe röpül. Átöröklés. A tanító: — Asszonyom, engedje meg, hogy gratuláljak. Fia rendkívüli tudományszomjat árul eL Mondja, kitől örökölte ezt a tulaj-* donságát? Az asszony: A tudományt tőlem, a szomjúságot az apjától. Az ötletes férj. — Mond, cicám, elmennél még színházba a régi ruhádban? — Ugyan kérlek, ezt már ilyen helyre nem vehetem fel. — Gondoltam, ezért ma estére csak egy jegyet vettem. Telitalálat. — Annyi közmondást ismerek, hogy minden emberre találok egyet, ami pontosan ráillik. — Ez igen ... Akkor mi lenne az a mondás, ami énrám is illik? — Akinek az isten hivatalt adott, ád hozzá észt is. — De hiszen nekem nincs semmiféle hivatalom sem. — Na látja, ez az... Lecketanulás. — Mi az, asszonyom, talán beteg a fiacskája, hogy nem jött iskolába? — Igen, kérem, beteg, méghozzá az ön leckéjétől. Hogyhogy, kérem? — ön azt a leckét adta fel, hogy ha egy alma elfogyasztása 2 percig tart, meddig tart harminc alma elfogyasztása? És szegénykém, már a huszadiknál ágynak esett... MIT NEVETSZ ? Fiatal liba. Kofa: Tessék fiatalasszony, szép fiatal libát venni. Fiatalasszony: Mi az ára? Kofa: 120 forint párja. Fiatalasszony: Egynek mi az ára? Kofa: Egyet nem adok el. Hat esztendeig neveltem őket együtt, hát most sem akarom őket egymástól elválasztani. Az iskolában. Tanító: Ha négy almád van, Bélának adsz belőle kettőt és kettőt adsz Gyerek: Hát, akkor mi marad nekem? Villamoson. A: Midőn tegnap este a villamossal hazamentem, a kocsi annyira tele volt, hogy egész úton fél lábon kellett állnom. B: Hát a másik lábaddal mit csináltál? A: Valaki más állott rajta. í A babona. — Mikor lesz abból baj. ha tizenhármán ülnek az asztalhoz? — Akkor, midőn csak tizenkettő számára főztek ételt. Van rá oka Feleség: Az édesapám nagyon szerette a fiúgyerekeket, sajnálta is, hogy én nem fiú lettem. Férj: Hát még én, hogy sajnálom. Le az alkohollal. Egy gyűlésen alkohol-ellenes propaganda beszédet mond a szánok — Az alkohol méreg — kiáltja — minden alkoholt össze kellene gyűjteni és beleönteni a tengerbe. — Ügy van — zúgja egy hang a hallgatóság köréből. — Nagyon örülök — reflektál a szónok a közbeszólásra —, hogy akad itt egy józan ember, ön ugyebár antialkoholista? — Nem, búvár vagyok. „így az öthöz — szőlőművelés“ avagy hogyan lehet fából vaskarikát csinálni ?
