Tolnai Napló, 1956. május (13. évfolyam, 103-127. szám)
1956-05-13 / 112. szám
JrodaloM * Itlűvéázei * TLudomány Üdvözöljük a Sárköz első számát Ünnepi esemény íróknak és olvasóknak egyaránt, amikor a Sárköz első számával az első Tolna megyei irodalmi folyóiratot vesszük kezünkbe. Egy folyóirat megjelenése mindig jelentős, mert egy város, vagy megye irodalmi életéről tudósít rendszeresen és ezentúl bekapcsolódik az egész ország irodalmi életébe is. A tolnai táj, a Tolna megyében élő emberek mindig megszólaltak a magyar irodalomban. elég, ha Vörösmartyra, Garayra, Vass Gerebenre, Tolnai Lajosra és talán elsősorban Babits Mihályra utalunk, akiben élete utolsó pillanatáig elevenen élt a közelebbi szülőföld szeretete. Azonban irodalmi élet Szekszárdon eddig nem tudott kialakulni. Nem az volt a baj, mintha itt kevés tehetséges ember élt volna, hanem sok kai inkább az, hogy hiányzott az a termékeny légkör, mely az irodalmat szűk baráti társaságokból — amilyennel Vörösmarty Bonyhádon találkozott — a nagyobb nyilvánosság közkincsévé tehette volna. Megyénknek a felszabadulásig még napilapja sem volt. Az irodalmi élethez nemcsak írók kellenek, hanem olvasók is. Vörösmartyt a reformkor, 3 nemzeti újjászületés hősi korszaka avatta naggyá és népszerűvé, de a Horthy-korszak szürke, tengernyi bajjal küzdő világában Babits költészetének ereje, művészi nagysága, csak egy egészen szűk körre tudott hatni. A felszabadulással nemcsak a gazdasági erőviszonyok változtak meg hazánkban, hanem ezzel együtt a művelődésre való igény is. Míg a múltban majdnem kizárólag a fővárosra korlátozódott az irodalmi élet, a felszabadulás után megindulhatott egy egészséges irodalmi decentralizáció, amely nemcsak jogot és lehetőséget adott a vidéken élő alkotóknak, hanem egyenrangúvá tette őket a fővárosiakkal. Szükségszerű volt ez a decentralizáció, hisz az egyre növekvő igényekből táplálkozott és ugyanakkor az egész magyar irodalom nyert vele, mert egészebbé, teljesebbé és színesebbé vált tőle. Ennek az irodalmi decentralizációnak egyik megnyilatkozása a Sárköz című folyóirat is, melynek első számát most veszi kezébe az olvasó. Mit várunk a Sárköz-tői? Elsősorban azt, hogy pontos kifejezője legyen megyénk irodalmi életének, keresztmetszetét adja annak az egyre növekvő művészi alkotó munkának, amely Tolna megyében van. Ez azonban önmagában kevés lenne. Az irodalmi feladatok nem korlátozódhatnak egy megye földrajzi határai közé. Ezért a Sárköz feladatát csak akkor tudja maradéktalanul be tölteni, ha szerves részévé válik irodalmunk egészének, ha olyan alkotások látnak hasábjain napvilágot, amelyek nélkül az egész magyar irodalom is szegényebb lenne. Azt várjuk a Sárköztől, hogy a maga vonalán minél hatékonyabban segítse pártunk és kormányunk célkitűzéseit. Lehet, hogy túl nagy igénynyel lépünk fel egy újonnan alakult folyóirattal szemben, amelyet vitathatatlanul köt az a nehézség is, hogy a megyében elődök nélkül áll. Azonban egy folyóirat munkája csak akkor lehet eredményes, ha mindenkor a legnagyobb igények vezetik, ha tartalomban és formában méltó lesz ahhoz az érdeklődéshez, amellyel az olvasók várták és fogadják. A magyar írók előtt nemesebb, magasztosabb feladatok soha nem álltak, mint napjainkban. A szocializmust építő ember szereti az irodalmat és megbecsüli íróit. Ezt a szerete- tet és megbecsülést íróink csak azzal viszonozhatják, ha olyan műveket alkotnak, amelyek méltók ahhoz a gigászi munkához, ami ma országunkban a szocializmus építéséért folyik. Ha az írók és az olvasók szándéka így találkozni fog az első Tolna megyei folyóirat hasábjain, íróink is, folyóiratunk is jó munkát végez, amit valamennyien szívből kívánunk. Szendy Pál a szekszárdi Városi Párt-Végrehajtóbizottság első titkára. „Szekszárdi képeslapok" címmel három-négy részből álló cikksorozatot közlünk, — melyben Szekszárd kulturális életét és szórakozási lehetőségét elemezzük. Segíteni szeretnénk, hogy a fiatalság ne a kocsmák és klubok dohány- füstös levegőjében találja meg vasárnap délutánonként és esténként a helyét, hanem olyan helyen, ahoi kedvére művelődhet és szórakozhat. Kérjük olvasóinkat, segítsenek nekünk. Elgondolásaikat_ javaslataikat juttassák el szer kesztőségünkbe. Különösen olyan javaslatokra lennénk kíváncsiak, amelyek a helyi lehetőségek figyelembevételével segítenék a problémák megoldását. A cikksorozatunk első részében a szórakozási lehetőségekről adunk számot. óvá mehet — mondjuk két szekszárdi fiatal — vasárnap délutánonként és esténként? Mivel tölthetik el a szabad idejüket? Mit kellene tenni, hogy a fiatalság ne a Csemegebolt sarkánál, vagy a fő útvonal kétszáz méteres szakaszán találja meg a „szórakozását’’? A városi kultúrház, a többi kultúrotthon és a DISZ-he- lyiség jöhetne számításba, de csak jöhetne. Maradjunk meg a feltételes módnál. Mert mi a helyzet még manapság is? A városi kultúrház sem vasárnap délelőtt, sem vasárnap délután, ugyanígy a városi DISZ-bizottság helyisége sem, nem nyújt meg felelő művelődési és szórakozási lehetőséget a fiatalság számára. Nem beszélve természetesen a hétköznapok — „szürke” estéiről. Vasárnap esténként a városi kultúrház vezetősége rendez ugyan egy- egy bált, de az is milyen ... Hova mehetnek tehát a fiatalok? Nincs más választásuk, mint beszorulnak a kocsmák és klubok, valamint a cukrászdák füstös levegőjű helyiségébe. ... Pergessük vissza néhány hónappal az idő kerekét és kövessük nyomon két szórakozni, művelődni vágyó fiatal útját. Úgy gondoljuk, nem szükséges nevükön nevezni őket, hiszen olyan általános jelenség, hogy egy fiú udvarol egy leánynak és szórakozni szeretnének. Március eleje van. A tél tehát már elmúló- ban, de a tavaszi meleg még valahol messze, nagyon távol. Sétálnak az utcán. Elhaladnak a hármashíd mellett. A város belseje felé igyekeznek. Eljutnak a Garay-térre, befordulnak az üzleti sorra. Elsétálnak néhányszor az üzletek kirakatai előtt, némelyiknél meg is állnak, megszemlélik a ruhákat^ a cipőket, az árakat. Ráérnek. Vasárnap délután van. Végre bemerészkednek a parkba, ott is végig sétálnak egyszer-kétszer. De unalmas az utcákat róni és a még kopasz fákat nézegetni. El kellene menni valahová. — Igen, ezt gondolják. De hová? A fiú töri egy darabig a fejét, hogy hová ig mehetnének, végre úgy dönt, hogy betérnek a park melletti cukrászdába, mivel az a legközelebbi. Helyet foglalnak egy kis asztalka mellett és a fiú feketét rendel. Kevesen ülnek a cukrászdában, de akik ott vannak, azok is egymásután szívják a cigarettákat. Unatkoznak. — A helyiség sívár, az egyik sarokból zeneszó hallatszik, a rádió sugározza. A fiú látja, hogy itt nem sok keresnivalójuk van fizet és elhagyják a helyiséget... A Széchenyi-úti cukrászdába menjenek? Minek? Kicsi, alig van benne pár asztal és szék. fMJ snjünk a Sörkertbe — invitálja a fiú a lányt. Betérnek hát oda, mivel ez a leglátogatottabb.A terem túlzsúfolt, lesni kell, hogy valaki távozzon és lecsaphassanak egy asztalra és két székre. — Végre sikerül. Elhelyezkednek s a fiú feketét hozat. Halkan csevegnek és jóízűeket nevetnek, telik az idő. A dohányfüst már oly sűrű, mint mondani szokták, vágni lehetne. Ventilátor, ami megoldaná a szellőztetést, nincs... A rádió bömböl. Hol fiatal fiúk, hol meg fiatal lányok csavargatják recseg-ropog. A pesti adó szívküldit sugároz. Sokan szeretnék hallgatni... de nem lehet. Most az éter hullámaiból amerikai jazz hangja it fogja fel a rádió: zörögnek a rumbatökök, taktust ad a dob, egy-egy piszton vadul belerikolt. Ugyan, ki kíváncsi az ilyesmire ... 11 lyen egy szekszárdi va“ sárnap délután. Akik kiszorulnak a cukrászdából, azok az utcát róják céltalanul A DISZ-helyiségben két, vagy négy ember ping-pongozha- tik, a többiek meg tanácstalanul és tétlenül szemlélhetik játékukat. Elmehetnek még esetleg moziba. De ez a mozi-dolog is olyan szerencsétlen megoldás, hogy egy- egy filmet kénytelen a vállalat vezetősége négy-öt napig futtatni, ha mindenki, aki sze réti a filmet, látni akarja. — Fiatal barátaink olyan helyzetbe kerültek, hogy már meg tekintették az előadást és így ide sem mehetnek. ... Beesteledett. — Ugyan merre, s hova tartanak fiatal ismerőseink? A vasúti vendéglőbe talán,? Nem, oda bizonyára nem mennek. Távol van, alig lézeng benne egy-két ember, s egyébként is komor és barátságtalan kinézetű ven déglő. Egy hegedű és egy harmonika bús hangjainak kedvéért betérni ide nem érdemes. A Béke étterembe talán? Nem, oda se. Ivászatra alkalmas hely, de ... Marad tehát a szórakozóhelyek közül a Szabadság Étterem és a nemrégiben nyilt Kiskulacs. iatal barátaink a Szabadságba nyitnak be. A szálló nagytermei vasárnap esténként általában megtelnek. Nehéz asztalt találni, amely még nem foglalt. Csorba Géza és zenekara nagyszerűen játszik: Szép magyar nótákat, klasszikus számokat és tánczenét egyaránt. Táncolásra azonban nem nagyon lehet gondolni, néhány táncospár akik mégis mindenképpen tán" colni akartak ezen az estén, az asztalok között szoronganak. Ismerőseink is hasonló helyzetbe táncolnak végig néhány táncszámot. — Menjünk talán a Kisku- lacsba — szól a fiú. A leány helyesli a gondolatát és egy házzal ismét tovább állnak. Kedves hely a Kiskulacs, egy hibája van csak, hogy a Szabadságnál legalább négyszerié kisebb a terme. Persze, itt is zsúfolásig telve van a terem. a hegedű és zongora dallamára néhány pár tangót táncol. De hogyan? Vigyázni kell amikor jön a pincér, vigyázni kell, amikor valaki a hátsó kijáraton távozik. Egyszóval, kicsi ez a helyiség. Szabad hely amúgy sem akadt, így hát a fiú és a leány megindulnak az éjszakában a városi kultúrházba. Itt a következő kép tárul a szemük elé: általában, kevés kivételtől eltekintve, csitri lányok és kamasz fiúk ropják a táncot. — Barátaink ahogy megjelentek, úgy el is távoztak s csak az utcán állapították meg, hogy a mai napjuk sem sikerült. Mászkálnak egyik helyről a másikra és a pihenés, valamint a kellemes időtöltés helyett bosszankodásban és fáradtságban volt részük. Pedig hát, egy héten egyszer ez az egyetlen pihenőnapjuk, mert mindketten dolgoznak. [Ilyen egy vasárnap dél“ után és este Szekszárdon. KOVÁCS J.—BUNI G. (Jövő vasárnapi számunkban folytatjuk.) rr Törők világ Oesényben a Sörös család szomorú sorsa Tolna megye a mohácsi vész előtt a mainál sokkal nagyobb határok közt, félezernél is több lakott helyet számlált, de a török hódoltság végeztével alig maradt néhány olyan falu, amelyikben őslakosság átvészelte a századok viharát. Ez utóbbiak közé tartozott néhá- nyadmagával öcsény község is, melynek lakossága a kedvező természeti viszonyokat kihasználva szilárdan megvetette lábát ősi földjén. Az alábbi megható történet, melyben a haza- szeretet, a szülői szeretet és az egykori falu közösségi érzése szól hozzánk, megrázó példáját adja annak a sok-sok családi és egyéni tragédiának, melyeknek összessége eredményezte magyar népünknek szinte példátlanul álló pusztulását. Az 1682. évben történt, hogy az Őcsényben lakó Sörös András telkes jobbágynak legidősebb fia, ifjú Sörös András fegyvert fogott a törökök ellen. Nagy esemény volt ez a falu életében, hiszen már több mint 100 éve élt a török uralma alatt fizette az adót és megszokta az engedelmességet, hogy ezeknek árán megválthassa békéjét és nyugalmát. Nagy szorongás és félelem lett úrrá a családon és a falun if j. Sörös Andrásnak fegyverforgatása miatt, mert e cselekedete az annyi szenvedés és megalázás árán megvásárolt bé kének és nyugalomnak a legsúlyosabb veszélyeztetését jelentette. Ezt a aggodalmat és félelmet az sem csökkentette, hogy a hadbavonult ifjú katonáskodása közben megbetegedvén, kénytelen volt szüleihez a faluba visszatérni. Atyja, hogy a mindnyájukat fenyegető nagyobb veszedelemnek elejét vegye, a szekszárdi török parancsnoktól, a bégtől, öt talléron megváltotta fiának szabadságát, megtetézvén a váltságdíjat azzal az ígérettel, hogy fejét adja abban az esetben, hogyha fia mégegyszer fegyvert találna fogni a török ellen. A család és a falu által egyaránt engedetlennek tekintett fjú azonban, alighogy felépült betegségéből, ismét fegyvert fogott a törökök ellen és veszélybe sodorta családját és faluját egyaránt. A szekszárdi bég hamarosan megtudta, hogy mi történt és megtorlásul elfogatta a fiú apját és súlyos tömlöcre vetvén tudatta vele, hogy fia cselekedetéért nyársra húzatja. Az őcsényiek azonban nem hagyták veszni hűséges jobbágytársukat. Addig könyörögtek a szekszárdi bégnek, amíg ez 22 tallér újabb váltságdíj ellenében szabadon nem engedte idős Sörös Andrást. így váltották meg közös erővel és akarattal mindnyájuk szabadságát és nyugalmát a kegyetlen szekszárdi bég hatalmaskodásával szemben, örömük azonban nem sokáig tartott. A törökök ellen ví tézkedő ifjú Sörös András nemsokára súlyos sebekkel terhelten a szekszárdi bég fogságába esett, ahol sebeinek gyógyításáért az egyik török borbélynak, az akkori idők tábori orvosának kilenc tallért kellett volna fizetnie. A szekszárdi bég ekkora már 123 tallérra emelte fel váltságdíját és így kettőjüknek immárom 132 tallérral tartozott élete válságáért. Nem csoda, hogy e hatalmas összegű sarc megfizetésére nem tudott idegen kezeseket találni. A családját egyszer már veszélybe döntő, de harci készségét fékezni nem tudó ifjúnak nem maradt más választása, mint újra atyjához folyamodni kezességért. „Édesatyám... légy kezes érettem két hétig, míg- len Veszprémből sarcomat meg hozom.“ Az atya pediglen rab fiának szavára azt felelte: „Fiam, elhagytál te engemet. Nem akarnám velem együtt megmaradott három fiammal és feleségemmel rabbá tennél.“ Az atya ellenvetésére a fia es- küvéssel fogadta, hogy az érette vállalt kezességért nem hagyja elveszni atyját. Miként az írás mondja, ezen az erős esküvésen az atya megkeseredvén megmaradott fiával, Jánossal, Györggyel és Istvánnal és a maga feleségével együtt kezes lett a rab fiáért. Ezután az atya és a fia közt lezajlott és ma alig érzékelhető szörnyű vívódás után a fiú — bizonyára jó reménységekkel eltelve — elindult Veszprémbe sarca meg szerzésére, míg édesatyja — vele teljesen ellentétben súlyos aggodalmakkal terhelten — visszatért lakóhelyére, öcsény- be. Eltelt két hét, három hét és ifjú Sörös András nem tért vissza többé. Ekkor a most már a családjáért is szorongó idős Sörös András útra kelt Veszprémbe, hogy megkeresse engedetlen fiát. Útja nem járt eredménnyel, mert fiának Vesz. prémben élő feleségétől megtudta, hogy várva-várt fia a hajdúkkal együtt táborba szállt ismét a törökök ellen. Idős Sörös András megtért tehát Veszprémből övéihez Öcsénybe és így szólt hozzájuk: „Jaj, rabok vagyunk, mert a rabfiam magát hiteha- gyottá tette, s fegyvert kötött.“ Nem is várta meg, amíg a szekszárdi bég érette küld, maga ment el hozzá. Természetesen nem merte megmondani a bégnek az igazat és azzal próbálta mentegetni a fiát is, magát is, hogy fia a betegség miatt nem tudott határidőre megtérni sarcával, de mihelyt felgyógyul, rögtön rendezni fogja a váltság díját. A szekszárdi béget azonban többé nem lehetett félrevezetni — bizonyára tisztán látta a való helyzetet — és idős Sörös Andrást fiáért tüstént tömlöcbe vetette. Most már nemcsak Sörös Andrásnak, de az egész családjának az élete forgott kockán az elvállalt kezességért és a megtorlástól nem ok nélkül rettegett az egész falu, Sörös András vigasztalan helyzetében utolsó reménységként a nagy családhoz, a falu közösségéhez fordult segítségért, hogy vállalják el érte a kezességet addig, amíg minden vagyonkáját bármilyen áron értékesítve váltságdíját meg tudja fizetni. Az őcsényiek vállalták a kezességet. így adta el Sörös András az annyi munkával szerzett vagyonkáját családja életéért és a falu nyugalmáért fele áron és pedig hat ökröt 30, két karika bort 40, tizenegy hízottsertést 22 tallérért és még egyebeket is, de még így is köl csőn kellett kérnie 12, illetve 4 tallért két őcsényi asszonytól. Sörös András szomorú sorsa ezzel még nem ért véget A váltságdíj megfizetése után teljes szegénységre jutván a család, a megmentett három fiú addig könyörgött atyjának, míg aztán ismét útra nem kelt Veszprémbe, hogy megkeresse hűtlen fiát és az elveszett sarcot. Útjában utolérte végzete: tolvaj rácok megölték. Az elveszett fiú és testvér többé nem került elő és odaveszett a családnak feje is a török miatt, így tanúsítják mindezt az akkor élt községi esküdtek; Ágoston András, Berekaly György, Péterfy István, Nagy István, Deák István és Osbárt Mihály községi főbíró, Sörös Andrásnak egykori kortársai 32 évvel későbben, az 1714. esztendőben. A hazaszeretet, a szülői szeretet és a falu közösségi érzése meghatóan szép összeütközésének megnyilvánulásait szemlélhetjük e szomorú történetben, mely egy család tragédiáján keresztül is mutatja azt a nehéz és küzdelmes sorsot, amelyet a magyar népnek századokon keresztül át kellett élnie. Dr. Hadnagy Albert mmiámiképeslapok
