Tolnai Napló, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-12 / 190. szám

1956 AUGUSZTUS 12. TOLNAI NAPLÓ 3. Felelősség a fiatal szakemberekért Kanacsi tapasztalat Kezdeti jó eredmények... Beszélgetés az állami szervek munkájának egyszerűsítéséről a kakasdi tanácsházán A fiatalemberek, amikor ki kerülnek az egyetemről „doku­mentummal" a zsebben, tele vannak akarással, tettvággyal, tervekkel és fellélegzenek, hogy végre megvalósíthatják álmai­kat, amiért hosszú éveken ke­resztül tanultak: gazdálkodhat­nak. termelhetnek és nem utolsó sorban felvetődik bennük a gon­dolat, hogy itt az Ideje csalá­dot alapítani. Valósággal öröm­mámorban úsznak, amikor meg­kapják az első kinevezést, s hó végén felveszik munkájukért az első fizetést. Persze néhány hónap alatt az is kiderül, hogy az élet — a gyakorlati munka — nem min­dig olyan, ahogyan azt az egye­tem padjai mellett elképzelték, mert minden nap száz és száz meglepetést, nem várt nehézsé- get hoz, olyan nehézségeket' amelyek természetes velejárói a munkának. Persze akadnak olyanok is, amelyek egyáltalá­ban nem természetesek, az adott környezetből adódnak és leg­többször ezek okoznak nagy problémát az ifjú szakemberek­nek. Hogy mennyire így van, azt mutatja, ha betekintünk egy ki­csit a mezőgazdasági szakembe­rek helyzetébe. Sokat és nélkülözhetetlen dol­gokat tanulnak az egyetemen, de még nem „végzett” szakem­berek, mert hiányzik a megfe­lelő gyakorlati tapasztalatuk és MEG NEM „VIZSGÁZTÁK” a mindennapi életben. Éppen ezért továbbra Is segítségre, támogatásra van szükségük, mindenekelőtt az idősebb, gya­korlottabb szakemberek gyámo- lítására. De felvetődik a kérdés, hogy megkapják-e a szükséges segítséget ezek a fiatal, kezdő emberek, a tapasztalt „öregek­től”. A tapasztaltabbak nagy ré­sze lelkiismeretesen foglalkozik a fiatalokkal, segíti őket, de ez sajnos, nem minden esetben van így. Néhol még mindig va­lamiféle „konkurrenciát” látnak bennük, ftgy vélik, hogy „ki akarják venni kezükből a ke­nyeret”, s ezért aztán — a leg- jobbik esetben — nem segítik őket megfelelően munkájukban még akkor sem, ha az beosztá­suknál fogva kötelességük. Va­lami ilyesfajta érzés alakul ki az emberben, ha a Kanacsi Ál­lami Gazdaságban vizsgálgatja ezt a kérdést. Korell Ferenc üzemegység­vezető — nem régen végzett az egyetemen — ezt mondja: „Erő­sen foglalkoztat a gondolat, hogy benyújtom a lemondáso­mat. Képtelen az ember ilyen körülmények között dolgozni. Szeretem a szakmát, de elveszik az embernek a munkakedvét", ELŐZMÉNYEI VANNAK ENNEK Korell Ferenc nem híve az ide-oda való vándorlásnak — egy szakember úgy nem is tud dolgozni, — de végül mégis el­érkezett eddig a kijelentésig. A fő probléma az, hogy nem tud­ják megérteni egymást az igaz­gatóval, s rossz viszony alakult ki köztük. Azt már nehéz lenne megmondani, hogy mi volt az elindítója a viszálykodásnak. Egy fcizonyos: amikor üzemegység­vezető lett, nem rendelkezett még sokéves tapasztalattal és a fáradozása mellett is követett el hibákat. Néha elkerülte fi­gyelmét egész kicsinek látszó do­log, különösen a munkaszerve­zésnél voltak kifogásolni valók. Előfordult, hogy nem tudta megmondani, hol mit csinálnak a fogatok. Így aztán valami olyasfajta nézetet alakítottak róla, hogy a gazdálkodásnak még az elemi iskoláját sem járta ki. Kétségtelen hibás volt Ko­rell Ferenc, a mulasztásokat sen­kinél sem lehet elnézni, de ami az ilyen dolgokat követte, az mégsem volt megoldás. Az igaz­gató ledorongolta úgy Korellt, hogy alig állt meg a lábán — a türelmes segítés helyett. így aztán Korellnek a bizalma is megingott az igazgatóban, már- már valósággal „remegett”, ha látta, hogy jön az üzemegység­be, mert tudta, hogy talál va­lami kifogásolni valót és „leto- lás” lesz a vége. AZ EGYIK ELINDÍTÓJA kétségtelenül ez volt. A másik — amint mondják — a beosz­tott szakemberek egy panaszt írtak a felsőbb szerveknek az igazgató ellen, mivel szinte va­lamennyien kifogásolták az igaz­gató nyers, piszkálódó modorát. A levél aláírói között volt Ko­rell Ferenc is. ügy mdndják, ettől kezdve nincs maradása Ko- rellnak az igazgató előtt: piszká- líódás, ledorongolás. Több ve­zető szakember már felmondott s elment a gazdaságból és félig idejutott Korell is. Nem lehet egyetérteni az ilyen „nevelési” módszerrel. Arról nem is be­szélve hogy az igazgató — Szabó László elvtárs •— azzal vigasztalja magát: „örüljön, hogy nem állítottam bíróság elé.” Azt azonban még egyszer sem hallotta Korell Ferenc az igazgatótól, hogy elismerte vol­na azt, amit jól csinált. Pedig sok feladatot eredményeben ol­dott meg, és ezt figyelmen kí­vül hagyni, állandóan csak ra „hibákon” rágódni — piszkáló- dás-izű módszer. MÁSHOGYAN KELLETT VOLNA az igazgatónak bánni Korellal, mint fiatal, tapasztalatlan szak­emberrel. Ezt éppen a főagro- nómusnak, Bercsényi Bélának a példája mutatja, ö türelmesen tanítgatta, magyarázgatta as* egyes „szakfogásokat” a napi munka közepette igyekezett át­adni neki saját, jól bevált mód­szereit és ami nem is volt hiába­való a fáradozás, Korell elfo­gadta a tanácsokat, hasznosította azokat, ma sokkal jobban végzi a munkáját, mint mondjuk fél évvel ezelőtt, hibái még ma is vannak, de egyre önállóbban tud dolgozni. Az igazgató gyakorlott szak­ember. érti a gazdálkodás min­den csinját-binját, állandóan va­lami új, jobb módszer beveze­tésén töri a fejét, és a gazda­ság növekvő eredményei nyilván nem kis mértékben az ő mun­kája révén jöttek létre, de több emberségre, megértésre van szükség részéről ahhoz, hogy munkatársai bizalma megerő­södjön iránta és főleg, hogy ta nuljanak, tapasztaljanak, jő szakemberekké váljanak a kez­dők. A cél közös: növelni az eredményeket és ehhez nélkü­lözhetetlen a szakember-után­pótlás biztosítása, a fiatal, kez­dők nevelése. Ez kötelessége minden gyakorlott vezetőnek. Jónéhány héttel ezelőtt, pon­tosabban június 9-én megjelenő lapunkban írtunk a Miniszter- tanácsnak az állami szervek munkájának egyszerűsítéséről, megjavításáról szóló határozatá­nak visszhangjáról Kakasd köz. ségben, Tempfli Ferenccel, a ta­nács végrehajtóbizottsága titká­rával folytatott beszélgetés alap­ján. Akkor arról beszélt, hogy nagy örömmel vették a határo­zatot, amely előrevetítette, hogy nagyobb önállóságot kapnak a községi tanácsok, valamint az ügyvitel egyszerűsítése terüle­tén komoly mérvű változások történnek. Az elmúlt napokban ismét fel­kerestük Tempfli Ferencet abból a célból, hogy megtudjuk, az elmúlt idő alatt történt erőfe­szítések milyen eredménnyel jár­tak. Legnagyobb örömünk az — mondotta a beszélgetés alkal­mával, — hogy igen komolyan érezhető már az egyszerűsítés. Néhány példát is felsorol erre Tempfli Ferenc. Elmondja, hogy míg az első beszélgetésünk előtt a járási tanács minden osz­tályától külöri- külön kapták a végrehajtó bizottsági határoza­tokat, addig most egyben kap­ják meg. Ez már komoly mér­tékű egyszerűsítés, s ha ezt szá­mokkal akarjuk bemutatni, any- nyit jelent, hogy azelőtt 20— 25 ilyen iktatásra, válaszolásra köteles irat jött a tanácshoz, ad­dig most egy-kettő. Az előbb említett sok akta majd az egész napját vette el a tanács dolgo­zóinak, míg most ezek elintézése egy-másfélórát vesz igénybe, s utána lehet nyugodtan dolgozni tovább. — Nagy megelégedésünkre szolgál az is, hogy a párhuza­mos jelentések is lényegesen ke­vesebbek, mint azelőtt Voltak — mondotta a továbbiakban. Ezt is mindjárt példákkal tá masztja alá. — Azelőtt például a vetésjelentéseknél, nemcsak a mezőgazdasági osztály adott ki rendelkezéseket és arra jelen­téstételi kötelezettséget, hanem időnként a járási tanács végre­hajtó bizottsága is. Igen örven­detes, hogy ez megszűnt, hiszen sokkal hamarabb, kevesebb idő­veszteséggel, kevesebb költség­gel, kevesebb fáradsággal köz­vetlen a mezőgazdasági osztály­tól bármikor megkaphatja a végrehajtó bizottság. Ugyanezt lehet mondani az aratás-csép- léssel kapcsolatosan is. — Ez tehát egyszerűsítés, de ésszerű­sítés is, — teszi hozzá moso­lyogva. Amint beszélgetünk, kitűnik azonban, hogy nagyobb hord­erejű kérdésekben még nem tör­tént döntő változás. —- Lehető­ségünk azonban erre is meg­lesz, s éppen ezért örülünk — mutatja a Minisztertanács leg­utóbbi határozatát, melyek a tanácsok pénzgazdálkodási és költségvetési hatáskörének ki- szélesítéséről, valamint a pénz- gazdálkodás egyszerűsítéséről szól. — Ez egyik legégetőbb kérdésünk, s bár még csak kör­vonalazza a -tanácsok nagyobb hatáskörét, de már előrevetíti, hogy milyen jelentős lesz, ha a várt végrehajtási utasítás is mi­előbb megjelenik. Mégegyszer megismétli bú­csúzóul, hogy a határozat nagy vonalakban körülírt irányelvei nagy megelégedést keltettek kö­rükben és a végrehajtási utasí­tás megjelenése után sokat fog jelenteni a községi tanácsok ön­állóságának növelésében. (i—e—) Beszélgetés a Központi Vezetőség határozatáról Németh Ferenc elvtárssal, a cikói pártszer­vezet titkárával beszélgettünk tegnapelőtt a Köz­ponti Vezetőség 1956. július 18—21 -i ülésének határozatáról. Elsősorban arról érdeklődtünk, ho­gyan fogadták a falu dolgozói a párt határozatát. — Nagy megelégedéssel fogadtuk a Központi Vezetőség határozatát — mondotta többek kö­zött, — s ez szinte rögtön észrevehető volt a falu dolgozóinak munkáján is. Az előző évek­nél nagyobb lendülettel, jobb hozzáállással ment a munka az aratás, cséplés területén. Ezután arról beszélt, hogy ezt a lendületet még fokozta, hogy a pártvezetőség a Központi Vezetőség határozatát és az abból adódó felada­tokat mindjárt megtárgyalta, s ennek alapján javaslatot tett a falu életében történt visszássá gok kiküszöbölésére. Voltak ilyenek Cikőn is, hi­szen több olyan középparaszt van a faluban, akiket jogtalanul mellőztek eddig, hogy bele­szóljanak és tevékenyen részt vegyenek a falu fejlesztésében. A Központi Vezetőség is megállapítja határo­zatában, hogy a Szovjetunió Kommunista Párt­jának bátor lépése a személyi kultusz káros kö­vetkezményei feltárására és teljes megszűnteté­sére súlyos tehertételtől szabadítja meg a nem­zetközi munkásmozgalmat, s a nemzetközi mun­kásmozgalom további virágzásához vezet. A Központi Vezetőség határozata is ilyen módon erősíti, még nagyobb erőfeszítésekre és tettekre teszi képessé a falusi alapszervezeteket is. Amint Németh Ferenc elvtárs beszédéből kivesszük, ők is elsősorban a pártegység, a pártszervezet erő­sítését tartják legfontosabb feladatuknak a ha­tározatban foglaltak végrehajtása során. Erre már komoly lépéseket Is tettek. A pártszervezet­ben is voltak olyanok, akiket néhány évvel ez előtt, mert véleményüket, az egyes helytelen in­tézkedéssel kapcsolatban a helyi vezetők sze­mére merték hányni, kizárták a pártszervezet tagjainak sorából. — így volt ez Bíró Dávid elvtárs esetében is, — mondotta Németh Ferenc elvtárs. — Ennek az esetnek külön érdekessége, hogy akkor tör­tént a kizárása, amikor engem éppen felvettek a párttagok sorába. Ügyének alapos megtárgya­lása után a járási pártbizottsággal közösen elég­tételt adtunk Bíró Dávid elvtársnak, s eredeti tagsági idejével visszavettük a pártba. — Jellemző Bíró elvtárs magatartására, hogy nemcsak további jó munkájára tett Ígéretet, ha­nem az elmulasztott — nem saját hibájából — tagdíjainak befizetését is megígérte. A Központi Vezetőség nagy feladatokat ró a falusi alapszervezetekre a mezőgazdaság szo­cialista átszervezése területén is. Ennek felada­tait is megtárgyalták a cikói kummunisták. — ügy dolgoznak — tolmácsolta Németh elvtárs véleményüket, hogy községük, mely 50 száza­lékban már termelőszövetkezeti község, egészen az legyen. (—sz—e—) Az ember sok mindennek le_ hét fül- és szemtanúja, ha beül egy röpke félórára valamelyik vendéglőbe, étterembe, kert- helyiségbe. A legkülönbözőbb típusú emberek térnek be az ilyen helyekre — szórakozni, s tegyük hozzá azt is, hogy ki-ki a maga módján szórakozik. Az egyik azért, megy, hogy táncol­jon a másik azért, hogy két po­hár sör mellett ,jó’ zenét hallgas son és szinte majdnem minden alkalommal akad olyan asztal_ társaság is, ahova a pincér alig győzi hordani az italokat s min­den egyes pohár után hangosab­ban beszélgetnek borgőzösebb lesz a hapgjuk. Végül már nem is az ember beszél belőlük, ha­nem a bor. A beszédtéma: az egyik a legintimebb családi ügyeit meséli el „csak nekik”, hogy ő micsoda remekbeszabott férj, hét faluban sem lehet pár­ját találni, a másik „magasabb” politikai magyarázkodásba kezd, ő „biztosan tudja, hon­nan fuj a szél” mert van egy ismerőse, akinek a sógora az első világháborúban megjárta fél Európát és az: is megmond­ta ..., a harmadik azt elemzi „tudományos szinten” hogy miért nem lehet kijönni az osz­tályvezetőjével, meg a központi instruktorával. Ez már a szesznek a hatása, annak a bizonyos „felesleges” pohár bornak. — Pincér kar-karrtárs! Még- egyszer ... Abból az előbbiből... A „pincér-karrtárs” egy ki­csit gondolkodik, körülnéz, lát­ja, hogy a vendégek már na­gyon unják a társaság zagyva hangoskodását, de azért még hoz egy pohárral, hátha utána már ők is megelégelik és elmen nek. Célzásképpen meg is jegy­zi a társaságnak: Fogytán az italunk. * De két perc múlva ismét fel­harsan az ismert hang: — Pi-pincér ... kar.. .kar- társ. Ha van még a ho-hor-hor- dó f enekén... — Az illető hát­ravágja magát a széken, majd­nem letörik a szék karfája s maga is majdnem az asztal alá gurul. — Gye-gyerekek ha most a Szu-szu-zezi-csatorná- nál kitör valami, lehet itt reha- bi-bizáció.... — Ne haragudjanak kedves vendégeink — mondja a pincér, erőltetve az udvariasságot (ért­hetően) — önöket már nem szol gálhatom ki. — Mi-micsodaaa? Én, hogy ittas? Egy „felesleges66 pohár hor . . . — Kérem, rendelet van rá, jó éjszakát kívánok — s ezzel tá­vozik. Erre az egyik utána vág. ja a poharát, úgyhogy az ezer­felé törik, s természetesen min­denki megbotránkozik. A pin­cér visszamegy hozzájuk ere­jénél fogva kiiódíthatná az aj­tón, de minek csináljon még nagyobb botrányt. Nyel egyet és ismét udvarias hangot eről­tet: — Legyenek szívesek, visel­kedjenek tisztességesen és hagyják el a helyiséget. — Mi-micsoda? Tudja ... mi... mi... ki vagyok én? Én, tudja, hogy én — érti? — én vagyok az á-á-állami gazdaság­ban a... Vegye tudomásul. — Ide a panaszkönyvet. Majd én megmutatom. A do-dolgozókkal így bánni. A pincér, mit tehet más:, elő hozza a panaszkönyvet, ceruzát is ad hozzá, „hősünk” pedig „majd megmutatja ...” Először arra az oldalra akar írni, ame­lyikre már írtak. Figyelmezte­tik. Forgatja a lapokat, végül kiköt az utolsó oldalon, „maga­biztosan” megfordítja a köny­vet és „ír”. Persze ahhoz, már nincs ereje, hogy egy értelmes szót leírjon, mint az értelmet­len hároméves kisgyerek, tele ákombákomozza az oldalt sőt, még fordít is. Végül hazamegy valami ismerése unszolására az egész társasággal együtt. De másnap délelőtt ismét megjele­nik, bűntudatosan megy a pin­cérhez, kéri a panaszkönyvet, megkeresi tegnap esti „alkotá­sát”. Elpirul, nyakig vörös lesz az arca. — Pincér kartárs — szól vé­gül —■ nem lehetne valahogyan eltávolítani innen ezt a lapot? A pincér leülteti, beszélget vele. Úgy látszik hatással lesz rá. Azóta, ha be is tér ide azt a bizonyos „felesleges” pohárral nem issza meg. Másnap új vendégek jönnek. Az egyik majdnem ajtóstól ront be és alig tudja kikerülni az asztalokat. Egyenest a pincér­hez megy, két kezével megtá­maszkodik a pincér vállában és magyarázni kezd: — Édes pincér . karrrtársam, tudja, de nagy bánatom van. — Bánatom! Érti? A feleségem, az a drága jó lélek — érti — itt akar hágyni. Azt mondja, hogy nem bírja ki mellettem. Hát te­hetek és arról? Mondja édes pincér kartárs, mit tegyek? — Talán jobb lenne, ha haza­menne és megvigasztalná a fe­leségét. — Én haza? Megvigasztalni? Azt sem tudom hol áll a fejem a nagy gondoktól. Hozzon egy po-hár-kával, tudja, abból a rrrizlingből... Mit tegyen - pincér? Ha mindjárt kiküldi, — felbőszíti és ismét botrány lesz. Talán tü­relemmel tovább lehet jutni. Egy decis poharat félig hoz ne­ki borral. De ez kevés, ki akar­ja borítani: — Már a pincérek is ellenem vannak, micsoda disznóság. — Erre odamegy az egyik vendég­hez, akit talán életében sem látott: — Maga értelmes embernek látszik mondja, lehet ilyet; csinálni ebben a demokrrráciá. ban, a dolgozókkal. — Tovább megy a másikhoz, harmadikhoz s mindenkinek elpanaszolja leg újabb sérelmét, hogy csak egy fél pohár bort kapott és hogy mennyire nem érti ezt a demo­kráciát. — Pedig tudja kartársam — magyarázza az egyik vendég­nek, aki legszívesebben inkább dupla árat fizetne, ha megsza­badulhatna újdonsült „kartár­sától” — azelőtt ilyen nem volt. De majd megmutatom neki. Tudja kartársam, csak egy sza­vamba kerül és ... — Ugyan kérem, hagyja az ilyen dolgokat, nem 47-ben élünk. — Micsoda? Már maga is el­lenem van? Higyje el karfám sam, tudja ki vagyok én? — Csak egy szavamba kerül, érti, egy szavamba és holnap kite­szik a lakásából is, ha másho­gyan nem megy. Érti? Mert az én sógorom az ilyen ember, nem ismeri. — A vendég erre feláll, szól a pincérnek, hogy fizet. Nem azért jött ide hogy ilyen dolgokat hallgasson. — Ne menjen, édes kartár­sam! Pincér, egy litert, de ha nem, majd megnézheti magát. A pincér határozottan vála­szol: — Ittas embert nem szol gálunk ki legyen szíves hagyja el a helyiséget. — Ezzel meg­fogja a karját és kivezeti az ajtón. Hiába, sok bosszúságot okoz mindenkinek az a bizonyos „fe­lesleges” pohár bor. BODA FERENC

Next

/
Oldalképek
Tartalom