Tolnai Napló, 1954. november (11. évfolyam, 260-284. szám)
1954-11-21 / 277. szám
Áz új tanácsokkal a bürokrácia elten, a jobb államigazgatásért! A Katolikus Papok Tolna Megyei Béke- bizottsága is csatlakozik a Hazafias Népfronthoz Katolikus Papok Tolna megyei Békebizottsága november 16-án tartott értekezletén a következő határozatot hozta: — Örömmel üdvözöljük a Haza- iias Népfront célkitűzéseit! Azokban lakosságunk jólétének, a társadalmi ellentétek kiegyenlítésének és szeretett magyar népünk gazdasági, társadalmi és kulturális emlekedé- sénelt liatalmas erejű törekvését látjuk. Isten áldását kívánjuk ezekre a szent törekvésekre! A katolikus erkölcsi elvek azonban kötelességünkké teszik azt is, hogy a cselekedetekben megnyilvánuló felebarátszeretet erejével legyünk egymás segítségére és így munkáljuk a boldogabb és szebb életre irányuló törekvéseket. Ezért a Hazafias Népfront igaz munkatársai közé állunk, hogy szolgáljuk hazánk boldog jövőjének kialakulását és az éltető béke erősödését Katolikus Papok Tolna megyei Békebizottsága. NEMZETKÖZI SZEMLE A nemzetközi politika homlokterében a múlt héten a szovjet kormány újabb békc-lépésc. állott; az a javaslat, hogy november 29-ére hívjanak össze Párizsba vagy Moszkvába általános európai értekezletet az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésére, méltán keltett világszerte rendkívüli figyelmet. A szovjet jegyzék világ visszhangját így lehet röviden összefoglalni: a közvélemény kedvezően, a nyugati kormánykörök elutasítóan fogadták a szovjet javaslatot. A szovjet jegyzék válaszút elé állítja a Nyugat kormányköreit, amikor így teszi fel a kérdést: JEurópai biztonság, vagy német militarizmus ? A Szovjetunió, mondhatni, a tizenkettedik órában, felemelte figyelmeztető, óvaintő ujját: még nem késő, térjetek le a végzetes útról, a német felfegyverzés szakadékba vezető útjáról, induljunk el együtt egymás mellett az együttes biztonság útján, amelyen az európai ék ezt követően az áll alános béke megteremthető lenne. A szovjet kormány tehát ismételten rámutatott az egyetlen lehetséges megoldásra: az európai kollektív biztonság rendszerének megteremtésére. A nőitek érdeke ez? Kétségtelen. Ezért fogadta a világ közvéleménye helyesléssel az újabb szovjet kezdeményezést — és hozzátehetjük: másfelől ugyancsak ezért kerestek körmönfont ellenvetéseket, elutasító érteket Duilestől Churchillig, Mendes- I'rancetol Adenauerig azok az uralkodó körök, amelyek az új Wehrmacht felfegyverzésével akarják meg támogatni az „erőhelyzet” mindinkább hitelét vesztett politikáját. A nyugati politikusok mindenféle méltatlan fogást megpróbálnak, hogy ^fogadható „nem”-eket találjanak. Érvelésük azonban csak a megvásárolt toliforgatók számára elfogad- tó. Dulles kurtán azt mondja, hogy „fizikai lehetetlenség” november 29-éig létrehozni az értekezletet. Lippmann, a „New York Herald Tribune” szemleírója nyomban készségesen kifejti, hogy „még a legnagyobb jóakarattal” sem lehet az értekezletet megszervezni, mert „például Párizs hoteléiből ki kellene küldeni az ott lakókat, vagy Moszkvában új szállodákat kellene építeni, hogy elhelyezhessék a delegátusokat” mintha a párizsi hoteleken, vagy a moszkvai szállodákon múlna a dolog! Ezek a komolytalan „ellenérvek” nem érdemelnek figyelmet, annál veszélyesebbek azok a megtévesztő szólamok, hogy hajlandók tárgyalni —• természetesen „a béke érdekében” — de „előnyösebb helyzetben” tárgyalhatnak a Szovjetunióval a londoni és párizsi egyezmények ratifikálása után. Nyilvánvaló azonban, hogy az olyan „erőhelyzet”, amelyek döntő tényezője a felélesztett német militarizmus, nem alkalmas a tárgyalások sikeréhez szükséges bizalmi légkör kialakítására. S minden képpen reménytelen dolog azt hinni, hogy az erópolitikával nyomást lehet gyakorolni a Szovjetunióra. Ez csak eltávolíthatja, megmerevítheti az álláspontokat, elháríthatatlan akadályt gördítve az európai béke kulcs kérdése: a békés úton létrejövő német egység megvalósulása elé. A „tárgyalás, de csak a ratifikálás után” jelszava nem más, mint a hitleri diplomácia vezérelvének megismétlése: zsarolás „a befejezett tények” politikájával. Nem okultak, semmit sem tanultak a történelemből azok, akik ilyesmivel próbálkoznak. A Szovjetuniót, a békeszerető népeket, amelyek igazságuk és erejük tudatában varnak, nem lehet „revolverezni”. A zsarolás politikája óvhatatlanul visszaüt. Ezzel tisztában van számos nyugati polgári politikus is. Egy amerikai, egy francia és egy angol újság egymástól független meg állapításait idézzük: az idézetek azon ban mégis összefüggő vallomás-láncot alkotnak. „Á nyugateurópai unió nem más, mint fogás arra, hogy a németeknek fegyvert adjon a kezébe” — írja a New York Times”-ben Sulzberger ismert amerikai publicista. — A France Observateur című párizsi lap hangsúlyozza: attól a pillanattól kezdve, hogy Németországot feifegyverzik, a Kelet és Nyugat közötti feszültség enyhülésére, a tárgyalásokra, a megegyezésre és egymás mellett élésre irányuló kilátások nehezebbek, korlátozottabbak és ingatagabbak lesznek. „Farbes-Adam a „Yorkshire Post” című angol lap diplomáciai szemleírója kiemeli: „Ha a Nyugat továbbra is korábbi irányvonalát követi, akkor Oroszország és szövetségesei kénytelenek lesznek újabb intézkedéseket tenni biztonságuk biztosítására”. Világos, hoyy N yugai-Németország felfegyverzése nem fejleszti, hanem megnehezíti, aláássa az európai országok kapcsolatait, ez pedig csak Európa ellenségeinek érdeke. A népek érdeke a tárgyalás, a megegyezés: A népek lá'aszu jutott kifejezésre azokban a válasz- jegyzékekben, amelyekben Lengyel- ország, Csehszlovákia, Hománia, Bulgária, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság, Albánia kormánya a szovjet javaslatot elfogadva síkraszállt a kollektív biztonsági értekezlet gondolata mellett. A mi népünk különösen érdekelt a német militarizmus elleni intézkedések meghozatalában, hiszen a német expanzió, a német militarizmus % sző ■szoros értelmében mindig is hazánk elevenébe vágott. A magyar történelem tanúsága szerint a német hatalmi törekvések évszázadokon keresztül akadályozták a magyar nemzeti önállóság, a nemzeti kultúra kifejlődését és legutóbb egy emberöltő alatt kétszer sodorták pusztító háborúba az országot. Természetes tetümáiet! «frsvonoíunk emelését segíti ele oz mmmimaammmmimmmit: hát, ha a magyar népet fenyegető német militarizmus felélesztésének és ausztria újabb erőszakos bekebelezésének veszélye láttán kormányunk arra törekszik, hogy biztosítékot teremtsen az újjáéledő német hatalmi törekvésekkel szemben. Kétségtelen tény, hogy a londoni és párizsi megállapodások megvalósítása feltámasztaná a német militariz- must, fokozná a háborús veszélyt, megnehezítené a vitás európai kérdések rendezését. „Ezt — hangsúlyozza a magyar jegyzék — a béke szerető országok nem nézhetik tétlenül. Ezért a magyar kormány, teljes egyetértésben a Szovjetunióval, szükségesnek és halaszthatatlannak tartja, hogy az európai népek a fenyegető veszély elhárítása céljából tárgyalásokat kezdjenek, hogy a nagy és kis népek érdekeinek megfelelően a felfegyverkezés helyett megteremtsék az európai kollektív biztonság rendszerét.” Ezt követeli hazánk — ezt kívánják a nagy" és kis népek. Ezért szállt síkra a világ békemozgalmának vezérkara, a múlt héten a svéd fővárosban összeült Béke Világtanács. Stockholmban a népek szava szólalt meg. Kincsek Tolna megye földjében Dobos János kistormás! traktorvezető, tsz ta;» értékes ajándéka a szekszárdi múzeumnak Az élenjáró munkás szocialista kultúránk fejlesztésében is az élenjár. Erről beszél, erről tanúskodik Dobos Jánosnak, a kistormási Dózsa tsz első traktorosának élete, munkája, tevékenysége, s neon utolsó sorban történeti emlékek iránti megbecsülése és szeretete. Vajon hol kapcsolható össze a traktoros munkája a történelmi emlékek ügyével? Dobos János, pöfögő gépén, a béke és a munka „harckocsiján” ülve, boldogan és büszke öntudattal rója az újabb barázdákat a kistormási Hosszú-dülő lankás oldalán. A késő őszi, bágyadt napsugárban zsíros fénnyel csillannak meg az áldott magyar föld frissen szántott, televényes, fekete hantjai. Az eső utáni enyhe időjárás mellett, még néhány nap, és Kistormás határában nem marad tenyérnyi föld sem szántatlan, vagy vetetlen. — így szövögeti gondolatait Dobos János a traktor komránykereke mellett, ami_ kor egy forduló szögében, hirtelen vakító fénysugár tűz szemébe az utolsó barázdák rögei közül. Mintha tükördarabókról verődnék vissza a nap világa. Leáll a dohogó gép, Dobos János visszasiet néhány lépést a megjegyzett pontig, s a szétszántott cserépfazék darabjai közül marékszám kotorja elő a zöldpatinás, de iti-ott ezüstíehéren csillogó, súlyos pénzdarabok százait! A kistormási traktoros kincset talált. Közel 300 darab nehéz ezüst „dénár” súlya húzta, szaggatta zsebeit, míg hazaért. Elhallgathatta volna a kilónyi nemesfémet. Elrejthette volna ládája legtitkosabb zugába. Nem tette. Dobos János tudatában volt annak, hogy a magyar föld értékei nem vándorolhatnak többé rejtekhelyre, vagy kapzsi kútárak markába, akik fillérekért el- csalt kincseinket külföldre lopták! A föld a népé, a közösségé, azzal együtt, ami a földben rejlik. Történeti emlékeinket a nép számára, a dolgozók bizalmából, e múzeumok hivatottak megőrizni és tudományosan feldolgozva, időrendben elhelyezi a művelődni vágyó múzeum- látogatók elé tárni. így válhatnak ■igazán hazánk műemlékei, műtárgyai a dolgozók közkincsévé. Nézzük most közelebbről, mii talált és adott át Tolna megye múzeumának Dobos János? A leletről az első hírt a Kistormási Általános Iskola igazgatójának vitte traktorosunk. Múzeumunk vezetője haladéktalanul a helyszínre utazott, s az értékes letetet, mint Dobos János ajándékát átvette. Nagy volt az öröm a Dobos családban, amikor megtudták, hogy a családfő által talált, hajdan elrejtett pénztömeg Kistormás ókori, közel két évezredes múltjára vet fényt! A pontosan 293 db-ból álló ezüst éremlelet ugyanis a római korból származik. Végigtekintve a jóverésű érmek sorozatán, megállapíthatjuk, hogy azok az időszámításunk utáni 3. század közepén és második felében készül- 'lleik. Közelebbről a pénzdarabok előlapján látható császári képmások, illetve azok névfeliratai tájékoztatnak bennünket. Nyolc egymásután következő római császár neve sorakozik itt fel előttünk, III. Gordiánusztól Galliénuszig, tehát időszámításunk után 238-tól 268-ig. Az ókori római mammutbiroda- lom szerencsecsillaga elekor már hal- ványulóban volt. A rabszolgatársa- daknon nyugvó rendszer alapjait külső és belső forrongások reszketették meg. A „Milliók egyért” elmélet már nem mindig érvényesült. A császár' élet-halál ura volt ugyan, félisten, és mégis, a III. Gordiánusztól Galliénusz haláláig eltelt 30 esztendő nyolc császára erőszakos halállal múlt ki. Az éremlelet Galliénusz uralkodása alatt, talán éppen a császár meggyilkolása idején kerülhetett föld alá. Ebben az időben a római birodalom tartományaiban lázadások sorozata lobban lángra. A lázadók a határvidékein lesben álló germán törzseket hívták segítségül, akiknek betörései rémületbe ejtették a lakosságot. A kistormási kies, termékeny völgy római villájának, gazdaságának hajdani ura ebben a zűrzavaros időben rejthette föld alá vagyonát, jobb, nyugalmasabb időkre számítva. (Meg kell itt jegyeznünk, hogy a szekszárdi múzeum ugyancsak Galliénusz császár korából egy másik elrejtett és a közelmúltban napfényre került, nagyobb éremleletet is őriz, Szekszárdi határából). A tulajdonos elmenekült, elveszhetett, nem ért vissza többé. Elásott kincse ottfelejtődötí a föld mélyében, míg 1700 esztendős nyugalmából Dobos János traktorának ekevasa ébresztette fel egy egészen új világ hajnalán. Megyénk földje tele van történelmi emlékekkel. Ha államunk minden egyes dolgozója olyan szeretettel, olyan öntudattal tenné magáévá a régi társadalomtörténeti emlékek megmentésének ügyét, mint Doboa János kistormási traktoros, ha megyénk egész (területén ki tudnánk építeni a tsz dolgozók, tanítók, a sajtó és a múzeum négyszögét, akkor öntudatos népünk példaképpé, vidéki múzeumaink világhírűvé válhatnának rövid néhány esztendő leforgása alatt! Múzeumunk nem maradt hálátlan Dobos János traktorossal szemben. A múzeum és népj kultúránk önzetlen, igaz bérátját jelentős pénzjutalomban részesítettük, azonfelül 'Dobos Jánost >a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya elé dicsérő oklevél elnyerésére felterjesztettük. Dr. Mészáros Gyula, múzeumvezetű, T. T. I. T. tag. , r’ A leperdpusztai állami gazdaságban minden mezei munka befejeződött Mióta az állami gazdaság fennáll, még nem fordult elő, hogy ilyenkorra elvégzik az őszi vetéseket, a betakarítást és a mélyszántást A tavaly őszi vetést például még ezév januárjában sem fejezték be. A mélyszántásokról nem is beszélve. A leperdpusztai állami gazdaságban a tanácsválasztásokra felajánlásokat tettek a dolgozók. Az őszi vetéseket november 1-re befejezték, a betakarítási munkálatokkal is, teljes egészében végzett a gazdaság. A silózási tervet 50 százalékkal túlteljesítették. Mélyszántanivaló sincs már vissza semmi. Két traktort ezelőtt 1 héttel kisegítőbe adtak a sárközi állami gazdaságnak. cS mrít a e i p 'ó . . . Dübrököz községben található az a ház, ahol Kertész Józseffel, a „Harc a békéért” tsz egyik új tagjával beszélgettem. Az. ő ajkáról hallottam ezt a kis történetet. Az egyszerű, kedves őszinte szavakból formált mondatok késztettek e kis történet lejegyzésére. — Nagyon sokszor eszembe jutott keserves gyermekkorom, amely talán egyetlen egy gyermeket nem érintett olyan mélyen, mint akkor engem. Később hosszú évek múlva, amikor már majd nem sikerült elfelejtenem a durva szavakat, az ütéseket, amikor egy napon kisfiam szava újra visz- szaidézte a múltat. — Édesapám! szójít a cipő, vedéj másikat. — Szorítja a lábod kisfiam? — mondottam én, és szeretettel megsímo- gattam barnafürtös fejét. Majd veszek, veszünk má sikat. Ne sírj! — Miközben ezeket mondottam, nem mertem a kisfiam szemébe nézni, féltem, hogy észreveszi, hogy könnyes a szemem. Nem szégyeitem férfi létemre azt, hogy kis fiam szava könnyeket csalt a szemembe. Ennek a mondatnak csak az érzi át a jelentőségét, akit a sors nem részesített abban, hogy új cipőt vehessen a lábára. Nekem so- 'ha nem szorította új cipó a lábam, nekem soha nem tudta azt mondani édesapám, vagy anyám, hogy ne sírj kisfiam, majd veszünk másikat. Édesapa. Ez a szó az én gyermekkoromban ismeretlen fogalmat jelentett. Nagyon fiatal, alig pár éves legényke voltam, amikor apám örökre búcsút vett tőlünk. Egy szörnyű . szerencsétlenség ragadta el az élők sorából. És mi apa nélkül maradtunk mind a tizenegyen. Tizenegy élő, egészséges gyermek maradt apa nélkül. Anyánk nem tudta, hogy mitévő legyen, hiszen mi nem kerestünk, — csak az asztalon. Anyám men- helybe adott bennünket. Ezután felégett minden út, minden híd, ami visz- szavezetett volna bennünket a szülői házba. Apa, anya, szülői gondoskodás, szeretet nélkül kerültünk ki az élet viharába, nagyon korán, én alig voltam 5 éves. — Ml, menhelyiek teljesen külön, a többi gyermekektől megkülönböztető ruhát kaptunk. Mindenki megismert bennünket. Ez az egyenruha azután szabad utat engedett a többi gyerek gúnyolódásának. Utcára alig mertünk kimenni. Lelenc gyerek, lelenc gyerek — hallottuk mindig szüntelen. Amikor ískolasorba kerültem „bérbevett” egy szegényebb ember, aki azért, hogy engem tartott, illetve iskolába járatott, pénzt kapott az államtól. De azért tőlem, 6 éves gyermektől is megkövetelte azt, hogy dolgozzam, mint egy rabszolga. Jó szó helyett, csak ütést kap tam. — Ébredj már, te hétalvó — rántotta le rólam egyszer a pokrócot pártfogóm egy téli reggelen. — Talán majd én rakom meg a tüzet, én hozom be a vizet helyetted is. Gondolod, hogy azt mondom neked, hogy kelj fel aranyos csillagom, ott a melegvíz, mosakodjál. Ez kellene neked mi? Na, iparkodj, mert kilódítlak az ágyból. — És én mentem egy szó és hang nélkül. Féltem tőle, hiszen előtte való este is megvert. Tenyerének nyomát napokon keresztül éreztem arcomon. Az alig virradó hideg reggelen kibotorkáltam a kúthoz és bevittem a vizet. Munkámat még egy elismerő pillantással sem nyugtázták. Az ezeket követő álmatlan téli éjszakákon bizony sokszor elém rajzolódott alig ismert apám, anyám képe. Ilyenkor sokáig hangtalanul sírtam, míg végül a kimerültség álom ba ringatott. Ez a pár óra volt gyermekkorom legboldogabb szaka, mert alt kor nem éreztem semmit. — Teltek, múltak az évek. 12 éves koromban megkérdezték tőlem, mi akarsz lenni? — Paraszt — feleltem én. — Igen, paraszt leszek, szántó-vető paraszt, aki a nappal kél és azzal nyugszik. Ha keserves emlékeim is fűződtek a földhöz, mégis azt választottam, ahhoz menekültem, mert az türelmesen meghallgatta, a kis lelenc panaszát és nem árulkodott senkinek. Éltem útját ezután sem egyengette, taposta senki. Tizenöt éves koromban többet dolgoztam, mint egy felnőtt, bért nem kap tam. A gazda levetett ruháját és lyukas cipőjét kaphattam. Uj cipő nem jutott sohasem, nekem nem adatott meg az, hogy élvezzem az új cipő áruló nyikorgását, nekem meg kellett elégednem a rosz- szal, a kidőlt oldalúval. — Boldog gyermekkor, gondtalan élet, de messze elkerültél engem. De miért? Mit vétettem én ami ért ezt rám mérted. E kérdés mindig válaszolat- ían maradt. Bele kellett törődnöm abba, hogy életem végéig a sors mostoha gyereke legyek. Ezt gondoltam, de nem így történt. Hosszú, hosszú évek után megértem azt, hogy a magam gazdája legyek. Megházasodtam, családot alapítottam. És az én kisfiamnak, kislányomnak már jutott új cipő, nem is egy, kettő, vagy három. . Vettem, ínért volt miből és tudok miből venni. A Igen, a ma, az új gyermekkor boldogságáról zenél. Eltűntek a menhe- lyek, eltűnt a nyomor, a csúfolódás. Eltűnt minden, ami rossz és megalázó volt. Ma egészséges, tágas, napközi otthonokban, bölcsődékben játszadoznak a gyerekek, gyermekeink, akiknek szép gyermekkoruk létrehozásáért dolgoznak az apák. és anyák milliói, mert jel szavuk: „Legfőbb kincsünk a gyermek”. Bodolay Búza
