Tolna Megyei Népújság, 1956. december (13. évfolyam, 281-306. szám)

1956-12-07 / 286. szám

1956. DECEMBER 7. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 ii. A termelőszövetkezetben nagy a zűr-zavar. Osztozkodnak. Ügy határo­zott a tagság, hogy feloszlatják a szö­vetkezetei. Az elnök és a tagok egy­aránt azt mondják, hogy sokkal köny- nyebb volt megszervezni a szövetke­zetét, mint most szétosztani. A nagy probléma éppen az igazsá­gosság miatt van. A józangondolko- dású tagok természetesen azt mond­ják, hogy ha már felosztjuk, mert így határoztunk, akkor Igazságosan kell felosztanunk, nem szabad engedni, hogy valakit is sérelem érjen. Ugyan­akkor voltak olyan tagok is, különö­sen az ,,űj” belépők között, akiknek egy kicsit túlságosan maguk felé haj­lott a kezük: magyarul mondva olyat is követeltek, ami nekik az igazság értelmében nem jár meg. Azt kérték, hogy ők is ugyanannyit kapjanak a közös vagyonból, mint a régi tagok. Márpedig ez nem lenne igazságos. A közös vagyon túlnyomó részét nem az utóbbi egy óv alatt szerezték, amióta az új tagok is a közösben dol­goztak, hanem az előző öt év al itt. Az alakítók hosszú ideig még nélkü­löztek is, csakhogy legyen valami elő­rehaladás, legyen látszatja erőfeszíté­seiknek és hol lenne az igazság, ha ők is cs>ak annyit kapnának a közös­ből a hat évi munka után, mint az új tagok az egy évi után. Nagy vita után sikerült is úgy fel­osztani a vagyon egy részét, hogy az új tagok csak abból részesültek, amit az utóbbi évben szereztek. De még mindig sokan zsörtölődnek emiatt — pedig hát az igazság mégis csak ez. Tetézi a nehézségeket, hogy még nem volt meg a zárszámadás és még na­gyon sok érték van a szövetkezetben, de abból hol ez, hol az tűnik el és ez nyilván nem más, mint lopás, a- jelenlefg még közvagyon megkárosí­tása, és érdeke minden egyes tagnak, hogy az ilyen ellen hadakozzon. Érdemes azt is megnézni, hogy MIÉRT OSZLOTT FEL A SZÖVETKEZET. Bz a feloszlatási határozat a régi rossz szövetkezeti politikának a következ­ménye. Ez a tsz nem volt rossz • zö- Tetkezet, az utóbbi években már elég szép hasznot hozott a tagoknak és most mégis feloszlott. A fő ok az, hogy felhígult a tagság. A küzdelmes évek során kialakult egy törzsgárda a szövetkezetben: összetartott a tag­ság, a sok küzdelem és az eredmé­nyek összetartották őket, de aztán jött az erőszak, a sürgetés, a tagság aka­ratának a figyelmen kívül hagyása. „Fejleszteni kell a szövetkezetét, a kis szövetkezet nem szövetkezet, ezer, —• Nézze meg ezt a tehenet. Ez egy harmincötéves vérvonalból szárma­zik, az apósom tenyésztése — magya_ rázza meglepő szakértelemmel a fia­talasszony. Látszik, hogy értenek a családban az állattenyésztéshez, de látszik az istállóban levő állatokon is. Két tehén, egy előhasi üsző, négy nö­vendék, egy kisborjú, egy csikó, ez a létszám az istállóban. — Van még két ló, az apósom most bent van ve­lük Dombóváron kukoricát vásárolni a piacon, mert ennyi állathoz kevés az etetnivaló. Most adtunk le a mi­nap egy százhatvan kilós szerződéses sertést, abból vásárolunk kukoricát a többinek — magyarázza tovább a fia­talasszony. — Mennyit fejnek ettől a tehéntől? — kérdezem. — Huszonöt litert. De eddig sohasem tudtuk úgy etetni, ahogyan fejni le­hetett volna. A kuláklistán szerepel­tünk eddig. 1948-ban az apósom fent volt az országos kiállításon egy szarvasmarhacsaláddal, elismerő ok­levelet kapott értük. Ennek a tehén­nek a nagyanyja, a 8. Lencsi, 33 kiló tejet adott, ebből a családból szárma­zik az ország egyik legértékesebb bi­kája, annakidején Mezőhegyesre vit­ték el. No, de nézze meg az okleve­leket is, — hív a fiatalasszony — az apósomnak mindig törzskönyvezett jószágja volt, jónéhány kiállításon nyert már díjat. Nézem a falon levő okleveleket. Az egyik 1937-es dátummal arról tanús­kodik, hogy Csapiáros Rudolf döbrö- közi kistenyésztő tehene II. díjat nyert. 1948-as keltezéssel az Orszá­gos Mezőgazdasági Kiállítás és Te­nyészállatvásár díszoklevele a Lepke nevű tehénről, elismerő oklevél a Tisztul a „bor" Madocsán Lidércfény ... Az elmúlt hetekben, amikor a ki­vándorlási láz erőt vett a fiatalokon, idősebb embereken, sőti családokat is magával ragadott, né y szekszárdi fiatal is útrakelt nyugat felé. Azon a nevezetes keddi napon hiá­ba várták haza a szülők Ferkót, Kar­csit, Vilit és öcsit, helyük üresen maradt az asztalnál, Ferkó elbontott ágyát másnap reggel sírva vetette össze édesanyja. Másnapra, sőt, har­madnapra sem kerültek elő a gyere­kek Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a négy jóbarát, 16—17 éves fiúk nyugatra szöktek. Ezután egész nap a rádióhíradást lesték nemcsak a szülők, de a rokonok is, mert Öcsi már napokkal azelőtt azt mondta, „ha esetleg nem jönnénk haza, a rádión keresztül küldünk üzenetet a négy kopasz jeligére”. Teltek, múltak a napok és két hét múlva hazakerült a négy fiatal. Mint mondották — gyalog tették meg az utat Szekszárdiéi Szombathelyig. — Keddtql vasárnapig vándoroltak, s út közben munkát vállaltak, kukoricát morzsoltak, zsákoltak azért, hogy éjszakára szállást kapjanak. Almán és kenyéren gyalogoltak esőben, sárban, ázva-fázva rótták a2 országutakat. — Már a határhoz közel jártunk, — mondja Karcsi, — amikor a ma­gyar határőrséggel találkoztunk. — Erről már nem sok a mondanivaló­juk, emberségesen bántak velük, fe­dél alá vitték őket, majd a legköze­lebbi vasútállomásra kísérték azzal, hogy menjenek haza. Miért akartak külföldre menni ezek fiatalok? Ferkót a munkahelyén érte sére­lem. Már néhány hónappal ezelőtt lejárt a tanoncideje, amelyre leszer­ződött. — Nem szabadítottak fel és én na­gyon szégyeltem magamat. Pedig tud­tam dolgozni — csattan fel a hangja. Ferkót önérzetében sértették meg és erre akart orvoslást keresni nyuga­ton. Karcsiban az Amerika Hangja ér­lelte meg az elhatározást. Gyorsan akart karriert csinálni, arról álmodo­zott, hogy rövidesen autója lesz. — Óriási lehetőségekkel számolt s kép_ zeletében, mint tejjel-mézzel folyó Kánaán szerepelt a nyugat. Ilyen és ehhez hasonló elgondolások kész­tették ezeket a fiatalokat arra, hogy nyugatra szökjenek. A kalandvágy vitte őket a nyugati határ felé. Lidércfény volt az, amit a gyaloglás fáradalmai közepette haj­szoltak. Világot akartak látni, ide­genben akartak élni, dolgozni, s úgy képzelték, ott több megértést es meg­becsülést kapnak. Most, hogy vissza­jöttek, a szégyen pírja égeti arcukat. Félnek, hogy fiatalos ballépésükért elítélik őket. Félnek, hogy munkahe­lyükön hazaárulónak bélyegzik őket. A fiatal szív könnyen sebezhető, érzékeny, s ezt nem vettük figyelem­be. Be kell látnunk és meg kell érte­nünk, hogy ifjúsági nevelő módsze­rünk helytelen utakon járt. A DISZ küldöttközgyűlésen és értekezleteken a fiatalok szépülő életéről elhangzó frázisok nem elégítették ki az ifjúsá­got. A jövőben olyan nevelő módszert kell kialakítani, amely figyelembe­veszi a fiatalok életének különböző oldalait, sajátosságait. Másodsorban vonják le a tanulságot fiataljaink is. Hiába futnak lidércfény után Angiid_ ban, Franciaországban, de a világ bármely táján dolgozni kell, ha be­csületesen akarnak élni. A hazai földön, a hazai környezet­ben könnyebb a munka, s fiataljaink nak itthon kell megtalálni boldogulá­sukat, mert mint ahogy azt a jó ma­gyar közmondás mondja „Mindenütt jó, de legjobb otthon.” meg kétezer hold kell a szövetkezet­nek, mert csak az az igazi szövetke­zet; tagosítani kell, meg kell tömi a szövetkezettől való tartózkodást és az máshogyan nem megy.” így aztán a járástól meg a megyétől valóságos hadjáratot indítottak a község ellen, agitáltak, agitáltak a szövetkezeti oe- lépés mellett, aki hallani sem akart róla, azt is állandóan molesztálták, mert hát volt egy kis adóhátralék, stb., így aztán olyan is „beadta a de­rekát”, aki úgy irtózott a termelő­szövetkezettől, mint a tűztől. A tsz •tagsága persze tiltakozott az ellen, hogy megszaporítsák a taglétszámot, mert — amint mondották —, ők egyelőre éppen elegen vannak és nincs szándékukban, hogy mással Is megosszák azt a jövedelmet, ami tu­lajdonképpen az előző évek fáradsá­gos munkáinak, nélkülözéseinek a gyümölcse. Ekkor elmondták őket mindenféle befeléfordulónak, frakció- zónak, individualistának és az ég tud­ja minek nem és — akaratuk elle­nére is felduzzasztották a létszámot. Utána persze, hogy nem volt kellő egyetértés és összetartás a régiek és újak között. Az új tagok miatt tagosítani is kel­lett — ez volt a tsz igazsága. A má­sik oldalon pedig ott állt az egyéniek igazsága, az ősi birtokokhoz való ra- gaszkodás, a termelni akarás és EZ A KÉT „IGAZSÁG” ÖSSZE­CSAPOTT majdnem ásóra, kapára mentek miat­ta, míg végül is a forradalom tett igazságot. Ez az eset azonban való­sággal a szövetkezet ellenségévé tette a község sokszáz egyéni parasztját. Ez pedig csak mérgesítette a szövet­kezet belső helyzetét és amikor lát­ták, hogy a szövetkezet gazdasága nem tud úgy fejlődni, mint ahogyan a taglétszám szaporodott, emiatt te­hát a későbbiek folyamán kevesebb lesz az osztalék is — kimondták a tsz feloszlatását. Az ok tehát nem az, mint egyesek mondják, hogy megfélemlítették a tsz tagságát. Akadt ilyen dolog is, mert volt egy-két borgözös hang. ame­lyik mindent mondott a szövetkeze­tiekről, csak éppen jót nem és ma is van ilyen, de az objektív valóságot tagadnánk, ha ezzel elhallgatnánk az igazi okokat. Az igazi okok a régi rossz szövetkezeti politikában gyöke­reznek és ennek intő példának kell lenni a jövőre vonatkozólag. Madocsán, a szövetkezet feloszlatá­sánál jelentkezik az újabb veszély. Az erőltetett és rosszformájú szövetkezeti fejlesztésnek az volt az eredménye, hogy visszafelé fejlődött mezőgazda­ságunk. A szövetkezetek önkéntes ala­Laci nevű magyartarka bikáról. Ezüst oklevél a Labda nevű magyartarka tehénről és az oklevelek közt a 8. Lencsi tehén leszármazottairól a családfa. A beszélgetést bent a szobában folytatjuk, ahol Csapiáros néni kö­tényt varr az unokájának. — És 1948 óta nem voltak kiállítá­son? — kérdezem. — Nem mehettünk, mert kulákok lettünk és velünk együtt kulákok let­tek az állatok is. Meg kellett szüntet­nünk a törzskönyvezést is. Most re­habilitáltak bennünket — mondja Csapiáros néni varrás közben. — Úgy éreztük, igazságtalanul sújtottak bennünket ezzel. Huszonnyolc hold földünk volt, meg 355 aranykoronánk, ezért lettünk becstelen emberek. Ha csak 349 aranykoronánk, meg 24 hold földünk lett volna, akkor becsületes, tisztességes emberek maradhattunk volna továbbra is. Pedig megdolgoz­tunk érte. Úgy örököltünk 13—14 holdat, aztán az uram, mivel értett a jószághoz, mindig szép állatokat adott el, azok árán mindig vettünk egy-egy darab földet, hogy még több állatot nevelhessünk. Nagyon igazságtalanul bántak velünk. Csapiáros néni is, menye is egy­másután mondják el, hogyan sújtotta őket a Rákosi-rendszer mezőgazdasá­gi politikája. — Nem mehettünk az országos kiállításokra, mert kulák nem mehetett és megszüntették a pokra való helyezésének nyilván az a célja, hogy ezzel rohamosan megnö­vekedjen a termelési kedv és fellen­düljön a termelés, de most meg fenn­áll annak a veszélye, hogy a szövet­kezetek egy részének feloszlatása -o- rán tönkremegy az ott levő érték is, például a törzsállomány. Madocsán is van ilyen veszély. Ami állami hitei, adósság, azt nyilván nem lehet szét­osztani, az az államé. De vajon mit csinál az állam' a törzsállománnyal? Ide — a tanácsnál értesültem róla — olyan intézkedés érkezett, hogy vegye át a tanács a törzsállomány gondozá­sát. A tanácsnak viszont nincs pénze, takarmánya arra, hogy megfelelően tudja gondozni a törzset. Tehát máris fennáll annak a veszélye, hogy tönkre megy az állami érték egy része. Ezt pedig feltétlenül meg kell akadályoz­ni, mert akkor amennyit nyerünk a révnél, elveszítjük a vámnál. NEM LEHET KÉSLEKEDNI 1 az államot illető rész biztonságba he­lyezésével. Sokkal ésszerűbb lenne, ha az ilyen törzseket, ami visszamarad az államnak, átadnánk vagy a megmara­dó szövetkezeteknek, vagy pedig az állami gazdaságoknak, mert ha ideig­lenes gazda kezébe kerül, annak csak rossz vége lehet. Az sem volna rossz megoldás, ha a gazdák egy csoportja társulna mondjuk egy törzsállomány továbbtenyésztésére, egyénileg gaz­dálkodnának, de összeadnák a takar­mányt, a gondozó bérét és szétoszta­nák a hasznot. Azt is meg kell mondani, hogy ha­bár egyszer döntöttek közgyűlésen a feloszlatásról, de még mindig viaskod­nak a gondolattal. Ezernyi gondolat cikázik agyukban, hogy mint egyéni gazda hogyan tud talpraállni, a kez­det nem lesz-e váratlanul nehéz, habár tudják, hogy a kormány alapjában máshogyan foglalkozik az egyéni pa­rasztokkal, mint Rákosiék, a másik sajnálja mindazt, amit az évek során építettek és amiből csak ezután lett volna haszon. Ezért többen foglalkoz­nak azzal a gondolattal is, hogy talán mégis csak jobb lenne megmaradni egy szövetkezetben és így hasznosíta­ni azt, amit eddig építettek és úgy átformálni a szövetkezetét, hogy való­ban a saját józan belátásuk érvénye­süljön és úgy, hogy azzal ne vétsenek egyik egyéni gazdának sem, mert az nem lenne igazságos, ha az egyéniek rovására fejlődnének. Tehát még tisztulófélben van a ma- docsai „bor”, még nem tudni ponto­san, hogy milyen íze lesz, de annyi bizonyos, hogy minden parasztnak tet­szeni fog. Boda Ferenc törzskönyvezést is. Viszont a Mező- hegyesi Állami Gazdaság nagydíjas üszője attól a bikától származott, amelyet mi tenyésztettünk. Többnyire ők beszélnek, én csak hallgatok, mert hallgatnom kell. Na­gyon sok helyen ismerik Csapiáros Rudolfot, aki az egyik legjobb állat- tenyésztő a megyében. Kulák lett, mert arra törekedett, hogy • több le­gyen magának is, az országnak is. — Hányszor hangoztattuk az elmúlt években, hogy „fejlődött ugyan az állattenyésztésünk, de még mindig nem kielégítő a szarvasmarhaállo­mány fejlődése, a továbbiakban is er­re kell a súlyt helyezni’’. A tettek vi­szont teljesen ellentétben álltak a szavakkal. Azokat az embereket, akik valóban tettek volna valamit, félreál- -lították. Nemhogy lehetőséget adtak volna arra hogy tudásukat kifejthes­sék, inkább gúzsbakötötték őket. így volt Csapiáros Rudolf személyével is. Olyan embernek vették semmibe a tudását, aki olyan sokat tett az állat- tenyésztés fellendítéséért. Hiába vol­tak kitűnő állatai, nem vihette őket a nyilvánosság elé. Mindezért legfel­jebb annyi elégtételt kapott, hogy az országos kiállításon az általa nevelt állatok utódai bizonyul­tak a legjobbaknak. Kulák volt. Hazajön közben a gazda, az idő már jól a délutánba hanyatlik. Az asszo­nyok a jószág körül látnak munká­hoz. Beszélgetünk tovább Csapiáros Körülbelül két hete tudósítottuk ol­vasóinkat arról, hogy a szekszárdi járás területén akkor még mintegy három helyen történt meg az MSZMP szervezetek megalakulása. Azóta is adtunk hírt róla, hogy tovább folyik az MSZMP-szervezetek alakítása, részletes számadatokat azonban nem közöltünk. Most újabb MSZMP-szervezetek alakulásáról adhatunk hírt a szek­szárdi járás területéről. Ennek alap­ján tehát nemcsak a mözsi, a báta- széki, a leperdi állami gazdaság MSZMP-szervezetei alakultak meg, hanem további 17, összesen tehát 20 bácsival a gazdálkodásról. — Ha kulák voltam is, gyakran meghallgatták a véleményemet. Már régebben mondtam én azt, a kor­mánynak módot kellene adni a gaz­dáknak arra, hogy ne harminchat, hanem csak 20—25 százalék legyen a búza vetésterülete, mert így lehető­ség van arra, hogy megfelelő vetés­forgót alkalmazzon az ember. Azelőtt búzát én csak lucerna, vagy más pil­langós után vetettem, de a múlt évek­ben odaértem hogy búza után búzát kellett vetnem. Aztán nem csodálkoz­hattunk azon, hogy csak hat—nyolc mázsa termett egy holdon. — Beszél Csapiáros bácsi még arról, milyen módszerekkel „igazgatja” gazdaságát, majd megkérdezi: — Aztán mi lesz a beadással? Csakugyan nem lesz ezután? Mit válaszolhatok? — A kormány eltörölt mindenféle beadást. — Az jó lesz, mert akkor a takar­mányféle megmarad a jószágnak. A búzafölösleget szívesen odaadjuk az államnak és ahogyan tőlünk megvá­sárolja, hasonlóan adja oda a mun­kásságnak. A takarmányt viszont hagyják meg nekünk, mert csak ak­kor tudunk állatokat nevelni, így tudjuk rendszeresen trágyázni a föl­deket, így tudunk egyre többet és többet termelni. Aztán a politikára terelődik a szó. — Nézze, én békés ember vagyok — mondja Csapiáros bácsi — én nem szervezet megalakulásáról adhatunk hírt. Ezek között található a faddi falusi alapszervezet és három tsz alapszervezet megalakulása. Báta községben’ két MSZMP-szervezet alakult meg. Megalakult a Tolna községi MSZMP alapszervezet is. Alakuló ülésükön elsősorban is azt határozták el, hogy a párt székházában annyi helyiséget szabadítanak fel, amely három lakásnélküli család elhelye­zésére elegendő. Azóta a három csa­lád a kiüresített helyiségekbe már be is költözött. mondom, hogy nekem nem kell ez vagy az a kormány. Nekem csak az kell, hogy dolgozhassam biztonság­ban hogy legyen meg, ami a csalá­domnak kell, mert így tudok egyre többet adni a nemzetnek is. Mert mi, parasztok azért dolgozunk, hogy töb­bet adhassunk a nemzetnek. Én sze­rintem mindenki annyit ér, amennyit a nemzet javára termel, cselekszik. Ezért necsak a termelőszövetkezete­ket támogassa az állam, hanem az egyénieket is. Nem vagyok én ellen­sége a szövetkezeti, a nagyüzemi gaz­dálkodásnak, mert az elaprózott föl­deken kevesebbet lehet termelni, — mint a nagy táblákon. Legyenek ter­melőszövetkezetek, de azok valóban termelőszövetkezetek legyenek, ne élősködők. Olyan szövetkezetek le­gyenek, amelyeknek a jószágait, föld­jeit meg lehessen nézni. A szövetke­zetek mellett viszont adjon lehetősé­get az állam az egyénieknek is. Le­gyen nyugalom és rend. adja meg a kormány a lehetőséget mindenkinek, hogy tehetsége, szorgalma szerint boldogulhasson, mert ha a kormány a nép mellé áll, akkor a nép is tá­mogatja a kormányt. Én a magam ré­széről azon leszek, hogy minél többet adjak az államnak, azért törzs­könyveztetem újból a jószágot. Bízom abban hogy a vezetők tanultak az eseményekből és több lehetőséget ad­nak a parasztságnak a gazdálkodás­hoz. Ha ez így lesz, akkor szerintem két éven belül komoly eredmények lesznek a mezőgazdaságban — mond­ja befejezésül Csapiáros bácsi. Az asszonyok már a fejéssel vannak el­foglalva, s ő is a jószág után néz, neki is van még ott elfoglaltsága. BOGNÁR — Mindenki annyit ér, amennyit a nemzet javára cselekszik MSZMP HÍREK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom