Tolnai Napló, 1954. május (11. évfolyam, 103-127. szám)

1954-05-16 / 115. szám

WM MA.TTTS 1« N'ÄPCö n Molotov elvtárs nagy beszéde az Indokínai kérdésről Genf, május 14. (MTI) A genfi értekezlet pénteki ülésén folytatták az indokínai kérdés tár­gyalását. Az ülésen V. M. Molotov «zovjet külügyminiszter elnökölt Az első felszólaló, V. M. Molotov volt. Molotov a következőket mon­dotta: Az Indokínai kérdés nagy nem­zetközi jelentőségű kérdéssé vált. Éppen ezért vitatja meg az indokí­nai béke helyreállításának kérdését Franciaország, Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok, a Kí­nai Népköztársaság, a Szovjetunió és más érdekelt államok külügymi­nisztereinek genfi értekezlete. Itt néha olyan javaslatokkal áll­nak elő, hogy ne foglalkozzunk a kérdés történetével, tegyük félre a politikai kérdéseket és szorítkoz­zunk csupán az Indokínai kérdés katonai oldalára és így tovább. Ha erre az útra lépnénk, nem érnénk el semmit annak a feladatnak a megoldásában, amely a genfi érte- kez'et előtt áll. Természetesen nem véletlen, hogy Franciaország kormányától indult ki a kezdeményezés, hogy a genfi értekezlet vitassa meg ezt a kérdést. Nem véletlen az a körülmény sem. hogy Franciaország, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztereinek multévi tanács kozásai, amelyek az indokínai kér­déssel is foglalkoztak, nem vezettek pozitív eredményekre. Ezeken a ta­nácskozásokon megpróbálták megke­rülni a dolog lényegét és általános szólamokkal végezni az indokínai kérdéssel. Nyilvánvalóan arra számí­tottak, hogy a többit majd elvégzik a fegyverek, az indokínai háború azonban egyre inkább elhúzódik. Csak a helyzet kílátástaíanságá- val lehet megmagyarázni, hogy a francia kormány a genfi érte­kezlet elé terjesztette ezt a kér­dést megvitatás végett. Az elé a genfi értekezlet elé, ame­lyen résztvesznek az öt nagyhatalom képviselői és a többi érdekelt felek. Vietnamról szólva Bidault úr, a francia küldöttség vezetője azt mon­dotta, hogy Vietnamban polgárhá­ború folyik. A tények azonban mást bizonyítanak. Vietnamban nem pol­gárháború folyik, nem olyan háború, amelyet a vietnami nép két része vív egymás ellen, hanem más típusu háború folyik. Kilencven évvel ezelőtt nemcsak Vietnam, hanem egész Indokína is Franciaország gyarmatává vált. Az­óta azonban sok minden történt, fontos változások történtek az egész világon és ezek kihatottak a dolgo­zók állására Ázsiában így Indo­kínában is. Amikor még a franc;a kormánv is elismerte a szabad vietnami államot Fám Van Dong, a Vietnami Demo­kratikus Köztársaság küldöttségé­nek vezetője, meggyőzően kifejtette itt azoknak az indokínai események­nek a menetét, amelyek annyira nagy jelentőségűek az indokínai né pék fejlődésének történetében és amelyek alapjában véve meghatá­rozták Indokína jelenlegi politikai helyzetét. Ezek az események azt bizonyítják, hogy Indokínában és mindenekelőtt Vietnamban nem polgárháború folyik: Franciaország részéről ez gyarmati háború, az indo­kínai népek részéről pedig, amelyek szabadságukért és az idegen gyarmaii ura’óm­tól való függetlenségükért har­colnak, ez nemzeti szabadság- harc. 1940-ben a francia gyarmatosító­kat a japán hódító gyarmatosítók váltották fel Indokinában. Az ak­kori indokínai francia hatóságok együttműködésre léptek az új gyar­matosítókkal. Ez azonban nem so­káig tartott. A Hitler-ellenes koalí­ció sikereivel párhuzamosan, amelv Sikerek a német fasizmus szétzúzá­sára vezettek, azután pedig a japán militarizmus szétzúzására is, Indo­kínában kibontakozott a nemzeti szabadságmozgalom. Ezt a nemzeti szabadságmozgalmat a Vietnami Függetlenségi Liga vezette, amelyet röviden Vietminhnek szoktak nevez­ni. 1945 közepén a Vietminh fegyve­res alakulatai felszabadították az or­szág területének jelentős részét és megalakult az ideig’enes kormány. 1945 szeptember 2-án a Vietnam’’ nép nemzeti kongresszusa Hanoi vá­rosában kihirdette a független Viet­nami Demokratikus Köztársaság megalakulását, élén Ho Si Minhhel, a vietnami nép elismert vezérével. Annak a győzelemnek az eredménye képpen, amelyet Vietnam népe a jo­gaiért és nemzeti függetlenségéért ví­vott harcban ért el, 1946 januárjában Vietnam egész terű1 étén álta'áno? választásokat tartottak. Különböző külső akadályok ellenére ezekben a választásokban a választók 90 szá­zaléka vett részt. A választók túl­nyomó többsége a vietnami népnek a nemzeti függetlenségre és szabad­ságra irányuk akaratát képviselő Vietminh jelöltjeire adta le szavaza­tát. 1946 márciusában összeült a nem­zetgyűlés, amely megalakította a „Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányát. A köztársaság elnökévé Ho Si Minh-et választották meg. Az általános választások eredmé­nyeként létrejött kormány hozzálá­tott azoknak az intézkedéseknek a megva’ósításához, melyek a Vietna­mi Demokratikus Köztársaság állami függetlenségének megszilárdítását és széleskörű demokratikus reformok megvalósítását célozták. A széleskö­rű demokratikus reformok arra irá­nyultak, hogy megjavítsák a lakos­ság anyagi jólétét és felszámolják a hosszú idegen gyarmati uralom következményeit. Azok a sikerek, amelyeket a Viet­nami Demokratikus Köztársaság nemzeti függetlenségéért vívott har­cában elért, kifejezésre jutottak ab­ban is, hogy 1946 november 8-án a köztársaság nemzetgyűlése igazi de­mokratikus alkotmányt fogadott el. Az ezután végrehajtott demokrati­kus reformok eredményeképpen tör­vényeket hoztak a földbérlet csök­kentéséről és a kamatláb leszállítá­sáról, aminek Vietnam helyzetében óriási volt a jelentősége. Ezek a határozatok lehetővé tették, hogy megjavuljon az ország lakossága többségének anyagi helyzete, amely az idegen uralom következtében a nyomor és az éhezés színvonalára süllyedt. Indokína történetében most először hoztak olyan törvényeket, amelyek a dolgozó nép jogait és érdekeit védelmezik. Megkezdték az állami költségen való általános kö­telező elemi oktatás elvének megva- ósítását is. ( Mindez azt bizonyítja, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulásával új állam keletke­zett; amely állam a független lét, valamint a nép szükségleteiről való gondoskodás útjára lépett. Ennek az új államnak aktív támogatásra kel­lett találnia és talált is népe köré­ben, valamint más országok népei körében, így elsősorban az ázsiai né­pek körében, amelyek joggal saját győzelmüknek tekintik a vietnami nép győzelmét. Helyes emlékeztetni itt egyes té­nyekre a Bao Daj-kormányra vonat­kozólag is, olyan tényekre, amelyek­ről a Vietnami Demokratikus Köz- 'ársaság ellenségei jelenleg a leg­szívesebben hallgatnak. Tény az. hogy már 1945 augusztus 25-én, vagy 's néhány nappal az után, hogy a hatalom a demokratikus kormány kezébe ment át, Bao Baj, aki együttműködött a japán megszállókkal, lemondott trónjáról és a lemondási ok­mányban kijelentette: uralkodá­sának húsz esztendeje alatt sem­miféle hasznot nem hozott Viet­nam számára. Tény az is, hogy Bao Baj a lemondási okmány­ban arra a következtetésre ju­tott: el kell ismerni, a hatalom­ra került vietnami demokratikus kormányt és a lakosság összes rétegeit fel kell szólítani a nem­zeti cgységTe, valamint a nép által létrehozott demokratikus kormány támogatására. Ezeket a tényeket lehetetlen meg­cáfolni. Minthogy pedig ez így van hogyan lehet a jelenlegi Bao Daj- konmányról, amelyet a francia meg­szálló hatóságok létesítettek, Viet­nam törvényes kormányaként be­szélni. A tények azt bizonyítják, hogy Vietnam törvényes kormánya az a demokratikus kormány, ame­lyet a vietnami nemzetgyűlés alakított meg és amelyet akkor Franciaország is elismert s amely mély gyökereket vert népében. Nem szabad elfeledkezni ezekről és az ehhez hasonló tényekről, ha szá­mot akarunk vetni azokkal az ese­ményekkel, amelyek a második vi- ágháború befejezésével, kapcsolat­ban játszódtak le Indokínában, va- 'amint azzal: min alapul a vietnami demokratikus kormány magasfoku tekintélye és széleskörű befolyása. Nem is olyan régen ezt a francia kormány is elismerte. 1946-ban a francia kormány több egyezményt kötött a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányával. Ezek sze­rint az új vietnami kormányt egyet- 'en törvényes kormánynak tekintet­te, amely a vietnami nép akaratát juttatja kifejezésre. Hivatkozni lehet például az 1946 március 6-án kelt franc:a-vietnam: Előzetes egyezményre". Ez az egyez rnény a következő szavakkal kez­dődik: „A Francia Köztársaság kormánya, amelyet egyfelől Sainteny úr, Fran­ciaország főbiztosának küldötte, to­vábbá d'Argeniieu tengernagy, a Francia Köztársaság hatóságainak kellőképpen meghatalmazott képvi­selője képviselt és másfelől a viet­nami kormány, amelyet elnöke, Ho Si Minh úr és Vju Hong Hanm úr, a minisztertanács külön küldötte képviselt, az alábbi egyezményre jutottak: 1. A francia kormány elismeri a vietnami köztársaságot, mint szabad államot, amelynek meg­van a salát kormánya, saját parlamentje, saját hadserege és saját pénzügyed, és amely az indokínai föderációhoz és a Francia Unióhoz tartozik." Ebben az egyezményben vannak más pontok is, amelyek a francia- vietnami viszonyt szabályozzák. A francia kormány és a vietnami köztársaság kormánya között létre­jött egyezményben nem szerepel a ..gyarmat" szó és nem történik em­lítés gyarmati rendszerről. Ellenke­zőleg, ez a dokumentum első helyen beszél arról, hogy „a francia kormány szabad ál­lamként ismeri el a Vietnami Köztársaságot." Ismeretes az is, hogy 1946 szep­tember 14-én közzétették a „Fran­cia Köztársaság és a Vietnami De­mokratikus Köztársaság kormányai­nak együttes nyilatkozatát, annak a francia-vietnami egyezménynek alá­írása alkalmából, amely „modus vi­vendi“ néven ismeretes és amely rendezte Franciaország és Vietnam kölcsönös viszonyát. A francia kor­mány nevében a szóbanforgó egyez­ményt Marius Moutier, a tengeren­túli területek minisztere írta alá, a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányának nevében pedig Ho Si Minh, a kormány elnöke. Most már mindenki láthatja, hogy a francia hatóságok ugyan aláírták ezeket az egyezményeket, de eszük­ben sem volt, hogy végre is hajtsák azokat. Mint látjuk, arra számítot­tak, hogy ezeket az egyezményeket arra használják fel, hogy francia csa­patokat juttassanak el az indo­kínai félsziget területére azzal a céllal, hogy c csapatok vissza­állítsák egy idegen hatalom gyarmati uralmát Indokínában. Ha a francia kormány betartotta volna ezeket a francia—vietnami egyezményeket, egyáltalán nem ke­rült volna sor háborúra Franciaor­szág és Vietnam között. Az esemé­nyeik azonban másként alakultak. A francia kormány megszegte ezeket az egyezményeket. Há­borút indított Vietnam ellen és már nyolc esztendeje gyarmati háborút visel Indokínában. Ez a háború rendkívül népszerűt­len magában Franciaországban is, nem is szólva más népekről. Ezt a háborút szennyes háborúnak neve­zik. Ez a háiború óriási szerencsét­lenséget zúdított a francia népre, nagy ember- és anyagi áldozatokat követelt a franciáktól. Sőt nyilván­való, hogy ez a háború bakii ütött ki és kilátástalan. Számolni kell a gyarmati népek nemzeti szabadságharcával Az indokínai népek nemzeti sza­badságharcának példája történelmi jelentőséggel bír. Ez a példa azt bi­zonyítja, hogy ott, ahol a gyarmati elnyomás alatt sínylődő népek felkelnek nemzeti jogaik és szabadságuk védelmére, ott ena már nem le­het visszafordítani a népet a régi élet felé, nem lehet fegy­verrel és különböző erőszakos eszközökkel elfojtani a nemzeti mozgalmat. Nem véletlen, hogy az Egyes-ült Nemzetek Szervezetének alapokmá­nyában nem szerepei a „gyarmat" szó, nem szerepel a gyarmaii rend- izerek elismerése. Ebben a vonat­hozásban az ENSZ alapokmánya vi­lágosan különbözik a Népszövetség egyességokmányától. A Népszövet­ség egyességokmányában, amelyet az alsó világháború után fogadtak el, még nem resteltek gyarmatokról, mandátumos területekről, s.b. be­szélni. Az Egyesült Nemzetek Szer­vezetének alapokmánya azonban már másként nyúl ehhez a kérdés­hez. Ez nem jelenti azt, hogy az ENSZ alapokmánya állást foglalt a gyarmati rendszerek felszámolása mellett; a gyarmaá rendszerek — mint ismeretes — léteznek e nem­zetközi szervezet közvetett támoga­tása mellett. A Népszövetségtől el- térőleg azonban az Egyesült Nemze­tek Szervezete nem vállalta magára a felelősséget azért, hogy szentesít­se a gyarmati rendszerek létezéséi, és ez bizonyos mértékben visszatük­rözte azt a helyzetet, amely az im­perializmus agresszív erőinek, a né­met fasizmusnak és a japán miiita- rizmusmak szétzúzása után jött lé,re nemzetközi viszonylatban. A máso­dik világháború után a gyarmatok kérdése másképpen merült fel, nem úgy, miként e háború megindulása előtt. Egyes kormányok mégsem akartak számolni ezzel. Mindamel­lett az indokínai események — és nemcsak az indokinai események — fejlődése azt bizonyítja, hogy a gyar­mati és függő országokban folyó nemzeti szabadságmozgalom a vele való számolásra kényszeríti azokat Is, akik görcsösen ragaszkodnak az elavult gyarmati rendszerhez, a gyar­matokon fennálló idegen uraicm fenntartásához. Felszólaltak itt Kambodzsa és Laosz képviselői is és azt állították, hogy meg vannak elégedve azzal a függetlenséggel és azokkal a jo­gokkal, amelyeket a francia kor­mány adott Kambodzsa és Laosz népeinek. Kétséget támaszt azonban, mennyire tükrözik ezek a kijelenté­sek maguknak a népeknek tényle­ges hangulatát. Jobban lennénk ér­tesülve ebben a vonatkozásban, he meghallgathatnánk Khmer és Patet Lao népei ellenállási kormányainak képviselőit, amit még mindig nem tehetünk. Felszólalt Üt a vietnami Bao Daj- kormány képviselője is. Azt állítot­ta, hogy azok a tárgyalások, ame- yek e kormány és a francia kor­mány között folynak, biztosítani fogják Vietnam függetlenségét és jogait Közülünk azonban senki élő t sem ismeretes, min alapulnak ezek a kijelentések. Másfelől tudjuk, hogy ‘ügyetlenül attól a támogatástól, amelyek a francia kormány ennek a kormánynak nyújt, e kormány ha­tásköre csak Vietnam területének kis részére terjed ki. Ami pedig a viet­nami demokratikus kormányt illeti, e kormány a vietnami nép és a viet­nami demokratikus szervezetek tá­mogatására támaszkodik. Széles kör­ben ismeretes, milyen önfeláldozó harcot folytat népének demokrati­kus jogaiért és nemzeti független­ségéért. Azoknak a szavára kell hall­gatnunk, akik ismerik az indokínai ügyek tényleges állását. Emlékezte­tek például arra, hogy Nehru, in­diai miniszterelnök nemrég, április 24-i beszédében az indiai parlament­ben a következő véleményét juttat­ta kifejezésre: „Véleményem szerint az indokí­nai konfliktus keletkezését és jelle­gét tekintve egyfelől ellenállási moz­galom a gyarmati uralommal szem­ben, másfelől kísérle* arca, hogy ezt az ellenállást az elnyomás ha­gyományos módszereivel és az „oszd mag és uralkodj" iftódszereivel el­fojtsák." Nemrég tartották meg a oolomboi értekezletet, amelyen India, Pakisz­tán, Indonézia, Burma és Ceylon miniszterelnöke vett részi. Az érte­kezletről kiadott záróközlemény azt mondja hogy az említett öt ázsiai ország miniszterelnökei „azt javasol­ták, hogy Franciaország jelen.se be a genfi értekezleten, hogy vissza­vonhatatlanul teljes függetlenséget ad Indokínának." Az Egyesült Államok külügymi­nisztere is, aki pedig saját céljait követi Indokinával kapcsolatban, kénytelen újra meg újra a nyilvá­nosság előtt emlékeztetni a francia konmányt arra a kötelezettségére, hogy meg keli adnia a függetlensé­get Indoklnának. így nemrégiben, május 7-i rádióbeszédében azt mond­ta, hogy „a franciáknak reálisabbá keli tenniök azt a szándékukat, hogy teljes függetlenséget adnak Viet­namnak, Laosznak és Kambodzsá­nak.“ Ha pediiig az amerikai külügy­miniszter nyíltan céloz arra, hogy az indokínai országok mai függet­lensége nem reális, akkor nem ne­héz megértenünk, mit érnek a való­ságban azok az itt elhangzott kije­lentések, mintha Franciaország már kielégítő módon megoldotta volna, vagy megoldaná Vietnam, Khmer és Patet Lao népei függetlenségé­nek és demokratikus jogainak kér­dését. Kijelentéseket hallottunk itt arról is, hogy Franciaországon kívül már 34 állam elismerte a vietnami Bao Daj-'kormányt és Kambodzsa és Laosz itt képviselt kormányát. Ér­tekezletünkön több felszólaló azt hangsúlyozta, hogy milyen jelentő­séggel bír ez a külföldi elismerés, holott mindjárt megmondhatjuk, hogy ez az elismerés nagyrészt az amerikai országok részéről történi. Vegyük csak szemügyre, milyen a helyzet a valóságban a három említett indokínai állam mostani ha­tóságainak diplomáciai elismerésével kapcsolatban. Valamilyen oknál fogva ennek során elhallgatnak egy lényeges tényt. Kiaerül, hogy az ázsiai országok — elmondhatjuk — hiányoznak azoknak az országoknak sorából, amelyek elismerték ezeket a kormányokat. Sem India, sem Pakisztán, sem Indonézia, sem Bur­ma, sőt még a Fülöp-szigetek sem óhajtották elismerni ezeket a kor­mányokat. Ami pedig a Kínai Népköztársasá­got illeti, az ugyanúgy, mint a Szov­jetunió, és egész sor más demokra­tikus állam, nem ezekkel a kormá­nyokkal tart fenn diplomáciai kap- isolatokat, hanem a Vietnami De­mokratikus KöztársasággaL Termé­szetesen, nem véletlen az a tény, hogy az ázsiai országok, amelyek mindenkinél jobban ismerik az in­dokinad helyzetet, nem hajlandók kapcsolatba kerülni a három indo­kinai állam Franciaország által tá­mogatott kormányávaL Ezzel kapcsolatban magára vonja a figyelmet Laniel úr, francia mi­niszterelnök 1953 október 27-én, a Erancia nemzetgyűlésben elhangzott beszédének egyik kijelentése. — A vietnami politikai helyzetről szólva Laniel kijelentette, hogy „vietnami belső viszonylatban politikailag még nem létezik semmi olyasmi, ami fel­érne Ho Si Minh politikai súlyával." Ezekből a szaVakból kitűnik, hogy maga a francia kormány sem be­csüli sokra az általa támogatott in­dokínai hatóságokat, s ezek idege­nek voltak és maradnak az indo­kinai nép számára. Ezelcután világossá válik, mennyi­re ostoba kísérlet úgy állítani be a dolgot, mintha a nemzeti szabadság­mozgalom Indokínában eléri sike­reit .kívüliről jövő befolyás" magya­rázná például a Kínai Népköztársa­ság befolyása. Ilyen abszurd állítások csak azoktól származhatnak, akik igazolni próbálják a szemmeUátha- tólag csődöt mondott gyarmati poli­tikát, amely nem számol az indo­kínai népek megnövekedett nemzeti öntudatával. Az Egyesült Államok törekvései az indokínai háború kiterjesztésére Mindamellett most is vannak olya­nok, akik az indokínai gyarmati há­ború továbbfolytatásának a hívei. A kialakult helyzettel számolva azon­ban ezek Is látják, hogy az ott fo­lyó háború egyszerű folytatása már semmikép sem segítheti elő az indo­kínai kérdés megoldását. Ennek kö­vetkeztében ezek az emberek vesze­delmes útra lépnek: terveket szőnek az indokinai háború kiterjesztésére. Ezek a tervek fenyegetést jelentenek a délkeletázsiai népekre nézve. Ezzel kapcsolatban nem hallgat­hatunk arról, hogy fokozódott az indokinai háború kiterjesztésének veszélye. Minél állh’atatosabb a népeknek az a követelése, hogy vessenek véget az indokínai háborúnak, annál gyak­rabban hallunk olyan hangokat az Amerikai Egyesült Államok befolyá­sos körei részéről, hogy az Egyesült Államoknak nyiltan, fegyveresen be kell avatkoznia az indqkinai hábo­rúba. Ehhez a beavatkozáshoz most fokozott igyekezettel keresik leg­alább az ürügyek valamilyen látsza­tát. Különösen arra fordítanak gon­dol, hogy az Egyesült Államok ne maradjon teljesen elszigetelten, ha megvalósítaná Ázsiában az erre vo­natkozó újabb agressziós terveket Az utóbbi időben tanúi vagyunk annak, hogy makacs kísérletek tör­ténnek bizonyos tömb összekovácso­lására e célok érdekében az Egye­sült Államok, Franciaország, Ang­lia és néhány más állam részvé.e- léveL Ahogyan közeledett a genfi értekezlet ezek a kísérletek egyre makacsabbá váltak és éppen az amerikai külügyminiszter volt az, aki a genfi értekezlet előestéjén erőnek-erejével amel­lett kardoskodott, hogy ki kell terjeszteni az Egyesült Államok beavatkozását az indokínai há­borúba. Olyan hangok kezdtek hallatszani, hogy újabb „védelmi közösséget" alakítanak, jóllehet az adott eset­ben sem az Egyesült Államok, Fran­ciaország, Anglia vagy bármely más állam védelméről van szó, hanem arról, hogy újabb katonai tömböt akarnak összekovácsolni az indoki- aai és a délkeletázsiai népek nem­zeti szabadságmozgalma elleni harc- noz. Nem nehéz észrevenni, hogy egy újabb agresszív tömb megalakítása meghatározott katonai stratégiai cé­lokat kövei. Azt jelenti, hegy újabb (Folytatás a 4. oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom