Tolnai Napló, 1954. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1954-07-11 / 163. szám

4

JN A P E Ö

1954 JÜLITTS 11

NEMZETKÖZI SZEMLE

az európai hadsereg1 jóváhagyásának kilátásai úgy oiradsiak, mint a vaj a napon...66

Ezt a rendkívüli szemléltető hasonlatot az egyik legtekintélyesebb francia lap, a Le Monde alkalmazta a közelmúltban, kifejezve ezzel azt a hangulatot, amely Franciaországban uralkodik az európai védelmi közösség létrehozásának terveivel szemben. A francia nép, sőt még a katonai körök és a burzsoázia egy igen jelentős része is szem- benáll az EVK létrehozásának terveivel. És ez az állásfoglalás megpecsételheti az EVK sorsát, hiszen Franciaország nélkül nem képzelhető el az „európai védelmi közösség“, Franciaországgal pedig... a francia tömegek nem tudják elképzelni... a nép akaratának forró napja valóban egyre inkább olvasztja az EVK létrehozásának kilátásait.

Az EVK tengerentúli kiagyalói és szervezői, akik dédelgetett tervük szétfolyását látják, arra törekszenek, hogy — mint minden alkalommal, úgy most is — eltakarják a napot, viharfelhőket tornyosítsanak sugarai elé. Ezért fokozzák nyomásukat Franciaországra, nem törődve a franciák, a francia nép érdekeivel.

Amikor Laniel és Bidault kormánya csúfosan megbukott, az nem egyszerűen a Franciaországban sűrűn megismétlődő kormányválságot jelentette, hanem ezegyszer valamiféle minőségi változást is .Lamel és Bidault — az amerikai imperializmus legszolgaibb szolgái voltak, a háborús imperialista tervek leghűbb megvalósítói — az utánuk következő Mendes-France kormány pedig az Egyesült Államoktól való függetlenülés politikáját ígérte. Ezért is került a Mendes-France kormány megalakulásának napjától kezdve az amerikai imperializmus diplomáciai nehéztüzérségének tűzvonalába. A Washington—Bonn tengely, angol támogatással igyekszik minden erővel nyomásj gyakorolni a francia kormányra, hogy végre mondjon „igent" az EVK kérdésében. A sorozatos diplomáciai támadásokat Franciaország ellen Eisenhower ismert levele vezette be Coty elnökhöz, a következő lépés volt „az angol—amerikai nézetek azonosságának“ deklarálása az EVK kérdésében, ugyanakkor Dillon, az Egyesült Államok párisi nagykövete feltűnő és kihívó fenyegetőzéssel akart hatást elérni a francia kormánynál, majd Spaak belga külügyminiszter következett, aki „közvetítési" kísérlettel lépett fel és végül megszólalt Adenauer, most már teljesen hitleri stílusban, azzal fenyegetve meg Franciaországot, hogy ha sürgősen nem ratifikálja a bonni és a párisi háborús szerződést, Nyugat- Németország fegyverkezési tervei keresztülvitelében önállósítja magát és különszerződést köt az Egyesült Államokkal és Angliával. S hogy nagyobb nyomatékot adjanak Adenauer fenyegetőzésének, Londonban tanácskozásra ültek össze a német kérdés angol és amerikai szakértői, hogy „megvizsgálják a német szu- verínitás helyreállításának kérdését" arra az esetre, hogy az EVK terve végleg csődöt mond.

Gyakorlatilag tehát annak lehetünk tanúi, hogy az amerikaiak és az sngolok nyílt egységfrontot ab s? nak most a német militaristákkal — a franciák eilen. S az utóbbi hetek e koncentrált támadása nyilván nem a francia-német ellentétek tárgyalások lítján való felszámolását kívánja elősegíteni. Ha így lenne, akkor Adenauer nem éppen a francia külügyi államtitkár Bonnba érkezésének előestéjén mondta volna el Franciaországot a német Wehrmacht fel- támasztásával fenyegető beszédét, A támadások célja, hogy Franciaországban lehetetlenné tegyék Mendes- France-nak az amerikai imperializmustól óvatosan függetlenül«) politikáját és tárgyalások, kifogások és javaslatok meghallgatása nélkül, egyszerűen rákényszerítsék Francia- országot az EVK ratifikálására.

Csak jellemzésként kell megemlíteni hogy ezt a nyugati hatalmak akkor teszik, amikor a genfi értekezlet hatására a nemzetközi helyzetben a feszültség enyhülésének jelei mutatkoznak — míg az EVK forszírozása éppen a nap elé tornyosuló viharfellegek szerepét, a háborús vihar előkészítését szolgálja.

A határozottan megnyilvánuló nyomás ellenére Franciaország nem ad igenlő választ s a francia sajtó kommentárjaiból az állapítható meg. hogy nincs olyan francia kormány, amely a helyén maradhatna, ha

megkísérelné elfogadni a Washington—Bonn tengely parancsait. Ma már olyan politikusoknak, az amerikai imperializmus olyan megszállottjainak mint John Foster Dulles is, látniok kell terveik megvalósításának reménytelenségét. Nem lehet másként magyarázni Dullesnek azt a minapi kijelentését, hogy „Európa

összefogásának korszaka hamarosan lejár.. .**

Dulles tehát nem tud felmutatni a hatalmas zenebonán kívül semmiféle eredményeket európai politikájában csak a kudarcokat kénytelen elkönyvelni. Talán ezért perdül eszeveszett harci táncra a napokban, amikor a Guatemala fölött aratott

„Dicsőséges győzelemről66

beszélt. Dulles ugyan nem mondta ki, de az egész világ nagyon jól tudja, hogy kinek a dicstelen szerepléséről van itt szó. A világ tudja, hogy a Guatemala törvényes kormányának elűzésében a nép vezető pártjának, a Guatemalái Munkapártnak betiltásában, funkcionáriusainak letartóztatásában, a hazafiak százainak iegyilkolásában az amerikai imperializmus játszotta és játssza ma is a vezető szerepet, s hogy itt mr. Dulles-nek bizonyos személyi érdekei is vannak. Hiszen azt is tudja a világ, hogy ő is egyik részvényese annak a United Fruit Companynak, amely rabságban tartotta évtizedeken át a guatemalai népet, s amelynek földjeit a polgári demokratikus Ar- benz kormány jelentős részben államosította, majd szétosztotta a nincstelen guatemalai parasztok között. Ebből fakadt a monopóliumok urainak feneketlen gyűlölete Guatemala ellen, ami azután végeredményben a Guatemalát a közelmúltban ért minősíthetetlen agresszióban csúcsosodott ki. Az agresszorok ugyan néhány napon belül kénytelenek voltak véres fejjel visszavonulni, de akkor az amerikai monopóliumok újabb cselfogást alkalmaztak és belükül próbálták felbomlasztani az országot. A guatemalai hadsereg tisztjeinek egyrészét megvásárolták, lemondatták Arbenz elnököt és megnyitották a kapukat az ugyancsak amerikai pénzért, amerikai fegyverekkel az országba betolakodó Armas ezredes banditái előtt. Armas ezredesnek, az amerikaiak gátlástalan bérencének személyében az elmúlt hét szombatján a United Fruit Co. — vonult vissza „jogaiba“ Guatemalában. S azóta megteltek a börtönök és folyik a hazafiak vére a vesztőhelyeken. Azóta elűzik a parasztokat földjeikről, hogy helyükre odatelepedjen a mindenható ameri kai banán-monopólium .,. Dulles pedig, e monopólium egyik főrészvényese „dicsőséges győzelem“-ről szónokol.

Bár ig-az, kissé korán ...

A nép nem hajolt meg Armas előtt, s nem hajlandó kézcsókra járulni Peurifoy úrhoz, az USA guate- mplai nagykövetéhez sem, akinek nagy „érdemei" vannak az ország újabb leigázása körül.

Dulles és részvényes társai legnagyobb megrökönyödésére a guatemalai parasztok tömegei partizánharcba kezdtek, vasútvonalakat, útvonalakat, gépkocsioszlopokat támadnak meg, s bizonytalanná teszik Guatemala új urainak életét. A guatemalai tiép nem hagyja magát dollár árfolyamon beváltani. Áll a harc.

S az az agresszió, amelyet mr.

Dulles „dicsőséges győzelemnek“ nevezett, más gyümölcsöket is hozott, mint amilyeneket az amerikaiak szerettek volna. Az agresszió lelepleződött az egész világ előtt s az Egyesült Államok még kevesebb hitellel rendelkeznek ma a világ népeinek szemében, mint eddig bármikor — és nemcsak Guatemala fegyveres parasztjai küzdenek most a betolakodók és szekértolóik ellen, hanem fel lángolt az amerikaellenes gyűlölet lángja egész Latin-Amerikában.

Ez a láng bevilágítja a jövőt, amely nem az United Fruit Company — és nem a Dulleseké ...

A fasiszták nem férnek a bőrükbe...

Clay amerikai tábornok néhány éve egy őszintesógi rohamában bevallotta: a nácitlanítást Nyugat-Né- metországban arra használják fel, hogy „minél több embert helyezzenek vissza régi állásába, nem pedig arra, hogy megtalálják és megbüntessék a bűnösöket“. Clay nagybölcsen elhallgatta, hegy mindez a nyugati megszálló hatalmak, nevezetesen az amerikaiak vétke, akik az évek teltével egyre inkább támogatják az aktív fasisztákat és militaristákat.

A nácik, amint szilárdnak érezték a talajt lábuk alatt, arcátlanul kijelentették, hogy ők az állítólagos nácit’anítás „áldozatai“ és „ellenszolgáltatást“ követelnek az elszenvedett „károkért". Legújabban pedig már nem csak beszélnek, hanem cselekednek is. A müncheni rádió közölte, hogy Bajorországban (Hegner szociáldemokrata belügyminiszter en gedélyéve!) létrehozták ,A nácitlanítás

károsultjainak szövetségét." E „szövetség“ jellegére már abból is következtethetünk, hogy vezetője Kari Ortner, annakidején arany vitézségi éremmel kitüntetett volt SS .Obersturmführer. A „szövetség" védnöke, Oberländer, még nem is olyan régen rohamcsapatvezető volt, most meg „a nácitlanítás" után — Adenauer minisztere.

A ..nácitlanítás bajorországi áldozatainak" kezdeményezése kétségkívül Hitler e cinkosának jóvoltából talált olyannyira lelkes hívekre Bonnban, hogy nemrég már egy „országos szövetséget“ alakítottak, amelynek hatásköre, egész Nyugat- Németország területére kiterjed.

Eszerint a nyugati megszálló hatalmak védőszárnya alatt még egy náci és revansiszta szervezetet hoztak létre, amely a hozzá hasonló többi szervezettel együtt Nyugat-Német- ország további fasizálására törekszik.

Az iskola, Franco igája alatt

Az „Espana Popular" című lap,

melyet spanyol emigránsok adnak ki Mexicoban, jelentést közölt a spanyol közoktatás szörnyű hanyatlásáról. Többezerre tehető azoknak a gyermekeknek a száma — írja az újság, — akiket megfosztottak az iskoláztatás lehetőségétől. A spanyol munkások életkörülményei annyira nehezek, hegy az általános iskolai oktatást is kevés dolgozó szülő tudja biztosítani gyermekének. Barcelonában például az iskolaköteles gyermekek ötven százaléka nem tanul.

Franco és klikkje fékevesztetten készül egy új háborúra, hatalmas összegeket fordít katonai kiadásokra, de nem törődik azzal, hogy az országban nincs elegendő iskola. Az iskolai oktatás színvonala rendkívül alacsony. A tanítóknak határozott for mában megtiltották, hogy a gyermekeknek akár a legszükségesebb természeti ismeretekről is beszéljenek. Az „Espana Popular" írja, hogy egy tanfelügyelő az egyik spanyol iskolában szigorúan megrótta a föld- rajztanárt magyarázata hallatás. Rá- ripakodott:..... Nekünk az az -egyetlen kötelességünk, hogy megtanítsuk a gyermekeket írni, olvasni, számolni, imádkozni és jó hazafiakká neveljük őket. Semmi másra nincs szükség." Az egyik iskola igazgatónője meg, amikor a tanítónő arról beszélt, hogy a víz fagypontja 0 fek, kijelentette, hogy nézete szerint az ilyen és ehhez hasonló ismeretek a „magasabb tudományok körébe“ tartoznak.

„Országunkban — írja az Espana Popular —, a fasiszta rendszer szánt szándékkal a műveletlensóg kultuszát terjeszti, különösen a gyermekek és a fiatalok között. Arra számít, hogy így könnyebb lesz őket a szörnyű kizsákmányolásnak alávetni é8 a világuralomra törő amerikai imperialisták ágyutöltelékévé tenni."

A minap, délután, alig hogy elhagytam az üzemet, eleredt az eső. Sebaj — gondoltam — úgyis sietek haza, mert meg kell keresnem egy régebbi újságcikket. Szükségem lesz rá a szombati konferenciám. Otthon felforgattam az egész lakást, de a keresett példányt seholsem találtam. Nagy siettemben és mindjobban fokozódó türelmetlenségemben alig válaszoltam feleségem szapora kérdéseire. Szeretett nejem nem tudta elképzelni, mi bajom van, és aggódva kutatta lázas sietségem okát. Egyedül Juska, a kislányom maradt mindvégig nyugodt. Tágranyitotta nagy, kék szemeit és figyelmesen kísérte tekintetével mozdulataimat. Most az egyszer hallatlan nyugalmával keltette fel figyelmemet. Megszokott helyén, a szoba sarkában ült és körülötte — oh uramisten! — minden eddiginél nagyobb papírhalmaz. Persze most is papínbabáinak és papírból készített babaruháinak „kivágásával“ volt elfoglalva.

Mit csinálsz Jutka? — kérdeztem teljesen feleslegesen.

— Látod apu! — szólt ő szokott „stílusában“, mint mindig, ha szerinte feleslegesen zavarják.

— Keresek egy újságot. Nem segítenél? — kértem őt.

— Milyen színűt keresel? — kérdezte vissza, továbbra is elmélyedve „munkájában.“

Olyan sárga fedelűt, amelyen a cím piros és kicsit kisebb a te haj- togatós mesekönyvednél — próbáltam megmagyarázni a dolgot úgy, hogy ő is megértse. Sikerült.

Kicsit töprengett, aztán a visszaemlékezés hatása alatt mosolyogva kezdte:

— Ó, az már nincs meg apukat, azt én már eljátszottam — mondta s most már fürkészően nézett rám ragyogó kék szemével, miközben aranyszőke fürtös hajának egy tincsét ujjara csavargatva igyekezett bűntudatából eredő zavarát leleplezni.

Mérgemben válaszolni sem tudtam, Igen, igen! Igaza van minden jó- barátomnnak, aki azt állítja, hogy egy hatéves kisgyermeknél igein aján latos időnként egy-két pacskolás há- tulsó felük gömbölyded részére. Hisz ez már tűrhetetlen! Előfizetője vagyok minden napi, — heti és havilapnak. De minden hiába. Jujka szén vedélye már több, mint egy éve tart. Minden módszerrel próbálkoztunk már. Feleségem vett neki porcelán rongy, kaucsuk, és gumibabát. De persze ezek nem kellenek. Jutkának papír kell és papír! Hogy milyen? O, ez teljesen mindegy. Lehet sima, betűs, vagy éppen képes. Csak az én idegeim nem bírják már sokáig.

Szótlanul sarkon fordultam és kimentem a szobából. Úgy sem tehetek semmit. No, most már mindegy, holnap kölcsönkérem az újságot Ko- lozsi könyvelőtől, ő említette, hogy megvan neki.

Két nap múlva jutott csak eszembe Kolozsi kolléga és a folyóirat. El kértem tőle. Viszonzásul ő régi folyóirataimból kért kölcsön, amit én természetesen azonnal megígértem. Volt eszem — gondoltam — hogy ezeket a folyóiratokat elzártam az előszoba-szekrény fiókjaiba. Ösztönös mozdulattal nyúltam zsebembe a fiók-kulcsokért. Meghűlt bennem a vér... Csak nem felejtettem otthon a kulcsokat?

Alig vártam a munkaidő végét. Futva indultam haza. Ahogy beléptem az előszobába, szemben, a nagy szoba nyitott ajtaján át látom amint Jutka megszokott helyén ült a szobában és játszott — de oh Istenem mi történt ezzel a gyermekkel?'! — építőkockákkal. Odamentem hozzá. Szeretettel megsimogattam szőke, buksi fejét és nagyot cuppantóttam homlokára. Aztán, mint akinek a legnagyobb rendben van a szénája, magabiztos léptekkel indultam a szekrény felé. Feltárom az ajtót és

— a szekrény üres! Azt hittem menten megüt a guta. Dühtől fuldokolva roskadtam egy fotelba. Jutkára néztem. Megértette, hogy kérdezés nélkül is válaszra várok.

— Apuka — kezdte és mellém telepedett, — nincsenek már itt az újságok...

— És hol vannak? —

— Odaadtam Katinak.

— Micsoda?!... — még hogy odaadta. — És ki az a Kati? — kérdeztem most mái1 kiáltva.

— Tudod ő... iskolába jár. ősszel, mikor én elsőbe megyek, ő már a másodikba..,

— És ezért adtad neki az újságokat?

— Nemcsak ezért — szipogott Jutka, éktelen haragomat látva.

— Hanem?

Nem bírta tovább. Eltörött a mécses. Átfogta a karomat és hangosan felsírt, aztán pillanatok múlva csak úgy rázta a zokogás. Megesett rajta a szívem. Újság ide, újság oda — mégsem hagyom, hogy egyetlen gyermekem agyonsírja magát. Felemeltem Jutkát és az ölembe ültettem.

— No, jól van, — babusgattam, mint ahogy kicsi korában szoktam

— jól van, csak nyugodj meg.

De azért mégis csak kiváncsi- voltam, hova tűnt az a sok papír. Erre a kérdés-le azonban már nem Jutkától, hanem Katitól kaptam választ. Ugyanis ebben a pillanatban belépett a szobába Kati. Jutkát kereste.-— Miért sírsz? — szaladt h9zzá, amint megpillantotta.

— A pa-a-pí-ír! —• zokogta gyermekem.

— A papír miatt? Hahaha! Ezért sírsz te kis butus?! Hát ezért ne sírj. Inkább örülj neki, mert azt mondta a tanítónéni, hogy amiért azt a sok újságot bevittük az iskolába, a mi csapatunk lett az első az úttörők között a kerületi papírgyűjtésben!

Egyszerre megértettem mindent! Hát ezért nem vég már az én kislányom papírbabákat és papírruhát? Ezért szűnt meg az a lehetetlen állapot, hogy esténként, ha hazajövök, bokáig kell járnom a papírhulladékok halmazában? Nem is tudtam hír télén, mit mondjak!

— És — kérdeztem- aztán —„mit csinálnak az úttörőknél abból a sok papírból?

Kati válaszolt.

— Amit mi gyűjtünk, abból irkát meg könyvet.

Oh én, én!... És még haragudtam az én kis Jutkámra. Hiszen azokat az újságcikkeket, ha szükségem lesz rájuk, megtalálhatom az üzemi könyvtárban is.

De nem szóltam egy szót sem. Letöröltem Jutka arcáról a könnyeket, megcsókoltam a homlokát és aztán nagyon, nagyon büszkén megsimogattam kedves, okos kis fejecskéjét.

Károlyi István.

Lelkesen dolgozik Sioagcrdon a termelési bizottság

A sióagárdi termelési bizottság már hetekkel ezelőtt megkezdte előkészületeit az aratásra. A faluiban 8 fűkaszálógépet átalakítottak, hogy aratni is lehessen velük, két közös szérűt 'jelöltek ki, megszervezték a tűzvédelmet s közben arra is volt gondjuk, hogy a nagymértékben fellépett amerikai szövőlepke ellen közösen védekezzenek.

A sióagárdi határban már szórványosan aratnak, s a mostoha időjárás, a jégverés ellenére is szép termést várnak: búzából 9—10 mázsa lesz a község átlaga, őszi árpából pedig 8 mázsa. Eddig körülbelül 150 holdon fejezték be az aratást, így a javarésze még hátra van. A termelési bizottság azonban már azt tervezi, hogyan növelje a másodvetés területét. A faluban többen szenvedtek jégkárt, főleg azok, akiknek földje az úgynevezett Janya-szigeten van, ahol a kár nagysága helyenként a 30—40 százalékot is eléri.

— A károsodást bőven behozza a másodvetés, — mondják a termelési bizottság tagjai, s a gazdák szívesen hallgatnak szavukra. Az elmúlt •évben is jelentős hasznot. húztak a másodvetésekből, de most, amikor a legutóbbi gazdagyűlésen szóba került a másodvetések kérdése, úgy határoztak, hogy a tavalyinál jóval nagyobb területet vetnek be. Az elmúlt évben 270 hold másodvetés volt Sióagárdon, az idén, amikor a csapadékos idő nagyon kedvez -a másodvetésnek, a bevetett terület jóval meghaladja majd a 300 holdat.

Minden jó, ha vége jó