Tolnai Napló, 1956. szeptember (13. évfolyam, 206-231. szám)

1956-09-13 / 216. szám

1956. SZEPTEMBER 13. f OliNAI NAPLÓ 3, PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS Megteremtette a jó oktatási munka feltételét a Szekszárdi Városi Pártbizottság Tibikével a kiállításén... Lassan megérkezik az idő — megkezdődik a pártoktatás. Uj, megnövekedett feladatokat kell megoldanunk ebben az ok tatási évben. A nagymértékben megváltoztatott szervezeti fel­építés, az új tartalom, tehát az oktatás új módszere meg­követelte, hogy a pártszervek és szervezetek sokkal alaposab ban, körültekintőbben készít­sék elő az oktatási évet, mint az előző esztendőkben bármi­kor. A Szekszárdi Városi Párt Végrehajtóbizottság jó munkát végzett az előkészítés során. Mindenek előtt FELMÉRTE A TEENDŐKET: ki kell választani a propagan­distákat: meg kell hallgatni az alapszervezeteket és annak megfelelően ’ oktatási formát szervezni: biztosítani kell ,hogy a hallgatókkal elbeszélgesse­nek a pártszervezetek vezetői és propagandisták, és figye- lembevéve képzettségüket, kí­vánságukat, az alapszervezetek osszák be őket pártoktatásra. Az oktatási formák meghatá­rozása után nagyon alapos, kö­rültekintő munkát igényelt a propagandisták kiválogatása. Azokat az elvtársakat, akik sok éven keresztül mint pro­pagandisták jól végezték megtisztelő pártmunkájukat, ismét ezzel a pártmunkával bízták meg. Ezek között van többek között a pedagógus házaspár, Bársony Róbert és felesége, Weisz Andor, Boros Ferenc, Kürti István elvtárs. Azok az elvtár­sak, akik nem tudták elég ma­gas színvonalon vezetni a kon­ferenciákat —, de lelkesen, vé­gezték munkájukat, a képes­ségüknek és érdeklődésüknek megfelelően — bár alacso- nyabbb fokon — ugyancsak propaganda munkával bízták meg. A városban közel 100 fővel kevesebben vesznek részt párt- oktatásban, mint az elmúlt év­ben. Elsősorban az idős és be­teg párttagok azok, akik kima­radtak az idei oktatásból. Az elmúlt évben ezek többsége már inkább csak a nyilvátntar. tásban szerepelt. A pártbizottság nagy gondot fordított a hallgatók kívánsá­gainak figyelembevételére. Minden kommunistát, párt­oktatásba bevont dolgozót meg kellett kérdezniök az alapszervezetek vezetőinek, hogy milyen oktatási for­mában kíván résztvenni. A sokgyermekes anyákat nem javasolta a pártbizottság szer­vezett oktatásba bevonni, mert ők általában le vannak kötve a háztartási munkával, családne­veléssel. őket majd előadásos propagandába kapcsolják be. Az előkészületekről készült számadatok azt mutatják, hogy A PÁRTTAGOK SZÁMA AZ ELŐBBI OKTATÁSI ÉVHEZ VISZONYÍTVA EMELKEDETT. A 67 konferencián valamivel több mint 1000 hallgató tanul majd. A pártbizottság, hogy bizto­síthassa a Központi Vezetőség nek a pártoktatásra vonatkozó határozata maradéktalan meg­valósítását, egy kilenc főből — többsé­gében pártbizottsági tagok­ból — álló oktatási bizottsá­got szervezett. E bizottság felkereste az alapszervezete­ket és közvetlen segítséget nyújtott az oktatás előkészü­leteiben. Az új oktatási évben lényegé ben változás történt a politikai gazdaságtan tanfolyamoknál. Jelentősen csökkentették ezek számát, mert a tavalyi tapasz­talatok azt mutatták, hogy azok az elvtársak, akik nem vé geztek marxizmus—leninizmus tanfolyamot, vagy más előkép­zettséggel nem rendelkeztek, nem értették s csak a tan­könyvben lévő anyagot tanul­ták meg — olykor szószerint. Csökkentették a marxizmus— Megyénk egyik kis községé­nek, Szakadát lakóinak jelen­tős része német anyanyelvű. Amint az alkotmány biztosítja, ebben a községben is meg van a lehetőség arra, hogy a né- metajkúak tanulják, használ­ják anyanyelvűket, A Haza­fias Népfrontbizottság elnöke az iskola igazgatója, Schulcz Ádám elmondotta, hogy élnek is ezzel a jogukkal a szakadá- tiak. — A község általános iskolá­jában, mivel a diákoknak csak nem fele német anyanyelvű, a kötelező tantárgyak mellett he tenként 4 órán keresztül tar­tunk németnyelvű oktatást. Két csoportban szorgalmasan tanulnak, külön vannak az alsó és külön a felső tagoza- túak. leninizmus tanfolyamok szá­mát is. A pártoktatási év néhány hét múlva megkezdődik. Igen fontos a sikeres oktatás érde­kében, hogy a pártszervek megfelelő ellenőrző gárdát szervezzenek. Szekszárdim egy 32 főből álló ellenőrzőcsoportot hoz­tak létre, amelynek tagjai 3—4 konferenciát ellenőriz­nek. Az ellenőrző csoport tagjai azonban a képzettsé­güknél fogva jelentős segít­séget is képesek adni a pro­pagandistáknak. Az ellenőrök többsége is több évi tapasztalattal rendelkezik. A városi pártbizottság tehát — amint ez az elmondottak­ból kitűnik — MEGFELELŐEN KÉSZÜL A PÁRTOKTATÁSI ÉVRE. Megállapíthatjuk, hogy sikeres nek ígérkező oktatási év kez­detén vagyunk. Pártoktatá­sunkban — az idén először — nem betűrágást, az élettől el­vonatkoztatott elveket, jelsza­vakat tanulunk, hanem arról lesz szó, hogyan alkalmazzuk eredmé­nyesen a marxizmus—leni­nizmus tanításait a mi viszo. nyaink között; milyen idő­szerű feladatok állnak előt­tünk és mit kell tenni e fel­adatok megoldása érdekében: —, hogy csak néhányat említ­sünk. Az érdeklődés megvan a hallgatók és a propagandis­ták körében, amely a jó párt­oktatás egyik legfontosabb biz­tosítéka. A nyelvtani ismeretek, va­lamint a szavak tanulása mel­lett egyik érdekessége a né­met nyelv tanításának, hogy a hazánkban található német népdalokat is felhasználják. — A tankönyvvel azonban nem vagyok elégedett — mondja a Népfront elnöke — különösen a felsőtagozatéval. Igen nehezek és hosszúak az olvasmányok, s emellett a nyelvtan is nehéz. A gyerekek, akik a német nyelv egy tájszó- lási formáját használják, nem igen értik az irodalmi nyelvet s az irodalmi nyelven — de végig németül — levont nyelv­tani szabályokat. Úgy vélem, hasonlóan az alsóbb tagozaté­hoz, adjanak ki külön nyelv­tan és külön olvasókönyvet. AZT MAR LÁTTAM, ami­kor egy kislányt körülrajong­tak az udvarlói, elhalmoztak bókokkal, jóindulatukról biz­tosították, ravasz ígéretekkel etették (az ajándékozás már letűnőben van — drága ud­varlás), de azt még nem lát­tam, hogy egy disznónak annyi „rajongója“ legyen, mint an­nak a bizonyos öt mázsa né­hány kilós kocának, ott a kiál­lításon. Úgy tolonganak körü­lötte az érdeklődők, mintha mindenki vihetne belőle 10 ki­lót ingyen, vagy mintha a szép ség istene lenne látható ebben a kimeszelt, szalmával bélelt kutricában. És nem lehet ta­lálkozni olyan emberrel, aki ne a hosszú „dulakodást“ válasz­taná csak azért, hogy néhány másodpercig félszemével meg­pillanthassa ezt a kövérségtől alig szuszogó jószágot. Ez a hízó nem Tolnából szár­mazik, de azoknak a sertések­nek sem kell szégyenkezniük, amelyeket megyénk szövetkeze tei és állami gazdaságai vittek fel a kiállításra. A faddi Uj Élet Tsz öt mangalica kanja például III. díjat kapott. El is adták őket, Hosnyánszki Já nos bácsi, a gondozójuk úgy mondja, hogy „megházasítot­tuk őket.“ Nagy sikere van a Gerjeni Állami Gazdaság man­galica anyakocájának, amely tíz kismalacával „fogadja“ hosszú napokon keresztül a kíváncsiskodók megjegyzéseit. ITT TALÁLKOZTUNK Ti­bikével is, aki anyukája kezét fogva sétált a kiállításon és amint mondotta, „tanulmány­úton“ van, mert a pesti első osztályosok, még nem igen is­merik gyakorlatból a „mező- gazdasági állatokat“, mivel ta­nulni szándékozik, meg is kér­dezte: — Ugye anyukám, ezeknek nincs külön pohárkájuk? — Nincs, Tibikém, ezek' még cucliznak. — És ezek is teát kapnak pirított kenyérrel, ha összefut a tej a forralásnál? — Ejnye fiacskám... Látod, hogy döfködik anyukájukat, ezek most szopnak és nem for­ralja fel az ő anyukájuk a te­jet. A sertésektől a juhokhoz ve­zet az út. Ejnye, ejnye, ezek nek a jámbor állatoknak nincs semmi érzékük sem az „elő­kelőséghez“. Itt van például az Alsótengelici Kísérleti Gazda­ság négy kosa, az előkelő má­sodik dijat kapták, a négy anyajuh pedig elismerő okleve let kapott, de észre sem veszik a sok csodálkozót, megfoghat­ják bundájukat — oda se neki, mintha egyedül volnának a nagy hodályban. Tibiké természetesen itt is „tapasztalni“ akar. Megkérde­zi: — Mond anyukám, ezeknek is tíz kisbirkájuk van egy­szerre? — Á, dehogy, csak egy-kettő. — Miért? — Mert egyszerre nem tud­ná mind a tízet szoptatni. Jól megmondta neki... RENGETEG látogatója volt a halkiállításnak. Ez, amellett, hogy szép, érdekes, nagyon ta­nulságos is: mutatja az egész ország halászatának fejlődését. E téren megyénk eredményei sem lebecsülendők. A bonyhádi Dózsa Népe Termelőszövetke­zetnek például többtízezer fo­rint hasznot jelent évente a mesterséges hal tenyésztés. Az embereknek általában nagyon tetszettek a kövér pontyok, de a harcsák nem. Tibiké édes­anyja is megjegyezte az egyik 10—15 kilós anyaharcsára, hogy: „Jaj, de ronda állat!“ Talán mondani sem kell, hogy Tibiké édesanyja még bizonyá. ra nem evett halpaprikást. Amikor a harcsa elkezdte a száját tátogatni, a mama gyor­san kézen fogta Tibikét: — Menjünk fiacskám, ronda.. Tibiké azonban nem mozdult, helyette „oktatni“ kezdte anyu káját: — Ez biztosan azért tátogat, mert meg akar fulladni, mert ebből az üvegketrecből nem tud ám kimenni levegőt szívni. Én, megvárom, kíváncsi va­gyok, hogy a többiek mit csi­nálnak a döglött hallal. Jó üzleti érzékkel rendezték meg a halkiáilítást. A hosszú folyosó, ahol a halak láthatók, halászcsárdába vezet. Itt meg lehet állapítani, hogy mi a kü­lönbség az úszkáló és a tányé­rokban lévő főtt, sült halak kö. zött. De mielőtt kiér az ember a folyosón, találkozik a paksi halászszövetkezet részlegével: pontyot, kecsegét, márnát és csukát hoztak a kiállításra — és második díjat kaptak. HA VALAMELYIK pesti főkönyvelő netalántán azt ál­lapítaná meg az útiszámlákból, hogy a kiküldöttek, instrukto­rok viszonylag gyakran járnak Tolnában, akkor gondoljon ezekre a pontyokra, kecsegék- re, márnákra és csukákra. Fel­tétlenül kapcsolat van e két „dolog“ között. A paksi ha­lászcsárdában ugyanis orszá­goshírű halpaprikást főznek és ez bizony vonzó hatást gyako­rol egynémely instruktorra, ki­küldöttre... S ráadásul a Tol­nában termett borok sem le­becsülendők. A halpaprikás pedig bort kíván, mert életé­ben éppen eleget úszkált víz­ben. És, hogy jó bor terem, azt mutatja, hogy a kiállítási áru­dákban „Minőségi bor“ jel­zéssel szekszárdi kadarkát árul nak. De természetesen nem csak a pestiek csodálkoztak a Pestre varázsolt falun, hanem a falu­siak is Pesten. Ez valósággal tapasztalatcsere volt: a tolnai­ak tanultak a szabolcsiaktól, a Vas megyeiektől és viszont. Ugyanakkor ismerkedtek fő­városunk szépségeivel, érdekes ségeivel és tapasztalatcserét folytattak a városiakkal is. A PESTI KALAUZOK pél­dául nem csak arról tudták meg, hogy sok a falusi a vá­rosban, hogy jobban kellett ügyelni a fel. és leszállások­nál, hanem arról is, hogy ke­vesebbszer kellett elmdndani: „Szabad kérem a jegyeket? Ott a sarokban, annak a kifelé néző fiatalembernek megvan már a jegye?“ A falusiak előre nyújtották a pénzt. Az egyik embernek egyötvenet akart visszaadni a kalauz. (Nem csoda, hogy a nagy zűrzavar­ban elszámolta magát). — Kö­szönöm, én csak 50 fillérest adtam, — s visszaadta a pénzt. A kalauz megköszönte és meg­kérdezte: „Hova valósi?“ (Te­hát nem azt kérdezte, hogy melyik kerületben lakik.) A kiállítás mellett a falusiak meglátogatták a pesti rokono­kat is. Jánoska már az első este „csinyt“ követett el: be­ment a WC-be és mivel ott számára több újdonság volt, fúrta az oldalát a kíváncsiság és meg is akarta tudni min­denről, hogy mi ez, az mi. Meg húzta például azt a bizonyos fogantyút. A víz erre elkezdett a „csészében“ csobogni, zu­hogni. Megijedt tőle, elszaladt és félrehívta édesanyját: — Ides, ne mondja ám meg a néniéknek, hogy kieresztettem a tartályból a vizet, majd idesapám telehordja. Boda Ferenc Német nyelvoktatás Szakadáton Pusztai emberek — Biritói jegyzetek — Milyen is a puszta? Hogyan alakult az elmúlt évek során a puszták népének sorsa, éle. te. Erre gondoltam, míg egy augusztusi reggelen könnyű homokfutó kocsival kapasz- kadtunk a paksi szőlődom­bokra vezető úton. Itt nőttem fel a közeli kisvárosban és a pusztáról mégsem tudtam többet, mint amennyit a könyvekből olvastam a pusz­tai emberek életéről. A kanyarban elmaradt mö­göttem a Duna völgye és a feltámadó északnyugati szél száraz homokot kavart a ke­rekek alól. Valahogy úgy voltam én eddig a pusztával, mint az egyszeri vándor, aki nagy utat végigrótt és amikor kérdezték tőle, mit látott a világból? — gondolkozott és végül is rádöbbent, hogy az országút kilométerköveit job­ban ismeri, mint az út mellett lakó embereket, szokásokat. Jártam erre nem egyszer, ám Biritóból ezideig csak az út- széli akácerdőt láttam — nem többet. A régi, a tíz év előtti puszta életéről, a közös konyhán szorongó cselédek jajáról ba­járól sokat írtak már, most néhány röpke jegyzetben a mai pusztáról szeretnék képet adni. Úgy, amilyennek én lát­tam 1956 nyár végén. A KÖZPONT Tulajdonképpen nem be. szélhetek már pusztáról bár a régi puszta igen sok vonása elevenen él ebben az állami gazdaságban, mégsem a régi már. A kastélyhoz vezeti sa­lakos út két oldalán utca. hosszan új házak épülnek a kis akácerdő árnyékában. A régi kastély sem kastély töb­bé, hanem irodaház. Bármerre megy a látogató, rend és tisz­taság mindenütt. Távolabb, a parkon túl, hatalmas gépmű­hely — ott most kezdődik a munka. Traktorok, kombáj­nok motorjai dohognak, a ho­mokos dülőúton teherautó ka­varja magasba a port. Az étteremben a reggelit mé­rik, pálinka helyett édes tejes­kávét. A nap még alig kapasz­kodott az akácos fölé és a hő­mérő máris huszonegy fokot mutat árnyékban. — Jó idő ígérkezik mára — mondja egy csorba kalapú, borostás, alacsony keszeg em­berke aki nagy nyugalom­mal üldögél a veranda alsó lépcsőjén. — Jól fűtenek az ördögök — adom vissza a szót. — Furulázik is a kukorica, megsodródott a levele, mint a szivar... Hiszen ha nem szórtunk volna alája szupert, már ördögé lenne az egész. — ...S' hogy élnek ide- kint? Az öreg sunyin végigmért. — A ' minisztériumságból kérdezi? — Nem ... Amolyan láto­gató vagyok itt. — Az más, akkor a valósá­got mondom. Nem értettem és nyomban meg is kérdeztem az öreget, hogy mi különbség lenne a válaszában, ha mondjuk, a „minisztériumságból kérdez­ném’’. — Maga még nagyon pely­hes — oktatott — ... Ha a minisztériumságból jönnek és faggatják az embert, akkor panaszkodni kell a keresetre, hogy többet adjanak... de maga más, mi a fenének pa­naszkodnék magának ami­kor maga úgyse tud azon se­gíteni, azér a valóságot mon­dom — jól megvagyunk... A kereset is megjárja, mer ami. óta a pesti doktor asszony van itt, rend van, munka is van ég pénz is van ... — Még akkor is ha maga itt ücsörög? — Hivatalból vagyok én itt — mondta erre sértődötten — várok valakit. — És git vár báttyó? — Az igazgatónőt. AZ IGAZGATÓNŐ Megvallom, nekem seho­gyan sem tetszik ez a mi „női egyenjogúságunk”. Valahány­szor e szót olvasom, vagy hallom, az egyszeri pap tör­ténete jut eszembe, aki vizet prédikált és bort ivott és az az érzésem, hogy az elmúlt években mi is így jártunk. — Túl sokat beszéltünk a nők egyenjogúságáról és a gyakor­latban annál kevesebbet tet­tünk a régi előítéletek elosz­latásáért. Szoknya, nadrág alapon mértük és társadalmi életünk igen sok területén még ma is így mérjük az em­beri képességeket. Nem aka­rok általánosítani, de mégis csak elgondolkoztató hogy a kormányban egyetlen nő mi­niszter van, hogy a több, mint félezer állami gazdaság igazgatói között mindössze kettő nőt találunk, pedig a képességek alapján vizsgálva a helyzetet, legalább annyi rá termett (ha nem jobb!) nő ve­zetőt találnánk, mini. férfit. Erre gondoltam, inig az igazgatói iroda egyik sarká. ba húzódva, figyeltem a gaz­daság igazgatója — Sz. A. munkáját, aki az óreg pusztai szavai szerint rendet terem­tett itt. Másfél évvel ezelőtt jött Pestről ide a „pusztára” és a másfél év alatt ez a töré­keny asszony rendet tetem- tett. Többmillió forintos adós­sággal vette át a gazdaságot, amely annakidején hírhedten a legrosszabbak közé tartozott a megyében és ma már az el­sők között van. Egymásután jönnek az em­berek, a puszta egyszerű dol­gos emberei: a megyei igaz­gatóság beruházási szakem­berei, csoportvezetők és pa­naszos asszonyok, írnokok és traktorosok. Tömören be­szélnek, a lényeget mondják és türelmesen várakoznak a válaszra. Meglátszik az arcon, kit tisztel igazán és kit csak muszájból valaki. Vizsgálom az arcokat, — ezek itt mind komolyan veszik amit man. danak és mind Sz. A.-tól vár megnyugtató válaszra. Köz­ben cseng a telefon: — Mi van a juhokkal? — hangzik a kérdés. Néhány rövid tanács és máris a kömlődi részesara. tők jönnek. Azt kérik, hogy odahaza a malomban kapják meg a részüket, ne kelljen ilyen messziről cipekedniök. — Még ma elintézem ... És a részesek megnyugodva men­nek dolguk után. Ha ez az asszony megígérte, akkor el is intézi, mert olyan a híre a tizenhat kilométer hosszú határban. Alig csukódik mögöttük az ajtó, jön az üzemvezető. Rö­vid tanácskozás az időszerű feladatokról. Még a végére sem érnek, újabb érdeklődő kérdezi: — A Vizi bácsi elő­legét egyben vonjuk? — Nem! Részletekben... — Mi legyen a borsóval? ... — Átkeli tölteni, szemetet nem küldünk, mit szólnánk, ha mi ilyet kapnánk... És így tovább két órán ke­resztül egy perc megállás nélkül. Tíz órakor előáll a kocsi. — Most megmutatom magának a gazdaságot — mondja: Érdemes megnézni! — Igen — bólintottam és magamban arra gondoltam — nem az számít, férfi vagy nő ... Rátermett jó vezető-« vagy sem ... (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom