Tolna Megyei Népújság, 1957. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1957-02-06 / 31. szám

TOLNA MEGYEI NÉPŰJSAG 1951. FEBRUÁR 6. 4 Megjelent a% „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben“ II. száma Újabb adatok a Budapesti Pártbizottság ostromáról Kiadványunk első kötetében ismer­tettük a Budapesti Pártbizottság el­leni támadást. Szükségesnek látjuk a közölt adatokat két jelentős részletével és egy jegyzőkönyvvel kiegészíteni. Az egyik jelentést az őrség egyik pa­rancsnoka, a másikat a pártház gond­noka tette, míg a rendőrségi jegyző­könyv egy megkínzott tisztviselőnő bejelentését tartalmazza. TOMPA ISTVÁN HADNAGY, A KÖZTÁRSASÁG TÉRI PÁRTHÁZ ÉS DISZ-HÁZ ŐRSÉGE PARANCSNOKÁNAK JELENTÉSÉBŐL. „1956 október 23-án délután 18 óra­kor érkeztem meg a Köztársaság téri épülethez Várkonyi alhadnaggyal és 45 államvédelmi karhatalmista harcos­sal. A katonák 20—22 éves fiúk, 1955- ben sorozás útján vonultak be. Az őrség parancsnoka én voltam. Megbízatá­som volt, hogy átvegyem a pártház védelmét. és az épületet, valamint a bent dolgozó személyeket minden erővel megvédjem. Az épületet a 23-át megelőző időkben csak 3 rendőr tiszthelyettes őrizte. Első feladatom volt Mező elvtárs­nál és Nagy elvtársnőnél, a pártbi- zottág titkáránál jelentkezni, utána pedig a velük való megbeszélés értel­mében hozzákezdtem az őrség meg­szervezéséhez és felállításához. Har­cosaim fegyverzete a megszokott volt. Szálfegyverek, rajparancsnokoknál géppisztolyt, tiszteknél: pisztoly. Jó­magam az első, Várkonyi elvtárs a második 'emeleten helyezkedett el... Másnap, 24-én reggel megerősítésre szovjet páncélosok érkeztek (3 harc­kocsi egy kapitány vezetésével). valu mint egy páncélkocsi, melyen vegyes volt a személyzet, szovjet katonák é- magyar híradótiszti növendékek égj tuzérhadnagy vezetésével, aki a tol­mács szerepét is betöltötte. A kato­nák vasárnapig tartózkodtak ott, épp úgy, mint a harckocsik ... ... Ezekben az órákban egyre rom­lott az őrség állományának hangula­ta. Nem értették, hogy mit jelent a rádióban közvetített rendelkezés az Államvédelmi Hatóság felszámolásá­ról. Megértettem velük, hogy ez csak az operatív szervekre vonatkozik, karhatalomra most nagyobb szükség van, mint bármikor ezideig —, mire a harcosok megfogadták, hogy meg­védik a pártházat minden eszközzel, ha kell, életük árán is. Október 30-án 9 óra körül fegyve­resek gyülekezését jelentették. Nem sokkal később a külső őrséget ellátó, régi őrségből származó rendőröknél ávósok után érdeklődött néhány fegy­veres. Erővel behatoltak és igazoltat­ni akarták az őrséget. A bejötteket erővel visszaszorítottuk, vezetőjüket letartóztattam és Mező elvtárshoz ve­zettem, aki kihallgatta és utasítást adott az őrizetére. Eddig lövés nem dördült, de az elő­készületek nem sok jót ígértek. A té­ren egyre hangosabban és egyre na­gyobb tempóban gyülekeztek a fegy­veresek. Hamar Imre: Az ostrom gyalogsági fegyverek szabályos össztüzével kezdődött. Vé­leményem szerint jól volt megszer­vezve, úgy hogy a szakképzett kato­nai vezetés az ostromlók részéről minden kétséget kizáróan megvolt. Az épület előtt a „front'1 délig ugyanúgy maradt. A pártházat nem sikerült megközelíteni. A pártházban tartózkodó egyik honvédtiszt, Aszta­los ezredes azt mondta nekem, hogy a HM segítséget ígért, úgy, hogy ad­dig tartsunk csak ki, míg megérke­zik a „felmentő’“ csapat. Segítséget ígért a karhatalom Szamuelly-lakta- nyája is, de egyik sem érkezett meg. A déli órákban megkezdődött a tüzérségi tűz. Előbb egy, majd 3 tank össztüze árasztotta el ágyújával a pártházat. Eddigre több sebesült volt már. A téren egyre növekedett a tö­meg, megszállta a környező házak tetejét is és onnan is tüzelt.“ Tompa hadnagy a következőket je­lenti arról, hogy mi történt az ostrom után, amikor a védők az ellenállást beszüntették: „A fegyveres ellenforradalmárok beözönlöttek az épületbe. Teljes ká­oszt és anarchiát mutattak. Már nem volt szervezett vezetés, irányítás, csak rongálás, törés, zúzás, brutális bán­talmazása nőknek, ordítozás, elfogott pártmunkások agyba-főbe verése. A felkelőkkel együtt egy időseob, őszeshajú munkásember is bejött, és mikor a csőcselék ránk akarta vetni magát, ő csitította le a kedélyeket. Később civiíruhát szerzett nekünk és megszöktette a bennrekedt őrség néhány tagját. A téren és a pártház előtt óriási :avarodás volt. Úgy látszott, hogy ninden cél nélkül rohangálnak az mberek, nem volt vezető, nem von irányító, csak arra hallgattak, aki a eghangosabb volt. A tankok már nem voltak ott, helyükbe elegáns uxusautók álltak, utasaik pedig — fényképeztek. A téma Papp honvédezredes meg­gyilkolása volt, mely a legbrutálisabo lörülmények között történt. Felső testét és arcát benzinnel öntötték le, majd lábbal felfelé felakasztották és meggyújtották a testét. Mikor az ostrom napjának késő délutánján civilruhában elhagytam a pártház épületét, a téren az égett hús szaga terjengett, folyt a fosztogatás és ott feküdtek társaink tetemei, a fegyveres „felkelők“ pedig rugdostak köpdösték a meggyilkolt kommunis­tákat. Az őrség teljesítette esküjét, helyt­állt, de elvérzett. Néhányan marad­tunk csak meg. Várkonyi alhadna­gyot megölték és a sorkatonák leg­többjét is.“ JELENTÉS A „TITKOS PINCE“' KUTATÁSÁRÓL A jelentést a pártbizottság gond­noka írta, akit november 2-án azért vittek el lakásáról, hogy mutassa meg, hol van a lejárata a —nem lé­tező — titkos pincének. „A Köztársaság téri munkákat (a nemlétező „titkos földalatti pince“ felkutatására indított provokatív ásatásról van szó. — Szerk.) egy al­ezredes és egy polgári ruhás igen si- mulékony modorú ember vezette. Itt nagy gépesített apparátus dolgozott (fúrótorony, eszkavátor, stb.). A körülbelül háromórás „beszélge­tés” fő mottója a pincebejárat volt. Az épületeket nagyon jól ismerték, rajz és helyszín szerint a pince min­den zeg-zugát tudták, jobban, mint én. Arra vonatkozóan, hogy a hiszté­rián kívül milyen bizonyíték van ar­ra, hogy ott titkos pince van és ben­ne emberek, azt kérdeztem: 1. Ha önök műszaki emberek, ren­delkezésükre áll a technika minden eszköze, mivel magyarázzák azt, hogy egy pincét ahol emberek vannak, 20—30 méter mélységben, nem talál­ják meg, amikor több száz méter mélységben olajat, szenet, stb.-t meg lehet találni. 2. Miért nem hívják ide az épület tervezőjét és építőjét? 3. Miért nem követik az elektro­most kábeleket és egyéb vezetéke­ket? A kérdésekre kitérő választ adtak és másról kezdtek beszélni. Beszélge. tés közben jött a fúrómunkások veze­tője és jelentette az alezredesnek., hogy előbb agyag, — majd egy márga réteket fúrtak át és bizonygatta, hogy ott hiába fúrnak tovább. „Vigyétek 5 méterrel arrébb a fúrótornyot!” — hangzott a válasz. A beszélgetésbe időnként más tisztek is bekapcso­lódtak. Ásatásokat és fúrásokat végeztek a ház előtt, a színház előtt, a tér parkí­rozott részében, a Rákóczi-úton, a Baross téren és a színház mögött és sehol semmiféle pincének, alagútnak nyomát sem találták. Ezek az emberek jól látták munká_ juk teljes értelmetlenségét, de több­ször hangoztatták, hogy „ez az ügy már túlnőtt az ország határán is’’. A polgári ruhás a következőket mon­dotta: Tegyük fel, hogy magának van igaza és nincs semmiféle titkos pince. Az ügy lezárása fontos volna, de ho­gyan csináljuk ezt úgy, hogy ne kompromittáljuk magunkat, ehhez adjon segítséget! Válasz: Az ott dolgozó munkásokat minden gödörhöz vigyék oda, bizo­nyítsák be, hogy semmiféle hangot nem lehet °tt hallani, utána tegyék ezt három újságíróval is és ezekután jelenjen meg az újságokban, hogy földalatti alagút nincs. Erre az volt a válasz: Az ötlet nem rossz, de ezt nem tehetjük. Olyan nagy a hisztéria, hogy ezt nem hin­nék el, nekünk is bajunk lehet belőle — muszáj fúrni tovább”. Budapest, 1956. december 15. KERTÉSZ ISTVÁN a Köztársasági téri pártház gondnoka. Öngyilkosok it. A hegyekről langyos szellők fakad­tak, s szinte hallani lehetett, hogy az erdő, a patakok morogva, pattogva tör­ték szét a tél bilincseit. Éjszaka azonban félméteres hó esett, a szél is feltámadt, majd leemelte a kis viskó nádfedelét. Azt hitték, hogy már rájuk szakad az ég-föld összes keserű­sége. Reggel véreset köpött a gyerek. Az anyja megijedt. Orvoshoz kellene vinni, de nincs a háznál egy árva garas sem. Amit pénzzé lehetett tenni, már mind eladták. A fiatalasszony reménytelenül hordta végig tekintetét az ócska, szúette búto­rokon, amit a sors összehordott annyi sok év után. Az öregasszonynak volt még egy rend fekete ruhája, amit még nem sokat hor­dott. Éppen piaci nap lévén, a fiatalasszony elejtette' a szót, hogy ki kellene vinni n piacra. Az öregasszony, aki az ágyon gub­basztott — most korát meghazudtoló gyorsasággal ugrott le onnan. — Azt már nem! Mahónap főfordu- lok és asse legyen, amiben tisztessége­sen edugnak a főd alá! A fiatalasszony, akinek eddig kemény szót is alig hallottak a szájából, — most csúnyán öszeveszett az anyjával. A nagy perlekedésre összeröffent az egész utca. A két asszony szívében összegyülemlctt keserűség, mint megáradt lavina, zuho­gott ki belőlük. — Ne-em birom tovább! — zokogta a fiatalasszony, s lerogyott egy kajlalábú székre ,ami össze is csuklott alatta. — Ez még egy állatnak is sok volna, hát egy gyenge nőnek! — Ezt nem lehet kibírni! Elmegyek; öngyilkos leszek ... Erre a Feri gyerek is felemelte szo­morú fejét. — Hová mégy anyuka? Vigyél el en­gem is! Balga gyerekségével keveset értett még a világ folyásából. Mit tudta még, hogy mit jelent az öngyilkosnak lenni, azt remélte talán, hogy ott nem kell több répát enni. — Elviszlek téged is, Bogaram. Ne szenvedj, mert nem tudom már nézni szenvedésedet. Mit is ér ez a mi ron­gyos életünk ezen a világon? — Mikor megyünk anyuka? Elmegyünk gyerekem még az éjjel. Az öregasszony gúnyosan elbiggycsz­tette a száját: — Elmégy? Szegény nyomorúságker­gető, de sokszor mondtad már! Veszekedésük belenyúlt az éjszakába. A nő felvette aztán gyermekét a hátára és indult kifelé. Az ajtóból még vissza­pillantott a vén faliórára, most az is pihenőt tartott, vagy talán örökre bele- únt a járásba, és a sok ketyegésbe. Erdőt, mezőt vastag hótakaró borí­tott. Még a házak is fázósan húzódtak össze, fedelüket mélyen lebocsátották vaksi kis ablakaikra. Ök mentek elszántan a csillagtalan éj­szakában. A Vadómás-oldalban volt egy sudárfáskút, a nő odatartott gyermeké­vel. Az utat elvesztette lába alól. Nem érzett, nem látott már semmit, csak az ösztöne vitte. A csikorgó hidegben fék­telenül nyargalt a csípős szél, hevesen rázta a fák üstökét és szikrázó fehér port szórt a szemükbe. A hóbuckákban sűrűn botladoztak. A nő szoknyája ké­regre fagyott, hajáról jégcsapok csüng­tek. Sokáig csatangoltak a mezőben. Mire megtalálták a kutat, a dombok sü­vegei már vetkőztek az éj lepleiből, de a völgyek ölén még sűrű ködgomolyag ült. A nő letette gyermekét. Arcát, mint reszkető virágszirmot, kérges tenyerébe fogta és csókot lehelt rá. Egy megvető pillantást akart még a falu felé vetni, amj kor a völgyből szívből szakadt hangfosz­lányok ütötték meg a fülét. — Drága gyermekeim, merre vagy­tok? Gyertek haza! Hát itthagynátok engem? Ne haragudjatok rám, ilyen lesz az ember vénségére. Persze, hogy eladjuk azt a rongyot.. . Mint egy tüzes gömb, úgy emelkedett a Nap a horizont fölé. S az ég egyes darabjai úgy kéklettek elő a szürke fel­hők közül, mint a szétfolyt tintafoltok... (Vége) LEVELEZŐK FÓRUMA Bátaszék községből számos fogat haladt az állomás felé. Síkos volt az út, nehéz volt a közlekedés s ez ne­hezítette meg a Dunaszekcső—bony­hádi járat autóbuszának útját. A gép­kocsivezető többször rádudált az előtte haladó fogatokra, s mivel ezek nem tértek ki, figyelmeztette a kocsi­sokat. Ezzel az ügy elintézettnek tekint­hető, azonban ez nem így történt. A bátaszéki posta kocsisát, ahogy érdeklődésünkre megtudtuk, — az autóbusz két személyzete és egy ci­vil egyén a bátaszéki vasúti állomás várótermében leteperték és úgy ütle­gelték, hogy a kocsis szeme alatt két- centtjméteres vérző seb keletkezett. A postakacsist a megvadult autó- buszdlkalmazottak további ütlegelé­sétől a szolgálatot teljesítő rendőr be­avatkozása mentette meg, de az egyik, a Miklósnak nevezett gépkocsi vezető — miután a kocsis visszajött ottfelejtett kesztyűjéért — újból ököl­lel az arcába vágott. Az utasok — velem együtt —. méltán fel voltak háborodva és ítél­ték el az autóbuszalkalmazottak dur­va és minősíthetetlen eljárását. Hely­telenítjük az ilyen önbíráskodást még akkor is, ha az illetők a MÁV AUT alkalmazottai. (—i-s—) A Tolna megyei Népújság január 31. számában „A szerkesztőség üze­ni” rovatban közlik, hogy mit lehet és mit kell a dolgozók munkaköny­, . , rev-o/uh noy y művész a Télikertbe Ezen folyt a vita (én nem tudtam a vitáról, csak arról hallottam már harmadik em­bertől, hogy úgy dőlt eí a vita’ hogy ne jöjjenek) a kultúrháznál. Ha vita volt ezen, akkor feltétlenül kellett véleményeknek és ellenvélemények, nek találkozni, s ebből a vélemény­találkozásból, úgy látszik, hogy az ellenvélemény került ki győztesen. Hogy ki, illetve kik vitatták azt, nem tudom, nem is a név a fontos, hanem maga a tény, hogy jöjjenek, vagy ne jöjjenek? Ismétlem, hogy felesleges lenne a két vitázó felet is megemlíteni, s éppen ezért csak a vita lényegét a két szembenálló ál- láspontot kívánom részletesebben boncolni és megpróbálok egy két, — a vitában valószínűleg felmerült ér­vet megörökíteni és ha szükséges, ismét vitatni. Az ötlet, vitathatatlanul helyes volt, hogy egy, esetleg több vasár­nap estére meghívjanak a Télikert vendégeinek szórakoztatására Pécs­ről szívesen jövő művészeket. A művészek a Pécsi Nemzeti Színház tagjai lettek volna, tehát olyan mű. sort tudtak volna adni, ami a Téli­kert vendégeit kielégítette volna... Emlékezzünk csak a Sörkert nyári műsoraira_ amikor fővárosi művé­szek jöttek le szerepelni súlyos pén_ zekért, nem egyszer ezresekértt — most nincs ilyen összegről szó — emlékezzünk rá, hogy milyen sűrű sorokban rajzott a közönség ilyen alkalmakkor a Sörkert felé, hogy azt hihette az ember'- felvonulásra készülnek. Az ősz beálltával több helyen le­hetett hallani, — még az utcán be­szélgetőktől is> — „Sajnos, elmarad, nak a műsorok nem lesz hol szóra­kozni.” Nos szórakozni azért van hol, hisz a Télikert pazar berende­zésével (a helyi viszonyokat figye- lembevéve) nagyszerű szórakozási lehetőséget biztosít, de nem ártana azért néha idegen művészeket fel­léptetni itt. De térjünk vissza a vitához. A másik fél valószínű, azt hozta fel ellenérvül, hogy hátha nem fizető- dik ki az ilyen vendégszerepeltetés. Persze ez is megtörténhet, da sze­rintem száz közül maximum ötször. vébe beírni. A címmel ellentétben olyat is javasol, amit nem lehet be­írni és ugyanakkor nem beszél arról, amit viszont be kell írni a munka- könyvbe. A Munka Törvénykönyve előírja, hogy a munkaviszony megszűnése­kor milyen bejegyzést kell a dolgozó munkakönyvébe beírni. „Felmondás”, „Hozzájárulás” bejegyzés nincs, csak „Felmondás a vállalat részéről”, — „Hozzájárulással kilépett” a helyes bejegyzés. A magyar forradalmi munkás­paraszt kormány 15/1956. számú ren delete a népgazdaság átszervezésével kapcsolatos munkaügyi kérdésekről intézkedik és meghatározza, hogy hí a rendelet hatálya alá tartozó ható-* rozatlan időre szóló munkaviszonyt 1956. október 23-tól 1957. március 31. között szüntetik meg, a munka­könyvbe „Felmondás a vállalat ré­széről” bejegyzést kell alkalmazni. A munkakönyvbe történő helytelen bejegyzésekből, vagy éppen a be­jegyzés elmulasztásából számtalan munkaügyi vita keletkezik, ami a dolgozóknak bosszúságot, de sokszor anyagi károsodást okozott és okoz­hat. így megtörténhet, hogy helyte­len bejegyzés miatt a dolgozó nem kaphatja meg kormányunk biztosí­totta kedvezményeket (felmondási illetmény, munkanélküli segély, stb.). Ennyiben kívánom helyreigazítani, illetve kiegészíteni a Népújságban megjelent tájékoztatást. Földes Imréné gél gondolhatna a kultúrház vezető­sége egy-egy ilyen műsorra. Egy műsor már le is volt kötve — a vita eldőlte után ezt vissza­mondták — s ennek a műsornak a keretében a jől ismert Bázsa Éva, Haáz Miklós, Erb János és egy zon­gorista lépett volna fel a Télikert­ben. Az összeg> amit kértekt 900, írd és mondd kilencszáz forint vplt, ami — ismerve a hasonló műsorok árát, — nem is mondható nagyon soknak. Fővárosi művészek egy estére több ezret kérnének, ami valóban nem jönne be a Télikertben, de ez az összeg, ha számolunk egy kicsit, ak_ kor megállapíthatjuk' hogy bejön. Egy kis szorzás és semmi más: Ha egy jegyet 6 esetleg 7 forintért ad- nának, még kereshetne is a bolton a kultúrház. Számoljunk csak: egy­szer 6 az = 6. 100x6 = 600. 200x6 = 1200. 50x6 — 300. Ha ezt összead­juk, végeredménynek kapunk 1500 forintot, mivel 250 ember fér el a Télikertben. Hét forintos belépő­vel ez az összeg már 1750 forintra emelkedik. Nos ha ebből kifizetik a művészeket, 900 forintot, marad 850 forint. Szerintem ekkora össze­gért bárki vállalná egy ilyen estnek a megrendezését. A kutlúrháznak talán nem kell a pénz? Nem hin­ném és senki sem hiszi. Ez az üzleti oldala a dolognak. Az erkölcsi pedig az, hogy a város la­kossága kívánja már a színvonalas műsort. Többet kíván, mint ameny_ nyit eddig nyújtani képes volt a kul túrház. A szekszárdiak szemében egy ilyen rendezvény is komoly elő­adásszámba mennet s ez iránta meg nyilvánuló érdeklődést csak növel­né, hogy vasárnap lenne. Sok beleszólásom nincs ebbe a vi_ tába, az anyagi részhez csak annyi, hogy a közönség szempontjából még akkor is megérné a már említett művészeket meghívni, ha csak kettő száz forintja maradna a kultúrház. nak a műsor után. De, hogy ez a kettőszáz forint is miért nem éri meg a kultúrháznak, azt nem tu­dom. Egyéni véleményem, — gon­dolom' hogy sokaknak a kívánsága is — hogy mégis csak jöjjenek Bázsa Eváék. BUNI GÉZA r Uj, olcsó könyvsorozat indult A Szövetkezetek Or. szágos Szövetsége el­határozta, hogy a dol­gozó parasztok igényei nek megfelelő irodal­mi műveket jelentet meg és Kincses Könyvek címen szövetkezeti kis­könyvtár sorozatot indított, minden­kinek hozzáférhető árakkal. Elsőnek Jókai Mór Fekete gyémántok című munkáját adták ki két kötetben. Izlé_ ses kivitelben, rajzokkal a Kincses Könyvek egy-egy kötete 6 forint. Az új sorozat előreláthatóan népszerű könyvei kéthetenként jelennek meg. Jöjjön, vagy ne jöjjön..

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom