Tolnai Napló, 1956. február (13. évfolyam, 27-51. szám)
1956-02-05 / 31. szám
195«. FEBRUÁR 5. TOLNAI NAPLÓ 5 A szekszárdi borvidék helyreállításáról „A szekszárdi bikavér orvosságnál többet ér, aki issza hót- tig él’’ —• így ír a szülővárosa világhírnevét megalapozó vörösborról a költő. Valóban ezt a szikrázó rubintszínű, édeskés, kesernyés, mandulaízű, fűszeresillatú bort, melyet a szekszárdi dombokon, lankákon termelnek, sok esetben orvosságnak használták. Vérré vált az ember ereiben, színt kapott tőle a sápadt bőr és csillogó fényt a szem. Nemcsak nálunk, hanem a külföldi patikákban is nagy becsben tartották a szekszárdi vörösbort, a vérszegények orvosságát. A város lakossága a történelem folyamán gyakran áldozatává vált háborúnak, vésznek, betegségnek, de a szőlők állták a sarat. A rómaiak óta tatár, török, német pusztítást szenvedett a vidék, népek pusztultak ki, de a szőlők megmaradtak, dacolva a múlandósággal. — A nyolcszázas évek végén az alattomosan támad, pusztító filoxé- ra sem tudott pontot tenni a szekszárdi szőlőtermelés végére, mert a szekszárdiak szőlő- szeretete és vasakarata legyőzte az ellenséget. Hatalmas küzdelem, tengernyi munka árán virágzó szőlőkertekké varázsolták a vészpusztította kopár dombokat. Az akkori telepítések most már elérték a végső korhatárt. Az 50—60 éves gyengén termő, öreg szőlők helyébe ismét újakat kell telepíteni. A „vérüket” már lassan csorgató, kidűlő har cosok, a jó öreg kadarkatőkék he lyébe fiatalokat, bővérűeket kell állítani, melyek újabb félévszázadig állják majd a sarat. Ennek a nagy feladatnak — megoldásáról tárgyalt az az értekezlet, melyet pártunk Tolna megyei bizottságának kezdeményezésére a Megyei Tanács VB Mezőgazdasági Igazgatósága hívott össze. A földművelés- ügyi minisztérium küldötte, a Szőlészeti Kutatóintézet munka társa, a Kajmádi Állami Gazdaság szekszárdi szőlészetének vezetője ,a szekszárdi Béke Tsz szőlészeti brigádvezetője, szakemberek, a meghívott szekszárdi szőlőtermelő dolgozó parasztok arról tanácskoztak, melyek a legsürgősebb tennivalók e borvidéknek’a réginél még szebbé-gazdagabbá tétele érdekében. A hozzászólások a gyakorlati, szakmai kérdésekkel foglalkoztak. Megvitatásra kerültek a talajviszonyok, a termelési adottságok, erózió, szőlővessző, karó, trágya, védekezőszerek, hordó, borkezelés, szőlő mintatelep, vesszőtermelő anya telep létesítése és még sok egyéb kérdés, mely végeredményben mind helyes és jó, mivel valamennyi egy a régebbinél még virágzóbb, gazdagabb szőlőkultúra kibontakozását, megteremtését célozza. Mi örömmel üdvözöljük az értekezletet, az ott elhangzott értékes javaslatokat és szeretnék azzal kiegészíteni: induljon széleskörű mozgalom a szekszárdi borvidéken nemzeti értékünk megóvása, helyreállítása érdekében. A gondolkodó, haladó szellemű szekszárdi szőlőtermelők látják a helyi termelő- szövetkezet nehéz küzdelmek arán kivívott szőlőtermelési eredményeit. Beszélnek arról, hogy a városban a Béke Tsz borai a legjobbak. Látják az állami gazdaság erőfeszítéseit a domboldalakon, a küzdelmeket a telepítési, művelési és szállítási nehézségekkel, hogy ott is bebizonyítsák a nagyüzemi szőlőgazdálkodás fölényét. — Amíg Szekszárdon száz hektóra tehető már most is az a bormennyiség, mely az egyéni termelők pincéiben napról-napra romlik, pusztul a hozzánemér- tés, a helytelen kezelés következtében, addig a tsz és az állami gazdaság pincéiben még a múlt évi rossz esztendő után is kitűnő, jó szekszárdi vörösborok érnek. Ezekről kell nekünk sokat beszélni és összefogni annak érdekében, hogy régi borvidékünk ezután települő új szőlői már a rendszeresen bőventer- melő fejlett szőlőgazdálkodás verhetetlenségét hirdesse. Pártunk vezetésével már nagyon sok nehéz feladatot oldottunk meg sikeresen. E nagy nemzeti értékünknek, a szekszárdi borvidék megóvása, helyreállítása nagy gond és nem is könnyű feladat, de meg kell birkóznunk vele és elsősorban nekünk szekszárdiaknak kell hozzáfogni szívvel-lélekkel. Ennyit jelent a gondozás „A jó bánásmód — fél takarmány.’’ Ezt tartják a tehenészek és ez az, amit legolcsóbban adhatunk. Mert csendben lenni az istállóban könnyebb, mint kiabálni. Szelíd simoga- tással irányítani a tehenet egyszerűbb, mint villanyéllel, rúgással kínozni. írja sok igazsággal Kovács György Vetéstől aratásig c. könyvében. Teljesen igaz ez, mert ha jól bánunk a jószággal és emellett lelkiismeretesen gondoz zuk, több tejet ad, mert „a tehén a ma megevett takarmányért holnap kamatostól fizet. Sőt, még kamatos kamatot is ad, — trágya formájában”. A fent leírt igazságnak voltunk szemtanúi a minap a kisdorogi Szabad Nép Termelőszövetkezetben. A múlt év decemberében a tehenek naponta 80 liter tejet adtak, és ma 50 literrel többet. Érdekesnek akkor tűnik ez igazán, ha elmondjuk azt is, hogy a tehénállomány ma is az, ami másfél hónappal azelőtt volt. Nincs változás a takarmányozásban sem, mégis annak ellenére, hogy tél van, állandóan emelkedik a tejtermelés, mert lelkiismeretes és jó a gondozó. özvegy Kerekes Pálné új tagja a tsz-nek. Munkájában arra törekszik, hogy a közös állományból a legtöbbet hozza ki. Kerekesné december 18-án lépett a tehenészetbe és a rákövetkező napokon már 10 literrel emelkedett a napi tejtermelés. A siker titka, hogy mindennap egyidőben kezdi a munkát, egyidőben végzi az etetést, itatást, fejést és nagy gondot fordít az állatok, és nem utolsó sorban az istálló tisztaságára. Múlt év novemberében havonta 2277 lit er tejet adtak a tehenek, decemberben a tej 3320 literre, januárban pedig 4083 literre emelkedett. Ami azt jelenti, hogy januárban terven felül 739 liter tejet fejt. Ezért természetesen megkapták most először — a prémiumot, ami 222 liter tejet tesz ki. A prémium felét — amit pénzben számítanak át, — most, a másik felét pedig év végén kapja meg Kerekes Pálné és Illés Antal gondozó. Érdemes tehát alapos, lelkiismeretes munkát végezni, mert annak gyümölcsét nemcsak a két tehenész élvezi, hanem a tsz valamennyi tagja, mert a tehén hasznából ők is részesülnek. A múlt évben átlag 1800 forint bevételt jelentett havonta a tej. Ez az összeg már decemberben 5162 forintra emelkedett. Januárban pedig még több, 8295 forintot biztosított. Esti beszélgetés... JUT iába, a kutya nem eszi meg a telet. A januári majdnem tavaszias napok után beköszöntött a kemény téL Jól esik ilyenkor a meleg szobában hallgatni az öregek meséjét, vagy a fiatalok tervezgetését. Hosszúak a téli esték Pálfán is. Ilyenkor sok mindenről szó esik a gazdák körében. A beszélgetés középpontjában a szövetkezés gondolata forog, ami érthető is, hiszen a még gyermekcipőben tipegő kis közösség most próbálgatja az első lépéseket és már most arra törekednek, hogy minél kevesebb segítséget vegyenek igénybe. Ezeket az első lépéseket figyelik a termelőszövetkezeti parasztság jövendő tagjai. Ök még nem próbálták a szövetkezeti életet és ha hallottak is arról, sók esetben csak a kevésbé előnyös oldalát figyelték, jegyezték meg. A népnevelők, a tsz-tagok esténként el-el látogatnak ezekhez a gazdákhoz, beszélgetve az eredményekről, tervekről. Az egyik este is Gyimoti Sándor 7 holdas gazdához kopogtatott be Csike József elvtárs, a tanácselnök. — Na, lesz már hó a vetésekre — indult meg a beszélgetés, miután az elnököt szíves szóval hellyel kínálták. — Aztán szép-e a vetés, nem hiányos? — Hát, szépnek szép — felelte a gazda. De remélem, több lesz, mint tavaly volt. — Látod, Sándor, ez az átka a nadrágszíj kisparcella- gazdálkodásnak. Nem sikerült a termés, üszkös lett a búzád. És ha kenyeret akarsz enni, ha van rávaló, megveheted. Teljesen ki vagy szolgáltatva a természet kénye-kodvének, ellene küzdened nagyon nehéz, mert egyedül vagy. Mennyivel más ott a helyzet, ahol az agronómus irányítása mellett szakszerűen elvégzik a vetőmag csávázását, ahol 20—30 vagy 50 család összefog, hogy napok alatt betakarítsák, megmentsék az eső elől a gabonát. Munkájukban segíti őket az aratógép, és a kombájn. Mire te elkészíted a kötelet, és a családdal nekiállsz az aratáshoz, esetleg levágsz egy-két rendet, addigra a tsz-fogatosok a kombájntól már zsákba viszik a búzát. Nagy a különbség, hidd ezt nekem el. — Ez mind igaz, így is van, belátom magam is. De nem könnyű választani, nem könnyű a megszokottat, a régit újjal felcserélni. Van egy lovam, meg 7 hold földem... — És dolgozol a családdal együtt, kora hajnaltól késő estig és mégsem tudod magadat utolérni, mert soha nem terem annyi hogy jusson is, maradjon is. A lányod a csemetekertbe jár dolgozni, mennyit keres havonta? — Nem sokat, úgy 600 forint körül, pedig lehetne több is. — Hát lehetne bizony több is, ez azonban egyedül rajtad múlik, mert a termelőszövetkezetben biztosan kétszerese jut ennek, mert a kislány ügyes, szorgalmas. *• — Gondolkodtam én már a belépésen, és nem is mondom azt, hogy nem, de nem szoktam elhamarkadni semmit. Hát... majd alszunk rá egyet. Ha felvesznek, szeretném eladni a lovat és tehenet venni helyette. — Efelől annak idején majd a közgyűlés dönt, mert kell az igás állat, jól tudod, hiszen az új termelőszövetkezetről van szó. Na, de majd beszélünk még erről. — Ne haragudj, hogy ilyen sokáig fenntartottalak, majd holnap eljövök és folytathatjuk tovább. Csike József és a többi népnevelő el-ellátogat Gyimóti Sándor és a többi gazdához. Nem egyszer. Ha kell, tízszer, vagy százszor. A beszélgetésekből azután mindinkább megismerik a gazdák az Uj Élet Tsz tervét, amely igazán akkor lesz erős és hatalmas, ha a pálfai gazdák valamennyien együtt, egy emberként dolgoznak a magasabb terméseredményekért, a boldogabb életért. A vén Balázs — Elbeszélés — A nyitottkéményű nyárikonyhában ült az öreg. Kutyája, a félszemére megvakult puli, a sarokban heverészett. A tornácról nyílott a nyárikonyha ajtaja. Reggel volt.. Elkésett langyos őszi reggel. A vén Balázs lassan mozgó kezével tömte a pipáját. — Maga még itt van? — nyitott rá Erzsi lánya, a legkisebb, aki férjével együtt a kis házért vállalta az öreg eltartását. — Itt — mordult Balázs. — Vénségére a napot lopja. — Bezzeg minket hajtott annakidején, mert magának dolgoztunk ... Most meg könnyű a másét herdálni... — Nem félsz az istentől? — De még magától sem — nyelvelt a lány. — Azt hiszi, hogy olyan nagyon jót tett, ami kor ránk íratta ezt a nyirkos kulipinty ót? Az öreg magába roskadt. Keserű a kenyér, a más kenyere... Bezzeg, mikor még fiatal, tehetős ember volt, nem akadt olyan kanász három járásban sem, mint a Balázs. A lány kiment. Az öreg a nagy tépő gondolkodásban végigcsurgatta nyálát a pipaszáron. Magában mindig mentegette a gyerekeit. Ennek az Erzsinek is elvette eszét a birtok, ami nem nagy... 10 hold, de ha ügyesen forgatja benne magát az ember ... megjárja ... Az asztalon ott volt egy darabka avas szalonna ... Levette, a fogai között szisszen tett .egyet, anélkül, hogy a pipáját mozdítaná. A puli nehezen emelte fejét. Balázs a kutya elé dobta a szalonnát. Annak se kellett, mert csak szagolgatta, s fintorgott mellé. — Nem élet ez — szólt a kutyához — kivénhedtünk, te is, én is. Nem kellünk már senkinek, semmire. — így van ez, ha megöregszik az ember ... — Magában beszél, jó esetben a kutyájával. — Hej, azok a régi szép idők, — motyogta félhangosan. — Mit értenek a disznóhoz ezek a mai fiatalok? ... Bezzeg ő, akármekkora volt a konda, névszerint ismerte az állatokat. Egyre nehezebbnek érezte édes lánya házában a levegőt is,.. Egyszer gondolt egyet, fölkelt, a kutyája utána ... Alig lépett az udvarra, a lánya hangját hallotta: — Megint csavarogni mén? Ahelyett, hogy ellátná itthon az aprójószágot. Ez a hála .. sosem hittem volna, hogy ingyenélő lesz vénségére... Az öreg mit sem szólt. Az eresz alól leakasztotta a kopott, sok markolástól fényesnyelű karikás ostort. A vállára ka- 'yarította és nekiindult. — Hova megy? — Merre nap a nap — s kilépett az utcára — merre, merre? Mivé lett ez a lány. Megállt egy pillanatra és a kérdésről eszébe jutott egy régi történet. Legény volt, s akkor még jártak a szegénylegények. Az Esze- nyi uraság kondáját őrizte. — S kint a legelőn odajött egy ember. — Kié ez a konda? — A gazdáé. Az idegen hallgatott. Balázs szólt újra. — S kend merről jött? — Nagy éhemből. — S az merre van? — Hol a tarisznyát felakasz- szák. Még az éjjel kigyulladt a félszer s a szép konda felét elhajtották a szegénylegények ... — Megkötözve maradt ott, s a lűz fényénél odajött hozzá az az ember. — Nohát öcsém, máskor kevesebbet kíváncsiskodj. Balázs azóta hallgatott... A nagy szótlanságban öregedett meg, s ha szólt régen, az is a legtöbbször nóta volt... Most mégis úgy érezte, beszélni kell... Vén semmirekellő... még megmutatja egyszer... Ahogy ment, csak megállt a szövetkezet előtt. Életében még sosem kért portekciót, de itt a Jancsó gyerek az elnök ... most szólni kell, mert oda többet nem megy vissza, a lányáék- hoz... Bizonytalanul kopogott az ajtón... Be is ment levett kalappal. — Kit keres bácsika — nézett rá egy kislány. — Az elnököt. — Jaj, az nincs idebent, modorral kiszalad* a tanyára. — Akkor várok; — Tessék leülni. De a vén Balázs a maga 70 esztendős tisztességtudásával úgy gondolta, hogy várni csak a hivatal előtt érdemes ... Oda is ült az ajtó elé a lépcsőre, a kutyája meg egy fokkal lejebb a földre ... Vártak. Deleidre állott a nap, amikor megérkezett az elnök. Mint az ördögmotolla, úgy vágtatott a lépcső elé. Inge kigombolva, haja izzadt, poros és arcából alig látszott hunyorgó tatár szeme. — Kire vár apó? — Az elnökre édes fiam ... — Mit akar? — Csak neki személyesen mondhatom el... — Hát mondja neki személyesen, mert én vagyok az elnök... Az öreg nagy zavarba jött. — Hogy nem ismerte fel nyomban a Jancsó unokáját. —Gyorsan kapta a sapkáját a fejéről... — Én meg a vén Balázs, a kanász. — Hiszen ismerem én magát Az öreg reménykedve sóhajtott. — Én beállnék. Az elnökben sok minden vé- gigpergett erre. A tagság ellenzése ... öreg teher úgyis elég nyomja már a szövetkezetét, de értő kéz kellene a malacokhoz is, mert ott kint a tanyán baj van.. — Befogadsz-e, öcsém? — kérdezte reménykedve Balázs — mert ismertem ám a te nagy apád, ez volt a fain gulyás... Az elnök arca elborult... Mit tehet ő az öreggel, a kondát nem adhatja kezére ... abból lesz a pénz... azzal már nem lehet kísérletezni és oda erős fiatalember kell... — Nehéz az már, bátyám ... A vén Balázs visszazökkent a lépcsőre. — Nehéz — mondta sokáig álltak ott és hallgattak. — Úgy mondod fiam, hogy nehéz ... Hogy én már semmire való vagyok? — A Balázs bácsi... Az öreg felkelt. — Ne mondd fiam, — és nagyon lassan elindult át az udvaron, neki a határnak. Az elnök utána nézett, hívná is, vigasztalná is — de mi lenne á szocializmusból, ha mindég a szívre hivatkoznánk ... * Esteledett már, amikor a tanyáról riadt legényke szaladt a szövetkezet központjába. — Elnök elvtárs... — lihegte — a konda. — Mi van a kondával? — Jött az a vén Balázs és mind megbolondult... neki a határnak... az meg csak mondta: „Se kutyához, se a disznóhoz nem értesz...” — hiába szaladtam, nem tudtam összeszedni... — Gyerünk — mondta az elnök és már tolta előfelé a motort ... — Merre szaladtak? — A Sós-dűlőnek. — A kukoricásnak?... — Agyoncsaplak, ha legázolták .. A Sós dűlőnek fordította a motort, de sehol egy nyom. Á mocsaras szélén volt csak össze túrva a föld, hiába vizsgálták a dűlőt. — Hova lett a konda? — Nem tudom — hebegte a kanász gyerek ... Az elnök nagy mérgében megfeledkezett a gyerekről és a legelőn át eresztette a motort ... Amikor a karámhoz ért, alig jutott szóhoz a meglepetéstől... A konda, ott röfögött a font kerítés mögött és az ajtó előtt pipázott a vén Balázs... — Maga? — Én... — Hát a konda megvan? — Amint láthatod, öcsém .;: A lompos félszemű puli vakká ntott, mégegyszer ő is megmutatta. Az elnök szívében megmozdult a vér. — Ne haragudjon Balázs bácsi... Tudja mit, elvállalná a kondát? — Iszen jófogású gyerek az — mutatott válasz helyett a közeledő kanász gyerekre — csak tapasztalatlan még, s nem ismeri a kommandót, mert az állat nyelvén érteni kell... — Itt is maradhat, maga lesz a brigádvezető ... — Megvagyok az ég alatt is, mert ez a puszta... ismerek itt minden hantot... és oda, — mutatott a falu felé — a föld bolondjának, éhenkórásznak többet vissza se megyek ... A konda csendesen röfögött és a vén Balázs fülének ez voü a legszebb esti muzsika.
