Tolnai Napló, 1955. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1955-01-16 / 13. szám

4 NAPLö V»55, JANUAR T8. GYERMEKEKNEK A varázsköpönyeg — Kazah mese — Hajdanában-danában ször­nyű hideg tél tombolt Ka­zahsztánban. Emberfia nem állhatta a cudar hideget, ha csak nem rókabundában. Aldar Kösse, a hetedhét aul- ban ismert ravasz kópé szőr nyen fázott rongyos köpenye gében. Egyik nap is, amikor a sztyeppén lovagolt, csont ja velejéig hatolt a hideg, az orra megkékült. Süvített a szél, mérgesen cibálta Aldar Kösse fülét. A furfangos kópé váltig töp­rengett, hogyan szabadulhat­na meg nyomorúságos hely­zetéből. Sehol egy füstölgő kémény, amely meleg kuc­kóba hívogatná. Még csak kutyaugatást sem hall, hogy aul közelségében remény­kedhetne. Nagyot csördített ostorá­val, de kiaszott gebéje csak nem szedte gyorsabban a lábát. Konokul megrázta sö­rényét; lassan döcögött, mint á rossz szekér. — Rossz ez a ló és hosz- szú az út — dörmögött a lo­vas. — És ez a megvesze­kedett burán — farkasordí­tó hideg van, utóbb még megfagyok. Egyszercsak észreveszi ám, hogy szaporán ügetve szem­be jő vele egy másik lovas- öltözetéről látta, hogy elő­kelő úr lehet. A furfangos Aldar Kösse tüstént tudta, mitévő le­gyen. Kigombolta rongyos köpönyegét, kihúzta magát a nyeregben és vidám nó­tára gyújtott. A lovas kö­zelebb ért, mindketten meg­álltak és üdvözölték egy­mást. Az idegen nemes úr meleg rókabundájában is fá­zott. Aldar Kösse azonban sapkáját a tarkójára tolta és úgy feszített, mintha napsü­téses forró nyár lenne. — Nem fázol? — kérdezte a nemes úr a ravasz fickót. — A te bundádban bizo­nyára fáznék, de az enyém­ben majd elolvadok, — fe­lelte Aldar vidáman. — Micsoda bunda ez te? — ámult az előkelő idegen. — Tán nem látod? — Hogyne látnám! Hollók rágták ki, több rajta a lyuk, mint a szőrme, — gúnyo­lódott a nemes úr. — Hiszen éppen ez a jó, hogy olyan sok lyuk van rajta, Az egyik lyukon be­megy a szél, a másikon ki­jön. Azért van olyan mele­gem. — Ez valami varázsköpö­nyeg lehet, — gondolta a nemes, — meg kellene tőle venni. —■ Nem adnád el nekem? — kezdett alkudozni Aldar- ral. — Nem én! Megfagynék nélküle. ' — Cserébe adom az én ró­kaprémes bundámat. Aldar tette magát, hogy hallani sem akar a cseréről, de félszemével a meleg bun­dára, meg a pompás lóra kacsingatott. — Neked adom a bundá­mat és még megtoldom pénz zel is — sürgette az előkelő idegen. — Pénzre nincs szüksé­gem. De ha a lovadat ide­adnád, meggondolnám a dolgot. Megörült a nemes úr, le­vetette a bundáját, átadta a lovát, Aldar meg odaadta neki a maga köpenykéjét, aztán felhúzta a szép meleg rókaprémes bundát, felpat­tant a paripára és elvágta­tott mint a szél. A kórházban ismét megkezdődnek “ a zenedéíutánok Szekszárdon aránylag na­gyon kevés opera és hang­verseny-alkalom van, egy-egy koncert fehér hollónak számít. A Gördülő Opera, kezdeti fel­lángolás után térképéből ki­törölte Szekszárdot s vitatható, hogy a Baranya megyei Mű­soriroda milyen rendezvénye­ket küld ide. Ennél is súlyo­sabb hiány a zenei nevelés megoldatlansága, amit csak növel, hogy a szekszárdi zene­iskola évek óta húzódó kérdé­sét .máig sem lehetett megol­dani. Valószínűleg ez a sok ne­gatívum tette olyan kedveltté a szekszárdi kórház szombati zenedélutánjait, melyek hosz- szú időn át nemcsak hangu­latos hangversenyeket, hanem tömör, okos ismertetőelőadáso­kat is jelentettek. A kórház üzemi bizottsága, zenebarát dolgozói most elhatározták, hogy a népszerű zenedélutá­nokat felújítják s a látoga­tottságot feltehetően növeli, hogy új, mikrobarázdás beren­dezést szereztek be, ami ki­küszöböli a lemezváltással járó eddigi kellemetlen és za­varó szüneteket is. A pompás új berendezés szombaton, ja­nuár 22-én szólal meg először, amikor Verdi: Trubadur-ját forgatják le hanglemezről. A SZERETETT, kedves ta­nító, vagy tanár példamutatá­sa, szavai, intelmei még a leg­haszontalanabb diákra is hat­nak, és ha diákkorban nem is nagyon hallgatunk rá, ké­sőbb, felnőtt korban maguk­tól felidéződnek és akkor tud­juk meg, hogy mégiscsak meg fogantak. — Én is egy kedves taná­rom révén szerettem meg a népköltészetet, a népdalokat és ezek a dalok vezettek el falum népének életéhez — mondja Poór Ferenc ozorai DISZ-titkár. Szemüveges, szin­te még diáknak látszó fiatal­ember, pedig már a katonaélet férfiformáló évein is túlesett. Az ozorai malomban leltem rá, ott adminisztrátorkodik, de minden szabad percében néprajzi vonatkozású dolgok­kal, tervekkel foglalkozik. A füzet, amelyben nevek, ház­számok sorakoznak — az adat- szolgáltató, főleg idősebb falu­si asszonyok, férfiak nevei — és több népszokás, dal, tánc, játék vázlata van bejegyez­, AZ OZORAI ve, mindig a fiókjában, vagy a zsebében található. — SOK NÉPDALT hallot­tam itthon, amit másutt sehol sem énekelnek, a különféle népdalgyüjtemények még nem tartalmaznak és erre lettem figyelmes — meséli tovább Poór Ferenc, hogyan vált Ozo- ra népi hagyományainak lel­kes gyűjtőjévé és ápolójává a falu fiatalajival együtt. Még azt is meg kell mondanunk, hogy Gácsi Ferenc népműve­lési ügyvezetővel a legszebb egyetértésben végzik a népmű­velési munkát, amely immár megyeszerte ismertté vált, hi­szen jónéhány nagyobb rendez vényen tűnt fel az ozorai népi együttes jellegzetes helyi da­laival, táncaival, színpadra dolgozott szokásaival. A DISZ és a népművelés, a kultúrott­hon együttműködésének leg­szebb példáját láthatjuk Ozo- rán és ennek az együttműkö­désnek az eredményességét, termékenységét tükrözi az ozo­rai kultúrház élete. — Először színjátszással kezdtünk próbálkozni — em­FONO. .. lékezik a DISZ-titkár, — majd az innen-onnan látott-hallott adatokból megszületett az „Ozorai lakodalmas”. Igen, Poór Ferenc nyitott szemmel és füllel jár a bálok­ban, különféle mulatságokon, nemcsak a csinos fiatal lá­nyokat vette észre,'hanem a körben ülő kísérőket, mamá­kat, nagymamákat is, sőt elejtett megjegyzéseiket is meg hallotta, hogy: „Hej az én időmben ...” Ezután egy kis kíváncsiskodás, kérdezőskö- dés és régi táncok, dalok, szo­morú balladák, vagy érdekes, vidám szokások kerültek fel­színre. Mondták is tréfásan az ozoraiak, hogy „Poór Feri az öregasszonyoknak udvarol, azoknak teszi a szépet”. Ez az „udvarlás” nem is maradt eredmény nélkül, amely az egész falu szemelát- tára, á kultúrházban bonta­kozott ki. — Egy idő óta a kultúrház­ban rendezünk fonót is. Ilyen­kor eljönnek a lányok a ké- j zimunkákkal, a legények ci- 1 terákkal és olyan hangulatos, Gyarapítják ismereteiket a szóagárdi gazdák Ha nem is borítja puha hó­takaró a földeket, azért téli álomban nyújtóznak a kis pár cellák és a nagy táblák is a domboldalakon, vagy a völ­gyekben. Telhetetlenül isszák magukba a lassan, kitartóan hulló esőcseppeket. Korán be- aikonyodik és későn virrad. Ez az időszak a falusi embe­rek ráérő ideje. Ezt a ráérő időt igen sokféleképpen elle­het tölteni. Ilyenkor esnek a disznótorok, a lakodalmak és esténként jóízűen el lehet be­szélgetni a szomszédokkal, a rokonokkal. A tél a legalkal­masabb a falusi emberek kép­zésére, művelésére is és évről- évre több parasztembert hódí­tanak meg a különféle mező- gazdasági tanfolyamok és a könyvek. Télen végeznek leg­eredményesebb munkát a fa­lusi gazdakörök, amelyek a kultúrházak duruzsoló mele­gében tevékenykednek és az ezüstkalászos gazdatanfolya­mok. Sióagárdon is indult né­hány hete ezüstkalászos tan­folyam 31 beiratkozott hall­gatóval. Olyan is van közöt­tük, mint Kilián Mihály, vagy Vass Mihály, akik már a má­sodik ezüstkalászos kurzust hallgatják végig, azon elgon­dolással, hogy mindig tanul­hatnak valami újat. Az ezüst- kalászos tanfolyam mellett működik a gazdakör is, ahol elbeszélgetnek, gyakran vitat­koznak a gazdák. Igen érde­kes volt, ahogy Szabó János elmesélte, hogyan termelt ke- resztsorosan kukoricát. Szabó Jánosnak nem is volt szándé­kában keresztsorosan vetni, csak egy éjszaka kint felejtet­te a föld végén a sor jelzőt — ahogy meséli. Valaki éjszaka tréfából keresztsorosan meg­vonalazta a vetés alá elkészí­tett földet. Ha már megvona­lazta, akkor el is vetem így — mondta magában Szabó Já­nos és csakugyan keresztsoro­san vetette a kukoricáját. Be­szélt a művelés könnyebbsé­géről, meg arról, hogy a saját földjén tapasztalta a kereszt­soros vetés előnyét. Nemcsak a munkálása volt azután köny nyebb ennek a kukoricatáblá­nak, hanem többet is termett, mint a nem keresztsorosan ve­I tett. I Feke Mihály ojtani tanította meg gazdatársait a gazdaköri összejövetelek alkalmával. El­sősorban a szőlőojtás módját magyarázta meg. Málinger György jól ismeri a különféle mezőgazdasági szaklapokat, többet előfizet és ezekből a szaklapokból ismerteti gazda­társaival a korszerű mezőgaz­dasági eljárásokat, a különfé­le szakmai fogásokat. A sióagárdi dolgozó parasz­tok tehát tanulással, művelő­déssel töltik el téli ráérő ide­jüket. Részben egymás ta­pasztalatain okulnak, részben szakkönyvekből, vagy szakkép zett emberektől. Az ezüstkalá­szos tanfolyamot Koppány Ká­roly a palánki Mezőgazdasági Technikum tanára vezeti. A téli estéken tanultak előrelát­hatóan már a nyár folyamán gyümölcsöznek. A tanfolyam hallgatói ugyanis mindannyian választanak valamilyen ter­melési feladatot, amelyen be­bizonyítják, hogy nem volt hiábavaló a tanulás, még az idősebb gazdáknak sem, hi­szen „a jó pap is holtig tanul”, — tartja a közmondás. „at köngnek mutatták meg, kel gémét az életben“ IV egyvenezer könyv, 50 fajta újság és folyó­irat szépen, glédába állva sorakozik a szekszárdi me­gyei könyvtár polcain. A fa­lakról az észbe oltott szív óriásai tekintenek felém biz tatóan, aranyozott reliefek, szobrok, képek, Petőfi, Vas­vári, Móricz, Arany és Sztá­lin mintegy bekoronázva a sorozatot. A kiadóasztalban közel 2000 kartoték húzódik meg szépen egymáshoz simulva, az olvasótábor ennyi ember­ből áll. ök állnak az őrsé­gen szerte a városban, a Kossuth Lajos utcában ép- penúgy, mint Parásztán, vagy Rózsamájban. Két-há- rom hetenként megjönnek és beszámolnak tapasztala­taikról, fejlődésükről. Nem órákig tartó beszámolók ezek, csak néhány odavetett, elejtett szó: „Már a nagy­mama is olvas, valami öreg- betűset kérek a részére, mert felénk még olaj ég a lámpában. Pistikének képe­set, mert most kezdi sze­mezni a betűket.” Dr. Máthé Géza könyvtárvezető tenye­re alig hallható tapsra ve­rődik és elismerőleg bólint Véghné felé. Lados Antalt az „integ­rál” érdekli, Bóvári János jó gazdasági szakkönyvet óhajt. Pali Sándor Alsónyék­ről utazott fel, hogy Solo- hov, Rideg Sándor és Heine műveit elvihesse. Jó félnap­jába került a könyvváloga­tás, de nem sajnálja. Egy pi­ros-pozsgás, jól kisportolt fiatalember, futballista és birkózó filozófiai munkát visz csak, mert egyenlőre erre jött meg az étvágya.” A kívánságok és kívánal mák megsokasodtak. Mi lesz, ha rövidesen 3— 4.000-re emelkedik az olva­sótábor? A fejlődés útja végtelen. Kitágulnak a fa­lak, megsokasodnak a pol­cok és két kiadó helyett négy, öt, tíz fog járni a pol­cok között. Az olvasók máris sokat, többet akarnak. Hiány van a szakkönyvekben, bár na­ponta 150 kötettel gyarapo­dik az olvasók rendelkezé­sére álló anyag. De Csatár is megmozdult már és könyvet követel. Egyelőre 168 kötetes könyv­tárt telepítenek ki. A ta­vaszra már az is 300 kötet­re kell, hogy szaporodjék, mert „kétszer-háromszor még csak elolvasok egy köny vet, de végeredményben nem vagyok kérődző”, — állapít­ja meg az egyik csizmás magyar. így is van. Emberek va­gyunk, magyarok vagyunk, egyéni és nemzeti sorsunk irányítói és még igen-igen sok a tennivaló. Utak, gé­pek, egészséges lakások ... Ez az! Ez alakul ki a könyv­tár vitasarkában, csak úgy halkan, hogy ne zavarjuk a többit, a másikat, a szom­szédot, aki úgylátszik nagy gondban van, mert hosszú kutyanyelvekre jegyezget már reggel óta. A szabadsá­gát tölti a könyvtárban, egy újításon dolgozik. A neve maradjon inkognitóban — külön kért rá. Az ifjúság a legtürelmet­lenebb. Pista gyerek már bejárta az egész világot, egyelőre csak a könyveken keresztül, a földgömb segít­ségével. Kicsi ez a glóbus — állapítja meg. A helikopter építése is érdekelné többek között, pedig még alig lát­szik ki a földből. Még nem döntött véglegesen, hogy ten gerész lesz-e. vagy pilóta, de szívből sajnálja, hogy Lí­biában a oroszlán kipusztu­lóban van. Vigasztalom, hogy egy-kettő marad még talán az ő puskavégére is, ha sok spenótot eszik és gyorsan igyekszik megnőni, Erősen ( Gorkij) foglalkozik: „Jaj lesz anyu­kának, mert holnap biztos azt kérek reggelire”. Az olvasóterem az otthon derűjét sugározza kényelmes zsöllyéivel, fehér varázsai­val, délszaki növényeivel. Egy akvárium még hiány­zik, hogy a sok elfáradt szem egy kissé felüdüljön a színes halacskák cikázá- sán. Lapozgatom a „kívánság könyvet”. Kérem megrendel­ni a Történelemhamisítók című könyvet, Molnár: Em­berevő halak, Statisztika, a Francia felvilágosodás tör­ténete ... A könyvek egyré- sze megvan, másrésze már nem kapható, jelzi az „elin­tézés módja”, de antikvice próbáljuk beszerezni... C ok az öröm itt, de amint látszik gondok is vannak. Ezekben a gon­dokban a könyvtár összes dolgozói osztozkodnak. TÖTH NÁNDOR kedves estéket varázsolnak, hogy néha úgy kell hazaza­varni őket — meséli nevetve Poór Feri, majd terveikről beszél. — ÉPPEN A FŐNŐKBŐL kiindulva tervezzük a népi együttes új műsorát. Ez egy változatos, dobos, táncos népi játék lesz, de egyelőre csak a csontváza van meg. A „Fonó”- ba beleépítünk majd egy dra­matizált népballadát is és az úgynevezett „Balázsolás” ér­dekes népszokást Lassan sok ötletből, gondos munkából fel­épül a műsor, a csontvázat hús, majd színpompás ruha takarja be. — Más tervem is van, ame­lyet az iskola igazgatójával és az úttörő-vezetővel beszéltem meg, egy gyermekegyüttes lét­rehozása iskolásokból. Anyaga már lenne az együttesnek, mi­vel a népi hagyománygyüjtés közben sajátosan helyi énekes gyermekjátékokra is akadtam. Eddig 32 féle játékot jegyez­tem fel, de előreláthatóan 50 is lesz. A gyermekegyüttes létreho­zása igen életrevaló és ked­ves gqndolat, emellett biztosít­va van vele a jólképzett után­pótlás, mint Poór Ferenc mond ja: — A legfiatalabbakból ne­velt együttessel majd jóval könnyebb dolgunk lesz. BIZONY AZ OZORAIAK eddigi eredményeiket nem könnyűszerrel érték el, de Poór Ferenc és Gácsi Ferenc irányításával, a felsőbb nép­művelési szervek szakmai se­gítségével jó úton járnak. A népi hagyományokon virágoz- tatják fel a falu új tartalom­mal megtöltött kultúráját. (Sz. J.) Vöräarty-miizßiini ny.lik Bonyliádon Vörösmarty Mihály több évet töltött Bonyhádon, mint a Perczel-család nevelője. Itt ihleti versírásra a Pérczel Etelka iránt kibontakozott el­ső, reménytelen szerelem. Bonyhád—Börzsönyben ma is áll még a ház, amelyben több, igen szép versét írta. A bonyhádi ifjúság megbe­csülve a múlt haladó hagyo­mányait, Vörösmarty halálá­nak 100. évfordulójára méltó emléket kíván állítani a nagy költőnek. Az előkészítő bi­zottság már megkezdte mun­káját. A házat rendbehozzák, vele együtt a ház előtti par­kot és oda állítják Vörös­marty szobrát. A ház két szo­bájában múzeumot rendeznek be a költő különféle hagyaté­kából, elsősorban verseiből és a velük kapcsolatos tárgyak­ból. Az általános iskola a cente nárium évében Vörösmarty ne vét fogja felvenni. Az emlékün­nepségekre meghívják a bony­hádi fiatalok a járás minden községének ifjúságát, a megye középiskoláit és Vörösmarty szülőfalujának fiatalságát. Az országos ünnepségekből első­nek akarja kivenni Bonyhád a részét A tervek szerint májusban lesznek az ünnepségek. A szer vezéssel kapcsolatban a bony­hádiak felvették a kapcsolatot a népművelési minisztérium műemlék bizottságával, a szek­szárdi múzeummal és a me­gyei tanács népművelési osz­tályával.

Next

/
Oldalképek
Tartalom